Kvintesszencia - G-Portál

Prológus

Nagy dilemmába csöppentem. Mindig is ellenemre voltak a magyarul írt, de „csakazértis” angol címet kapó mûvek (nem akarok senkit sem megsérteni, sosem a mûvekkel volt bajom, csak a címmel). És be kell ismernem, sok minden angolul jobban hangzik. Példának okáért az Emotional Lesson az Érzelmi Leckénél.

Szóval dilemma. Mert hát igaz, ami igaz, ennek a történetnek (vagy inkább mesének?) én is angol címet választottam. Ám hogy legyen képes az ember talpon maradni ebben a káoszban, ha már a saját elveit is meghazudtolja? Ha már azok sem léteznek, akkor lassacskán én is szétszakadok és elvegyülök a zûrzavarban, ami a fejemben uralkodik.

Szerintem majdnem mindenki érzett már hasonlót. Aki mégsem, az ugorja át nyugodtan ezt a blablát, csak a következõt szándékoztam igazán mondani:

Az elveim érdekében javítást kell eszközölnöm a címmel kapcsolatban. Tehát íme:

Emósönöl Lesszön

Öt

A lány megmarkolta az ágy rácsát, majd minden izmát megfeszítve próbálta felhúzni magát fekvõ helyzetébõl. A haja az arcába hullott, de nem törõdött vele. A tenyere mintha görcsben állt volna, a szemeit pedig csak hatalmas erõfeszítések árán tudta nyitva tartani. Ujjai kétségbeesetten fonódtak a fehér rácsra, de a teste túl nehéz volt.

Visszazuhant. Még egy próba – ezúttal csak a fejét volt képes felemelni. Azonban még így is le tudta olvasni az ágy mellé ragasztott cetlirõl:

300 mg/die Haloperdiol

Ez az információ, mint egy kis kapcsoló, hirtelen fénnyel töltötte be az eddig homályba, álomszerû világba burkolózó elméjét. A válasz szinte azonnal tudatosult benne:

Rendkívül nagy potenciálú antipszichotikum, általában a pszichózis súlyosabb esetinél, kis dózisban használják.

A lány megijedt. Ujjai újra megtalálták a kapaszkodót, amellyel eddig is próbálkozott, ám ahelyett, hogy felhúzta volna magát, kétségbeesetten rángatni kezdte. Miért lenne szüksége ilyen erõs gyógyszerre? Mit keres itt? És miért olyan csendes minden?

A fehér rács nem adott választ.

Aztán hirtelen éles robajt hallott, a szoba ajtaja kinyílt, és döngõ léptekkel egy alak közeledett felé.

- Hogy vagyunk? – kérdezte a fehér köpenyes férfi, hangja a lány fülében úgy hallatszott, mintha ezer villát húznának végig egy fémtányéron – Tudja, hol van?

A beteg felelet helyett csak a fülére tapasztotta a kezét, arca eltorzult a kíntól, egész testével igyekezett elfordulni az idegen elõl, aki nem volt más, csak egy tudatlan ápoló.

- Hogy érzi magát? – mondta az alak, most már hangosabban, mire a lány rémülten felsikoltott.

Hisz már nem ezer, hanem talán százszor is több villa táncolt a fémtányéron! Korcsolyáztak, és félelmetes hangjukon nevettek, csak nevettek, egyre hangosabban, õ pedig nem tudja, nem képes elviselni…

Aztán újra döngõ léptek zaja hallatszott, és az ajtó becsukódott.

*

Egy alak lépett a kórház egykor szépen kikövezett, de az idõ elteltével már megcsúnyult ösvényére. Valahogy õ maga is érezte, mennyire idegen itt õ, bár nem sokat törõdött vele.

Ahhoz, hogy az ebédlõhöz, majd az igazgatónõhöz, végül a lányhoz eljusson végig kellett szambáznia a kerten. Fitymálva nézett le a szinte már-már csicsásnak titulálható, rendezett, ám hófödte virágosládákra, a márványból faragott, befagyott szökõkútra és a lába alatt fekvõ, jeges, fehérköves útra. Mindig is utálta a „muglicicomát”, az egyszerûség híve volt, így nem is kötötte le a figyelmét egy-egy mesteri szobormunka vagy egy drága márványdarabka.

Csak az út mentén lustán heverõ, kilenc darab, fekete kavics szúrt szemet neki. Annyira nem illettek bele az összképbe, olyan furcsán néztek rá. Lehajolt, de közelebbrõl sem tûntek érdekesebbnek, mint messzirõl, így hát belerúgott az egyikbe. Pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy hozzáért, valahonnan az emeletrõl egy éles sikoly hangzott fel, majd egy barnahajú lány megmarkolta az ablak rácsait.

Egy dilis nem jelentett a felbukkanó idegen számára meglepetést, nyugodtan folytatta tovább útját a C épület felé.

*

Mrs. Sunlake nem igazán kedvelte az afféle jöttment alakokat, akik egyik várost maguk után hagyva szegõdnek a következõbe, folyton utaznak, épp ezért szinte lenyomozhatatlanok. Különösen ilyenkor, télen ódzkodott tõlük.

Az elõtte ülõ Perselus Piton pontosan efféle fickónak tûnt, a copfba kötött fekete hajával és a kissé ódivatú, egyszerû öltözködésével együtt. Mikor a férfi belépett az ebédlõbe, az igazgatónõnek már akkor rögtön szemet szúrt, hogy az idegen egyik lábán kék, míg a másikon fekete zoknit visel, a kezében tartott fekete aktatáska pedig egyáltalán nem passzolt a barna cipõjéhez.

Sõt! Perselus Piton bûnlajstromára még azt is fel kell rónunk, hogy igen érdekes illat lengte körül: semmiképpen sem rossz, inkább a mentához hasonlított. Az arcszesztõl viszont igen távol állt, ami Mrs. Sunlake számára egyet jelentett egy „Hóbortos ember vagyok, aki ki akarja fosztani” feliratú táblával.

Mi hát az oka, hogy a szigorú hölgy mégis ebédre invitálta ezt a számára már elsõ látásra unszimpatikus személyt? Mi több, miért ajánl a stradfordi kórház igazgatónõje még munkát is az idegennek?

- Á, jó napot, kedves Mr. Piton, foglaljon helyet. – szólt a hölgy azzal a nyájassággal, amit az évek során igen kifinomultan sikerült elsajátítania– Ms. Granger nincs túl jól, így sajnos õ nem tud csatlakozni, de ígérem, lesz alkalmuk a megismerkedésre.

És íme a válasz az elõbbi kérdésekre: Ms. Granger.

- Úgy halottam, – mormogta Piton miközben megpróbált a kacskaringós formájú csészébõl inni – a kisasszony csak igen ritkán mozdul ki a szobájából.

- Igen, többnyire csak a kertbe megy le. Tudja, õ az egyik legnehezebb betegünk, számtalan módszerrel próbáltuk visszahozni ebbe a világba. De akármennyire is sajnálom, nem tarthatom örökké ebben a magánkórházban, már múlt héten el kellett volna helyeznem egy pszichikai intézetben. Az Ön kedves ismerõse, Dumbledore beszélt rá, hogy tegyünk még egy utolsó próbát. Ha Ön sem tud segíteni, akkor marad a hosszú évekig tartó kezelés.

A férfi kissé erõsebben markolta meg a csészét, szája keserû mosolyra húzódott.

- Muglik.
- Tessék? – Mrs. Sunlake kecses mozdulattal elõredõlt.
- Semmi…semmi csak elgondolkodtam.
Az igazgatónõ most már teljesen biztos volt benne, hogy az idegen egy link alak, és jobb lesz szemmel tartani.

- Elmondaná, mik a tünetek? – próbálta Perselus ismét a tárgyra terelni a témát, nevezetesen a volt tanítványára – Szokott-e beszélni arról, mi bántja?

Az elõtte ülõ õsz hajú, kontyos hölgy hirtelen kitörõ, ijesztõen élénk nevetése a férfit egy rossz helyen megütött xilofonra emlékeztette.

- Hogy mi bántja? Hiszen egy értelmes mondatot nem lehet belõle kihúzni, valamiféle királynõnek képzeli magát, vagy minek. A kövekhez, amik a kertben vannak, többet beszél, mint az emberekhez. Szokásos pszichózis, de maga azt hiszem, ezt jobban tudja. – mondta ismét felvillantva a bájmosolyt.

- Dührohamok?
- Idõnként. Van úgy, hogy napokig egy szót sem szól, de valamikor egy hétig képes ugyanazt a dallamot dúdolgatni. Nem véletlen, hogy hangszigetelt a szobája. Csak szegény szüleit sajnálom, ilyen rendes emberek jobb gyermeket érdemelnének.

Ha a csésze beszélni tudott volna, ordítása talán a közeli városokba is eljutott volna, a férfi olyan erõsen szorította meg a fülét. Mivel nem volt meg ez a képessége, így csak halkan nyekkent egyet, jelezve, nem bírja sokáig.

- Értem. Láthatnám a kisasszonyt, csak öt percre?
- Még hozzá sem kezdett az ebéd…

Piton azonban nem várta meg a választ, felállt, biccentett és az ajtó felé sietett. Az asztalnál ülõ hölgy szólni sem tudott mérgében, csak tátogott ekkora udvariatlanság láttán. A férfi a maga részérõl remélte, hogy az igazgatónõ szó szerint megpukkad. Kezdettõl fogva ellenszenvvel viseltetett iránta, kezdve a nyálas gesztusaitól egészen az elsõ látásra leszûrt, ostoba mugli nézeteiig.

Az, hogy az ebédet teával kezdte, pedig már végképp átlépte az ingerküszöbét. Csak a lányt akarta mielõbb látni.

Tévedés ne essék, szó sincs arról, ami ilyenkor elõször az ember eszébe ötlik. Perselus Piton maga volt a racionális gondolkodás, az észszerûség, maga a földhözragadt, egyszerû logika. Számára háromféle érzelem létezett: düh, félelem és csalódottság.

Így gondolom már érthetõ, hogy ki kell zárnunk ama lehetõséget, hogy Mr. Pitont esetleg gyengéd érzelmi szálak fûzték volna a fiatal, eszesnek ismert Ms. Grangerhez. Nem-nem; õ nem volt az a fajta ember, akit elcsábíthat egy-két kihívó mozdulat, vagy egy csinos arc.

Mégis, valahol mélyen tisztelte a volt diákját. Szorgosság, éleslátás, ésszerû következtetõkészség – ilyen tulajdonságokat nem mindennap fedezett fel az õt körülvevõ személyekben. És az efféle értékes emberek elvesztése nagy kár lenne a világ számára.

„A világ számára” – emlékeztette magát a Professzor, azzal elindult a 27-es szoba felé.