A második emeleti 27-es szoba igencsak eltért a többitől. Eredetileg ezt a helyiséget egyfajta magánzárkaként használták, afféle „bünti hely” volt egészen addig, amíg a H. J. Granger nevű páciens állandó otthonra nem lelt benne.

Különlegessége a hangszigetelt falakban és az erős rácsokban rejlett, és hozzá kell tennünk, egykor látványra sem volt utolsó. Régebben az ablakkeret, a lepedők, a fal, a kisszekrény (sőt a tervező még arra is kínosan ügyelt, hogy az egyedül árválkodó ágy minden felülete is) fehérbe lett öltöztetve.

Szinte öröm volt a szobába belépni, ahol a patyolattiszta érzést nyújtó falak között egy pirospozsgás, barna hajú, csinos lány lakott.

Azonban a helyiséget a régi szokás szerint, azaz csupán betegváltáskor újjították fel. Mivel az újonnan érkezett, fiatal hölgy nem volt hajalndó szobát cserélni, így a renoválások is elmaradtak.

A fehér néhol sárgává, néhol szürkévé szineződött, a mennyezeten egy-két helyen repedések futottak végig, miközben a pirozspozsgás lány bőre holtsápadttá vált. Csak a hosszú, mogyoróbarna fürtök maradtak meg eredeti ragyogásukban, őrizve az egyetlen dolgot, ami még emlékeztette az ott lakókat a régi, szebb időkre.

Kopogtak.

Az ágyon heverő lány azonnal felült. Ez a hang, ez a hétköznapi ember számára oly megszokott hang, meglepte. Nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára, mikor is volt az, amikor megtisztelték az udvariasságnak ezzel az alapvető formájával.

Izgatott lett. Sebtében megpróbálta ujjaival rendbeszedni kócos haját, és végigsimított az egyszerű, kórházi ruhán.

- Ms. Granger?

A lány éppen fel akart állni, de amint meglátta, ki is valójában a látogató, hátrahőkölt.
Ő volt az! A sötét árny, akit a kertben látott! Aki... – behunyta a szemét kínjában - aki belerúgott a hetedik fekete kavicsba... pont a hetedikbe...

- Ms. Granger? – ismételte meg a kérdést az alak, de oly bocsánatkérően, hogy a lány döbbenten kinyitotta a szemét, és újból végigmérte.

Lehet, hogy téved? Olyan ismerősnek tűnt neki... mintha látta volna... De nem, nem akart emlékezni. Helyette inkább tisztelettudóan meghajolt a férfi előtt, majd kezet nyújtott.

Piton zavartan nézett le a sápadt, de karcsú karra, majd tétovázva, óvatosan megfogta. Aztán csak állt mozdulatlanul, elég idétlennek érezve magát, hogy a szoba kellős közepén szobrozik a lány ujjait bámulva.

Belenézett a barna szemekbe, amik semmi jelét nem adták, hogy felismerték volna, de határozottan csillogtak, mondván: „Márpedig Professzor addig nem jutunk tovább, amíg kezet nem csókól.” Belátta, nincs mit tenni, összeszedte magát, és egy gyors mozdulattal ajkaival megérintette, vagy mondjuk inkább súrolta a lány kézfejét.

- Mit óhajt? – szólalt meg a sápadt teremtés, és szórakozottan, mint a kislányok, pördült egyet, aztán az ablakhoz lépett.

- Csupán azt, hogy meséljen nekem. – szögezte le kurtán a férfi, s a lányt követve ő is a kinti tájat kezdte kémlelni – Mondja, hogy érzi magát?

Perselus képesítése nem éppen a pszichiáteri szakmára specializálódott, és nem látott jobb megoldást a beszélgetés elkezdésére. Ő maga sem tudta igazán, Dumbledore miért nem Poppyt küldte erre a „nemes” feladatra, viszont azt már régen megtanulta, hogy az öreggel nem érdemes vitatkozni. Előbb vagy utóbb úgyis eléri a célját.

- Szép időnk van. A május a kedvenc hónapom.

A férfi a bal szemöldökét kissé magasabbra húzta a másiknál, arcán egy lekicsinylő fintor jelent meg, így leginkább egy kigyóhoz hasonlított, aki még mielőtt egybe lenyelné áldozatát, nevet egy jót .

Értetlenkedve nézett le a hófödte kertre, és kissé túlzottan nyájas hangnemben megjegyezte:

- Tél van.

Ha a bájitaltanár az iménti, kígyós arckifejezését megfigyelte volna a falon lógó tükörben, akkor megállapíthatta volna, hogy a lány pontosan ugyanúgy nézett vissza rá. Hermione elsöpörte a szeme elé furakodó, hullámos hajtincseket, majd megfogta Piton karját, és közelebb húzta magához a férfit.

Piton legszívesebben rideg hangon kijelentette volna: „Ms. Granger, ez pusztán az Ön érdekét szolgáló, tanár-diák kapcsolat, kérem tartsa be a megfelelő távolságot”, de valahogy úgy érezte nem használna egyikőjüknek sem, ráadásul még ostobán is hangzana.

Hagyta magát az ablakhoz közelebb vonszolni (és a lányhoz is, de ezt a gondolatot gyorsan ki is iktatta a fejéből). Hermione az üveghez érintette a férfi kezét, és egy halvány mosolyt küldött felé.
És aznap már másodszorra a szigorú, megközelíthetetlen Perselus Piton zavarba jött.

- Látja a kert végében azt a hajlott tölgyet? Nézze meg azt a vastag, felső ágát, azt amelyik olyan furcsán kanyarog. Mit lát rajta?

- Rügyeket... – mormogta döbbenten Piton.
- És a bal szélső virágosláda? A két jégcsap között, ott zöldellik a rózsapalánta. És az a hangyaboly a szökőkút mellett? Látja? Tavasz van. Már május, mert a vöröshangyák általában előbb nem dugják ki a képüket.

- És két hónap múlva mi lesz,mikor minden virágba borul, nyár? – Perselus nem hagyta magát ilyen könnyen.

A lány ismét rosszalóan, szinte csalódottan nézett vissza rá.

- Tél. Hát nem tudja?

Piton egy darabig elgondolkodott. Törte a fejét ezen a furcsa látásmódon, egyrészt, mert mindenképp el akarta nyerni a lány bizalmát, másrészt érdekesnek is találta. Kisvártatva kibökte:

- Persze, a nyár nem is létezik. Majdnem mindig tél van, kivéve ezt a kis időszakot, amikor előbukik az élet a földből.

Hermione csillogó szemekkel, elismerően nézett rá, miközben sűrűn bólógatott. És Perselus nem tudta miért, de olyan büszkének és vidámnak érezte magát egy pici kis pillanatra, mint talán még soha.