Csak egy kis, sötét szoba volt néhány szekrénnyel és polccal. Piton nem is számított többre, azonkívül jól tudta, nem szabad első látásra ítélnie.

- Lumos. – suttogta, és a kis könyvtárhelyiségben körbe táncolt a pálca fénye, átcikázva a középen álló, iratokkal telepakolt asztalon; a könyvekkel roskadásig megtelt polcokon és a már első látásra igen kényelmesnek tűnő, bíborfotelen.

A dohszag és a vastag porréteg hiánya azt sugallta a férfinak, hogy Dumbledore (vagy talán valaki más) nem is olyan régen járhatott az öreg polcok között. Miközben egyesével meggyújtotta a falon lévő gyertyákat szeme szakadatlanul a helyiséget pásztázta, gyanúsan kutatva esetleges támadók után. Mikor az utolsóval is végzett, még egyszer utoljára alaposan körbenézett. Halálfalóként megszokta, mindig minden helyzetben érhetik meglepetések.

Szerencséjére a helyiségben rajta kívül senki nem tartózkodott. Nyögve leroskadt a fotelre, majd kényelmesen elnyújtózott. Hosszú napot tudott maga mögött.

A délelőtt egész kellemesen telt, egész jól elbeszélgetett a lánnyal. Bár tulajdonképpen a téma szinte percről perce változott, és olykor Pitonnak elég nehezére esett követni Ms. Granger észjárását, azért örült, hogy Hermione egyszerre mindent meg akar vele osztani. A bájitaltanár annyira élvezte a filozófikus diskurációt, hogy csak néhány óra elteltével eszmélt rá, tulajdonképpen a lényegről nem is folyt szó.

Próbálta a beszélgetés fonalát a múlt felé terelni, enyhe célozgatásokkal kicsit többet megtudni, de a lány ilyenkor mindig elcsendesedett. A barna szemek ilyenkor elkomorultak, és Hermione tekintete zárkozottá vált.

Ezután a férfinak jobb ötlete támadt. Ha a lány magától nem hajlandó beszélni, akkor majd ő egyedül kideríti, mi a gond. Hisz ő, Perselus Piton az Okklumencia nagymestere, pont ő ne tudna információk után egy elmében kutatni? Ráadásul egy védtelen, mentálisan összetört személlyel szemben?

Pontosan emlékezett rá, ahogy a lány előtt állt, és kinyújtotta a pálcáját. A nap éppen besütött az ablakon, mindkettőjüket fényárba vonva, Hermione pedig nyugodtan ült az ágyán, lassú kézmozdulatokkal a lepedőt simogatta. Pontosan előtte volt a kép, ahogy kimondja, „legimens”... és utána következő az a hang, a lány hangja, az az éles sikoly...

És a képek, a zajok, amik megrohanták! Lehet-e egyáltalán emlékeknek, gondolatoknak nevezni azokat, amiket látott? Az elméje pontosan olyan volt, mint egy széttört tükör, amit rosszul ragasztottak újra egybe. Minden összefolyt és gyorsan kavargott, villanás villanást váltott, lehetetlen volt megkülönböztetni egyik momentumot a másiktól.

És ő maga, ő maga is érezte, mennyire elviselhetetlen ez a zűrzavar, szinte megőrjíti; el is rántotta a pálcáját, hogy minnél hamarabb megszakadjon az összeköttetés. Amit látott és hallott az maga volt a káosz, maga a kibogozhatatlan zagyvaság, semmit nem értett belőle. Rá kellett jönnie, más módón kell megközelítenie a problémát.

Mintahogy arra is rá kellett eszmélnie, hogy Dumbledore segítségét el kell fogadnia. Nem véletlen, hogy egy egész könyvtárt bocsátott a rendelkezésére, az öreg tudta, hogy szüksége lesz majd rá. Épp ezért ült a bíborfotelben, és ezért nyújtózott fáradtan.

Az az érzés töltötte el, hogy az idős igazgató igazából tudja a megoldást, csak azt akarja, hogy ezt ő, Perselus fedezze fel. És ez a tény volt az, ami a férfit rohadtul idegesítette. Ez az „én mindennel tisztában vagyok, amivel kell, de azért te jöjj rá magad, mit kell tenni” annyira az öregre vallott.

Egyszer már folytattak erről egy kis csevelyt. Akkor Dumbledore azzal menetegetőzött, hogy ezt a módszert csak akkor szokta bevetni, amikor az illetőnek egy fontos leckét kell tanulnia, olyat, amelyet magának, egyedül kell elsajátítania.

De Pitonnak halvány gőze sem volt arról, miféle leckét sajátíthat el azzal, hogy megpróbál egy szegény, félig bolond lányt kikúrálni. Egyszerre harag töltötte el a szórakozott igazgató iránt, aki talán ismeri a gyógymódot, mégsem segít Hermione-nak.

Miután kissé lecsillapodott közelebb húzta magát az iratoktól hemzsegő asztalhoz, és gondosan szemügyre vette a lapokat. Legtöbbjükre csak gyors jegyzetek, emlékeztetők voltak firkantva, vagy (a Professzor egyáltalán nem lepődött meg) egy-egy érdekes rajz díszelgett rajtuk.

Piton többek között megtalálta a mágiaügyi miniszter és Madam Cvikker karikatúráját is, és akkor még meg sem említettük a kismalacokat, a pixiket és egyéb állatokat ábrázoló firkálmányokat. A férfi már-már azon volt, hogy újra dühbe gurul, hisz nem azért rostokolt ebben az átkozott muglikórházban, hogy az igazgató rajztudását méltassa. Azonban hirtelen egy kupac névjegyzék alatt megpillantott egy könyvet.

Egy vastag, bőrkötésű, és igen öregnek tűnő, hívogató könyvet.

Nem habozott, azonnal kézbe vette, és kinyitotta. Végigsimított a más megsárgult papírlapokon, és élvezettel szimpantotta be a régi tinta illatát. Diákkorában nem egyszer dilisnek titulálták a lapok szagolgatása miatt, ám ettől a szokásáról képtelen volt megszabadulni. Mindig is imádta az illatot, ami ilyenkor megcsapta az orrát, a történelem és tudás illatát.

A könyv értékét tanúsította, hogy a szövegét kézzel írták, latin nyelven. A férfi meghökkenve konstatálta, hogy körülbelül hatszázéves bájitalrecepteket olvas, és szeme érdeklődve megcsillant az amúgy nem igazán jól bevilágított szobában.

Lehet, hogy ez a Dumbledore mégsem annyira szadista, mint ahogy az előbb vélte.

Bizonyára kell lennie valamiféle főzetnek, amely segít feltárni Ms. Granger emlékeit. Szélsebesen olvasott, ujjai követték a tekintetét, szemei az „elme” latin megfelelője, a „mens” vagy „mentium” után kutatott. Hosszas keresés után megállt egy cseppet sem könnyűnek tűnő receptnél.