Mintha a két ember az utolsó pillanatban megpillantották volna az idegent, a döbbent arckifejezés, egyértelműen leolvasható volt, és a dermedt kezek enyhén kicsavarva csukódtak rá a szék karfájára, talán rémületükben egy végső támaszt keresve. Perselus csak egy dologhoz tudta az esetet hasonlítani, az adava kedavra-hoz.

- Október volt. - szólalt meg a kísérő, és férfi megfordulva döbbenten látta, hogy immár nem egy kislány, hanem a kamasz Hermione kalauzolja - A jövő héten anya szülinapját ünnepeltük volna.

És Piton már kezdte kapizsgálni: a lány néhány perc leforgása alatt éveket öregedett. Kísértetiesen emlékeztette az esett egy kétségbeesett kisfiúra, akit egy sötét kamrába zártak, egy kisfiúra, akit régen ismert...

- Tovább kell mennünk. - folytatta ökölbe szorított kézzel Hermione – Tovább, csak el innen!

A férfinek esze ágában sem volt akadékoskodni.



Bármennyire is megdöbbentették az elmúlt órák eseményei, bármennyire is próbálta elfogadtatni magával, mi történt, a harmadik helyszín megpillantásakor úgy érezte, egy jéghideg folyadék ömlik végig a gerincén.

A Grimmauld tér 12-t nem volt egyszerű megközelíteni, az emlékbeli, talán 18-19 éves Hermione-nak is csak jó néhány jelszó és védővarázslat blokkolása után sikerült. A lány arca nem tükrözött különösebb érzelmet, végrehajtotta a monoton mozdulatok sorát, és belépett a házba. Piton és kísérője követték.

- Valami hír?

A bájitaltanár hirtelen megállt a küszöbnél. Az előszoba ajtajában, egy csésze kakaót szorongatva Remus Lupin állt, a még épp Remus. Bár mondhatnánk, a barna hajú férfit sosem lehetett egészségesnek tekinteni, de Perselusnak akkor és ott a már őszes varázslót látva ez villant át az agyán.

- Semmi említésre méltó. Van még egy bögrével? – kérdezte Hermione a kakaóra bökve – Ebben az időben különösen vágyom rá.

- Még csak október van, mi lesz veled télen – mosolygott Lupin, és eltűnt a konyhában, majd szinte azonnal vissza is tért, kezében immáron két, gőzölgő és hívogató csészével.
- Kösz. – mondta sietve a lány, és éppen készült volna felhajtani az italt, amikor felkiáltott.

Piton behunyta a szemét. Nem, nem akarta tudni, mi fog történni, arról nem volt szó, hogy még öt a Grangerékhez hasonló esetet végignézzen. Albus kegyetlen volt, hogy ilyesmibe belerángatta. Látott elég halált már, minek még?

- Hermione, jól vagy? – Perselus egyből felismerte Tonks hangját, a fiatal boszorkány aggódva jött le lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, legalábbis a bájitaltan tanár erre következtetett a hangos puffanásokból.

Nem jött válasz a kérdésre, de Piton nem nyitotta ki a szemét. Egy az övénél vékonyabb tenyér megszorította a kezét, mintegy vigasztalásul. Ám ő kívülről látta magát, és úgy tetszett neki, hogy egy ijedt, hosszú, fekete hajú kisfiú áll a Főnix Rendje főhadiszállásán, hunyott szemmel.

Suhogás… a férfi vakon is tudta mi folyik körülötte, és gyávának érezte magát. Aztán, először csak halkan, de egyre hangosabban felcsendült a zene.

És rögtön felismerte, milyen, a döbbenettől ki is nyitotta a szemét. Tudta, hogy a sötét árny szambát fog táncolni.

- Hermione? Jól vagy? – ismételte Tonks kérdést, de a kérdezett, és Perselus is csak foszlányokban hallották, mindent elnyomott a csodálatos zene, és minden figyelmüket elvette a karcsú, fekete fátylat viselő boszorkány.
Piton ezúttal még a karját is kinyújtotta, hogy elérje a furcsa teremtményt, de mikor ujjai már épp súrolták volna a nőt, hirtelen újra csend lett. Lupin és Tonks aggódó arckifejezése újra élessé vált a férfi előtt.
És úgy látszott, a boszorkány előtt is, mert megindult feléjük, és ezúttal letépett egy darabot ruhája szegélyéből, összegyűrte egy gombóccá, és a két értetlenkedő alak közé helyezte. Majd, mint aki jól elvégezte dolgát, eltűnt.

Egy ideig nem történt semmi. A három alak egymásra bámult, aztán Hermione remegve elkezdett hátrálni. Arca holtsápadt volt, léptei bizonytalanok, és látszott rajta, hogy tudja, mi fog történni. Perselus furcsállta az esetet, de a szívverése kezdett lenyugodni, hogy ezúttal az árny nem gyilkolt. Csak miután már teljesen lehiggadt, jutott eszébe a cikk, mely a Főnix rendje két tagja ellen elkövetett merényletet taglalta, melyben a halál oka…

BUMM! Egy pillanatra minden elsötétedett…
A halál oka…robbanás…

Piton sarkonfordult, nem várva meg, míg az emlékbeli Hermione szerencsétlen jajongása elkezdődik, és kilépett az ajtón.

Elhatározta, hogy többé nem éli magát bele ennyire a múltba. A következő szörnyű esetet hidegvérrel nézte végig, nem rezzent meg még akkor sem, mikor a sötét leples boszorkány átlökte Luna Lovegood-ot a Halál termének boltívén. Amikor pedig az akkori Hermione eszeveszett sikoltozásba kezdett, és egy késsel próbálta eltávolítani a kezén lévő, kékes sebet; akkor csak gúnyosan fintorgott.

Észrevette, hogy kísérője immáron a húsz éves, fiatal nő volt, és ő is ugyanolyan nyugodtan szemlélte az eseményeket, talán csak egy kis szomorúság csillant meg néha a szemében.

Azonban a hetedik, Hermione hetedik kavicsa megingatta. Emlékezett rá, hogy még a skizofrén Ms. Grangerrel folytatott beszélgetés során egyszer a lány megemlítette, hogy a hetedik kavics nagyon kedves neki. Akkor ezt pusztán csak a megbolondult elme egyik jelének tekintette, de már rájött, nagyobb jelentőséggel bír.

A hetedik emlék ugyanis már Hermione Granger, vagy ahogy akkor hívták, Mrs. Potter és Mr. Potter takaros kis házában játszódott. Az újdonsült házaspár a kertben ebédelt, amit Piton rendkívül ironikusnak talált. A tánc ezúttal tangó volt, és Perselus úgy vélte, a mozdulatok szenvedélye és hevessége kivételesen illik Potterhez. A boszorkány tovább szórakoztatta őt és Grangert a kecses játékával, de ahogy mondani szokás, egyszer minden tánc véget ér.
A fekete árny elsuhant Harry mellett, és egy fura gesztikuláció kíséretében megérintette az ebédjét.
A bájitaltan tanár sejtette, ezúttal mi lesz a gyilkos fegyver, és bár irtózott a titokzatos alaktól, lenyűgözőnek találta a módszereit. Potter furcsán méregette a feleségét, majd lassan a szájához emelte a villát, aztán gyorsan bekapta az ételt.

Körülbelül két perccel később a fiú, aki addig mindent túlélt, ijedten kapott a torkához, és tekintetét a még mindig mellette álló sötét árnyra emelte. Piton legalább olyan döbbent volt, mint Potter, hisz ezúttal az áldozat bizonyosan látta gyilkosát… És amit a fiatal férfi arcáról leolvasott… Harry James Potter felismerte az elkövetőt, aki miatt méreg cirkulált az ereiben. Felismerte, és ki is nyitotta a száját, de mire megnevezhette volna, feje oldalra bicsaklott, és nem mozdult többet.

Perselus maga sem értette, miért ez az emlék rázta meg a legjobban. Talán a hatalmasra tárult, zöld szemek, azok tették olyan rémessé a hetedik kavics titkát. Mindenestre a nyolcadik áldozatot, a már szinte tébolyult Hermione Granger első orvosát nem annyira sajnálta, mint Pottert. Magát azzal nyugtatta, hogy ez bizonyára a miatt van, hogy míg az orvos egy szúrás által, szinte azonnal meghalt, addig Harry percekig szenvedett.

- Most már láttad mindet. – szólt komolyan kalauza, a szép, fiatal és egészséges Hermione.

- Nem azt mondtad, hogy kilenc kavicsod van? – a fekete hajú férfi agyán gyorsan átfutottak az események…a macska, a két szülő, Lupin és Tonks, Lovegood, Potter, az orvos…csak nyolcan voltak.

A lány elsápadt, teste úgy kezdett remegni, mint akkor, a Grimmauld téren.

- Annyi. De azt mondtam, hogy nyolc emlékem van. – mély levegőt vett, és gyorsan összeszedte magát – Most már mindent tudsz, amit tudnod kell.
- Valóban, Hermione?

Piton villámgyorsan megfordult, pálcáját egyenesen a mögötte álló alakra, a már oly sokat látott boszorkányra szegezte. Az ismeretlen nő arcát bár lepel fedte, Perselus mégis érezte, hogy hidegen elmosolyodik.

- Hát nem akarod megtudni, ki a kilencedik kavics, Perselus?