Szombat esténkét a felsőbb éves mardekárosok nagy része a klubhelyiségben múlatta az időt. Voltak, akik tanultak, vagy olvasgattak, de a legtöbben kis csoportokba gyűlve beszélgettek. Mindent egybevéve, az összkép nem sokban különbözött attól, amit egy griffendéles klubhelyiségben ez idő tájt láthatnánk.

Draco Malfoy, a maga arisztokratikus – és végzős hetedéves – mentalitásával a terem közepén trónolt egy nagy, fekete kanapén barátaival: Pansy Parkinsonnal és Blaise Zabinivel. Nem nagyon zavartatták magukat a többiektől, unottan majszolgattak a köztük fekvő nagy halom csokibékából, és csendesen a RAVASZ vizsgákról beszélgettek.

Ám a szoba nyugalmát hirtelen különös események sorozata zavarta meg. Először kissé megremegett a föld, és az üvegablakok mögött úszkáló halak ijedten eliszkoltak. (A Mardekár klubhelyisége a roxforti Fekete-tó alatt fekszik, így ablakaiból nem a zöld vidékre, hanem a szürkés-homályos vízre lehet látni.) Aztán alig egy méterre Dracoéktól zöldesfehér füst kezdett gomolyogni, és vibrálni kezdett a levegő. Mire a füst oszlani kezdet, és kivált belőle két ismeretlen alak, Malfoyék már talpon voltak, pálcával a kezükben, támadásra készen. Tucatnyi szempár meredt a lassan kirajzolódó két idegenre.

Draco gyorsan felmérte őket. Egy férfi volt, és egy nő - vagy inkább egy fiú, meg egy lány, mivel egyikük sem tűnt idősebbnek Draconál.

A fiú középmagas termetű volt, vékony, de izmos. Éjsötét, bozontos haja alatt szinte világított hatalmas, sárga íriszű szeme. Csak egy pillanatra találkozott vele a tekintete, de az is elég volt, hogy az ifjú Malfoy kísértetiesen megborzongjon: félelmetes volt az a macskaszerű, kiismerhetetlen pillantás. Ujjatlan, fekete pulóvert viselt, hozzáillő fekete nadrággal. A lábán valami fura, robosztus és vastag talpú fekete cipő volt. Nem viselt talárt, viszont a pulóverének hátához, a lapockák táján egy köpenyegszerű ruhadarab csatlakozott.

A lány külseje sokkal barátságosabb volt. Egy fél fejjel alacsonyabb lehetett a társánál, de neki is fekete haja volt, ami kiengedve leért egészen a csípőjéig. Alabástromfehér bőre egészségesen ragyogott még a klubhelység fénytelen falai között is. Arca – bár szép és nemesi metszésű volt – most maszkszerű merevséget mutatott, hatalmas zöld szemei kutatva pásztáztak végig a szobán. A legszokatlanabb a lány ruhája volt: hosszú fekete csizmája egy szűk, zöld nadrágra simult, felette egy azonos színű, fura, kabátszerű felsőt viselt, amely a csípőjénél kibővülve a térdéig ért, és amelynek hosszú ujjai tölcsérszerűen kiszélesedtek, és a csuklórésznél zöld szalagokkal voltak díszítve. Csak hegyes fülek kellettek volna, és teljesen úgy fest, mint egy ír manó.

Draco éppen meg akarta szólítani, mikor a lány hirtelen felkiáltott:

-         Ez a Mardekár klubhelyiség! Rossz helyre érkeztünk!

Társa erre komoran összehúzta a szemöldökét, és közelebb lépett a lányhoz. Ügyet sem vetett a mozdulata keltette rémülettel, ahogy a gyengébb idegzetű diákoktól felé induló átkokra sem. Draco megütközve nézte, ahogy a fénycsóvák sorra elnyelődnek a fiú testében.

-         Van még elég időnk a megfelelő helyre jutni? – kérdezte a fiú idegesen.

-         Ha sietünk. Gyerünk! – szólt a lány, és elindult az ajtó felé.

-         Megállj! - kiáltotta utánuk Draco, de ügyet sem vetettek rá.

Az egész terem ledöbbenve figyelte, ahogy a lány egyetlen legyintésére az ajtó kicsapódik, és a kettős pillanatokon belül eltűnik a szemük elől.

Draconak csak egyetlen másodpercébe telt, hogy észbe kapjon, és kövesse őket.

˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

A két ismeretlen eszeveszett tempóban suhant végig a folyosókon. Néhány tanár, köztük McGalagony professzor is megkísérelt az útjukba állni, de azok fel sem vették a próbálkozásokat. Jobb híján annyi lehetőségük maradt, hogy követték őket.

Az idegenek hamarosan elérték a Griffendél torony bejáratát. A változatosság kedvéért most a fiú csapta ki az ajtót, és lihegve rontottak rá a megrémült diákokra. A terem közepén itt is a ház legismertebb tagjaival találkozhattak: Harry Potter, és barátai, Hermione és Ron egy szemvillanásnál is rövidebb idő alatt pattantak fel, pálcával a kezükben.

De a páros nem foglalkozott velük. Valami – a többiek számára ismeretlen – jelet keresve tekintettek végig a szoba minden egyes pontján, pillantásuk átsiklott a falfehér arcok felett. Abban a pillanatban, ahogy az izgatott Dumbledore professzor és Piton professzor megérkeztek a szobába, a helység padlója remegni kezdett. Csakúgy, mint korábban a Mardekárnál. – állapította meg Draco, aki szintén besomfordált a tanárok mögött.

A két idegen megfeszítette az izmait, és mindenki látta, hogy harcra készülnek. Dumbledore lemerevedve állt, életében először egyáltalán nem értette, mi folyik körülötte.

Hirtelen ezt a szobát is elöntötte a köd, és egy borzalmasan nagy alak kezdett belőle formálódni. Mielőtt azonban teljesen megjelenhetett volna, a lány valamiféle átkot szórt rá, csakhogy mindenféle pálca nélkül: puszta kézzel. A varázslat azonban nem volt teljesen sikeres, ezt -ha másból nem - a lány sikolyából tudhatták. Az alak ugyan továbbra is homályos maradt, de láthatóan mozgott, és valamiféle hullámmal eltalálta a sárgaszemű fiút, aki hangosan nyögve elterült a földön.

A lány halálra vált arccal küldött egy újabb átkot a lényre, amely furcsa, szürkés burát vont a szörny köré. Aztán gyorsan oda akart rohanni sérült társához, de az ingerülten rákiáltott. Draco most hallotta őket másodszor beszélni, és ez is éppolyan rejtélyes volt, mint a korábbi.

-         Ne, maradj, el kell vinned innen! – nyögte a fiú.

-         De hiszen megsérültél! – hangzott a kétségbeesett válasz.

-         Pontosan azért! Nem lesz elég erőm feltartani, ha most kiszabadul. Indulnod kell!

-         Nem hagylak itt! – nyíltak még hatalmasabbra a lány smaragd szemei.

-         De muszáj! Ez parancs, hallod? – hangja nem hagyott kétséget a felől, hogy halálosan komolyan gondolja.

A lány könnyes szemmel bólintott, majd egy utolsó pillantást vetve társa felé, közelebb lépett a rémhez, és halkan motyogni kezdett. A levegő felizzott, és mikor a fiú erőlködve azt mormogta, Tempus, a lány és a foglya semmivé vált.

A fiú ekkor sóhajtott egyet, majd feje öntudatlanul koppant a földön.

˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

Valami nem stimmel. Ez volt Elliot első éber gondolata. Bár szemeit nem nyitotta ki, mégis teljes bizonyossággal tudta, hogy ismeretlen helyen tartózkodik. Mások voltak a szagok, más volt az aura. És legfőképpen: otthon nem kötözték volna oda az ágyhoz.

Mert itt bizony megtették. És milyen ügyesen tették – gondolta magában Elliot. A mugli eszközök voltak egyedül alkalmasak arra, hogy a mágusok ideig-óráig korlátozzák őt. Bár érzett némi mágiát a kötélben – talán valamikor használták valamilyen varázslat közben – de gyengesége miatt lehet, hogy percekbe is beletelik, mire le tudja oldani.

-         Úgy látom felébredt. – hallott egy idős, de mégis erőteljes hangot maga mellett.

Az öreg Dumbledore tényleg jó megfigyelő- futott át az agyán.

-         Ha már ébren van, talán kinyithatná a szemét, és megmondhatná, kit tisztelhetünk a személyében. – folytatta az egyszerre lágy és kérlelhetetlen hang.

Elliotnak nem volt túl nagy kedve a rá váró beszélgetéshez, de fölösleges lett volna tovább alvást tettetnie. Kinyitotta hát a szemét, és fejét az igazgató felé fordította.

-         Jó… - Elliot gyorsan az ablakokra pillantott -… napot, Dumbledore igazgató.

-         Á, szóval az ismeretlenség nem kölcsönös: fiatalúr tisztában van azzal, ki vagyok. Beláthatja, hogy ezzel már végképp tarthatatlan előnyhöz jutott velem szemben.

Elliot figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és felvont szemöldökkel pásztázta végig a szobában jelenlévő, majdnem fél tucat ember arcát. Miután végzett, fejét újra párnájára fektette, közömbösen bámulva az igazgatóra. Dumbledore szemei erre valamelyest elsötétültek.

-         A tegnap esti akciójából ítélve feltételezem, hogy elsődlegesen nem ellenségesek a szándékai, de bizonyítaná ezt azzal, hogy végre – harmadszori kérésre – elárulja a nevét?

Elliot majdnem csóválni kezdte a fejét. Ezek szerint az igazgató se nem olyan türelmes, se nem olyan mindentudó, mint ahogy a családi regék szóltak. Bár az is igaz, az ő és Lina jelenléte elég sokkoló lehetett ahhoz, hogy mindent alaposan összezavarjanak.

Elliot úgy döntött, nem játszik velük tovább, de azt nem bírta megállni, hogy még egyszer meg ne hökkentse őket. Mostanra sikerült meglazítania a köteleket, így keze simán siklott ki a béklyóból, és nyúlt üdvözlően Dumbledore felé. Több hitetlenkedő sóhaj is hallatszott, miközben végre bemutatkozott:

-         Elliot Ren sámán vagyok, szolgálatára. – biccentette. – De nem folytathatnánk, hm, szűkebb körben? – fordította fejét McGalagony és Madam Pomfrey, valamint Frics és Flitwick professzor irányába.

Dumbledore mélyen a fiú különös szemeibe pillantva lassan bólintott.

-         Magunkra hagynának, kérem? – kérte kedvesen a kollégáit, mire azok tétován bólintottak, és lassan kihátráltak a szobából.

Csak egy alak nem engedelmeskedett, sőt: előrébb lépett eddigi takart helyzetéből, és metsző ónix szemeit a fiúra függesztette.

-         Igazgató úr, én maradok. Nem hagyom egyedül a kölyökkel. Kifejezetten… veszélyesnek látszik.

-         Igazán nem szükséges, Perselus. Meg tudom védeni magam, és bármilyen szokatlan is a helyzet, de… nem érzek ellenséges szándékot ifjú vendégünk felől.

Piton újfent tiltakozni akart, és megerősíteni, hogy egy csapat troll sem vonszolhatná ki innen, mikor Elliot nagyot nyelve megszólalt:

-         Piton professzor nyugodtan maradhat, uram. Nem… én nem… - egy zavart köhécselés következett, majd – Nem zavar a társasága.

A Bájitalok Mesterének szeme titokzatosan megvillant, és belemélyedt Elliot macskaszemébe.

Elliot nagyot nyelt, mikor a szemébe nézett az egyetlen embernek, aki valaha is feltétlen tiszteletet és engedelmességet váltott ki belőle. Piton hirtelen elsápadt, és falfehéren hátrébb lépett.

-         Igen, uram. Pontosan. – szólalt meg Ren, és óvatosan felült az ágyban.

Dumbledore kérdő tekintete oda-vissza járt Piton és a fiú között.

-         Perselus? Valami gond van talán?

-         Mondhatni, uram. – hangzott a száraz felelet. A színek még mindig nem tértek vissza a professzor arcába. – Úgy tűnik, a fiú igen erős varázsló…

-         Sámán, ha kérhetném. – helyesbített Elliot.

-         … igen erős sámán - folytatta egyre mélyebb hangon Piton. – Ráadásképp meg van győződve róla, hogy Malfoy utóda.

Dumbledore kissé felvonta a szemöldökét, és Elliotra nézett.

-         Valóban, Mr Ren? Tudtommal Lucius Malfoynak mindössze egy fia van.

-         Úgy van.  – bólogatott Elliot magabiztosan, ugyanakkor egy, a szája szegletében alakuló gonosz mosollyal. – De nekem nem is Lucius, hanem Draco Malfoy az apám. És hogy gyorsan túlessünk a másik kényes ponton: Harry Potter a másik.

-         A másik mi? – kérdezett rá sóhajtva Dumbledore, bár már tudta, mi lesz a válasz.

Elliot szája egy gyors, de Pitont is irigységre késztetően széles, kárörvendő vigyorba húzódott. Aztán gyorsan ráncba szedte arcizmait.

-         Hát a másik apám, természetesen. – jelentette ki nyugodtan