Elliot faarccal, magában vigyorogva dőlt hátra az ágyon, és onnan figyelte, ahogy a szavak eljutnak az igazgató tudatáig, és ahogy ő, illetve Piton próbálják megemészteni őket. Végül Dumbledore a fiú felé fordult.

-         Mr. Ren, kifejtené ezt az… információt bővebben?

Elliot csalódottan szisszentett egyet, és felszegte a fejét.

-         De uram, komolyan a családi hátterem érdekli a legjobban? Nem is kíváncsi, mi volt az az egész a Griffendél toronyban tegnap éjjel? Pedig nekem azt mesélték, hogy elég lényegre törő természet. De úgy látszik, ez is csak a szokásos történeti túlzás.

Dumbledore meghökkenve nézett a pimasz fiúra, akinek a társasága kezdte próbára tenni edzett idegeit.

-         Mr. Ren –szólalt meg végül erőteljesebb és parancsolóbb hangon, úgy, ahogy gyerekkel még sohasem beszélt – Elég a játszadozásból. Mondja meg, ki maga, mit keres itt, és mi volt az a tegnap esti csetepaté.

-         Gyerünk, fiú! – tette hozzá Piton ingerülten.

Elliot végre elégedettnek tűnt. Bár ezek a férfiak nem tudták, de rá csak a hatalom és a tekintély hatott. Ha nem érezte, hogy méltó társak közé került, egyszerűen előtört a rosszabbik, kötözködő Malfoy… szóval a rosszabbik énje.

Sötéten vigyorogva, de készségesen ült fel újra, és ledobta magáról a takarót, miközben beszélni kezdett.

-         Nos, a társam, Lina és én közel öt év múlva jutunk el odáig, hogy megszülessünk. Egyszerre, egy testből. Ebből logikusan következik – mondta fájdalmat leplező cinizmussal – hogy a tegnap esti hölgy a testvérem, pontosabban az ikertestvérem, akit lehet, hogy soha többé nem látok. De erről majd később. Ami magukat inkább érdekelheti: nem egészen szokásos körülmények között jöttünk a világra. Erős vérvonalból származunk, és egy különleges, még a születésünk előtti behatásnak köszönhetően szokatlan képességekkel rendelkezünk: sámánok vagyunk. Hogy ez mit jelent, talán nem kell maguknak kifejtenem. – nézett kérdően hallgatóságára.

Dumbledore bólintott, ahogy Piton is. Persze, a sámán is mágusok voltak, de teljesen más jellegű erőkkel, pálcaszükséglet nélkül, képesen arra, hogy bármikor egy átlagos varázsló fölé kerekedjenek Egy ősi, hatalmas erejű csoport, akikről azt hitték, rég kihaltak. Nyilván tévedtek - a fiú és a testvére produkált néhány dolgot, ami nem volt mással magyarázható.

Ren elégedetten bólintott, és feltápászkodott az ágyról. Így, a két felnőtt férfi mellett állva igencsak gyereknek tűnt még, bár az igazgatónak majdnem a homlokáig ért. Perselushoz képest azonban csak egy kis törpe volt. Elliot elhúzott szájjal tekintett le a ráadott, tipikus gyengélkedői hálóingén, és gyorsan végighúzta rajta a tenyerét.

Piton és Dumbledore legnagyobb megdöbbenésére a ruha azonnal átváltozott. A fiún ezúttal egy piros, de szintén ujjatlan és köpenyes felső jelent meg, egy bő, fekete nadrág, és egy egyujjas papucs.

Elliot nagyon elégedettnek tűnt, de Piton helytelenítve vette észre, hogy a póló szabadon hagyja a fiú hasának egy részét. Illetlen, lányos viselet. Kezdem elhinni, hogy rokonok Dracoval… – gondolta Piton, majd összerezzent a fiú felcsattanó hangjára:

-         Régóta nem hagyom, hogy beleszóljanak az öltözködésembe, professzor. Amúgy meg egyáltalán nem lányos. Divatos!

-         Ha te mondod!- horkantotta Piton gúnyosan, de önkéntelenül is viszonozta a tegezést. – És ha kérhetnélek, ne turkálj a fejemben!

-         Ahogy maga sem turkál másokéban? – vitatkozott Elliot.

-         Khm, khm. Nem lehetne folytatni a történetet? – szólt közbe Dumbledore kedvesen.

Piton ismét horkantott egyet, de nem ellenkezett, Ren pedig újból mesélni kezdett.

Egy óra múlva egy gondterhelt Dumbledore és egy falfehér, még a szokásosnál is merevebb Piton lépett ki a gyengélkedőről.

Elliot önelégülten sétált mögöttük, majd – míg a két felnőtt az igazgató irodájába távozott – lefordult a Griffendél körletébe vezető lépcsőkhöz.

˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

Draco Malfoy már halálosan unta a tegnap estéről csevegő izgatott diákok hülyeségeit. Mind azt találgatták, kik voltak az idegenek, mit csináltak, és vajon itt vannak-e még. Egyesek még odáig is elmentek, hogy megkérdeztek egy-egy griffendélest, hogy igazak-e a pletykák: a látogatók tényleg hozzájuk siettek-e a Mardekárnál tett látogatásuk után.

Draconak erre nem volt szüksége, hiszen ő ott volt, és látta az egész esetet. És még mindig nem tért napirendre a dolgok fölött. Ezernyi kérdése lett volna, de sajnos McGalagony észrevette illetéktelen ott-tartózkodását nem sokkal azután, hogy az a fura fiú elterült a padlón. És persze azonnal kihajították. Szerencsére ahhoz túl elfoglaltak voltak, hogy pontokat is levonjanak. Később megpróbált besurranni a gyengélkedőre, ám a fél tanári kar ott állt őrségben, és ez meghiúsította a próbálkozását.

-         Draco! – hallotta meg hirtelen Blaise hívását.

A szőke fiú kelletlenül felegyenesedett a székében, és kezét felemelve integetett Blaise-nek. A sötét hajú mardekáros gyorsan hozzá sietett, majd kivágta:

-         Piton professzor kérte, hogy szóljak: Dumbledore az irodájában vár. Most rögtön.

Draco kissé elsápadt, és végtelenül örült, hogy ül. Nem nagyon szerette az igazgató szobáját. Eddig egyetlen egyszer hívatták oda, amikor is elmondták, hogy az apja életfogytig tartó börtönbüntetést kapott az Azkabanban. Nem csoda, hogy nem kívánt még egyszer visszatérni arra a helyre, ahol sor került élete első ájulására.

Draco megborzongott. Nem. Akkor sem hagyjom, hogy egy kellemetlen emlék befolyásolja a jelenlegi érzelmeimet. Végül is mi történhet? Voldemort már hónapok óta a Pokol legforróbb üstjében szaunázik, a halálfalók – bár még szép számmal kószálnak szabadon – nem mernék megtámadni az iskolát, amíg Dumbledore az igazgató. No, persze a Fiú, Aki Legyőzte Tudodkit legendássá vált ereje sem elhanyagolható visszatartó erő… Narcissa, az anyja is túl távol van ahhoz, hogy bajt keverjen a fiának...

És ha mégis valami igazán komoly dologról van szó? Ááá, nem. Akkor Perselus személyesen szólt volna, nem Zabinivel üzen.

Miközben Draco magát győzködte, hogy semmiért sem kell aggódnia, és elindult Dumbledore irodájába, a kastély másik szárnyában Harry Pottert az idegen varázsló a karjánál fogva rángatta hasonló irányba.

˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

-         Na, itt is lennénk. – perdítette be Elliot Harryt az igazgató irodájába.

Harry pulykavörösen, mély felháborodással nézett vissza rá, majd tekintete átsiklott Dumbledore-ra, róla Pitonra, végül a háttérben gúnyos vigyorral álldogáló Draco Malfoyra.

Kissé meghökkent a népes fogadóbizottság láttán, és az egekbe szárnyalt már korábban is égető vágya, hogy megtudja, mi folyik itt.

-         Harry, fiam, minden rendben? – puhatolta Dumbledore jóindulatú mosollyal az ajkán.

Hogy rendben-e? – akarta kiáltani Harry. Mikor egy félórája egy őrült sétált be a Griffendél-toronyba, majd különösebb magyarázkodás nélkül közölte, hogy kövessem ide, az igazgatói irodába? És amikor feltettem egy egyszerű kérdést (Miért?), ő fújtatott egyet, mint valami bika, és egyszerűen iderángatott? Nem, egyáltalában semmi sincs rendben!

Arról már nem is beszélve, hogy Harry mély megdöbbenésére az őt idecibáló idegen nem volt más, mint az a fiú, aki nemrégiben olyan nagy port kavart a Toronyban, azzal a rejtélyes szörnnyel való csatájával. És hogy végképp az idegösszeomlás szélére kerüljön: senki, sem ő, sem a barátai nem tudták megállítani a fiút, miközben elrángatta Harryt a klubhelyiségből. Még csak lelassítani sem. Átkok tucatjai pattantak le róla, és meg se kottyant neki. Harry maga közvetlen kapcsolatban volt vele azon az erős szorításon át a karján, és mégis: hiába átkozódott varázsló módjára, úgy tűnt, azzal is csak annyira megy, mintha mugliként tenné.

-         Jobban lennék – szólt végül rekedt, veszélyes halk hangon – ha megtudnám, ki ez – mutatott a sárgaszemű fiúra - és miért cibált ide?!

-         Nyugi, Harry. – mondta Elliot. – Mondtam már, hogy nincs miért aggódnod. Arra csak nekem lehet okom. Ha még nem vagy elég erős…

Harrynek fogalma sem volt, miről motyog a srác, és egyáltalán nem érezte megnyugtatva magát, de a méltóságát feltétlenül meg kellett védenie:

-         Elég erős vagyok! Legyőztem Voldemortot!

Draco, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, megrezzent kissé. Nem, nem a névtől, hanem Harry furcsa viselkedésétől. Bármennyire utálta is elismerni, Harry sosem kérkedett a teljesítményével. Eddig.

Ez az újonnan jött önhittség Pitonnak is feltűnt.

-         Ne legyen úgy eltelve magától, Potter. Nem egyedül volt ott.

Harry vissza akart vágni, de egy pillanat múlva csak még jobban elvörösödött. Persze, hogy nem egyedül volt. Ezt mondja ő is mindenkinek, hónapok óta. Most mégis lejáratja magát a tanárai és két ellensége előtt!

-         Nem vagyok az ellenséged! – jelentette ki Elliot. – És ha szánná rá néhány órát, rájönnél, hogy Draco sem az.

-         Te! Te! – lihegte Harry elképedve.

-         Igen, én. Ne mond, hogy nem találkoztál még legilimentorral!?

-         Mr Ren – sóhajtott fel Dumbledore fáradtan. – Elég legyen. Ha más nem, gondoljon bele, mi, vagyis ki vár magára, ha visszatér.

Elliot láthatóan megremegett. Hűha, teljesen kiment a fejemből, hogy apámmal beszélek. Az apámmal, aki ott lesz, mikor visszatérek. Most Ellioton volt a vörösödés ideje, de gyorsan összeszedte magát.

-         Bocs, Harry, tényleg. Tudom, hogy kibírhatatlan vagyok, és kifejezetten gorombán viselkedtem az előbb…

-         …kifejezetten… - ismételte meg Harry.

-         …de nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem.

-         És akkor, remélhetőleg, elérkeztünk ahhoz a perchez, amikor is közlöd, mit keresünk itt Potter meg én. – szegte fel a fejét kérdően Draco.

Elliot lassan bólintott, mély lélegzetet vett, és végre kibökte:

-         A nővéremmel, Linával azért érkeztünk, hogy megakadályozzunk egy neo-halálfaló tervet Harry Potter meggyilkolására. Ezen szakadárcsoport vezetője hónapokon át azon ügyködött, hogy visszaküldve az időben egy troll-lidérc félvér szörnyet még Voldemort halála előtt meggyilkoltassa vele Harryt. Nem sokkal a varázslat megkezdése után érkeztünk meg a helyszínre, és a transzportot már nem tudtuk megakadályozni. Bár a szüleink tiltakoztak, de Lina és én beléptünk a bűbáj keltette varázskörbe, és elferdítettük azt: így a lény nem a megadott időbe érkezett, hanem valamivel később. De ez sem volt elég, mert a lényeg ugyanaz lett volna: mindenképp, megölte volna Harryt. Ezért Lina és én összeadtuk az erőnket, és egyesítve sámán-képességeinket betájoltuk a szörnyet. Így kerültünk vissza az időben több, mint húsz esztendőt. Röviden ennyi. Ja, és még az: Lina nélkül nem tudok visszamenni. Ám a professzorok úgy gondolják, az utazáshoz való erő nemcsak bennem és Linában lehet meg, hanem azokban is, akiktől származunk. Ezért vagytok itt.

Harry hatalmasra tágult szemekkel bámult Elliotra, Draco szintúgy. Nem, egy fikarcnyival sem érezték magukat tájékozottabbnak.

-         Ezért vagyunk itt? – kérdezett végül vissza Draco. – De mégis miért?

-         Mert ti vagytok a szüleim.

-         Mi?!?!?! – hörögte Harry.

-         Mi?!?!?! – sípolta Draco.

-         Ti. Elliot Ren Malfoy-Potter a szolgálatotokra. – hajolt meg Elliot vigyorogva. - Üdv.

És ez volt az a pont, ahol Draco megadta magát, és másodjára is elájult az igazgatói irodában.

˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝˝

Harry egy hangos puffanásra eszmélt fel hirtelen jött kábulatából. Oldalra nézett, és a holtsápadt Malfoyt látta elterülni a földön. Nagy kedve lett volna csatlakozni hozzá.

De nem tehette. Piton máris Draco mellett termett, és élesztgetni kezdte, mialatt Elliot és Dumbledore elmagyarázták Harrynek és a feleszmélő Draconak, mi lesz a dolguk.

Csak le kell ülnünk, együtt, kézen fogva – hallotta Elliot hangját – és nektek erősen koncentrálni arra, hogy engem segítsetek. Ennyi az egész.

Persze- gondolta Harry. – Ennyi az egész. Segítek a fiamnak, Malfoynak visszatérni a jövőbe a lányomhoz, hozzám, és a férjemhez. Malfoyhoz. Hát persze. Csakazértsemborulokki.

Egy örökkévalóság – de lehet, hogy csak egy pillanat múlva – Harry, Draco és Elliot már az igazgatói iroda lecsupaszított közepén ültek, kéz a kézben, összekapcsolva erejüket és tudatukat.

Draco csak a rajta keresztüláramló energiák hatására fogta fel az elmúlt óra eseményeit. Elliot Ren Malfoy. Malfoy-Potter. És ez nem valami otromba vicc Crack vagy Monstro szájából. Ez a valóság. Hiszen itt van. Itt, pont a bal kezében a kéz, mely az ő véréből születik. Az övéből és Potteréből. Potteréből, épp itt a jobbján… Milyen erős a keze! Milyen erős a mágiája! Csak úgy hullámzik Elliot felé.

Bár nagyjából elmondták, mire számítsanak, mégis mindkét fiút meglepte, mikor Elliot körül vörös-ezüstre váltott a tér. A sárgaszemű srác szó szerint ragyogott: teste körül ott áramlottak Harry vörös és Draco ezüst mágiahullámai.

A fiú hirtelen elengedte eljövendő szülei kezét és elmosolyodott.

-         Sikerült. Köszönöm. Találkozunk húsz év múlva.

És ezzel Elliot eltűnt.

Dumbledore elégedetten bólogatott, és a két hetedéves diákhoz sietett.

-         Jól vagytok? – kérdezte őket aggódva, bár láthatóan nem esett semmi bajuk – hacsak a teljes megdöbbenés, hitetlenség és ez-nem-lehet-igaz-állapot nem alkot együtt valami ártalmas szindrómát.

Mindét fiú szótlanul bólintott, majd Harry összeszedte magát:

-         Szívből remélem, hogy sikerült neki hazajutni, és nem akarok önzőnek tűnni – megint – de ez az egész energiaátadás nem lesz ránk káros hatással? – kérdezte aggodalmasan.

-         Nem, fiam, semmiképp. Lehet, hogy néhány napig erőtlenebbek lesztek, de a mágia nem olyan dolog, amit csak úgy ki lehet szippantani – vagy oda lehet adni. Mélyen bennetek lakozik, és lényegében elapaszthatatlan. Főleg az akkora erő, amilyen a Tiétek.

Draco ekkor Piton felé fordult:

-         Ez teljes képtelenség, ugye? Én és Potter? Potter? Hiszen utáljuk egymást! Griffendéles! – nyomta meg a szót Draco.

Piton csak szkeptikusan felhúzta a szemöldökét.

-         Vannak még csodák, Draco.

-         Na de pont Potter! – akadékoskodott tovább Draco.

-         Na de pont Malfoy! – gúnyolta Harry.

-         Uraim, nyugalom! – csitította őket Dumbledore. – Ezen ráérnek még vitatkozni. Mr Ren – azaz Mr Malfoy- Potter – korából ítélve akár még egy-két évig is. Addig is, amíg eldöntik, mennyire képtelenség a ma elhangzott történet… térjenek vissza a hálókörletükbe.

-         És Merlinre – sóhajtott fel keservesen Piton – engedjék már el egymás kezét!

Vége