-Mit bámulnak?-pirított rá az egyik diákra. Vegyenek elő kesztyűket. Kísérletezni fogunk. Megnézzük hogyan sikerült elmélyíteniük az elméletet ezalatt a pár hét alatt.

A tanulók, nehezen bár, de felfogták a tanár szavait. Leemelték róla a szemüket, s kísérleteik felé fordították figyelmüket. Érződött rajtuk az a kellemes izgatottság, ami még vakáció vagy valami fontos esemény előtt szokott beállni. A levegő színte szikrázott. Percival leüllt az íróasztal mögé, és gyúnyosan mosolyogva figyelte a kínlódó diákokat. Látta, hogy azok csak nagy önmegtartoztatással tudtak csendben maradni. Néha elkapott egy-egy hitetlenkedő, vagy elismerő pillantást, és valahol mélyen örömmel töltötték el. Az óra vége előtt tíz perccel körbejárt a teremben. Leszidta a fél osztályt, majd kiengedte őket. A tanulók között hamar elterjedt a hír, s feszülten várakoztak arra, hogy lássák tanárukat. Percival már kezdte unni, hogy ő áll a figyelem központjában. Mikor végigsétált a folyosón magán érezte mindenki tekintetét. Diákjai összesúgtak a háta mögött, s kollégái csodálkozva figyelték. Mikor egy kilencedikes lány véletlenül nekirohant, úgy érezte ki kell adnia valahogyan a magában felgyülemlett energiát. Miután elvégezte a dolgát, a lány sírógörcsöt kapva elrohant, s a többiek, akik a jelenetet figyelték inkább dolguk után néztek. Helen elgondolkozott, s végül megállapította, hogy szamárból nem lesz versenyló. Még akkor sem, ha szépen megtisztítjuk s rendbe tesszük. Visszafordult hát a szintén távoljáró Ginohoz, s elköszönt tőle. Jól esett neki a férfi törődése, hát még mikor az azt bizonygatta, hogy Wulfric megőrül érte, és csak azért nem meri megközelíteni, mert fél a reakciótól.

Ginonak megakadt a szeme kollégáján. Nem tudta elhinni, hogy mégis használta az ajándékát. Ezek szerint már magának is belátta, ideje cselekedni. Örült neki, de tudta, ezzel még nem ért véget küldetése. Nemsokára következett a február. És már biztosan tudta, hogy mit is kell cselekednie. Apját puhította, és győzködte, hogy végre vegye fel bátorságát, és menjen oda Helenhez. Ő viszont nem akart. A büszkesége, a józan esze, és persze a félelem nem engedte. Úgy döntött hát, ideje Helent meggyőzni, mert gondolta, akkor talán apjának is megjön a bátorsága, ha látja, Helen nem veti meg. A gond csak az vol, hogy annak ellenére is, hogy Helen egyre többször felkereste Wulfricot, és egyre félreérthetetlenebb dolgokat művelt, apja mégsem akarta észrevenni. Úgy döntött hát, hogy a valódi akciót Valentin napra hagyja. A célja elérésében az sem zavarta, hogy a diáklányok most már kezdtek elpártolni tőle. Azok csoportja, kezdett egyensúlyban lenni, sőt , a mérleg egyre jobban Percival felé dőlt. Gino elégedette állapította meg, hogy mégis igaza volt, s látta kollégáján, annak ellenére, hogy próbálja tagadni, ő is kiélvezi a helyzetet. Persze még mindig kiabált a diákokkal, s még mindig jó nehéz büntetőmunkákat talált ki nekik, de azok, mintha élvezték volna, jobban és jobban feszítették a húrt. Tudta, biztos volt benne, hogy csak próbálgatják hol is van az "új" tanáruknak a határa, és cseppet sem érdekelte, hogy egyre több diáknál jött elő az a bizonyos "rossz fiú-szindróma". Percival továbbra is megróbált ugyanúgy viselkedni, de magában már régen elfogadta, semmi sem lesz olyan, mint régen. Néha még így is rájött az a kis furcsa érzés, hogy ha látta Ginot Helennel beszélgetni, de nem törődött vele. Ott voltak ugyanis azok a levelek, amelyekből egyre többet kapott, és egyáltalán nem nézte jó szemmel. Most már értette, hogy mit is értett kollégája a kedveltség átka alatt.

A Valentin nap egyre közeledett, s ezzel együtt egyre jobban megbánta változását. Úgy tűnt, az egyedüliek, akik észreveszik, azok diákjai, nem pedig az a személy, akinek a véleménye a legjobban érdekelte. Sőt, azóta a bizonyos nap óta, mintha újra elhidegült volna tőle, s ez az elhagyatottság érzés nöttön nött benne, amint meglátta kollégáját Helen körül. A tanulók is egyre jobban figyelték az eseményeket. Ők nagyjából már iskolakezdéskor sejtették, hogy Gino érkezésével egy egészen más korszak nyílik a Kingre. Azt még nem tudták, hogy mi folyik pár tanár között, de felfogták, hogy legalább négyen megváltoztak. Annak ellenére, hogy ugyanúgy röpdolgozatokat irattak, sőt, ugyanúgy büntetőfeladatokat is osztogattak, látszott rajtuk, hogy valami folyton elveszi figyelmüket. Wulfric, aki mindig is megkívánta diákjaitól a figyelmet, állandóan ábrándozásba kezdett. Helen, a szigorú, ám igazságos tanárnő, aki picit lenézte a folyosón enyelgő párocskákat, most egyre kihívobb lett. Gino, aki mindig kellemes, frissítő, és néha még humoros órákat tartott, egyre jobban elfásult és persze Percival, aki mindig is "halálmadár" hírében állt. Ő egyre jobban kezdett feloldódni. Leghamarabb külseje változott, de az is érezhető volt, hogy kezd kissé megenyhűlni. Most már egyre kevesebbet ordibált velük, sőt, néha megdícsérte őket. Az sem kerülte el figyelmüket, hogy miután az elméleti részt leadta, s a gyakorlati következett, egyre többször ült le katedrája mögé, és egyre többször bámult maga elé megüresedett szemekkel. Tóbb és több pletyka ütötte fel a fejét az iskolában. Volt aki arra hivatkozott, hogy látta, amint Percival szobájából egy titokzatos nő távozik. Volt, aki szerelmi háromszögre hivatkozott Wulfric, Helen ,s Percival között. Ginoról azt saccolták, hogy ő áll a három között kerítőként. És hogy annak köszönhetik kedvenc tanáruk hírtelen változását. Az iskola nemsokára még nagyobb lázban égett, mivel a február 14.-e egyre közeledett, s maguk közt megszerveték, hogy kisebb ünnepséget rendeznek majd. Készítettek egy nagyobb dobozt, amibe leveleket lehet majd tenni, s a cupidónak öltöztetett felelősök napnyugtakor kézbesítik azokat. Ezt persze mind a tanárok tudta nélkül szervezték meg, s így azok nem értették, hogy miért olyan izgatott mindenki. A tavasz érkeztének nem tudták betenni, mivel kint még mindig nulla fok alatt járt az idő. Végül napirenre tértek e fölött, s úgy folytatták óráikat, ahogyan azt lehetett: kiabálással, és jó sok fenyegetőzéssel.