A tanárok sorban levonultak reggelizni. Percival már ott volt, mikor Gino leült az asztalhoz. Látta, hogy nem tudja eldönteni, sírjon, vagy nevessen. Ezt annak gondolta be, hogy kollégája még mindig nem döntötte el, mit is érez Helen iránt. Megfigyelte, hogy Gino kissé sápadtan érkezett, már-már betegesnek tűnt. Nem tudta, mi miatt, de biztos volt benne, hogy jobban érezné magát, ha elmondaná. Végül úgy határozott, majd ha akarja, kollégája úgy is felkeresi, így nem tett egy árva megjegyzést sem. Nemsokára belépett az ajtón Wulfric, Helen oldalán. Boldogan és elmélyülten beszélgettek valamiről. Percivalnak feltűnt az a szomorú csillogás Gino szemében, mikor meglátta az igazgatót. Tudta, hogy rosszul esik neki, amit lát, hoszen neki is rosszul esett, mikor őt Helen oldalán látta. Azt viszont már végképp nem értette, hogy miért Wulfricot okolja a történtekért, és nem Helent. Hiszen ő mindent elmondott a nőnek, s az ennek ellenére rá sem hederít, sőt, egy másik férfi oldalán áll.

A regeli a diákok körében hangosan telt, míg a tanárok egyre jobban hallgattak. Percival még látta néha a szeme sarkából, hogy Gino egyre-másra az igazgató felé pillantgat, és közben olyan érzéseket látott felfedezni kollégája szemében, amiről azt gondolta, nem is léteznek. Végtelen szomorúság, feszültség, és félelem áradt teljes valójából. Tudta nélkül is megsajnálta a férfit, és úgy döntött, mint barát, beszélni fog vele. Az újdonsült pár közben felállta az asztaltól. Gino is emelkedni készült, mikor Percival kicsit megérintette. Elképedve nézett előszőr a távozók után, majd Percivalra.

-Igen?- kérdezte kollégájától.

-Beszélnünk kell.

-Kérlek, ne most. Wulfrical van egy kis elintéznivalóm.

-Ne csinálj botrányt.

-Miért csinálnék? Ne aggódj... Ha tudnád, min megyek most keresztűl.

-Tudom.

-Tessék?

-Tudom, min mész keresztűl. Ezért is akartam beszélni veled.

-Rendben. De csak órák után. Most az igazgató úrral ven beszélnivalóm.

Percival megadóan sóhajtott.

-Jól van. Majd én felkereslek.

A távozó kollégáját elnézve, őszintén remélte, hogy nem lesz ereje botrányt csinálni. Már betegesen, néha dülöngélve haladt végig a termen. Sajnálta, s közben szidta is őt.

Most az egyszer remélte, hogy kollégája megint a korházban köt ki. Ott legalább nem kell majd egy ideig szembesűlnie a párral, s talán még el is fogadja a nő döntését. Elindúlt hát a tanterme felé, és nagy megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy diákjainak így nem lehet órát tartani. Meghagyta nekik, hogy csináljanak amit akarnak, s ő megint helyet foglalt a lassan megszokott helyén. Azon gondolkodott, hogy mit is fog mondani kollégájának ha végre sor kerül a beszélgetésre.

Gino bekopogott az igazgatói irodába. Válasz nem jött, de helyette nyílt az ajtó, és Helen lépett ki a szobából. Mielőtt besétálhatott volna, Helen még odasúgta neki:

-Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyerekes húzás segít majd, de köszönöm.

-Igazán nincs mit.

Gino belépett a szobába, ahol apja boldog mosollyal fogadta.

-Mond csak, neked nincs órád?

-Nem. Most nincs. Látom, összejöttetek.

-Igen, hála valaki buta viccének. Nem tudod, ki küldhette ezeket a leveleket?

Gino rápillantott a levelekre, s egy gonosz vigyor húzódott végig az arcán.

-Dehogynem. Én voltam.

-Mond csak, említette már valaki, hogy mennyire hasonlíttok?

-Hasonlítunk? És miért?

-Pont ezt mondta ő is, mikor összefutottunk.

-Hát igen...-mosolygott. Eléggé egy húron pendülünk.

Gino megkísérelt még egy nevetést, de az inkább grimaszra sikeredett.

-Valami gond van?-kérdezte Wulfric, aki meglátta Gino elsápadó arcát. Ugye nincs baj a terhességgel?

-Nem, nincs. -nyugtatta meg. Olvastad a mai újságot?

-Nem, még nem volt időm rá. Mi történt?

-Megszökött.

-Mi? Hogyan?

-Állítólag leütötte az őröket, mikor fürdeni vitték. Beöltözött az ők ruháikba, és felszívódott. Mond, lehetséges, hogy miattam?

-Igen, ebben tökéletesen egyetértek. Gondoltam, hogy ez meg fog történni. Ezért is kérlek, kerülj minden feltűnösködést. Nem akarlak elveszíteni.

-Ne aggódj.-próbálta ismét nyugtatgatni, de maga sem hitte, amit mond. Minden rendben lesz. Majd újra elkapják.

-Jó, de akkor is. Ki tudja, hogy hol vannak kémjei. Most már még több ember kötődik hozzád. Kérlek, ne vedd el tőlük ezt az örömöt. Maradj veszteg, és ne csinálj semmi őrültséget. Remélhetőleg elkapják, mire a kicsi világra jön.

-Kösz, apa, hogy ennyire gondoskodsz rólunk.

-Figyelj. Nincs mit köszönnöd. Az apád vagyok, és szeretlek.

Felállt a székéből, és odasétált a nő mellé. Megsimogatta az arcát, majd megcsókolta a homlokát.

-Vigyázz magadra. Tudod, hogy téged mindenkinél jobban szeretlek.

-Igen, tudom.

-És most, kérlek menj. Át kell gondolnom a dolgokat.

-Rendben.

-Ja, és...-állította meg az ajtóban. Felmentelek ma az óráidról. Pihend ki magad.

-Köszi, apa.

-Nincs mit, kicsim.

Gino becsukta maga mögött az ajtót. Nem bírta felfogni, hogy ez történik vele. Pont mikor kezd az élete rendeződni, akkor jön valami mindig közbe. A gondolat, hogy még Percivallal is beszélgetnie kell, egyáltalán nem villanyozta fel. Ez volt az első alkalom, hogy újra szóbaállt kollégája vele azóta. Biztosan szégyellte tettét, s nem mert a szemébe nézni. Való igaz, hogy ő sem kezdeményezett beszélgetést. Túlságosan is el volt foglalva apja gondjaival. Fogalma sem volt, mit akar Percival, de biztos volt benne, hogy nem egy kellemes társalgással néz szembe. Próbálta kitalálni, mi járhat kollégája fejében, de nem sikerült.

Percival fülébe hamar eljutott, hogy Gino ma nem tart órákat, s elszorult a szíve.

Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga a lelkére beszélni, de kész volt rá, hogy elmondjon mindent. Félt, nagyon félt, hogy a másik undorodik majd tőle, de ez volt az egyetlen esélye. Nem szalaszthatta el. Az idő egyre jobban közeledett, s ő egyre jobban csüggedt. Lassan meggyőzte magát, hogy most már mindegy. Ha megígérte, el kell mennie. Nincs más út. Szépen lassan sétált fel kollégája szobájáig, ezzel is húzva az időt. Mikor belépett, látta, hogy Gino most már kissé nyugodtabb mint reggel. Észrevette azonban azt a pár kis csíkot, ami az arcán lecsorgó könnyek helyén maradt meg.

-Beszélhenék veled?

-Igen. Reggel szóltál, hogy szeretnél. De miről is? Nem igazán értettem.

-Tudom ,hogy most fáj, de túl kell lépned rajta.

-Tessék? Miről beszélsz?

-Arról, ami történt.

-Honnan tudsz róla?

-Olvasok a sorok közt. Mellesleg néha tanuja voltam pár beszélgetésnek.

-Hallgatóztál?

-Nos, ha úgy vesszük, igen.

-Mégis hogy képzeled, hogy belemárthatod magad a magánügyeimbe? Hogy volt képed hallgotózni? Pont te, aki...

-Figyelj, egyszerűen csak tudnom kellett, mi történik körülötted.

-Igen? És miért?

-Elég furcsán viselkedtél mostanában. Tudod, még azóta, hogy véletlenül...

-Véletlenül?

-Nem akarod megkönnyíteni a dolgomat. Igen, hogy....megcsókoltalak.

-Véletlen volt?

-Igen...nem. Figyelj, tudom, hogy most kicsit undoródni fogsz, de meg kell hallgatnod. Nem bírom tovább.

-Percival...mi a gond?

-Gino, én féltékeny voltam.

-Féltékeny? De mire, az isten szerelmére?

-Láttam, hogy állandóan Helennel vagy. Rosszul esett, nagyon rosszul.

-De miért? Miért voltál féltékany rá? Talán nem voltam elég jó barátod?

-De...talán túl jó is. Megkérlek, hogy ne szólj többet közbe. Így is nehéz beszélni róla.

-Percival, megijesztesz. Mi a baj?

-Emlékszel még arra az estére? Tudod, a szülinapomra.

-Hát persze.

-Azt hiszem akkor kezdődött. Nem tudom, hogy mi történt azon az éjszakán, de...Gino, én...szeretlek.

-Percival én is. Hisz mi jó barátok vagyunk. Mi bánt? Miért vagy így kiakadva?

-Félreértesz. Úgy értettem, szerelmes vagyok.

-Kibe?

-Beléd.

-Belém? De hát...

-Tudom, hogy szar ügy, de igen...azt hiszem, mostanra rájöttem miért is kerülöm a nőket. Meleg vagyok.

-Te? Meleg?

-Igen! Hát nem érted?

-Ha most hülyéskedni akarsz,szólok, hogy fejezd be! Így is eléggé szenvedek. Nem hiányzik most még ez is.

-Gino, nem látod, hogy Helen nem téged akar? Nyisd ki a szemed végre!

-Helen? Mi köze van ehhez?

-Miatta vagy így kiborúlva.

-Miért lennék miatta kiborúlva?

-Mert Wulfricot válaszotta.

-Tessék?- kezdte érteni Gino a dolgokat.

Végül nem bírta tovább, és hahotázni kezdett.

-Mi van? Miért nevetsz? Hülyeséget mondtam?

-De még mekkorát!

-Igen? És mi az?- Percival nem mert hinni a fülének. Ő kitesz mindent a kollégájáért, és az szemberöhögi?

-Percival, azt hiszem félreértettél valamit. Honnan gondoltad, hogy én és Helen?...

-Hallottam, hogy áradoztál róla. Láttam, hogy mindig az ő társaságában vagy. És láttam, ahogy a reggelinél való megjelenésüknél elszomorodsz. Mi más kell még?

-Megmagyarázom.

-Várom.

-Láttam, hogy Wulfricnak mennyire tetszik a kolléganője. Gondoltam besegítek. Biztos azt a beszélgetést hallottad, mikor győzködtem, hogy végre vallja be az érzelmeit. Aztán pedig, mivel ott nem jártam sikerrel, másképpen közelítettem meg a dolgokat. Helent próbáltam meggyőzni. Azt hittem végre sikerül a tervem. Helen egyre jobban megváltozott.

-Igen, ezt észrevettem.

-És gondolom arra a következtetésre jutottál, hogy miattam.

-Igen, valahogy megfordult a fejemben.

-Sejtettem. A gond csak az volt, hogy az igazgató úr még így sem volt hajlandó megtenni a lépést. Cselhez folyamodtam. A jó öreg szerelmeslevél trükkhöz. Küldtem egyet Wulfricank, és egyet Helennek. Magam sem gondoltam, hogy sikerülni fog. Persze mindeketten megjelentek a találkahelyen. Aztán, mikor végre összejöttek, kiderűlt, hogy egyáltalán nem egymásnak küldték a leveleket. Gondolhatod, hogy egyből rám esett a gyanú. Hiszen én próbáltam végig meggyőzni őket. De akkor már késő volt. Vallottak. És most végre élvezik egymás társaságát.

-Nos, ez így elég szépen hangzik. De mi van akkor azzal a nézéssel? És miért sírtál? Nem volt szokásodban.

-Ezt majd máskor.-sötétült el az arca. De garantálom, nem Helen miatt.

-Szerinted ezt most el kellene fogadnom?

-Igen. Persze, csak ha akarod. Nem vagy köteles hinni nekem.

-Mond, miért van az, hogy mire végre valami helyreáll, újabb akadályok jelennek meg?

-Magam sem tudom.

-Gino. Arra még nem válaszoltál, hogy te mit érzel irántam.

-Percival, nagyra értékelem, hogy bevallottad. De sajnálom, én nem vagyok meleg.

-Értem.-komorodott el Percival.

-Figyelj! Ha nő lennék, ami ez esetben nem vagyok, amint látod... nos, ez esetben biztosan téged választanálak. Rengeteget változtál az utobbi időben.

-Igen, neked köszönhetően.

-Nekem? Nem! Saját akaraterődnek köszönheted. Annak, hogy végre legyőzted a gátlásaidat. És ugye megérte? Láttam ,hogy a rajongói leveleim egyre csökkennek. Sejtem, hogy hova tűntek el. Látod, az ember képes megváltozni. Néha rosszba, néha jóba. És ha még picit kimész a szabadba is, talán kapsz magadnak valakit. Biztos vagyok benne, hogy ez a kis zavar el fog múlni, amint egy kedves nővel találkozol.

-Gino, ez nem zavargás...

-Voltál már nyíltan férfivel?

-Igen.

-Ezt mos komolyan mondod? Feküdtél már le férfivel?

-Az igazság az, hogy nem tudom. Csókolózni csókoloztam, de nem tudom mi is történt a születésnapomon.

-És milyen volt az a csók?

-Hm...édes, kellemes, talán néhol pár nőies vonással keresztezve.

-Percival, nem tudom mit tegyek. A lényeg, hogy melletted állok. Amíg férfi vagyok, csak barátként tudok rád gondolni. Elképzeled, milyen cirkusz lenne, ha kiderűlne, kapcsolatunk van? A mellett, hogy kollégák vagyunk, még melegek is? Legalább próbáld meg fenntartani a látszatot. Flörtölj nőkkel, akármilyen nehezedre is esik. Az már más tészta, hogy kit viszel a hálószobádba. Nyíltan viszont ki kell bírnod még egy pár hónapot. Azután akár fel is mondhatsz, s új életet kezdhetsz. Nehéz lesz, de túlteszed magad rajta. Sőt, hogy lásd, mennyire melletted állok, ha kéred, ezentúl kerülni foglak. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

-Azt nem akarom. Jobban esik majd, hogy mellettem vagy.

-Biztos?

-Igen...Akkor most megyek. Ne haragudj.

-Miért haragudnák?

-Mert...

-Ne évödj. Kapj magadnak egy jó társat. Meglátod, sikerülni fog.

-Hát, kösz. Nehéz lesz, de megpróbálom.

Percival az ajtóhoz lépett, de Gino megszólította.

-Várj. Vedd ezt úgy, hogy férfiként ez lesz az utolsó ilyen.

Közelebb lépett és megcsókolta. Szenvedélyesek voltak, annyira, hogy érezték egymás érzelmeit. Megszűnt a körülöttük levő világ, s habár tudták, hosszú út áll előttük, most mégis úgy érezték, többé nem lesz ilyen. Aztán Gino észhezért, és elhúzódott.

-Kérle, ne...

-Rendben. Soha többet.

-Legalábbis így nem.

-Köszönöm.

-Percival, most már menj. Ja és hogy tudd, különleges ember vagy. És én mindig melletted fogok állni.

-Köszönöm. Te is különleges vagy. Mindig is fontos helyen, talán a legfontosabban maradsz a szívemben. Micsoda furcsa az élet! Én, aki mindig is megvetettem ezt, most ugyanolyanná váltam. Ez felért egy jó nagy pofonnal.

-Percival...

-Nem! Ez a pofon számomra olyan volt, mint mikor egy újszülöttet ütnek meg, hogy sírjon. Akkor kezdődik az élete. Az enyém is talán most kezdődik el igazán.

Becsukta maga mögött az ajtót. Tudta ezt, előre tudta, mégsem érezte azt a csalódást, amit kellett volna. Tényleg ráébredt a valóságra. Megváltozott. A fájdalom lassan szűnni kezdett. Örült, hogy a másik mellette marad, de nem tudta mit is higgyen. Kollégája szavai ellentétben voltak azzal a csókkal. De tisztelni kellett a döntését. Ahogy azt a mondás is tartja...Ha a sors bezár mögötted egy ajtót, nyisd ki az ablakot. Mosolyt erőltetett magára, és eltűnt a szobájában. Az első dolog, ami eszébe jutott az volt, hogy: Vigyázz világ! Érkezik Percival!

Nem tudta miért, de nevetnie kellett. Talán a nevetés a legfájdalmasabb, de a legjobban ható gyógyír ilyen sebekre.

Ginot hidegzuhanyként érte kollégája távozása. Nem tudta elhinni, hogy az ennyi akadály ellenére is eljött, és elmondta neki az igazságot. Remélte, hogy szereti, de most már nincs visszaút. Nem teheti ezt meg, és ezért legalább négyen szenvednek majd. Szeméből elindult az első könnycsepp. Leült az ágyra, és csöndesen sírdogálni kezdett. Elátkozta azt a percet, amikor meglátta a gyilkosságot. Közben pedig áldotta is, mert ha nem látja, talán soha nem találkozik Percivallal. Siratta apját, aki majd siratni fogja, ha szenvedni látja. Siratta a meg nem született gyermekét, aki majd apa nélkül nő fel. Siratta Percivalt, aki minden ellenére szerette, és ő elmarta magától. Végezetül siratta magát, hogy ilyen sorsra jutott. Pedig már az első perctől érezte, hogy őket az isten is egymásnak teremtette. Talán percekig folytak könnyei, talán órákig. Egyszer csak azok apadni kezdtek, s elfogytak, de akkor már mély álomba szenderült.