-Jó reggel, Mr. Fogg.

-Jó reggel. Telefonon keresik. Megtenné, hogy lejön?

-Persze. De ki keres ilyenkor?

-Majd meglátja. Illetve meghallja.

Gina követte úgy, ahogy lefeküdt. Pizsamában, s ápolatlanul.

-Hallo?-vette fel a kagylót.

-Gina, te vagy az?

-Kivel beszélek?

-Ezek szerint te vagy az. Megnyugtató hallani, hogy Bryan mégis elvégezte a dolgát.

-Ki az a Bryan?

-Áh...talán te úgy ismered, mint Mr. Fogg.

-Mit jelentsen ez? Kivel beszélek?

-Hát már nem is gyanakszol? Ennyire elkápráztat a szerelem?

-Kérem, térjen a lényegre.

-Gina, tudom, hogy hol töltötted a napjaidat. Tudok mindent rólad. És van egy nagy meglepetésem számodra. Mond, tudsz valakit, aki mindennél fontosabb számodra?

-Apa!-kiáltott fel.

-Nem, ezegyszer tévedsz kicsi lány. Talán úgy ismerős, hogy Percival?

Ginát az ájulás kerülgette.

-Ha meg akarod menteni, ma tíz órakor megjelensz a faluban. Pontos információkkal majd Mr. Fogg szolgál. Vele jössz, és meg ne próbálj valamit. Rajtad tartjuk a szemünket.

A hang megszűnt. Gina felszaladt a szobájába. Még mielőtt elmenne, ír egy levelet. Semmi feltűnő, de talán apja majd olvas a sorokból. Ha nem jönne vissza, majd ő megkapja. Gyorsan levetette a szavakat.

Ott hagyta az asztalon, s úgy döntöt, mielőtt Fogg gyanút fogna, még megbizonyosodik arról, hogy Percival tényleg ott van-e. Bekopogott a szobába. Senki nem szólt. Benyitott, de üres volt. Rosszul érezte magát. Kifordult, mert a hányás folytogatta. Reszketett. Meleg, és hideg rázta egyszerre. Az ajtóban szembetalálta magát az árulóval.

-Látom, feljött megbizonyosodni a dolgokról, kisasszony. Kérem, kövessen.

Gina tudta, hogy nincs más választása.

-Hova megyünk?

-Csak egy rövid séta lesz. Nem megyünk messzire. Épp csak a saját házamig.

-Hogy van Percival? Hogy kapták el?

-Ha a főnök válaszolni akar, válaszolni fog. Ne nehezítsd meg a dolgom. És ne csinálj botrányt. Van ám itt a zsebemben valami, ami jobb belátásra bír majd, ha ellenszegülnél. Kellemes idő van, ugyebár...Pontosan megfelelő egy rövid kis sétára. És jól áll önnek a pizsama. Persze, nem sejteti milyen csinos is maga valójában. Ez mind beletartozott a szerepébe. És tudja mit? Van ám nekem egy nagyon jó hírem is...

-Kíváncsi vagyok, mi lehet az. Ezek után rosszabb már nem igazán jöhet.

-Nem. Ez biztosan tetszeni fog magának. Percival mégis szereti magát.

-Ezt honnan veszi?

-Másképpen hogyan hitt volna egy ilyen átlátszó szereplésnek? Na de kérem! Én már az elején rájöttem. És egy olyan jó megfigyelő, mint Percival,...hát nem todok mást mondani, mint hogy megvakította a szerelem. Egyszerűen bemesélte magának, hogy férfi, hátha úgy nem kell szembesülnie érzéseivel. A gond csak az volt, hogy ez így sem működött. Na, megérkeztünk. A főnök majd mesél magának.

Belökte az ajtón, s pár jól irányzott rúgással betessékelte a nappaliba is.

-Már meg is érkeztél, kislány? Gyors vagy, így ha olyasmiről van szó, ami neked fontos. Igazam van?

-Kérem engedje el Percivalt. Itt vagyok, most már végre megkapta, amit akart. Percivalnak semmi köze magához.

-Jaj-jaj! Félelmetes, hogy mennyire kis csitri maradtál! Tényleg azt hitted, hogy elkaptuk Percivalt? Nos, ebben az esetben meg kell hogy nyugtassalak. Percival az iskolában csücsül a drága apád társaságában.

-De hát...

-Igen...Sikerült kicsalogatni téged. Megköszönhetjük kedves barátunknak. Bryan, csatlakozna hozzánk?

-Hát persze, főnök.

-Meséld el a kisasszonynak, hogy mi is történik.

-Wulfric engem is év elején alkalmazott. Pont mikor a főnököt bezárták. Igen könnyű volt átjárni az eszén. Az öreg kicsit szenilis.

-Ne sértegesse az apámat!

-Nocsak, talán sikerült felbosszantanod a hölgyet, Bryan? Úgy látom az apja emlegetése még jobban kikészíti, mint Percival.

-Mióta jöttek rá, hogy én vagyok?

-Folytassam, főnök?

-Hát persze. Nagyon jó kis story.

-Mikor a főnököt lecsukták, Wulfric engem alkalmazott. Érdekes módon az akkori szolga, igenis szolga munka volt az, szóval hírtelen eltűnt. Így megkaptam én a helyét. Aztán nagy örömömre, a tanévkezdés előtt megjelent egy új tanár. Minden mozdulatát figyelemmel kísérte. Láttam, hogy hogyan sértegetik egymást azzal a Percivallal. Láttam, mikor azon a bizonyos napon eltűnik a szobájában, és csak reggel lép ki. Láttam minden kis reakcióját. Semmi nem kerülte el a figyelmemet. Láttam, hogy milyen kellemes perceket tölt el az udvaron vele, s azt is, ahogy a kisasszony felpattan, és elrohan. Persze a segítségére kellett sietnem, hiszen gyanús lett volna, ha kiderül mit kerestem a kastély ablakában. Tudtam, hogy miféle kapcsolat van közöttük. Hiszen a diákok is felfigyeltek a változásokra. És azt is tudtam, hogy Percival egyáltalán nem az, aminek még saját magát is hiszi. Persze kissé megnehezítette a dolgomat az, hogy hírtelen összevesztek. Sajnos azt, hogy min, nem tudom, mert azokban a percekben épp jelentést tettem a főnöknél. Minden esetre jó kis szórakozás volt nézni a bakalodásaikat. Istenemre mondom, pont mint egy házaspár. Végül ma reggel nagy szerencsém volt. Mire Percival szobájába értem, pontosan fél hatkor, az már üres volt. Tudtam, hogy csakis az igazgatónál lehet, mert Ginánál nem volt. Oda még előtte bementem. És akkor a főnök hívott. Innen már tudják.

-Köszönöm Bryan.

-Nincs mit, főnök. Igazán semmiség volt.

-Sejtem Bryan, de azért értékelem, hogy hírekkel szolgált. Végül is ez a fruska mindent elrendezett nekünk. Saját magát játszotta a kezünkre.

Az ajtó nagyot csapódott. Bryan bosszankodva sietett ki az előszobába. Pár perc múlva negyedmagával tért vissza.

-Idenézzen, főnök. Megérkezett a felmetősereg. Micsoda csapat! A megbántott szerető és a két vén trotty.

-Ne sértegesse őket!-fenyegőzött a lány.

-Miért kislány? Mit fogsz csinálni? Talán megint feljelentesz? Nos, ki kell hogy ábrándítsalak. Nem fogod megúszni a mai napot.

-Kérem, őket engedje szabadon. Nem tehetnek semmiről.-könyörgött.

-Ostoba vagy! Elfelejted azt a kis tényt, hogy látták, mi történik most itt. Ennél fogva velük fogom kezdeni. Szeretném látni a bájos arcocskádat, mikor megölöm őket.

Elővett egy fegyvert, s szépen nyugodtan felszerelte rá a hangtompítót.

-Mégsem engedhetjük meg, hogy valaki meghallja, mi történik idebenn.-magyarázta. Kislány! Gyere ide mellém!

Gina nem mozdult.

-Azt mondtam, gyere ide! Akarom, hogy lásd, amint szenvednek.

Mikor látta, hogy a lány még mindig nem indul, megfogta a karjától, és magához húzta.

-Nem is vagy egy rondaság. Értem már, mit is látott benned az a fafej. Hoppá...azt hiszem érzékeny pontra tapintottam....Csak azt sajnálom, hogy nem volt ideje kipróbáli. Biztosan jó munkát végez az ágyban. Talán még el is szórakoztat, mielőtt megölöm. Ne mozduljon!-kiáltott Percivalra, aki már elindult a fegyveres férfi felé. Az felé fordította a gyilkológépet, s közben próbálta megtartani az éppen kiszabadúlni próbáló lányt. Gina hírtelen a lábára taposott tiszta erejéből, aminek következtében az elengedte. A gond csak az volt, hogy ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, mivel a férfi azon nyomban visszanyerte hidegvérét.

-Meg ne mozdulj!-ordította.

A lány dacolva a férfi felé rugott, és sikeresen eltalálta az érzékeny pontjait. Abban a percben, mikor az összegörnyedve reagált a hírtelen fájdalomra, eldördült a fegyvere.

Öt óra tájban Percival arra ébredt, hogy áll mellette valaki. Ijedtében kiugrott az ágyból.

-Csak maga az Helen....illetve...mi a fenét keres itt ilyenkor?

-Beszélnünk kell.

-Nem érdekelnek a hülyeségei. Ha Gino küldte, mondja meg neki, nem érdekel semmi, amit mondani akar.

-Gino nem tud erről.

-Akkor magát akarja tisztázni? Csak hogy tudja, nem érdekelnek az intim pillanatai.

-Ide figyeljen. Nem tűröm, hogy így beszéljen velem! Lehet, hogy Ginoval szemben megengedi magának, de Wulfric és én megköveteljük a tiszteletet.

-Á! Szóval Wulfric is benne van! Közlöm, hogy nem érdekel a mondanivalójuk.

-Én meg közlöm, hogy akkor is végig fogja hallgatni, ha az égből piros hó hullik. Kövessen. De előtte, kérem, vegyen fel valamit magára. Mégsem jelenhet meg az igazgató előtt mesztelenül.

Percival észre sem vette dühében, hogy tényleg nincs rajta semmi. Gyorsan felkapta a ruháit, s már indult is. Az igazgató már várta, s látta a szemében, hogy valami nagyon bánthatja.

-Mit akar?

-Üljön le, Percival. Mesélnem kell magának valamiről.

-Talán végre választ kapok arra, hogy mi folyik itt?

-Igen, Percival, de hallgasson végig. Ha akkor is úgy dönt, hogy megérdemlem ezt a bánásmódót, állok elébe. Szó nélkül hallgatom végig a maga véleményét rólam. Kérem ne szakítson félbe, mert elég nehéz beszélni róla.

-Akkor kezdje, mert ma még dolgom van.

-Gino életveszélyben van...-kezdte, és szépen lassan mindent elmondott. Percival már az első mondat után felpattant a székből. Mire a történet végére ért, nem tudta, hogy mit is csináljon. Ennyi idő alatt észre sem vett semmit. Vagy csak nem akarta észrevenni. Úr isten! Szőrnyű bűnt követett el! Ezt soha az életben nem fogja megbocsátani magának. Végig bántotta őt, pedig semmi rosszat nem csinált.

Kitárta az ajtót, és elrohant. Első útja a nő hálószobája felé vezetett. Elhatározta, hogy ha kell, térden állva kér bocsánatot tőle. Gyűlőlte magát, azért, amit tett. Wulfric szavai sértették a lelkét, és a szívét. Ha tudta volna...ha csak sejtette volna, hogy min ment át a fé...a nő. Igen, a nő, melynek furcsán nem örült annyira. Már megszokta a tudatot, s most nehezen fogadta el, hogy mégsem meleg. Mikor a szobát üresen találta, átrohant a fürdőszobába is. Nem érdekelte, hogy esetleg meztelenül találja ott szerelmét. Egyszerűen csak látni akarta, ölelni, s átvenni tőle minden fájdalmát. A baj csak ott kezdődött, hogy itt sem találta. Visszament a szobába, s megakadt a szeme egy papírcetlin.

Felkapta az asztalról, s nyomban visszasietett Wulfrichoz. Csak úgy beesett az ajtón.

-Megtörtént!-lihegte. Gina eltűnt. Ezt hagyta.

Odaadta a levelet. Wulfric elsápadt. Keze reszketett, s biztos volt benne, hogy bekövetkezett az, amitől legjobban félt. Ismerte a lányát annyira, hogy rájöjjön, mi is az igazság.

-Azt hiszem a faluban lesz. Kérem, szóljatok Mr. Foggnak! Tudnom kell, hogy nem csak egy csapda az egész.

Percival és Helen szaladtak is. Tűvé tették az épületet, de a gondnokot nem találták.

-Wulfric! Mr. Fogg is eltűnt.

Az igazgató leroskadt a székbe.

-Hát ő volt a kém.

Fejét kezeibe hajtotta, s az életben előszőr nem tudta, mit kell tennie. És ez még jobban megijesztette, mint az a tudat, hogy lánya talán már holtan fekszik valahol. Helen látta, hogy mindkét férfi mennyire kiborult. Felkapta a cetlit, s elolvasta.

-Miért írja, hogy Percivallal minden rendben?

-Biztosan ennek is az ellentétét értette, mint a többinek. -magyarázta Wulfric. Ez esetben, Percivallal semmi nincs rendben. Biztosan így tudták elcsalni.

-Én voltam a csalétek?-lepődött meg az említett.

-Miért olyan hihetetlen? Még mindig nem fogod fel, hogy szeret?-pirított rá Helen. Fogalmam sincs miért bízik benned ennyire, de tiszteletből elfogadom. Én most itt a szemedbe mondom, hogy mindig is egy gyanús alak voltál. Honnan tudjuk, hogy nem vagy te is egy tégla?

-Helen, kérlek! Bíznunk kell benne, még ha nehéz is. A lányom tudja, mit csinál.

-És Mr. Fogg? Vele kapcsolatban is tudja, mit csinált? Egyáltalán miért ment el vele? Nehezére esett volna, ha előszőr megbizonyosodik az ellenkezőjéről?

-Biztosan jó oka volt rá.

-Utána megyek. Meg fogom találni. Ha nem más, majd mindegyik házat végignézem. -mondta Percival, s már indult is.

-Na de csak így, terv nélkül? -méltatlankodott Helen. Ki tudja, hányan várnank ránk? Mi csak hárman vagyunk, s egyáltalán nincsenek fegyvereink. Párbajozni sem tudunk. Ammondó vagyok, hogy értesítsük a rendőrséget.

-Igen, ezt tényleg meg kell tennünk. De egyet értek Percivallal. Nem ülhetek karba tett kézzel.

Felkapta a kagylót, s tárcsázott. Bemondott minden adatot, s a rendőrség biztosította, hogy nemsokára kint lesznek a faluban.

-Remek.- mondta Wulfric. És most indulhatunk.

Feltépte az ajtót, s nyomában két kollégájával távozott. Az utat viszonylag csaendben tették meg, s első dolguk volt benézni Mr. Fogg házába. Meglepetésükre az otthon volt, s fülig érő mosollyal bevezette őket a nappaliba.

-Idenézzen főnök! Megérkezett a felmentősereg!....