|
5.
tundy 2007.06.28. 12:18
Jaj ne, már megint órát kell tartanom. Azt hiszem Walters képe már startból elég lesz arra, hogy visszakerüljön minden a régi kerékvágásba.
Fúú...a képükre fagyott a mosoly, ahogy megláttak. Kezdődhetnek az una lmas hétköznapok.
-Helyre!-ordítom, mire mindenki hitetlenkedve, de annál gyorsabban keresi meg székét. Ezek a kilencedikesek szőrnyűek. De kárpótol a tudat, hogy a következő órán legalább látom Tracyt. Végül is kívá ncsi vagyok, hogy fog viselkedni. Na kicsengettek.
A kölykök rekordgyorsasággal tűnnek el. Úgy látszik nem hiányoztam nekik. Röhögnöm kell. Semmi sem változott. Már meg is érkeztek a végzősök. Ez a Walters pofátlanul végigmér. Most már tényleg kezd az agyamra menni. Azt hiszem, ma meglesz az első áldozatom. Tracy is beballag, helyet foglal az utolsó padban. Rám se néz. Helyes.
-Akkor, ha méltóztatnak leülni, akár kezdhetnénk is. Vegyenek elő lapot. Röpdolgozat.
Nem rossz....Itt sem változott a vélemény rólam. Mindenkinek a dühöt látom a szemében. Tracy csendben van, nem néz rám. Meg sem mozdul.
Leadom nekik a témát, s hagyom őket óra végéig szenvedni. Próbálgatnak puskázni, mindent látok. Kiosztok pár egyest. Rögtön csengetnek.
-Kérem, adják be a rögtönzéseket. Walters, szedje össze.
Nincs mit tegyen, az órán megbizonyosodott arról, hogy nem jó velem packázni. Úgy látszik, nem hiányzik neki is egy egyes. Végigsétál a padok közt. Utoljára marad Tracy. Nyújtja a kezét, de a lány nem mozdul.
-Tanár úr! Evans nem hajlandó beadni a dolgozatát.-hallom Walters megelégedett dumáját.
-Nocsak. Igaz ez, Evans?-hajolok felé.
Megdöbbent a viselkedése.
-Igen, igaz. Ugyanis nem írtam meg a rögtönzést.
Az osztályban átfut egy moraj.
-Ezesetben..egyes, és büntetőmunka. Ma est e jelentkezik nálam fél hétkor.
Sajnos nem volt mit tennem. De majd elbeszélgetek én vele ma este.
A nap viszonylag gyorsan eltelt. Pár büntetés, pár kettes....Minden rendben. Most jön az igazán nehéz munka. Öt perc múlva itt lesz. Azóta gondolkodtam, hogy mi ütött bele. Fogalmam sincs róla. Már itt is van. Becsukja maga mögött az ajtót.
-Mi volt a célod ezzel?-kérdem tőle. Mi ez az elégedett mosoly?
Közelebb jön, és se szó, se beszéd, megcsókol. Mikor elmozdul, felnevet a bágyadt képem láttára.
-Az, hogy a saját csapdádba estél.-magyarázza.
A fenébe is! Milyen igaza van....
-Idefigyelj! Mondtam neked, hogy nem folytathatjuk év végéig. Ha képtelen vagy kibírni, jobb lenne, ha szakítanánk. Nem fogod elrontani a diplomádat miattam.
-Ne aggódj, nem fogom.-csókol újra meg.
Nem bírok ellenállni. Kulcsra zárom az ajtót, s cipelem is be a szobámba. Közben megígérem, hogy utána egy ideig véget vetek ennek. De csak utána.
Mától kezdve megfogadom, hogy kerülni fogom Tracyt, egész a tanév végéig. Nem fogom tudni tovább játszani ezt az egészet, ha nem állítom meg most.
Szőrnyű volt ez a hét. Alíg bírtam elkerülni ezt a lányt. Olyan ötletei vannak, hogy nem bírom követni. Egyre több balhéba keveredik. Azt hiszem, azt reméli, hogy büntetésre hivatkozva megint nálam köt majd ki. Már több kollégám panaszkodott rá, és nem egy hozzám küldte. Szerencsére valahogy sikerült kimásznom belőle, mondván, hogy az ők órájuk, ők rendezzék el. Kész rémálom ez az egész. Az igazgató is állandóan felőle érdeklődik. Igaz, hogy az osztályfő nöke vagyok, de mi közöm nekem hozzá? Na jó....Úgy értve, hogy látszólag mi közöm hozzá. Esküszöm, hogy sokszor azon gondolkodok, jobb lenne kidobni. Az órákon, mikor véletlenül találkozik a tekintetünk, olyan....furcsa a nézése. Azt hiszem, megbolondult.
Kopogtatnak. Remélem nem ő az.
-Igen? -szólok ki.
-Edward! Egy hölgy keresi. Az udvaron várja.
Remek. Ki a fene zavar? Egyáltalán kinek jut eszébe engem keresni? Vagy megint Tracy talált ki valamit?
Való igaz, hogy elég rég nem volt semmi....khm...izé közöttünk. Néha hiányzik. Na de lássuk csak ki keres. Úristen!
-Jane, mit akarsz?
Hogy kerül ez ide? Honnan tudja, hol dolgozom? Mi a fenét akar?
-Szervusz, kedves.
Kedves? Na fene....Hát szép kis kalamajka.
-Hogy kerültél ide?
-Hát így fogadod a barátnődet ? Körbe sem vezetsz?
-Mióta vagy a barátnőm?
-Másodpercre pontosan?
-Nem, kösz.
Ez tisztázásra szorul.
-Gyere, körbevezetlek. Közben pedig tisztázzunk valamit. Nem vagy a barátnőm, és én nem vagyok a kedvesed. Egyszerűen egy kaland volt. Ugye emlékszel, ho gy ezt te is így akartad?
Végigsétálunk a folyosón, s miközben magyarázok neki, ő szemérmetlenül hozzám dörgölőzik.
-Ezt fejezd be, jó?
-Hát már nem is vonzódsz hozzám?-kérdi csalódottan.
-Most azt kéne válaszolnom, hogy de igen...
Felcsillan a szeme. Arra gondoltam, hogy kicsit eljátszadozok vele.
-Csak sajnos akkor hazudnék. Nem, egyáltalán nem vonzódok hozzád.
-Cseppet sem?
-Nem.
-Annyira sem, hogy még a mai éjszakát...
-Sőt, továbbmegyek. Annyira sem, hogy az elkövetkezendő húsz percet veled töltsem.
-Van valakid?
Most mit mondjak?
-Nincs.
-Ezek szerint kihasználtál?
-Nos, ha úgy vesszük a dolgot, igen. De, itt meg kell állapodnunk abban, hogy nem jobban, mint te engem. Most már elárulod, mit akarsz?
-Rendben. Akkor én most ezen a ponton kilé pek az életedből.
-Hálás leszek.
-Egy csókért cserébe.
-Nem.
-Akkor maradok.
-Nem.
-De.
-Rendben. De nem akarlak a közelemben látni többé. Megegyeztünk?
-Igen.
-Jó.
Megcsókolom. Undorító. Most már nem tudom, hogy tölthettem egy éjszakát ezzel a nővel. Miközben eltolom magamtól, látom, hogy Tracy elrohan. Ezzel majd késöbb foglalkozok. Most kipenderítem ezt a nőt. Még jó, hogy este van, és mindenki máshol tartózkodik.
-És most tűnj innen.
-Biztos ezt akarod?
-Még soha az életben nem voltam ennyire biztos semmiben.
-Ahogy akarod. De azért itt a telefonszámom. Ha szükség van rám, csak hívj.
Átveszem tőle, de amint kilép az épületből, meggyújtom a feclit. Megyek, és megkeresem Tracyt.
Hol a nyavajában lehet? Már csak az utolsó emelet maradt hátra. Sehol senki. V égigmegyek a folyosón. Túl hosszú, és túl sötét ahhoz, hogy végiglássak rajta. Úgy látom, ott áll az ablakban. Pontosabban most lép fel a párkányra. Rámtőr a félelem. Már mindkét lába fenn van. Oda kell érnem, még mielőtt....Felemeli az egyik lábát. Szaladok. Elengedi az ablak keretét. Már valósággal rohanok. Ki fogja dobni magát....Lendület mindkettőnknél. Már esne lefele, mikor elkapom. Visszahúzom az épületbe. Két akkora pofont adok neki, hogy valósággal elterül a földön. A szívem még mindig a torkomban dobog. Hogy volt képes ilyesmire? Ez nem igaz....Ha egy pillanat késéssel érkezem, soha többé nem látom. Feldühített. Úgy érzem rögtön a torkának ugrok. Már indul is a lábam, de észbekapok, s így inkább a falba rugok. Nekikezd bőgni a földön fekve, úgy ahogy hagytam. Felrángatom onnan, olyan durván, hogy már-már nekem fáj.
-Hogy az istenbe gondoltál ilyesmire? Mond, normális vagy te? Egyáltalán tudod, mit csinálsz? Megbolondultál?
Abbahagyja a bőgést, és helyette egy mélyen megbántott szemmel találom szembe magam. Úristen, mit csinálok. A nő, akit szeretek kis híján volt, hogy öngyilkosságot kövessen el, erre én megverem. Most látom csak, milyen állapotban van. Rendkívűl nagyot üthettem.
Szája felhasadt, orrából vékony csíkban folydogál a vér. Az arca egyik oldala eldagadva, a másik rákvörös, és látszanak rajta az ujjaim lenyomatai. A szeme is pirosan izzik, talán a sok sírástól.
Megsajnálom, s felkapom, hogy bevigyem az orvosiba. Érzem, hogy mennyire reszke t. Bekopogok az ajtón, ami nemsokára kitárul. A doktornő ijedten néz a párosunkra.
-Mi történt?-kérdezi, miközben tekintetét kettönk között jártatja.
Hírtelen nem tudom, mit mondjak. Hogy miattam van itt? Valami roppant jó hazugságot kellene kitaláljak. K özbe az orvosnő kezelésbe veszi a lányt. Óvatosan végigtapogatja a feldagadt arcát, fertőtleníti a felszakadt sebeket. Tracy pisszenés nélkül tűri, pedig látszik rajta, hogy fájdalmat okoz neki.
Az orvosnő megrázza a fejét, és odalép az orvosságos kabinjá hoz. Kivesz pár pirulát, majd vizet tölt egy pohárba, s odanyújtja a lánynak.
-Vedd be ezeket. Fájdalomcsillapító, és nyugtató. Holnap nem mész be órákra, de nem kell itt töltened a napot. Még egy keveset viszont maradsz, elbeszélgetek veled.
Aztán hozzámfordul, s szigorú tekintettel kitessékel. Úgy döntök, megvárom, amíg kiengedik. Azt hiszem, meg kellene beszélnem vele a dolgokat. Meg arra is kíváncsi vagyok, hogy mit mond el. Egyeztetnünk kell, ha nem akarok még nagyobb bajt. Fel-alá sétálok az ajtó előtt. Nem kell sokat várnom, hamarosan nyílik is. Tracy az orvosnő oldalán lépeget, úgy látszik az támogatja. Kérdő tekintettel nézek rá, s úgy látom azt akarja üzenni, hogy majd később.
-A professzor úr lenne olyan kedves, hogy elkíséri a hölgyet a szobájába? Nekem meg kell írnom a jelentést.
-Rendben. Kövessen.
-Azt hiszem támogatnia kellene. Elég gyenge lábakon áll még.- magyarázza a nő, mire átkarolom.
Lassan elindulunk. Hamarosan az ajtajában álldogálunk. Benyitnék , de zárva van.
-Ideadná a kulcsot?
Nehezen kikaparja a zsebéből, s átadja. Két fordítással kinyitom, s betessékelem. Levágódik az ágyra.
-Kérlek, menj el.-mondja megint a sírás szélén állva.
-Nem.-válaszolom, s hogy ne adjak alapot a félreértésre, kulcsra zárom az ajtót.
Úgy látom beletörődik, hogy most egy hosszadalmas papolás következik.
-Miért csináltad?-kérdem tőle, pedig tudom a választ. Ezt soha az életben ne csináld többet.
-Úgysem hiányoztam volna senkinek.
Már megint kezdi.
-Idefigyelj, hülyegyerek! Valahol igazad van. Senkinek nem hiányoznál. Nekem viszont igen. El tudod képzelni, hogy mit éreztem volna, ha egy másodperccel késöbb érkezek?
Nagyot nyel.
-Így akarsz felelősségteljesen viselkedni? Pedig azt hittem, felnőttél. Úgy látom, mégis tévedtem. Eg yáltalán honnan volt bátorságod hozzá? Erre van, de arra nincs, hogy megbeszéljük, ha valami bánt? Ez a kis magánakciód kis híján két ember életét vette el.
Rámtör a felismerés, hogy én vagyok a hibás mindezért. Érzem, hogy most már az én lábaim is felmondják a szolgálatot. Le kell ülnöm. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak most. A fejemet a kezemnek támasztom.
-Mondd, mit csináljak veled?-kérdem rekedtes hangon.
Nem nézek rá, de érzem, hogy felül az ágyán, s gyengéden megsimogatja a vá llam. Jólesik a kis mozdulat, kezdek lenyugodni. Azt hiszem, ő az egyedüli, aki világéletemben ilyen hatással volt és lesz rám. Szavak nélkül is megértjük egymást. Túlságosan hasonlítunk. Most már teljesen kiül rám a keserűség. A sokk, amit ez a lány okozott elérte a maximumpontot. Összeszorul a torkom, de sikeresen legyűrüm a sírást. Egyetlen könnycsepp folyik végig az arcomon. Óvatosan lehajol hozzám, s a fülembe sugja:
-Azt akarom, hogy soha ne hagyj el.
Megütközve nézek rá, neki is könnyek gyülekeznek a szemében.
-Nem foglak.-mondom ki gondolataimat. Soha többé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
