Hat tanulmány testen-kívüli élményekről
tundy 2007.07.05. 15:35
Absztrakt
A tudomány és tudományosság ártalmas összekeverése miatt sokan bírálják a HKÉ-k tudományos kutatásának gondolatát, pedig az igazi tudomány nagymértékben hozzájárulhat a HKÉ-k megértéséhez, és segíthet az átélőknek, hogy összhangot teremtsenek tapasztalataik és a mindennapi élet között. Miután kimutatjuk, hogy bizonyos parapszichológiai jelenségek igazi tudományos kutatása olyan tágabb világszemlélethez vezetett, melyben komolyan kell venni a HKÉ-ket, a szerző hat tanulmányának áttekintése következik, melyeket a HKÉ egyik alapvető összetevőjének, a testen-kívüli élménynek (TKÉ) a témájában végzett. Ezek közül három tanulmány jellegzetes fiziológiai TKÉ-párhuzamokat talált két tehetséges vizsgált személyben, egy pedig erős bizonyítékra lelt arra nézve, hogy bekövetkezett a TKÉ-helyszín valószerű, paranormális észlelése. Azok a tanulmányok, melyek hipnózis segítségével próbálnak meg TKÉ-t előidézni, azt mutatták ki, hogy valójában összetett az az egyszerűnek tűnő modell, mely szerint az egyén elméje ténylegesen ott van egy-egy TKÉ-helyszínen, vagy pedig pusztán hallucinálja, hogy kint van, és arra intenek minket, hogy vegyük fontolóra: még az az észleletünk is, hogy a testünkben vagyunk, valójában összetett szimulálás, biopszichológiai virtuális valóság.
Cikk
Sokan gondolkodnak valahogy így, akik halálközeli élményekről (HKÉ-kről) hallanak: „Hűha! Bárcsak én éltem volna meg azt az élményt, bárcsak enyém lenne az a tudás!” Anélkül persze, hogy a halál közelségének a nehéz részét is meg szeretnék tapasztalni! Mint azt Atwater (Atwater, 1988) és mások dokumentálták azonban, gyakran nem is olyan egyszerű az ügy, hogy „szokásosan” indulsz, átélsz egy szokatlan élményt, majd – mint a mesében – boldogság lesz az osztályrészed. Zavarodottsággal, konfliktusokkal és küzdelmekkel teli évekbe telhet, míg az átélő megpróbál valamilyen értelmet kihozni a HKÉ-ből és utóhatásaiból, és élete szerves részévé tenni ezt az új megértést, vagyis integrálni az életébe. E küzdelem és integráció egy részére olyan transzperszonális szinteken kerül sor, melyeket nagyon nehéz szavakkal megragadni, más részére pedig egy szokványosabb szinten, melyen az átélő világszemléletének megkérdőjelezése, megváltoztatása és kitágítása zajlik. Nincs speciális végzettségem arra, hogy magasabb spirituális perspektívából beszéljek, de azért a pályafutásom során összegyűjtöttem néhány hasznos információt a világ természetéről, melyek segíthetnek az integráció szóban forgó részében, és esetemben ezen van az elsődleges hangsúly.
Az utóbbi 35 évben elsősorban tudósként dolgoztam, azzal kezdem tehát, hogy különbséget teszek igazi tudomány és tudományosság között, és leírok hat tanulmányt, melyeket testen-kívüli élmények (TKÉ-k) témájában vezettem le; idefoglalok néhány általam levont következtetést is, melyek hasznosak lehetnek a megértés és integráció elmélyítésében.
Tudomány és tudományosság a modern világban
Olyan világban élünk, melyet varázslatos módon átalakított a tudomány és a technológia. Ez bizonyos tekintetben nagyon jó, más szempontból azonban nem. Az a negatív aspektus, ami manapság különösen érdekelhet bennünket, abban áll, hogy ezt az anyagi fejlődést sok tekintetben egészségtelen váltás kísérte a hitrendszereinkben: a tudományosság részben összetörte az emberi szellemet. Gondosan figyeljünk oda arra, hogy tudományosságról és nem tudományról beszéltem. Tudós vagyok; nemes hivatásnak tartom ezt, ami megkívánja tőlem, hogy a legjobbat nyújtsam, én pedig nagyon is amellett vagyok, hogy az igazi tudomány használata segítheti megértésünket az élet összes területén, beleértve a spirituálisat is. A tudományosság ezzel szemben az igazi tudomány kifordítása. Korunk tudományosságának lényege a dogmatikus elkötelezettség egy materialista filozófia iránt, ami „kimagyarázza” a spirituálisat, ahelyett, hogy valóban gondosan megvizsgálná, és megpróbálná megérteni azt (Wellmuth, 1944). Ha negatív érzésük támadt, amikor először említettem a tudományt, ez valószínűleg a tudományossággal való találkozásukból fakadt. Mivel a tudományosság sohasem ismeri el önmagáról, hogy hitrendszer, hanem mindig az igazi tudománynak tekinti önmagát, ártalmas összekeverni ezeket.
Azt az információt, amit itt meg szeretnék osztani, abbéli kísérleteimben nyertem, hogy olyan területeken gyakoroljam az igazi tudományt, melyek közös érdeklődésünkre tartanak számot. Az igazi tudomány egy négyrészes, folytatólagos folyamat, ami mindig alá van rendelve a kérdésfeltevésnek, a kibővítésnek és a felülvizsgálásnak. Azzal kedződik ez a folyamat, hogy elkötelezzük magunkat arra: olyan alaposan és becsületesen tesszük megfigyeléseinket, amennyire csak képesek vagyunk rá. Ezután elgondolkodunk azon, hogy mit is jelent a megfigyelés, vagyis elméleteket és magyarázatokat gyártunk, s megpróbálunk a lehető leglogikusabbak lenni a folyamatban. A következő, harmadik lépés is nagyon fontos. Csodálatosan okos az elménk – olyan okos, hogy utólagos okoskodással szinte bármiből „ki tud hozni értelmet”, azaz elő tud hozakodni valamiféle valószínűnek tűnő magyarázattal arra, hogy miért épp úgy történtek a dolgok, ahogy azt megfigyeltük. De pusztán az, hogy pompásaknak és logikusaknak tűnnek az elméleteink és magyarázataink, még nem jelenti, hogy valóban megértjük a világot, amit megfigyelünk; lehet, hogy post hoc racionalizálást viszünk szépen véghez. Az igazi tudományos folyamat harmadik része tehát az a kívánalom, hogy logikusan tovább dolgozzunk az elméleteinken, magyarázatainkon, csiszoljuk és bővítsük őket, majd a valóság olyan új területeiről tegyünk jóslatokat, melyeket még nem figyeltünk meg. Megfigyeltük pl. A, B és C körülmények eredményeit, és kielégítő magyarázattal állunk elő arra, hogy miért történtek ezek. Most ki kell dolgoznunk az elméletünket úgy, hogy be kell jósolnunk, mi fog történni D, E és F körülmények között, aztán létre kell hoznunk ezeket a körülményeket, és meg kell néznünk, mi történik ténylegesen. Ha sikeresen jósoltuk be a végeredményt: jó, folytathatjuk elméleteink kidolgozását. De ha nem válnak valóra a jóslataink, az elméleteink lényeges felülvizsgálatalra szorulnak, vagy egy az egyben el kell vetnünk őket.
Nem számít, mennyire logikusak, ragyogóak, elegánsak vagy érzelmileg kielégítők az elméleteink; mindig alárendelt helyzetben vannak ennek az empirikus tesztnek, melyet az új megfigyeléseken végzünk. Valójában, ha egy elméletnek nincsenek empirikus, tesztelhető következményei, akkor az lehet filozófia, vallás vagy személyes hit, de nem lehet tudományos elmélet. A tudománynak tehát beépített szabályzata van arra, hogy segítsen felülkerekednünk szokásos emberi hajlamunkon, mely arra vinne minket, hogy érzelmileg elkötelezzünk magunkat a hiteink mellett. És itt rontja el a tudományosság az igazi tudományos folyamatot. Mivel azok az emberek, akik odaadással viseltetnek a tudományosság iránt, érzelmileg kötődnek egy teljesen materialista világnézethez, nem vizsgálják meg igazán az olyan adatokat, mint amilyenek a HKÉ-k, vagyis amelyek a valóság spirituális, nem-materiális oldalára mutatnak. Nem ismerik fel, hogy azt a hitüket, mely szerint minden megmagyarázható tisztán anyagi szempontból, úgy kellene kezelni, mint bármely tudományos elméletet, azaz folyamatos tesztelésnek kellene alávetni, és módosítani kellene vagy elutasítani, amikor hiányosnak találtatik.
A folyamatos tesztelésnek, csiszolásnak és bővítésnek ez a kívánalma része az igazi tudomány negyedik folyamatának, azaz annak, hogy nyitott, teljes és őszinte kommunikáció zajlik mindhárom másik aspektusról. Megosztod másokkal a megfigyeléseidet, elméleteidet és bejóslásaidat, hogy a kollégák tesztelhessék és kiterjeszthessék őket. Neked mint egyénnek lehetnek vakfoltjaid és előítéleteid, de mivel valószínűtlen, hogy az összes kollégád ugyanezekkel rendelkezik, fokozatos csiszolási, korrigálási és kibővítési folyamat következik így be, és fejlődik a tudományos tudás.
Noha az igazi tudományként írtam le ezt a folyamatot, talán mondanom sem kell, hogy az élet legtöbb területén is teljesen ésszerű így eljárni.
A tudományosság hiányossága a HKÉ-k kezelésében:
Alkalmazzuk most ezeket a tudományról és tudományosságról szóló gondolatokat a HKÉ-kre. A tudományosság, a tudomány maskarájában tetszelgő dogmatikus materializmus, a priori elutasítja a HKÉ-t mint olyasvalamit, ami nem lehet az, aminek látszik, azaz hogy egy elme vagy lélek a fizikai testen kívül utazik, vagy a fizikai világban, vagy valamilyen nem-fizikai világban. A HKÉ-t tehát automatikusan elutasítják mint hallucinációt vagy – ami valószínűbb – mint valamiféle pszichopatológiát. De mi a helyzet akkor, ha valódi tudományt művelünk, és – a lehető legobjektívebb szemlélettel – megvizsgáljuk a HKÉ-hez hasonló tapasztalatokat, anélkül, hogy már eleve lehetetlennek ítélnénk őket?
Először is, ott van az a százévi tudományos parapszichológiai kutatásból folyó adathalmaz, ami a tudományos módszertan legjobb fajtájájának használatával mutatja nekünk: nem utasíthatjuk el egyszerűen a HKÉ-t mint a priori lehetetlent. Egy olyan világnézet, mely megengedi az ilyen elutasítást, tudatlan, előítéletes vagy mindkettő. Elbizakodottság egyetlen bekezdésben összegezni egy évszázados kutatást, de mivel a HKÉ-k testen-kívüli aspektusára szeretnék összpontosítani, megkísérlem ezt.
Dióhéjban: kísérletek százai mutatták, hogy az emberi elme olykor olyan dolgokra is képes, melyek parakonceptuálisak a fizikai valósággal kapcsolatos megértésünkhöz képest, azaz nincs értelmük a fizikáról alkotott jelenlegi megértésünket és annak ésszerű kiterjesztéseit tekintve, de azért megtörténnek. Tapasztalati valóságok. A négy fő jól megalapozott pszichés jelenség, melyekre pszi-jelenségek gyűjtőnéven utalunk: a telepátia, a tisztánlátás, a prekogníció és a pszichokinézis (PK). Egy-egy személy néha képes kimutatni, hogy mi történik egy másik személy elméjében (telepátia), kimutatni, hogy mi történik valamekkora távolsággal odébb a fizikai világban, amikor az aktuálisan nem ismeretes egy másik elme előtt (tisztánlátás), bejósolni a jövőt, amikor az elvben bejósolhatatlan (prekogníció) vagy fizikai folyamatokat befolyásolni pusztán azáltal, hogy azt akarja, változzanak meg (PK). E pszi-jelenségek valósága – a Nagy Négyes valósága, ahogy gyakran nevezem őket (Tart, 1977a) – megkívánja tőlünk, hogy kitágítsuk világszemléletünket egy olyan világról, ami csak materiális, mégpedig egy olyanná, amiben az elmének önmagában is van valamiféle független valósága, s olykor képes olyan dolgok megtételére, melyek meghaladják szokásos fizikai korlátainkat. Ha tehát egy HKÉ-ben a testén kívül érzi magát az egyén, vagy kijelenti, hogy távoli eseményekről szerzett például információt, lehet ez illúzió egy-egy konkrét esetben, de tudományosan nem állíthatjuk azt, hogy bizonyosan illúzió. Ténylegesen meg kell vizsgálnunk a tapasztalatot, az adatokat, nem pedig figyelmen kívül hagyni vagy előítéletesen „kimagyarázni”, anélkül, hogy valóban figyelmet szentelnénk neki, és valóban logikusak lennénk. A pszi-jelenségek Nagy Négyese tágabb világszemléletet nyújt tehát nekünk, ami arra int, hogy gondosan vegyük szemügyre a HKÉ-ket, ahelyett, hogy a priori elutasítanánk őket.
Testen-kívüli élmények:
Pályafutásom kezdete óta lenyűgöz, ami nagyon kevéssé ismert jelenség volt egykoron: a testen-kívüli élmény (TKÉ). Bár néha meglehetősen hanyagul használják a TKÉ fogalmát, én magam ezt a meghatározást adtam rá két évtizeteddel ezelőtt:
„Először is, beszéljünk egy altípusról, aminek én hajlamos vagyok a következő nevet adni: klasszikus testen-kívüli élmény vagy TKÉ – az „elvont testen-kívüli élmény”. Ez az a tapasztalat, melyben az alany úgy észleli, hogy tapasztalatilag valamilyen más helyszínen van, mint ahol tudomása szerint a fizikai teste elhelyezkedik. Emellett általában úgy érzi, szokványos tudatállapotában van, úgyhogy a tér, idő és helyzet fogalma értelemmel bír számára. Továbbá úgy érzi, nem áll kapcsolatban a fizikai testtel; ideiglenesen félig-meddig teljes elkülönülést érez tőle.” (Tart, 1974., 117. old.)
A HKÉ-nek másfelől – nagyon leegyszerűsítve – két fő aspektusa van általában. Az első a helyzeti összetevő, a TKÉ-összetevő: valahol a fizikai testeden kívül találod magad. A második a noétikus (szellemi) és módosult tudatállapot (MTÁ) összetevő: tudsz dolgokat, melyeket szokásos úton nem lehet tudni, tudatállapotod pedig e tudás részeként meglehetősen máshogy működik. Azért különítem el egymástól ezeket az összetevőket, mert nem mindig járnak együtt. Lehet TKÉ-d, miközben úgy érzed, hogy továbbra is a szokásos módján vagy állapotában működik a tudatod. Ha például ebben a pillanatban azt mutatnák neked az észleleteid, hogy valahol máshol vagy, mint ahol tudomásod szerint a tested van, de a tudatod lényegében úgy működne, mint most, akkor megtudnád, milyen érzés a klasszikus TKÉ. A TKÉ emellett valósnak vagy a szokásos tapasztalatnál még „valóságosabbnak” is tűnik. A valóság összetettebb ennél, de ez a felosztás a „tiszta” TKÉ-k és a tipikus HKÉ-k között hasznos lehet a tárgyalásunk szempontjából.
Testen-kívüli élmények: első tanulmány
1957-ben végeztem el első parapszichológiai kísérletemet, amikor még másodéves hallgató voltam a MIT-nél, ahol villamosságtant tanultam. A kísérlethez, melyben hipnózis segítségével próbáltam TKÉ-t előidézni, több régi cikk adott ösztönzést; főként egy, amit a szociológusból lett parapszichológus, Hornell Hart írt (Hart, 1953).
A lényeg: több hallgatótársamat kiképeztem arra, hogy mérsékelten jó hipnózisalanyok legyenek, majd egyéni hipnózisüléseket tartottam velük, ahol is azt szuggeráltam, hogy a résztvevő elméje elhagyja a testét, s egy több mérföldnyire lévő ház alagsorába megy el – egy Boston külvárosában lévő helyre, ahol a résztvevők sosem jártak fizikailag –, majd elmondja, mit látott abban az alagsorban.
A célház két parapszichológus, J. Fraser Nicol és Betty Humphrey otthona volt, akik szándékosan nagyon szokatlan tárgygyűjteményt halmoztak fel az alagsor egyik sarkában. Úgy okoskodtam, hogy ha valamelyik alany jó leírást adna ezekről a szokatlan tárgyakról, tudnám, hogy az elméje ott járt, míg testen kívül volt. Figyeljünk fel a hallgatólagosan magától értetődőnek tekintett modellre, amivel a TKÉ-kről bírtam, vagyis hogy szépen megfeleltethető a TKÉ annak, hogy egy távoli fizikai helyszínre viszed el az érzékszerveidet, különösen a szemeidet. Később majd megkérdőjelezzük ezt az egyszerű modellt. Egy kapacitás-relének nevezett elektromos berendezést is odahelyeztem a célhelyszín mellé, hogy bármely olyan zavarást kimutasson és feljegyezzen, ami esetleg a tárgy közvetlen közelében lévő tér elektromos tulajdonságaiban bekövetkezik; azt reméltem, hogy hipnotizált TKÉ-résztvevőim fizikailag megzavarják majd a tér tulajdonságait, miközben a céltárgyakhoz utaznak, ami további bizonyítékot szolgáltatna arra, hogy az elme ténylegesen elhagyja a testet. Még azelőtt beállítottam a kapacitás-relét, hogy Nicol és Humphrey bármilyen céltárgyat elhelyezett volna az asztalon: nem akartam tudni, hogy mik a céltárgyak, nehogy figyelmetlenségemben célzásokat adjak róluk.
Bár nem nevezném kudarcnak a kísérletet (sokat tanultam belőle), sajnos nem alakultak tisztán a dolgok. A kapacitás-relével szakítani kellett, ugyanis minden alkalommal ki- és bekapcsolt, amikor a házi kemence tette. Résztvevőim leírásai a céltárgyról alkalmanként emlékeztettek a céltárgy-gyűjteményre, de számomra túl szubjektív volt a hasonlóság ahhoz, hogy bármilyen mértékben is megbízhatónak tartsam. Az egyik résztvevő „kiruccanása”, akit arra kértem, hogy írja le New Jersey-ben lévő otthonomat, ahol korábban sohasem járt, hasonlóképpen sokatmondó volt, de ahhoz nem eléggé, hogy meggyőzzön arról: elméje valóban elhagyta a testét, és délre utazott. Még nem tudtam akkor, hogy milyen lényegesek a parapszichológiában az eredmények kiértékelésének objektív módjai.
Testen-kívüli élmények: második tanulmány
Következő TKÉ-tanulmányom, melyet a 60-as évek közepén vittem véghez, véletlen egybeesés révén történt, bár az évekkel később bekövetkezett szinkronicitásokat (Tart, 1981) tekintve néha kétlem, hogy véletlen egybeesésről volt szó. Miközben különféle dolgokról cseverésztem egy fiatal hölggyel, aki bébiszitterkedett nálunk, kiderült, hogy alvástapasztalatának szokásos részeként már gyermekkora elejétől fogva úgy érzi időnként, hogy mentálisan felébred az alvásból, de a mennyezet felé száll, s lenéz fizikai testére. Ez a tapasztalat világosan különbözött az álmaitól, és általában csak néhány másodpercig tartott. Gyermekként jobb híján azt gondolta, normális része ez az alvásnak. Miután kamaszkorában egyszer-kétszer említést tett róla, ráébredt, hogy nem az, és többet nem is beszélt róla! Sosem olvasott semmit a TKÉ-kről, ez ugyanis még jóval Moody Élet az élet után (Moody, 1975) című könyve előtt történt, úgyhogy fogalma sem volt, mit kezdjen az egésszel. Felcsigázta az érdeklődésemet, ugyanis azt mondta, hogy időnként még most is van ilyen élménye.
Elmondtam neki, hogy két elmélet van a TKÉ-kről: az egyik szerint azok, amiknek látszanak, vagyis az elme ideiglenesen elhagyja a fizikai testet; a másik szerint a TKÉ csak valamiféle hallucináció. Eltűnődött rajta, hogy hogyan lehetne megállapítani, melyiknek van igaza. Felvetettem, hogy papírcetlikre írja le a számokat egytől tízig, tegye őket egy ágy melletti asztalon elhelyezett dobozba, véletlenszerűen válasszon ki egyet, és fordítsa számmal felfelé, de anélkül, hogy ránézne, mielőtt lefekszik aludni; aztán, ha van TKÉ-je aznap éjjel, nézze meg, és vésse emlékezetébe a számot, majd reggel ellenőrizze, pontos-e az emlék.
Néhány héttel később találkoztam vele, és arról számolt be, hogy hétszer kipróbálta a kísérletet. Mindig helyesen eltalálta a számot, ezért úgy tűnt számára, valóban „kint” volt az élmények során. Van még valami érdekes tennivaló?
Miss Z, ahogy a munkánkról szóló első beszámolómban neveztem (Tart, 1968), pár héten belül megszakította főiskolai tanulmányait, hogy megkeresse a szükséges tandíjat, és elköltözött a környékről, de mielőtt elment, rá tudtam venni, hogy töltsön négy éjszakát alváskutató laboratóriumomban. Tudomásom volt a HKÉ-kről, így azon tűnődtem, milyen fiziológiai változások következhetnek be a testében, amikor TKÉ-t él át: fiziológiailag közelebb kerül vajon a halálhoz? Emellett tesztelni is szerettem volna vélt ESP-képességét arra, hogy számokat lát, míg testen kívül van. Minden éjjel az álomkutatásban használt tipikus módon rögzítettem az agyhullámait (EEG), ami lehetővé tette számomra, hogy megkülönböztessem az ébrenlétet, az álmosságot és az alvás különféle szakaszait. A szemmozgást, ami fontos az álmodásban, az egyik szemre erősített apró, rugalmas mérőeszközzel mértem, s mértem bőrének elektromos ellenállását is, ami a vegetatív idegrendszer tevékenységét jelzi – elektródákat erősítettem jobb tenyerére és alsókarára. A négy éjszakából kettőn még a szívverés ütemét és a relatív vérnyomást is mérni tudtam egy optikai plethysmograph nevű kis eszközzel, ami fénysugarat világít át egy ujjon.
Ami annak megállapítását illeti, hogy valóban „kint” volt-e a testéből TKÉ-i során:
Minden laboratóriumi éjszakán, miután az alany már az ágyban feküdt, kielégítően működtek a fiziológiai felvevő készülékek, ő pedig készen állt az alváshoz, lementem az irodámba, véletlenszerűen kinyitottam egy véletlenszám-jegyzéket, egy érmét dobtam a jegyzékre, hogy a segítségével véletlenszerűen tudjam kezdeni a számsort a lapról, és kimásoltam az első öt számjegyet, ami közvetlenül afölött volt, ahol az érme landolt. Fekete jelölőfilccel másoltam ki ezeket egy kis darab papírra úgy, hogy hozzávetőlegesen öt centiméter magasak voltak a számjegyek. Meglehetősen elkülöníthetők voltak tehát vizuálisan. Ez az ötjegyű véletlenszám volt az este parapszichológiai céltárgya. Ezután egy átlátszatlan dossziéba csúsztattam, bementem az alany szobájába, és a polcra csúsztattam a papírdarabot, anélkül, hogy bármikor is feltártam volna az alany előtt. Olyan céltárgy volt ez most, amit világosan láthatott bári, akinek a tekintete megközelítőleg két méterrel vagy még magasabban a föld fölött volt, de máshogyan nem láthatta az alany.
Az alany azt az instrukciót kapta, hogy aludjon jól, próbálkozzon meg a TKÉ-tapasztalattal, és ha sikerül neki, próbáljon meg rögtön azután felébredni és szólni nekem, hogy fel tudjam jegyezni a poligráf-felvevőkön, hogy mikor történt. Emellett azt mondtam neki, hogy ha elég magasan száll ahhoz, hogy el tudja olvasni az ötjegyű számot, akkor jegyezze meg, és rögtön utána ébredjen fel, hogy elmondja nekem, mi volt az. (Tart, 1968., 8. old.)
Négy laboratórumi éjszakája alatt Miss Z három határozott incidensről számolt be, amiben „repülési” élmény szerepelt, ahol is úgy érezte, részben kikerült a testéből, de az élmény nem bontakozott ki teljesen; valamint két teljes TKÉ-ről. A repülését és teljes TKÉ-tapasztalatait kísérő fiziológiai mintákról először is az az általános benyomásom, hogy semmiképp sem volt „halálközelben”. Nem volt lényeges változás sem a szívverésben, sem a vérnyomásban, és nem jelentkezett sajátos tevékenység a vegetatív idegrendszerben. Egy orvos nem hívta volna a mentősöket.
Másodszor, a szálldosás és a teljes TKÉ-k olyan EEG-állapotban történtek, amit én gyengén kialakult 1 EEG-szakasznak neveznék, múlékony és rövid ébrenléti időszakokkal ötvözve. Az 1 EEG szokásosan az alvásba merülést, a hipnagóg időszakot, később pedig az álmodást kíséri az éjszaka folyamán, de ezek nem olyanok voltak, mint az 1. szakaszra jellemző szokásos időszakok, mert gyakran alfaszerű tevékenység – a szokásos ébrenléti alfa-ritmus jellegzetesen lassabb változata – uralta őket, és nem kísérte ezeket az 1. szakasz-időszakokat gyors szemmozgás (REM), ami pedig szinte mindig megtörténik normális álmodás során. Addigra már sok alvás közben készült EEG-felvételt áttanulmányoztam, és biztonsággal állíthatom a fentieket. Ami azt illeti, hogy mit jelent ez a gyengén kialakult 1. szakasz uralkodó afalszerű hullámokkal és REM nélkül… nos, ez egy rejtély. A felvételeket megmutattam William Dementnek, aki a világ egyik vezető szaktekintélye az alváskutatás terén, ő pedig egyetértett velem abban, hogy jellegzetes mintáról van szó, de fogalma sem volt arról, hogy mit jelent. De olyan gondolat merült fel bennem ennek nyomán, amit még nem tudtam kivitelezni, de azért gyümölcsözőnek bizonyulhat. Ha képesek lennénk megtanítani valakit arra, hogy szendergő állapotot és lassabb alfa-ritmusokat hozzon létre, mondjuk, biofeedback-képzés segítségével, akkor a megfelelő pszichológiai eljárások megkönnyítenék vajon a TKÉ előidézését? Valójában találtam is feljegyzést egy ingermegvonásos tanulmányról, ami alfaszerű ritmusok előfordulásáról számolt be, valamint arról, hogy néhány alany úgy érezte, mintha elhagyná a testét (Heron, 1957). Írtam a kutatónak: feltettem a kérdést, hogy összekapcsolódik-e ez a két dolog, de sosem kaptam választ. Feltételezem, túl „bizarr” kérdésnek találta.
Az első három laboratóriumi éjszakán arról számolt be Miss Z, hogy annak ellenére, hogy alkalmanként „kint” volt, nem volt eléggé képes irányítani a tapasztalatait ahhoz, hogy olyan pozícióba kerüljön, melyben látni tudta volna a cél-számot (ami minden éjjel más volt). A negyedik éjszakán, 5:57-kor, volt egy hétperces időszak, melyben némileg kétértelmű volt az EEG-tevékenység: néha az 1. szakaszra hasonlított, néha pedig mintha rövid ébrenléteket jelzett volna. Ezután Miss Z felébredt, és szólt a távbeszélőn, hogy a cél-szám: 25132, amit én az EEG-készülékre írtam. Miután még aludt néhány percet, felébresztettem, hogy munkába tudjon menni, ő pedig a következőt mondta az előző ébredésről:
„Felébredtem; fullasztó volt a levegő a szobában. Körülbelül 5 percig voltam ébren. Többször is felébredtem és alvásba csúsztam; újra és újra voltak lebegő érzéseim. Feljebb kellett mennem, mert fektetve volt a szám. 5.50 és 6.00 között sikerült… át akartam menni a másik szobába, hogy elolvassam a számot, de nem tudtam kimenni a szobából, nem tudtam kinyitni az ajtót, és átszállni se tudtam rajta… a légkondicionálót se tudtam bekapcsolni!”
A 25132-es szám volt a helyes cél-szám valóban. Első TKÉ-kísérletem óta tanultam azért valamit a kísérlettervezésről, és lehetséges volt itt a pontos kiértékelés. Annak esélye, hogy valaki puszta véletlen révén, tippeléssel eltaláljon egy ötjegyű számot, 100 000 az egyhez, ez tehát figyelemreméltó esemény! Figyeljünk fel arra is, hogy Miss Z nyilvánvalóan arra számított, hogy a polc mögött a falnak támasztottam a cél-számot, de helyesen számolt be arról, hogy fektetve volt ott.
Amikor csak meghökkentő parapszichológiai eredmények születnek, a szkeptikusok és más parapszichológusok is azon aggodalmaskodnak, hogy esetleg csalással hozták létre őket, vagy valamilyen normál érzékszervi csatornán keresztül történtek, hiszen megesett már ilyesmi a történelemben. Egy kollégámmal, Arthur Hastings professzorral, aki tapasztalt amatőr bűvész és parapszichológus, gondosan megvizsgáltuk később a laboratóriumot, hogy megnézzük, volt-e erre esély. Hagytuk, hogy a szemünk hozzászokjon a sötéthez, hogy meglássuk, volt-e esély arra, hogy a szám tükröződjön a szám fölött függő falióra műanyag burkolatán, de semmit sem lehetett látni, csak ha fényes zseblámpával világítottunk a számokra. Hacsak nem alkalmazott Miss Z számunkra ismeretlen módon valamilyen álcázott berendezést a cél-szám megvilágítására és/vagy megtekintésére, amit semmi okunk nem volt gyanítani, nem volt normális mód arra, hogy láthassa azt egy olyan valaki, aki az ágyon fekszik, és akinek a hozzácsatolt elektródák miatt csak nagyon korlátozott a mozgása.
De azért óvatosan fogalmaztam, amikor először feljegyeztem ezeket az eredményeket: „…Azt, hogy Miss Z leolvasta a cél-számot, nem tekinthetjük valamely parapszichológiai hatás perdöntő bizonyítékának.” Arra gondoltam, egyszerűen csak egy bevett óvatos kijelentést teszek, hiszen egyetlen kísérlet sem perdöntő soha abszolút mértékben semminek a vonatkozásában, de a túlbuzgó kritikusok lecsaptak erre a kijelentésre, és úgy értelmezték, mintha azt mondtam volna: nem gondolom, hogy bármiféle parapszichológiai hatás jelen lett volna ebben a tanulmányban. Én mindig is nagymértékben valószínűnek tartottam, hogy az ESP valamilyen formája – talán az, hogy Miss Z valóban „kint” volt valamilyen igazi értelemben – közel s távol a legjobb magyarázat az eredményekre.
A legérdekesebb kritika, amit újra és újra megkapok, amikor ezt a tanumányt ecsetelem, hívőktől érkezik, és nem szkeptikusoktól. Valaki általában felteszi nekem a kérdést, hogy én magam tudtam-e, mi volt a cél-szám. Amikor azt felelem, hogy igen, az a kritika ér, hogy Miss Z talán nem is volt igazán kívül a testén, hanem csak telepátiát használt, hogy az elmémből olvassa le a számot! Készséggel elismerem, hogy ez az első tanulmány ebből a típusból valóban túl nyers volt ahhoz, hogy kizárhassuk a „puszta telepátia” ellenmagyarázatát.
Amint azt képzelhetik, kifejezetten örültem e tanulmány kimenetelének. Egy szokatlan tapasztalatot, a TKÉ-t, szokatlan EEG-minta kísért, és erős bizonyíték volt arra, hogy Miss Z képes helyesen észlelni a világot testen kívüli helyzetéből. Nagyon örültem annak is, hogy kimutattam: egy olyan egzotikus jelenség, mint amilyen a TKÉ, tanulmányozható a laboratóriumban, fényt lehet vetni rá, és e tanulmány publikálása más parapszichológusokat is arra ösztönzött, hogy elgondolkodjanak arról: kutatást végeznek ebben az irányban. Csak azt sajnálom, hogy Miss Z elköltözött, én pedig nem akadtam a nyomára, és nem tudtam további munkát végezni vele, míg hozzáférhetők voltak számomra a laboratóriumi berendezések. Hogy finoman fogalmazzak: nagyon-nagyon ritka az olyan ember, akinek szinte kérésre van TKÉ-je.
Testen-kívüli élmények: harmadik tanulmány
A legérdekesebb tanulmányok közül, melyeket a TKÉ-k kapcsán képes voltam kivitelezni, néhányat kedves barátommal, az elhunyt Robert A. Monroe-val vittem véghez, akinek Testen kívüli utazás című klasszikus könyvét (Journey Out of the Body, Monroe, 1971a) valószínűleg sokan ismerik jól önök közül, későbbi könyveivel, a Távoli utazások-kal (Far Journeys, Monroe, 1985) és a Végső utazás-sal (Ultimate Journey, Monroe, 1994) együtt. Monroe egy archetipikusan „normális” amerikai üzletember volt, akit meglehetősen akarata ellenére „hívtak be” a TKÉ-k és pszichés dolgok világába: az 1950-es évek végén furcsa „vibrációs” „rohamai” voltak, melyek egy klasszikus TKÉ-ben érték el tetőpontjukat. Stockton életrajza (Stockton, 1989) teljes háttéranyagot ad Monroe életéről. Idézem leírását első TKÉ-jéről:
„1958, tavasz: Ha azt gondoltam ekkor, hogy abszurditásokkal szembesülök, ennek az volt az oka, hogy nem tudtam, mi következik még. Körülbelül négy héttel később, amikor ismét jelentkeztek a vibrációk, annak rendje és módja szerint óvatosan megkíséreltem megmozdítani az egyik karom vagy lábam. Késő este volt, én pedig az ágyon feküdtem, még elalvás előtt. A feleségem már aludt mellettem. Volt valamilyen hullámzás, úgy tűnt, a fejemben, és ez gyorsan átterjedt az egész testemre. Mindenhol ugyanolyannak tűnt. Ahogy ott feküdtem, és megpróbáltam eldönteni, hogyan elemezzem a dolgot másként, csak úgy eszembe jutott, milyen jó lenne repülni egyet vitorlázóval másnap délután (ami akkoriban a hobbim volt). Anélkül, hogy belegondoltam volna a következményekbe – nem is tudtam, hogy lesz neki –, arra gondoltam, hogy milyen örömet okozna ez.
Egy pillanat múlva tudatára ébredtem, hogy valami nyomja a vállam. Félig kíváncsiságból hátranyúltam, és kitapogattam, hogy az érzésből rájöjjek, mi az. A kezem sima falat tapintott ki. Karom hosszában mozgattam a kezem a falon: továbbra is sima volt, töretlen.
Érzékeim teljesen éberek voltak, s megpróbáltam látni a homályos fényben. Fal volt, én pedig a vállammal nekitámaszkodva feküdtem. Azonnal úgy okoskodtam, hogy elaludtam, és leestem az ágyról. (Még sosem estem le az ágyról korábban, de mindenféle különös dolgok történtek velem, én pedig teljesen lehetségesnek tartottam, hogy leestem az ágyról.)
Aztán jobban megnéztem. Valami nem stimmelt. Ennek a falnak nem voltak ablakai, nem volt mellette bútor, sem benne ajtó. Nem a hálószobám fala volt. Valahogy mégis ismerős volt. Azonnal beazonosítottam. Nem fal volt ez, hanem a mennyezet. A mennyezetnél szálltam, s minden mozgásommal nekiütődtem egy kicsit. Elképedten a másik oldalamra gördültem a levegőben, és lenéztem. Az alattam lévő homályos fényben ott volt az ágy. Két alak feküdt az ágyon. Jobbra a feleségem. Mellette valaki más. Úgy tűnt, mindketten alszanak.
Furcsa egy álom ez, gondoltam. Kíváncsi lettem. Kit álmodok vajon az ágyba a feleségem mellé? Jobban megnéztem, és erősen lesokkolt a látvány. Én voltam az a valaki az ágyon!
Szinte azonnal reagáltam. Én itt vagyok, a testem meg ott. Haldoklom, ez a halál, én pedig nem állok készen a halálra. Valahogyan megöltek a vibrációk. Kétségbeesetten, mint egy búvár, vetettem magam alá a testemhez, és beleugrottam. Ezután már éreztem az ágyat és a takarót, s amikor kinyitottam a szemem, az ágyam perspektívájából tekintettem a szobára.
Mi történt? Tényleg meghaltam? Gyorsan vert a szívem, de azért nem olyan szokatlanul. Megmozgattam a karjaimat és lábaimat. Minden normálisnak tűnt. A vibrációk elhalványultak. Felkeltem, jártam egyet a szobában, kinéztem az ablakon, és elszívtam egy cigarettát.” (Monroe, 1971b, 27-28. old.)
Monroe természetesen elment az orvosához, hogy megtudja, mi a baja (ismerősen hangzik ez a HKÉ átélőinek?), de rendben volt az egészsége. Szerencsére végül is beszélt egy pszichológus barátjával, aki elmondta neki, hogy a jógiknak vannak ilyen tapasztalataik, és aggodalmaskodás helyett inkább kutatnia kellene őket. Nem találta különösebben megnyugtatónak ezt a tanácsot, de nem volt választása a kérdésben, ugyanis folytatódtak a vibrációk és a rákövetkező TKÉ-k.
Én 1965 őszén találkoztam Monroe-val, amikor kutatói pozícióban voltam Charlottesville-ben a Virgniai Orvostudományi Egyetemen. Akkor már rendszeresen voltak TKÉ-i, bár még nem fejlesztette ki a HemiSync© technikákat, melyeket később mások képzésre használt. Monroe ugyanolyan kíváncsi volt a TKÉ-k természetére, mint én, s képes volt készséggel megkérdőjelezni a saját élményeit, ahelyett, hogy dogmatikusan beléjük bonyolódott volna. Felcsigázták Miss Z-vel végzett munkám eredményei. A saját teste halálszerű változásokon megy át vajon, vagy hasonló agyhullám-változásokon? Le tudnánk tesztelni, „valóban” ott van-e a TKÉ-helyszínen, és nem csak hallucinálja azt? Míg volt néhány tapasztalata arról, hogy távoli helyszínen volt, ahol képes volt később megerősíteni az eseményeket, túl sok más is volt, ahol csak részleges vagy akár negatív volt az ilyesfajta megerősítés, bár az élményeket tökéletesen valóságosnak érezte. Emellett ha sajátos fiziológiai változások történnek TKÉ során, akkor ha megtanulnánk, hogyan idézzük elő ugyanezeket a változásokat más eszközökkel más emberekben, módunk lenne arra, hogy segítsünk nekik TKÉ-t előidézni. Monroe ugyanolyan kíváncsi volt arra, hogy mi a válasz ezekre a kérdésekre, mint én.
Nyolc késő esti ülésre tudtam behívni Monroe-t (a TKÉ-i általában alvásból kiindulva kezdődtek) 1965 decembere és 1966 augusztusa között a kórház EEG-laboratóriumába, ahol megpróbált kikerülni a testéből. Ez a laboratórium nem volt igazán felszerelve az alváskutatásra, így az idő nagy részében Monroe nem feküdt valami kényelmesen azon a kiságyon, amit bevittünk, és képtelen volt TKÉ-kre. A nyolcadik éjszakán azonban érdekessé váltak a dolgok. Monroe másnap reggel írt jegyzetei következnek:
„Miután némi időt eltöltöttem azzal, hogy megkíséreltem enyhíteni a fülelektródák okozta kényelmetlenséget, a fülre koncentráltam, hogy ’eltompítsam’, amiben részleges sikert értem el. Ezután megint szakaszos relaxációs technikába merültem. A második időszak közepe táján melegség-érzés jelent meg a mintában, miközben megmaradt (vagy legalábbis így tűnt) a teljes tudatom. Úgy döntöttem, megpróbálkozom a ’kigördüléses’ módszerrel (vagyis elkezdek finoman a másik oldalamra fordulni, mintha a fizikai testet használva fordulnék a másik oldalamra az ágyban). Kezdtem úgy érezni, hogy mintha fordulnék, és először azt gondoltam, tényleg a fizikai testem mozog. Éreztem, hogy legördülök a kiságy széléről, és kinyúltam a föld felé, hogy kitámasszam magam az eséshez. Amikor nem értem el azonnal, tudtam, hogy elkülönültem. Eltávolodtam a fizikaitól, és áthaladtam egy sötét területen, majd két férfire és egy nőre bukkantam. A ’látás’ nem volt valami jó, de jobb lett, ahogy közelebb értem. A nő, aki magas volt, sötét hajú, és a negyvenes éveiben járt (?), kétszemélyes fotelen vagy kanapén ült. Jobbra tőle ült az egyik férfi. Előtte és egy kicsit balra tőle helyezkedett el a másik férfi. Mindhárman idegenek voltak számomra, és beszélgetést folytattak egymással, amit én nem hallottam. Próbáltam felkelteni a figyelmüket, de nem tudtam. Végül a kezemmel megcsíptem (de nagyon finoman!) a nőt a bal oldalán, közvetlenül a bordaporc alatt. Úgy tűnt, reagál rá, de nem lett belőle kommunikáció. Úgy döntöttem, a tájékozódás végett visszatérek a fizikaiba, és kezdem elölről.
A fizikaiba való visszatérést egyszerűen, a visszatérés gondolatával értem el. Kinyitottam fizikai szemeimet, minden rendben volt; nyeltem, hogy nedvessé tegyem száraz torkomat, behunytam a szemem, hagytam, hogy átfusson rajtam a melegség, majd ugyanazt a kigördüléses technikát alkalmaztam. Ezúttal hagytam, hogy a kiságy melletti padlóhoz szálljak. Lassan estem lefelé, és éreztem, hogy útközben áthaladok a különféle EEG-drótokon. Finoman megérintettem a padlót, aztán ’láttam’ a fényt, ami a nyitott ajtón át világított be a kinti EEG-szobákba. Mivel gondosan ügyeltem arra, hogy ’helyben’ maradjak, a kiságy alá mentem, enyhe érintkezésben maradtam a padlóval, és vízszintes helyzetben lebegtem; ujjaim érintették a földet, hogy megtartsam magam ebben a pozícióban. Lassan kimentem az ajtón. Kerestem a technikusnőt, de nem találtam. Nem volt a jobb oldali helyiségben (kontroll-konzol terem), én pedig bementem a ragyogóan megvilágított külső szobába. Körülnéztem, s ő hirtelen ott termett. De nem volt egyedül. Egy férfi állt a bal oldalán, ő pedig velem szemben állt. Megpróbáltam felkelteni a figyelmét, és szinte azonnal meleg öröm- és vidámsághullámok öntöttek el amiatt, hogy végre elértem, amiért dolgoztunk. Nagyon izgatott volt, és boldogan, izgatottan megölelt. Viszonoztam, és csak enyhe szexuális mellékzöngék voltak jelen, melyeket 90%-ban képes voltam figyelmen kívül hagyni. Egy pillanat múlva visszahúzódtam, kedvesen az arcára helyeztem a kezeim, egyet-egyet egy-egy arcára, és megköszöntem a segítségét. De a fentin kívül nem történt közvetlen intelligens objektív kommunikáció vele. Nem is próbálkoztam vele, annyira izgatott voltam amiatt, hogy végre elértem az elkülönülést, és ’helyben’ maradtam.
Ezután a férfi felé fordultam, aki körülbelül ugyanolyan magas volt, mint a nő; göndör volt a haja, és néhány tincs a homloka oldalára lógott. Próbáltam felkelteni a figyelmét, de képtelen voltam rá. Vonakodva, de megint csak úgy döntöttem, hogy finoman megcsípem, amit meg is tettem. Nem váltott ki belőle olyan reakciót, amit észrevettem volna. Mivel úgy éreztem, hogy valami arra szólít, hogy térjek vissza a fizikaiba, megfordultam, és bementem az ajtón, majd könnyen visszacsúsztam a fizikaiba. A kényelmetlenség oka: száraz torok és lüktető fül.
Miután végeztem egy kis ellenőrzést, hogy teljesen visszatértem-e a fizikaiba, hogy a test összes részében normálisan ’érzem-e’ magam, kinyitottam a szemem, felültem, és szóltam a technikusnak. Bejött, én pedig elmondtam neki, hogy végre megcsináltam, láttam őt, de egy férfival. Azt felelte, hogy az a férje. Megkérdeztem, hogy kint van-e a férj, ő pedig azt felelte, hogy igen; azért jött, hogy vele legyen ezekben a kései órákban. Megkérdeztem, miért nem láttam a férfit korábban, ő pedig azt válaszolta, hogy külsősök ’elvileg’ nem találkozhatnak alanyokkal és páciensekkel. Elmondtam, hogy szeretnék találkozni a férjével, amibe ő beleegyezett.
Eltávolította az elektródákat, én pedig kimentem vele, hogy találkozzak a férjével. Körülbelül ugyanolyan magas volt, mint ő, göndör volt a haja; miután leróttunk néhány udvariassági kört a beszélgetésben, elmentem. Nem kérdeztem meg a technikust és a férjét arról, hogy láttak-e, észrevettek-e, éreztek-e valamit. De az volt a benyomásom, hogy a férj határozottan az a férfi volt, akit a technikusnő mellett megfigyeltem a nem-fizikai tevékenység során. Második benoymásom az volt, hogy a nő nem volt benn a kontroll-konzol teremben, amikor meglátogattam őket, hanem egy másik helyiségben tartózkodott, ahol a férjével együtt állt. Ennek nehéz lehet utánajárni, ugyanis van egy olyan főszabály, hogy a technikusnak mindig a konzolnál kell tartózkodnia. Ha a technikusnőt meg lehet győzni arról, hogy az igazság fontosabb ebben az esetben, talán ellenőrizni lehet ezt a második aspektust. Az egyetlen támogató bizonyíték azon kívül, amit az EEG kimutathatott, a férj jelenlétében rejlik, melynek én a kísérlet előtt nem voltam tudatában. Ezt az utóbbi tényt igazolni tudja a technikusnő, ebben biztos vagyok.” (Tatr, 1967, 254–255. old.)
Mint Miss Z esetében, Monroe fiziológiai változásai érdekesek voltak, de orvostudományi szempontból nem izgalmasak. Egyáltalán nem járt a halál közelében; csak az alvás és relaxáció ellazult testi jellegzetességeit mutatta. Ez illik az általános mintába, ami sok későbbi tanulmány nyomán rajzolódott ki: míg a halálhoz való fiziológiai közelség elősegítheti a HKÉ előfordulását, nem szükséges ez sem HKÉ-hez, sem TKÉ-hez. Ami azt illeti, hogy pontosan milyen Monroe állapota TKÉ során, van néhány általános hasonlóság Miss Z állapotával, amennyiben mindkettő magába foglal 1. szakaszú EEG-mintát, ami valamennyire hasonlít a szokványos álmodáshoz, de nem azonos vele; de a két minta e két tanulmány korlátolt mintafelvételét tekintve nem azonos. Monroe-nak volt némi alfaszerű tevékenysége, de nem abban a nagy mennyiségben, amit Miss Z mutatott. Monroe mutatott REM-eket is második TKÉ-jében, ahol beszámolója szerint egy idegent látott a technikussal. Emellett amikor az egész éjszakás tanulmányban – amit Monroe-val is elvégeztünk, hogy mérőbázist kapjunk a normális alvásról – nem próbálkozott TKÉ-vel, normális mintát mutatott, az 1REM-időszakokat pedig, melyek ott történtek, nem nevezte TKÉ-knek. Élesen megkülönböztette egymástól álmai és TKÉ-i tudatállapotát.
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy míg erős összefüggés, korreláció van az 1REM-minta EEG-szakasz és az álmodás pszichológiai tapasztalata között, a korreláció nem jelent ok-okozati viszonyt, sem azonosságot az 1. szakasz fiziológiai állapotával. Tekinthetünk úgy az 1REM-állapotra, mint olyan fiziológiai állapotra, ami az emlősök alvása során fejlődött ki. Az emberekben az álmodás pszichológiai tevékenysége a könnyű megnyilvánulás érdekében használhatja ezt a fiziológiai mintát, bár a pszichológiai állapotok – mint amilyen maga az álmodás – olykor más fiziológiai körülmények között is előfordulhatnak. Emellett a tudatos álom – egy olyan álomállapot, melyben a tudat „felébred”, és úgy érzi, nagyon is teljében van ébrenléti képességeinek – szintén az 1REM-szakasz fiziológiai állapotában történik (lásd pl. (LaBerge, 1991)). Talán a TKÉ is könnyebb ugyanebben a fiziológiai állapotban.
Valóban „kint” volt Monroe, amikor azt látta, hogy a technikus nincs a gépénél, és egy idegen férfival beszél? Technikusom a következőkről számol be jegyzeteiben:
„…..Második alvása közben a páciens látott engem (a technikust), és elmondása szerint volt egy látogatóm, ami igaz. Lehetséges azonban, hogy Mr. Monroe az alvások közti (cigaretta) szünetben meghallhatta látogatóm köhögését. Mr. Monroe állítása szerint meglegyintette a látogató arcát, és megpróbálta megfogni a kezét, de ez a látogatónak elkerülte a figyelmét. Mr. X emlékei szerint otthagyta a kiságyat, aláment, majd bement az ajtón a felvevőszobába, aztán a folyosóra… A páciens nem látta a számot.”
Így hát csak gyenge bizonyítékunk van arra, hogy Monroe valóban „kint” járt akkor; ő is ugyanúgy nem kielégítőnek találta az eredményt, mint én magam.
Egy ott töltött év után otthagytam posztomat a Virginai Egyetemen, hogy elfoglaljam új pozíciómat a davisi Kaliforniai Egyetemen, így munkánk (és valóban a mi munkánkról beszélek, ugyanis mindig megpróbálok – de nem mindig sikerül – együtt dolgozni a munkatársakkal/kollégákkal, nem pedig „alanyként” kezelni őket – lásd (Tart, 1977b)) akkor véget ért, mégpedig olyan hangnemben, ami bátorító és frusztráló is volt egyúttal. A tudományos világ tudása megduplázódott a TKÉ során jelentkező EEG-mintákról, hiszen most már két tanulmány volt a nulla helyett (bár, mint képzelhetik, az ortodox tudomány szinte semmilyen figyelmet nem szentelt ennek a tudásnak), de nem jelentkezett általános minta, és Monroe TKÉ-inek parapszichológiai aspektusai nem nyertek megerősítést ebben a tanulmányban.
Testen-kívüli élmények: negyedik tanulmány
Több hónappal később, miután Kaliforniába költöztem, több adatot szerettem volna arról, hogy Monroe valóban „kint” jár-e TKÉ-iben, ezért úgy döntöttem, kipróbálok egy kísérletet, melyben feleségem, Judy és én rövid ideig megpróbálunk egyfajta „pszichés irányfényt” teremteni azzal, hogy Monroe-ra koncentrálunk, vagy megpróbálunk segíteni Monroe-nak abban, hogy TKÉ-je legyen, és az otthonunkhoz utazzon. Ha pontos leírást tudna adni az otthonunkról, jó bizonyíték lenne ez arra, hogy jelen van pszi-összetevő a TKÉ-iben, ugyanis fogalma sem volt arról, hogy milyen az új otthonunk. Mint első tanulmányomban, melyben hipnózist használtam arra, hogy megpróbáljak TKÉ-t előidézni, most is valami olyan nagy hatásban reménykedtem, ami az ESP nyilvánvaló bizonyítéka lenne.
Telefonáltam Monroe-nak, és elmondtam neki, hogy megpróbáljuk átvezetni az országon az otthonunkhoz valamilyen konkrétabban le nem rögzített időben a kísérlet éjszakáján. Mindössze ennyit mondtam neki. Azon az estén véletlenszerűen kiválasztottam egy időpontot a koncentrálás kezdetéül; az egyetlen megszorítás, amit döntésemen alkalmaztam, az volt, hogy valamivel később legyen, mint amiről én úgy gondoltam, hogy Monroe már alszik egy ideje. 23.00 lett az időpont kaliforniai idő szerint; hajnali 2.00 óra ott, ahol Monroe élt Virginiában. 23.00-kor feleségem és én elkezdtünk koncentrálni; de 23.05-kor csengett a telefon. Sosem kapunk hívásokat ilyen késő este, ez tehát meglehetősen meglepő és zavaró volt, de nem vettük fel a kagylót, és nem volt üzenetrögzítőnk sem, úgyhogy még azt sem tudtuk, ki hívott. Megpróbáltuk folytatni a koncentrálást, és így is tettünk egészen 23.30-ig.
Másnap telefonáltam Monroe-nak, és vidáman közöltem vele, hogy az eredmények biztatóak voltak, de nem mondok többet, amíg először el nem küldi nekem írásos beszámolóját arról, hogy mit tapasztalt. Íme, a beszámolója:
„Eseménytelenül telt az este; 1.40-kor végül ágyba bújtam, még mindig nagyon is éberen. A macska mellettem feküdt az ágyon. Hosszú időbe telt, míg lecsendesítettem az elmém; ezután melegség-érzet futott át a testemen; semmi törés a tudatomban, semmi elő-alvás. Szinte azonnal azt éreztem, hogy valami (vagy valaki) egyik oldalról a másikra ringatja a testem, majd megrántja a lábam! (Hallottam, hogy a macska panaszosan nyávog.) Azonnal ráeszméltem, hogy ennek bizonyára köze van Charley kísérletéhez, és teljes bizalmat éreztem, nem a szokásos óvatosságomat az idegenekkel szemben (!). A valami vagy valaki továbbra is rángatta a lábamat, nekem pedig sikerült végre elkülönítenem a fizikai karomtól a második test karját, és felemelnem; éreztem a sötétben. Egy pillanattal később abbamaradt a rángatás, és egy kéz megfogta a csuklómat, először lágyan, aztán nagyon-nagyon erősen, és könnyedén kihúzott a fizikaiból (a fizikai testből). Még mindig bizalmat éreztem, és egy kis izgatottságot is; kifejezésre juttattam, hogy ha oda akar vezetni engem, van kedvem Charleyhoz menni. Jóváhagyó válasz érkezett (bár nem volt érzetem arról, hogy személyiségről lenne szó; nagyon üzleties volt). Ahogy a kéz szorosan fogta a csuklómat, éreztem a kar egy részét, ami a kézhez tartozott (kicsit szőrös, izmos férfikar volt). De nem „láttam”, hogy ki tartozik a karhoz. A nevemet is hallottam. Aztán mozogni kezdtünk azzal az ismerős érzéssel, hogy egy levegőszerű valami suhan a testem körül. Rövid út után (ami körülbelül 5 másodpercesnek tűnt), megálltunk, és a kéz elengedte a csuklómat. Tökéletes csend és sötétség honolt. Amikor lejjebb sodródtam oda, ami szobának tűnt…” (Tart, 1977a, 190–191. old.)
Amikor Monroe befejezte rövid TKÉ-jét, felkelt az ágyból, hogy telefonáljon nekem: 23.05 volt a mi időnk szerint. Tehát egy-két perccel azután tapasztalta, hogy egy rántás kihúzza a testéből, hogy mi koncentrálni kezdtünk. Beszámolójának az a része, amit itt elhagytam – ami leírást tartalmazott az otthonunkról és arról, hogy mit teszünk, a feleségem és én – meglehetősen pontatlan volt azonban.
Túl sok embert észlelt a szobában; úgy észlelte, hogy a feleségem és én olyan cselekedeteket hajtunk végre, melyeket pedig nem hajtottunk végre, stb. Ha a leírást veszem, azt a következtetést vonnám le, hogy semmi pszichés nem történt. Ha azonban a precíz időzítésre gondolok, nem állhatom meg, hogy el ne tűnődjek. Lehet valakinek olyan TKÉ-je, melyben bizonyos értelemben valóban „kint” van, mégis nagymértékben tévesek a helyszínnel kapcsolatos (érzékfeletti) észleletei, ahová ment? Nem tudom, ez volt-e a helyzet ebben a kísérletben, de többévi kutatás után, mely megmutatta, hogy még normál állapotunkban is félig önkényes és gyakran nagyon is csúnyán eltorzult konstrukció az észlelés (Tart, 1986), (Tart, 1994), kétségem sincs afelől, hogy ez lehetséges a TKÉ-k esetében is. Később még visszatérünk erre a kérdésre.
Testen-kívüli élmények: ötödik tanulmány
1968-ban újabb tanulmányt tudtam végezni Bob Monroe-val, amikor rövid látogatást tett Kaliforniában. Volt egy működő alváslaboratóriumom az UC Davis-en (a davisi Kaliforniai Egyetemen), ami kényelmesebb volt, mint a Virginai Egyetem EEG-laboratóriuma, ő pedig eltöltött egy délutánt velem és az asszisztenseimmel (Tart, 1969).
A kétórás ülés során Monroe-nak két rövid TKÉ-je volt, és mindegyik után néhány másodpercen belül beszámolt a felébredésről, ami lehetővé tette a fiziológiai feljegyzések TKÉ-kkal való összevetését. Ismét mértük az EEG-t, a szemmozgást és a kerületi véráramlást (plethysmograph), s zárt áramkörű TV-vel figyeltük az első TKÉ-t.
Megkértük Monroe-t, hogy próbáljon meg TKÉ-t előidézni, majd menjen a berendezésekkel teli szobába, ahol az asszisztenseim voltak, és olvasson el egy ötjegyű számot, ami abban a szobában van. Első TKÉ-jében beszámolója szerint a szobákat összekötő folyosón találta magát; ez legfeljebb nyolc-tíz másodpercig tartott, aztán légzési nehézségei miatt vissza kellett térnie a testébe. Beszámolója szerint a második TKÉ-jében megpróbálta követni az EEG-kábelt a falon át a berendezés-szobáig, de elképedésére az épületen kívül és egy másik épület fala előtt találta magát, miközben továbbra is követte a kábelt. Később azonosította az egyik udvart mint azt a helyet, ahol magát a kísérletben találta; ez az udvar az épület belsejében volt, háromemeletes fal szegélyezte, és 180 fokban szemben volt a berendezés-szobával. Bár Monroe-nak nem volt emléke arról, hogy korábban látta volna ezt az udvart, lehetséges, hogy vetett rá egy pillantást, míg az irodámban volt aznap délután, még a kísérlet előtt. Nem volt kábel az udvaron, a felszínen legalábbis nem, bár lehettek eltemetett elektromos kábelek a felszín alatt, amik az épület szárnyait kötötték össze; és vezetett néhány kábel a laboratóriumi helyiségből az irodámba, ami az út nagy részében az udvar felé visz.
Ismét csak a frusztráló mintát kaptuk Monroe-val végzett kutatásomból: nem voltak elég egyértelmű ESP-eredményei ahhoz, hogy bizonyító erejűek legyenek, de nem voltak olyan egyértelműen pontatlanok sem az eredmények, hogy nyugodtan kijelenthessem: semmi sem történt egyáltalán. Az EEG-t, ami megelőzte Monroe közölt TKÉ-jét, durván határvonalnak vagy hipnagóg állapotnak sorolhatnánk be; 1. szakasz-mintának, ami alfaszerű tevékenységre valló (szendergésre utaló) és théta-tevékenységre (normál alvási minta, az 1. szakasz része) mutató ritmusokra tartalmazott példákat. Ez a minta megmaradt az első TKÉ alatt, de a szisztolés vérnyomás hét másodpercig tartó hirtelen esése kísérte; ez durván megegyezik a TKÉ Monroe által becsült hosszával. Kétértelmű természetű REM-tevékenység zajlott ebben az időszakban. A második TKÉ Monroe beszámolója alapján azután következett be, hogy az EEG egy ideig váltakozott az alvás 1. szakasza és a 2. szakasza között. Ismeretlen ennek a TKÉ-nek a pontos időtartama, de úgy tűnik, hasonló 1. szakasz-minta kísérte, és csak két elszigetelt példa akadt REM-tevékenységre a vége felé. Semmilyen határozott változás nem látszott a szívműködésben a plethysmograph-felvételen. Monroe arról számolt be, hogy e második alkalommal eltérő technikát használt a TKÉ előidézésére.
Általánosságban tehát Monroe TKÉ-je a jelek szerint meghosszabbított, szándékosan előidézett hipnagóg állapottal (1. szakasz EEG) párosult. Ilyen meghosszabbított állapotokat nem látni normál körülmények között a laboratóriumban. A théta-ritmusok túlsúlya és az alkalmankénti lelassult alfa érdekes párhuzamot mutat azokkal az EEG-állapotokkal, melyeket haladó Zen mesterek esetében jegyeztek fel meditáció közben (Kasamatsu, 1966). A modern EEG-visszacsatolási technikák kimutatták, hogy az alanyok képesek megtanulni, hogyan idézzenek elő fokozott alfa-ritmust, és hogyan lassítsák le alfa-ritmusuk frekvenciáját. Ha még mindig aktívan kutatnám ezt a területet, megpróbálnám megtanítani az embereket, hogyan idézzenek elő théta- és lelassult alfa-ritmusokat, vagyis afféle irányított álmosságot, és megnézném, ez segít-e abban, hogy TKÉ-jük legyen. Monroe ilyesmin dolgozott, amikor a Monroe Intézetben kifejlesztette HemiSync© eljárásait, melyek lényegét gyakran fogalmazta meg úgy, hogy elaltatják a testet, míg ébren tartják az elmét. Miközben nagyon is felcsigázott és lenyűgözött néhány ilyen eredmény, nem követtem őket elég gondosan ahhoz, hogy szakértői elemzést tudjak nyújtani róluk; az érdeklődő olvasónak azonban ajánlom a következőt: (Atwater & Owens, 1995).
Testen-kívüli élmények: hatodik tanulmány
Az utolsó TKÉ-tanulmány, amit 1970-ben vittem véghez, olyan volt, mint az első, az 1957-es: kísérlet volt hipnózissal előidézett TKÉ-re, de sokkal kifinomultabb szinten. Ekkor már több mint egy évtizede végeztem kutatást a hipnózissal; főként azt vizsgáltam, hogyan lehet használni poszthipnotikus szuggesztiót az éjszakai, 1REM-szakaszú álmodás tartalmának és folyamatának befolyásolására. Volt egy nagymértékben válogatott és képzett résztvevőkből álló kis csoportom az UC Davis-nél (lásd (Tart & Dick, 1970) a válogatás és képzés részleteihez); méltán nevezhetjük őket hipnotikus virtuózoknak: a hipnotikus fogékonyság felső 10%-ába tartoztak mind. Amellett, hogy járatosak voltak éjszakai álmaik poszthipnotikus befolyásolásában, mély hipnotikus állapotokat is felderítettek, és meglehetősen otthonosan mozogtak a laboratóriumban.
Már nincsenek meg a feljegyzések, mert helyhiány miatt rengeteg régi adatot ki kellett dobnom, amikor nyugdíjba mentem az UC Davis-től, így csak a tanulmány általános eredményeit adhatom meg önöknek. Lényegében: körülbelül hét résztvevőnek volt egyéni hipnózis-ülése, ahol is nagyon mély hipnotikus állapotot értek el, amit a hipnózis mélységéről tett saját beszámolóik erősítettek meg ((Tart, 1970), (Tart, 1972a), (Tart, 1979)) , majd azt a szuggesztiót kapták, hogy – míg a hipnotizőr 10 percig csendben marad, hogy ne zavarja őket, és ne kösse így őket a testükhöz – a tudatuk elhagyja a fizikai testüket, és átmegy a folyosón egy második, zárt laboratóriumi helyiségbe, ahol néhány speciális céltárgy-anyag volt az asztalon. Az volt a feladatuk, hogy gondosan megfigyeljék ezeket az anyagokat, aztán egy darabig kószálhatnak a testen kívül, majd térjenek vissza, és számoljanak be TKÉ-jükről a kísérletvezetőnek, aki egyik diplomás hallgató-asszisztensem volt.
Az összes résztvevő élénk TKÉ-ről számolt be, ami valódi élménynek tűnt számukra. Belefoglaltak utakat általuk ismert helyekre, így például Davis belvárosába, amit eleven részletességgel tapasztaltak meg, s eleven élményeik voltak a cél-szobába tett útról is.
Arról adott beszámolójuk, hogy mit láttak a cél-asztalon, semmilyen hasonlóságot nem mutatott a céltárgyakkal. A formális elemzés meg sem érte a fáradságot.
A TKÉ tehát…
Mi tehát a TKÉ? Tényleg elhagyja az elme vagy lélek a testet, és valahová máshová megy, „ki”, vagy pedig csak egy sajátos módosult tudatállapot a TKÉ, ami alapvetően hallucinációs természetű, vagyis illúzió az az érzés és meggyőződés, hogy máshol vagy, mint ahol a fizikai tested elhelyezkedik?
Miután több évtizeden át töprengtem az eredményeken, melyeket saját kutatásaim és másokéi hoztak, főleg a tudat természetével és a módosult tudatállapotokkal végzett tanulmányaim fényében összetettebb nézetem van a TKÉ-kről, ami mindkét lehetőséget magába foglalja eltérő időpontokban, és még többet is. Úgy hiszem, hogy néhány TKÉ-ben az elme legalább részben valóban lehet valahol máshol, mint a fizikai test – ez lehetett a helyzet Miss Z esetében. Az ellenkező végletben – mint ahogy virtuóz hipnózis-alanyaimmal történt, akiknek eleven és tökéletesen valóságos volt a tapasztalata az ő nézőpontjuknól, de akiknek csak illuzórikus volt az észlelése a cél-szobáról – úgy hiszem, a TKÉ lehet szimulációja a testen kívül levésnek, az elme pedig ugyanúgy „benne” van a fizikai testben, mint bármikor máskor. E két véglet között hitem szerint lehetnek olyan TKÉ-ink, melyek alapvetően szimulációi a kint levésnek, de amelyekben ESP révén szerzett információ jelenik meg, úgyhogy a TKÉ-helyszín szimulációja pontos, és megfelel az igazságnak.
Ez bizonyos szempontból kellemetlen helyzet; főleg azért, mert tapasztalatilag a TKÉ mindhárom imént felsorolt típusa azonosnak tűnik az őket átélő személynek, legalábbis a leírás durva szintjein. Noha szeretném, ha a valóság egyszerű, világosan elkülönülő kategóriákba esne, azt tanultam az életben, hogy a valóság nem törődik az egyszerűség iránti vágyunkkal, és gyakran összetettek a dolgok.
A valóság szimulációja:
Részletezni szeretném itt a tudat szimulációs modelljét, mert fontos. Mindannyiunknak van modellünk, elméletünk a tudat és a világ természetéről, bár ezt általában magától értetődőnek vesszük, és tudatosan nem is tudjuk, hogy van elméletünk. Az elmélet az, hogy a tér és az idő valós, és nagyon is olyanok, amilyennek látszanak; a dolgoknak határozott helyzetük van térben és időben; hogy a tudat „benne” van a fejben, és hogy ebből a térbeli pozícióból észleljük közvetlenül a külső világot a fizikai érzékeink révén. Mint munkamodell, az idő nagy részében egészen jól működik ez az elmélet: ha valaki feléd dob egy követ pl., e modell automatizált része, ami az ökologikus szelf nevet kapta (Neisser, 1988), azonnal kikalkulálja a kő röppályáját, kikalkulált pozícióját összeveti azzal, ahol vagy, és arra késztet, hogy félrekapd a fejed, ha a röppálya keresztezi a helyzetedet. A biológiai fennmaradás szempontjából általában meglehetősen hasznos, ha pszichológiailag azonosulunk ezzel az ökologikus szelffel, és nagyon magas fokú elsőbbséget adunk fizikai testünk védelmének. Valóban nagyon nehéz nem azonosulni automatikusan ezzel az „ökologikus szelf”-folyamattal!
Kicsit közelebbről is szemügyre véve: most már – több évtizedes pszichológiai és idegfiziológiai kutatás után – tudjuk, hogy az észlelésnek ez a naiv szemlélete, mely szerint a tudat egyszerűen, egy az egyben a külső világot észleli, meglehetősen pontatlan. Szinte minden észlelés egyfajta sebes, implicit és automatizált gondolkodás valójában; arról alkotott ítéletek és elemzések halmaza, hogy mi történik, és mi a jelentősége számodra. Amikor pl. valami megmozdul a látómeződ perifériáján, rendszerint ténylegesen látsz egy fenyegető személyt, amint elkapja a fejét egy fa mögött, nem pedig többértelmű mozgást tapasztalsz látómeződ fókuszálatlan részében, ami a „Mi lehet az?” gondolathoz vezetne, ez pedig ahhoz, hogy keresni kezdenél a memóriádban lehetséges jelöltek után, melyek valamilyen összeillést mutatnak a hozzáférhető többértelmű észlelési adatokkal, ami pedig olyan következtetéshez vezetne, hogy egy fa mögött a fejét elkapó fenyegető személy 45% eséllyel illik az észlelési adatokhoz, míg pl. egy szélben ringatózó ág csak 30%-os eséllyel illik hozzá, stb. Tehát valószínűleg a legjobb lenne cselekvésre felkészülni. Ha valóban fenyegető alak lenne ott, a személynek, aki ilyennek látja, azonnal jobb az esélye a túlélésre, mert gyorsabban reagál, mint az, aki hosszú, sorozatos elemzési folyamaton megy át. Olyan ez, mintha határozott evolúciós előnye lenne annak a szervezetnek, amely azonnal készen tud állni a küzdésre vagy menekvésre még néhány hamis riadó árán is, ahhoz az organizmushoz képest, amelynek túl sokáig tart, míg elkészül a menekülésre vagy küzdésre.
Hogy saját és mások kutatásainak végére ugorjak, hasznos úgy látni szokványos tudatunkat, mint egy folyamatot, ami folyamatos, dinamikus szimulációt teremt a valóságról, egy valóságmodellt, az elme belső színházát, biopszichológiai virtuális valóságot (BPVV) ((Tart, 1991), (Tart, 1993)), „amiben” a tudat lakozik. E folyamat legnyilvánvalóbb példája az éjszakai álom. Ott egy komplett világban élünk, lerögzített idő- és térdimenziókkal, színészekkel, cselekményekkel és környezettel. Valójában azoknak az agyi mechanizmusoknak a zöme, melyek azt az álomvilágot megalkotják, valószínűleg azonos a mechanizmusokkal, melyek ébrenléti világunkat konstruálják, alkotják meg, azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy az ébrenléti állapotban állandóan érzéki bemenettel kell foglalkoznia ennek a világszimulációs folyamatnak, mégpedig olyan módon, ami véd minket, és a céljaink irányába vezet. Így tehát konszenzus-valóságként határoztam meg azt a valóságot, amit szokványosan élünk (Tart, 1973), hogy emlékeztessem magunkat arra: bár magától értetődőnek tartve úgy gondoljuk, hogy egyszerűen úgy észleljük a valóságot, amilyen, valójában összetett konstrukció az, amit erősen meghatároz konkrét társadalmunk társadalmi konszenzusa, általános megegyezése afölött, hogy mi fontos, valamint saját pszichodinamikánk és kondicionálásunk.
Ha ezt a perspektívát most a TKÉ-re és HKÉ-kre alkalmazzuk, először is azt kell felismernünk, hogy a szokványos érzés, mely szerint „benne” vagyunk a testünkben (általában a fejünkben), egy konstrukció, egy világszimuláció, ami történetesen az idő nagy részében optimális mód a fennmaradás biztosítására, de ami nem feltétlenül igaz valamiféle végső értelemben. Nem tudom, mi a végső valóság, de hasznos észben tartanunk, hogy éppúgy, ahogy egy olyan személy, aki jó minőségű, számítógépesen generált virtuális valóságszimulátort használ, elfeledkezik arról, hol van valójában a fizikai teste, és tapasztalatilag „benne” lesz a számítógépesen generált világban, lehetséges, hogy a „lelkünk” valójában a Marson helyezkedik el, de annyira belemerülünk a BPVV-ba, amit az agyunk generál, hogy azt gondoljuk: itt vagyunk a testünkben. Őrült egy ötlet ez, de emlékeztet minket arra, hogy tapasztalatunk arról, hogy hol vagyunk, nem egyszerűen annak kérdése, hogy olyannak észleljük a valóságot, amilyen.
Az elme tudományos modellje, ami noétikus (szellemi) tudásra nyílik:
Önök közül azok, akiknek volt TKÉ-jük és HKÉ-jük, valamilyen nagyon mély szinten tudják, hogy az elme vagy lélek több, mint a fizikai testük. Önmagunk automatikus pszichológiai azonosítása a fizikai testtel, az ökologikus szelf által megalkotott szimulációval, nagyon hasznos munkaeszköz ugyan, de nem a végső válasz. Ahogy arra az elején kitértünk azonban, ezt a tapasztalati tudást nem mindig könnyű összhangba hozni a hétköznapi világban élő mindennapi szelffel, főleg akkor nem, amikor a tudományosság nagyon is uralkodó klímája azt mondja neked, hogy mélyebb tudásod helytelen, és hogy őrült vagy, ha komolyan veszed.
Szer
|