A következő héten úgy tűnt, Hermione és Ron sosem fog szóba állni egymással. Harry és Ron most is rengeteg időt töltöttek együtt, Hermione viszont inkább kerülte Harry társaságát is, csak Ronnal ne kelljen együtt lennie. Egyre és egyre több időt töltött a könyvtárban – egyedül. Piton véletlenül sem akarta azt a látszatot kelteni, hogy azonnal rányomul a lányra, vagy ki akarja használni a bánatát, de nem tudta elviselni, hogy az iskolaelső ennyire magányos.

- Hello – köszönt az egyik délután. – Leülhetek?

Hermione fel sem nézett, csak bólintott, és a fejét a számmisztika táblázatokba temette. (Az integrálszámítás jelentősége a mágiában). Piton fejjel lefelé olvasta egy darabig a könyvet, aztán megszólalt:

- Hermione?

A lány felkapta a fejét, mint aki csak akkor veszi észre, hogy idő közben társasága akadt.

- Tessék?

- Már… már nagyon régen voltunk együtt a Szükség Szobájában. Nincs kedved délután folytatni a kísérletezést? A Tapasz ragasz bájitallal… Azt hiszem, rájöttem, mit lehetne tenni vele…

Hermione elgondolkodva nézett. Látszott rajta, hogy csábítónak találja a programot, de a számmisztikával is szeretne végezni.

- Ugyan, ne kéresd magad! Én is tudom, hogy ez az anyagrész csak márciusban kerül majd elő! Ezen kívül neked is kell egy ki szórakozás! Amióta Ronnal szakítottatok, csak tanulsz, nem csinálsz semmi mást!

- Na jó – adta be a derekát. – Ha tényleg ki tudnánk találni, hogy mi a dolog nyitja, akkor az hasznosabb lenne, mint még egy fejezetet megtanulni…

Szótlanul összecsomagoltak, és megindultak a folyosón a bájitalterem felé. A folyosón szokatlanul nagy volt a csend. Piton nem tudta mire vélni. Elvégre, nem késtek el, vagy igen? Idegesen az órájára pillantott, de még volt tíz percük a délutáni órák kezdetéig.

- Szerinted miért van ilyen nagy csend? – Mondta ki hangosan Hermione a kérdést, ami Pitont is aggasztotta.

- Fogalmam sincs – felelte a tanár, és előhúzta a pálcáját. – De ez csak valami nagyon rosszat jelenthet…

Gyanúja beigazolódott. Alig, hogy befordultak az utolsó sarkon, meglátták a folyosón ácsorgó évfolyamtársaikat, akik sápadtak voltak, akár a fal. A hollóhátas Liza Turpin keservesen zokogott, a többiek hiába próbálták vigasztalni.

- Mi történt? – kérdezte Perselus halkan, a pálcáját visszasüllyesztve a ruhája ujjába.

- Ti nem hallottátok? – kérdezett vissza Lavender Brown, aki remegett, mint a nyárfalevél. – A Halálfalók lerohanták a Szt. Mungót… majd harminc beteget, és hetven gyógyítót megöltek. Majdnem mindenkivel végeztek, akit ott találtak, de láthatóan a gyógyítókra vadásztak, rengeteg a sebesült…Azt akarták, hogy ezzel is... ezzel is… rontsák a támadásaik esetleges túlélőinek esélyeit…. borzalmas… iszonyú mészárlást végeztek…

- És ez nem minden – folytatta suttogva a szörnyű beszámolót Parvati. – A teljes gyógyszerkészítményt megsemmisítették, hogy azok a gyógyítók, akiknek nem akkor volt a műszaka se tudjanak segíteni… A betegeket azóta aurorok szállítják a környező országok kórházaiba, de nem tudnak ekkora forgalmat ellátni, és nem is fogadják őket szívesen, mert egy hasonló támadástól tartanak. Az életben maradt gyógyítók pedig szinte tehetetlenek a bájitalaik nélkül. Próbálnak segíteni, és nekiláttak főzni, de majdhogynem csak azt tudják végignézni, ahogy meghalnak…

Piton arcából egy pillanat alatt lefutott a vér, és az agya tompán lüktetni kezdett. A kórház dolgozói között nem egy volt, akinek az életét köszönhette, és több Főnix rendje tag is volt köztük… Hawyword Barnabas… Piers Bowlake…Aletta Youstrom… nem akarta elhinni, hogy mind halottak.

- Szegény Liza – fűzte tovább Lavender – az édesapja a kórházban dolgozott.

Piton érezte, hogy olyan erővel lángolt fel benne a gyűlölet, ahogy már nagyon régen nem. Az arcvonásai kemények lettek, akár a kő, és céltudatosan nézett maga elé.

- Segítenünk kell – jelentette ki.

- Hogyan tudnánk? – kérdezett vissza keserű gúnnyal Lavender. – Még csak tizenhét évesek vagyunk, nem képzett gyógyítók! Még az a szerencse, hogy páran életben maradtak azok közül, akik éjszakások vagy délutánosok voltak...

- Szükségük van gyógyfőzetekre – jelentette ki egyszerűen. – Mert anélkül majdnem tehetetlenek. – Megköszörülte a torkát, és hangosan folytatta. – Aki segíteni akar a gyógyítóknak, az jöjjön velem a terembe, és segítsen gyógybájitalokat készíteni.

Nagy lendülettel odasétált az ajtóhoz, és beviharzott. A terem üres volt – Laury Folstone is a hirtelen összehívott tanári értekezleten volt.

Piton lázasan törte a fejét. Hamarosan összeállított egy tizenöt bájitalból álló listát, amit a legfontosabbnak ítélt, és az alapanyagok is rendelkezésére álltak. Az ott lévő diákokat pedig három nagy csoportra osztotta. Az egyikbe került Hermione és néhány Hollóhátas, akik komolyan értettek a bájitalokhoz. A másodikba az átlagos képességűek, mint Harry, Lavender, vagy Earny, a harmadikba pedig Neville, és az ő szintjén lévők.

A harmadik csoport nem csinált mást, csak hámozott, pucolt, aprított, előkészített. A második csoport az előkészített anyagokat az első csoport keze alá adta, akik összeállították a bájitalokat. Piton ott járkált a padok között, és mindig ott segített, ahol kellett. Ha egy bájital a kritikus stádiumot elérte, akkor ott volt, hogy megmutassa a tökéletes technikát, amivel tovább lehetett lépni, ha valamelyik alapanyagra sürgősen szükség volt, segített vágni vagy hámozni.

Egyik ilyen alkalommal Neville mellett ült, és gyakorlott mozdulatokkal fordította ki az aszúfügét a héjából. A fiú arcán szomorú, de kemény eltökéltség ült. Pitonba belehasított a felismerés, hogy Neville szülei is a kórházban éltek…

Piton nem hagyta, hogy elaprózzák a dolgot. Egyszerre hatszoros, hétszeres adagokat készítetett velük. Amikor az óra végét jelző csengő megszólalt, hat különböző bájitalból sikerült tetemes mennyiséget palackozniuk. A csengőre mozgolódás támadt – sokan elindultak kifele, mire Neville megszólalt:

- Hova mentek? Még nem végeztünk! Ez… ez sokkal fontosabb, mint bármelyik óra. Most itt van a lehetőség, hogy segítsünk… hogy másokat megmentsünk attól, hogy meg kelljen tapasztalniuk, milyen érzés elveszíteni valakit... Én elvesztettem a szüleimet… de segíteni akarok – a hangja egyszer sem csuklott el.

Piton gondolatban megemelte a kalapját a fiú előtt. Nem volt biztos benne, hogy ő el tudott volna érni olyan hatást, amit Neville szavai váltottak ki a többiekből.

Hamarosan negyedéves hugrabugosok és hollóhátasok érkeztek a terem elé – nekik lett volna bájital órájuk. Piton őket is beterelte a terembe, és negyven perc múlva már mind a tizenöt bájital palackozva, ládákban állt, készen arra, hogy elszállítsák és felhasználják. A tanárok még mindig nem érkeztek vissza az értekezletről.

- Voltam fenn a gyengélkedőn – mesélte Dennis Creevy – Madam Pomfrey sincs itt. Akik benn fekszenek, azt mondták, hogy látták, ahogy Dumbledore professzorral együtt távozott, hogy segítsen a betegeken, akiket idő közben hoztak be. A minisztérium teljesen felbolydult, ott van az összes auror. A Halálfalók azt is megpróbálták lerohanni, de visszaverték a támadást.

- Ha az igazgató nincs itt – jelentette ki Piton – beszélnünk kell McGalagony professzorral. Ő majd eljuttatja a bájitalokat a Szt. Mungóba.

- Veled megyek – ajálnkozott Hermione. Nem akart Harryvel és Ronnal maradni a teremben.

Piton némán bólintott, és megindult a tanári felé.

Az ajtón túlról izgatott hangok szűrődtek ki, de a kopogásra senki nem reagált. Piton végül elvesztette a türelmét, és benyitott.

- Allyway! Miss Granger! Mit keresnek itt? – csattant McGalagony hangja, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy Pomonának segítsen kötszereket ládákba csomagolni.

- Csak szólni szerettünk volna, Professzor, hogy a bájitalteremben az elmúlt két és fél órában nagy mennyiségű gyógybájitalt főztünk, ami a kórházban most jól jöhetne, ugyanis még fájdalomcsillapítójuk sincs, nemhogy komolyabb bajokra való. Arra akartuk megkérni, hogy juttassa el a Szt. Mungóba.

Az igazgatóhelyettes döbbenten nézett rájuk.

- Maguktól nekiálltak bájitalokat főzni?

- Igen – felelte Piton dacosan. – Ez volt az egyetlen, amivel segíteni tudunk.

Laury Folstone hamarosan megjelent Minerva mellett.

- Nyugalom, Minerva. Antonius kiváló bájitalfőző, ha ő felügyelte a készítését, akkor biztosan mindegyik kitűnően működik.

Az igazgatóhelyettes egy darabig gondolkodott, majd bólintott.

- Rendben van, Allyway. Eljuttatjuk a gyógyszereket a Szt. Mungóba.

Hamarosan Flitwick professzor megjelent a bájitalteremben, és a csodálkozástól hátra esett, amikor meglátta a gyógyszermennyiséget, amit a diákok készítettek. Miután két negyedéves hugrabugos segített neki lábra állni, összekötözte a ládákat, az egyik kezével megragadta a madzagot, a másikkal pedig egy zsupszkulcsot, amit pár perccel korábban készített, és eltűnt.

- Gyere, menjünk – fogta meg Piton Hermione kezét. – Most a Tapasz Ragasz kifejlesztett változatára nagyobb szüksége van a varázslótársadalomnak, mint valaha.

---

Nem sokkal később mindketten ott ültek a Szükség Szobájában, és a különböző üstök tartalmát kavargatták, és a jegyzeteiket nézegették.

- Egyik virágszirom sem használ – felelte Hermione csüggedten. – Nem tudjuk mivel helyettesíteni.

- Akkor nincs más hátra, mint hogy kitaláljuk, melyik az az anyag, mi a többiből hiányzik.

Piton maga elé húzott egy mozsarat, és beledobott egy marék margaréta szirmot, hogy összetörje, majd alkohollal kioldja belőle a hatóanyagokat. Hermione követte a példáját, de más virágszirmokat használt.

- Rengeteg féle anyag van egy ilyen sziromban – sóhajtott fel elkeseredve. – Nagyon sokáig el fog tartani, amíg beazonosítjuk az összeset, aztán összehasonlítjuk, és akkor még rá kell jönnünk, hogy melyik az az anyag, ami a főzet kedvező tulajdonságát biztosítja, és neki kell állni kivonni, és…

- Mugli módszerekkel tényleg sokáig tart. De mágikus úton pár perc az egész. A középkorban élt egy boszorkány. Lucretia Borgia. Hírhedt, sötét varázsló volt, és sokat foglalkozott a mérgekkel. Hogy gyorsabban tudjon dolgozni, kifejlesztette az analízis-bűbájokat. Persze ezeket sem tanítják – folytatta keserűen Piton – akárcsak a bájitalait. Pedig ezek valóban hasznosak, de hát… a vezetők sokszor elfeledkeznek róla, hogy a tudás se nem jó, se nem rossz. Jóvá vagy rosszá az teszi, mit kezdünk vele.

Hamarosan leszűrték a két kivonatot, és Hermione feszülten figyelte, ahogy Perselus beleáztat két szűrőpapírcsíkot, majd hagyja megszáradni. Amikor a papírcsíkok mind megszáradtak, egy bonyolult pálcalengetést mutatott be felettük Piton, aminek hatására egy hosszú lista jelent meg mindegyik papírcsík hátoldalán.

Hermione kapálózó szívvel kinyújtotta a kezét, és maga elé húzta a csíkokat. Piton elmélyülten figyelte, ahogy a lány keresi azt, ami csak a margaréta szirmában van.

- Nátrium-bikromát – jelentette ki végül.- Csak a margaréta szirmában van nátrium-bikromát*!

Piton egy pálcamozdulattal eltűntetett mindent, ami labor asztalán volt.

- Rendben, – jelentette ki – akkor most ellenőrizzük az elméletünket, és kísérletezzük ki, hogy mennyi az ideális mennyiség.

----

Nem egy üstöt olvasztottak szét, mire a megoldáshoz elértek. Hamarosan rájöttek, hogy a nátrium-bikromátot nem akkor kell a főzethez adni, amikor a margaréta-szirmot kellett, hanem a legelején, ráadásul mindezt forró vízben felrázott kőpor formájában.

Jócskán elmúlt éjfél, amire a tökéletes mennyiséget kikísérletezték. Hermione fáradtan az egyik kis laborszékre roskadt, és elmerülten figyelte, ahogy Piton dokumentálja az utolsó kísérletüket, és egy kémcsőbe tölti az eredményt.

- Nem túl sok – állapította meg. – Csak egy korty az egész. Tesztelni kellene.

Hermione nem tudta, hova akar kilyukadni, de rosszat sejtett.

- Ahhoz nagyon kevés, hogy egereken is kísérletezzünk…

- De… de ki akarna egy nem tesztelt bájitalt bevenni? Rendben én tudom, hogy működik de…

Piton a szemébe nézett.

- Ki más, Hermione? Én.

Hermione riadtan pislogott rá.

- Antonius… megtiltom… megtiltom, hogy kárt tegyél magadban!

Piton nem félt a bájitaltól. Biztos volt benne, hogy működni fog.

- Hermione, inkább várnál, hogy éles helyzetben teszteljük? Vagy még most neki akarsz állni, hogy még többet főzzünk, amikor közben a Szt. Mungóban emberek halnak meg, mert nincs orvosság?

- Nem… nem, de ostobaság lenne veszélybe sodorni téged is, amikor így is van elég beteg…

- Nem leszek veszélyben – jelentette ki. – Itt vagy mellettem, és …

- És?! Nem vagyok képzett gyógyító, fogalmam sincs, mit kellene csinálni, és…

- És mugli elsősegélyben fogsz részesíteni, ha szükséges.

- Antonius… én nem…

- Inkább hagyod, hogy elvérezzek? – kérdezte, miközben elővett egy ezüsttőrt, és egy pálcaintéssel sterilizálta.

- És mi lesz, ha nem működik?

- Működni fog. Ugye tudod, hogy lehet a vérkeringést elszorítani? – kérdezte, és a tőrrel felvágta a bal talárujját. – Megmutatom. Ha nem használ a bájital, itt el tudod szorítani, és nem vérzek el. De használni fog.

- Ne… Antonius, kérlek, ne… féltelek…

Piton nem mutatta, de nagyon jól esett neki, hogy a lány ennyire aggódik érte.

- Valakin tesztelni kell. Az egereken már teszteltük több variánsát is, és működik, csak a hatékonyságát nem ismerjük. De ha helyesek a számmisztikai elemzéseink, akkor ez az optimális dózis. – Elgondolkodva a kémcsőre meredt. – Két kortyra elég…

Egy pillanatra becsukta a szemét, és felemelte a jobb kezét, a tőrrel együtt, majd belevágott a bal kezébe, amiből ömleni kezdett a vér.

Már elfelejtette, hogy ez mennyire kegyetlenül tud fájni, annak ellenére, hogy egy időben Voldemort előszeretettel szórakozott azzal, hogy így büntette Halálfalóit.

A fájdalomtól elvakulva a kémcső után tapogatott. A háttérben, mintha valaki felsikított volna. Nem találta a fiolát. Valaki közel hajolt hozzá, szétfeszítette a száját, és valami folyadékot töltött bele.

Kegyetlen rossz íze volt, de Perselus automatikusan lenyelte. Hamarosan szűnni kezdett a fájdalom, majd az enyhe zsibbadás is megszűnt.

Szédelegve felnézett, és látta, ahogy ott áll felette Hermione, aggódó kifejezéssel az arcán.

- Azt hiszem, megmaradok – jelentette ki, a sebet tapogatva. – Szépen begyógyult.

Érezte, ahogy a bájital lassan nekilát a vér pótlásához is, és lassan a szédülés is megszűnt. Talpráállt.

Hermione rémült arca tele volt könnyekkel.

- Hermione? – kérdezte bátortalanul. A lány egy darabig csak szótlanul nézte, majd zokogva a nyakába vetette magát.

- Antonius… Antonius… - zokogta. – Amikor nem akartál magadhoz térni… amikor percekig ájultan feküdtél… azt hittem, meghaltál. – A lány szorosan magához ölelte. Pitonnak zúgni kezdett a füle. Percekig eszméletlen lett volna?

- Nagyon, nagyon…féltem. Ha… ha nem hatott volna a bájital, és nem segít…. én nem is tudom mit csináltam volna… akkor… akkor talán sosem tudtam volna elmondani, hogy szeretlek…- Hermionének elfulladt a hangja.

Piton szorosan magához húzta, és nyugtatóan simogatta a fejét.

- Nincs semmi baj Hermione… nincs semmi baj…. én is nagyon szeretlek.

A lány könnyes szemekkel felnézett Pitonra. Az arcuk közel volt egymáshoz. Nagyon közel… túl közel…

Perselus érezte, hogy zsibbadni kezdenek a tagjai. Az agya eltompult és csak arra tudott gondolni, mennyire jó Hermionét a karjaiban tartani. A világ leszűkült körülötte, csak ketten voltak. Ő és Hermione. Nem tudta mit tegyen. Zúgó fejjel előre hajolt, és megcsókolta Hermionét. Hermione pedig a nyaka köré fonta a karjait, és magához húzta, amennyire csak tudta.

-------------

* nem tudom, hogy a margaréta tartalmaz-e nátrium bikromátot, sem, hogy a többi virágyszirom. De a történet szempontjából szerintem lényegtelen.

Ha valaki nem emlékszik a 11. fejezetben kezdett Harmione és Piton a Tapasz Ragaszon dolgozni.