– Azt hiszem, ideje visszamennem a kastélyba.

– Ne menj még!

– Megmondtam, hogy csak annyi időm van, hogy kiszellőztessem a fejem, és megigyak veletek egy vajsört. Sok a lecke, rúnaismeretből két szöveget is le kell fordítanom, és Vector professzor is rengeteg házit adott. Év végén RBF-vizsgák, nem hanyagolhatom el a tanulást.

– Épp eleget emlegetik a tanárok az RBF-vizsgákat, nem szükséges, hogy te is naponta ezerszer megtedd, Hermione, pláne nem hétvégén – fakadt ki Ron. – Amúgy meg mit vagy úgy oda, a bájitaltan házi dolgozatot például nyugodtan hanyagolhatjuk, már harmadik napja, hogy Piton nincs az iskolában.

– Ami nem jelenti azt, hogy hétfőn se lesz, ráadásul nem Pitonnak tanulsz, hanem önmagadnak. A házi dolgozatról meg a helyettesítő tanár is tudhat, és számon is kérheti. Ne felejtsétek el, hogy a negyedéveseknél Umbridge helyettesített. Egyébként meg nem is olyan nehéz, mint amilyennek tűnik, én már megcsináltam, csak másfél óráig tartott.

– Nagyszerű, akkor nekem már csak fél órámba kerül, hogy lemásoljam rólad.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki határozottan Hermione, és felállt az asztaltól.

– Elkísérjünk egy darabon? – kérdezte Dean.

– Nem kell, maradjatok csak, nincs jó idő. További jó mulatást nektek. – És elindult a Három Seprű kijárata felé.

– Neked meg jó tanulást! – motyogta Ron elkámpicsorodott képpel.

Összehúzta magán a köpenyt, és gyors léptekkel haladt, hogy ne fázzon át nagyon. Fejét leszegte, hogy megvédje arcát a hideg széltől. Így aztán későn vette észre a két alakot, akik pálcájukat rászegezve léptek eléje. Védekezésre nem maradt ideje, még hallotta, hogy kimondják rá a kábító átkot, azután elsötétült előtte a világ.

***

Amikor visszanyerte eszméletét egy kastély hatalmas báltermében találta magát. A padlót fekete színű márványkő borította, a mennyezetről drága kristálycsillárok lógtak, amelyek szikrázva verték vissza a sok száz gyertya fényét. Szükség is volt rá, mert odakint az eget már sötétszürke felhők lepték el, az ablakon bejövő természetes fény pedig vajmi csekély világosságot adott, annál is inkább, mivel a fekete brokátfüggönyök majdnem teljesen be voltak húzva. A berendezést néhány lovagi páncél, valamint a zöld falikárpitra felaggatott festmények és címerek egészítették ki.

Nem volt egyedül, néhány varázsló állta körül. Gyorsan megállapította, hogy pontosan hatan vannak. Nem viseltek egyforma ruházatot, mégis látszott rajtuk, hogy összetartoznak. Halálfalók! Hermione ezt rögtön tudta, mikor középen felismerte Lucius Malfoyt. És tudta azt is, mit jelent az, hogy álarc nélkül mutatkoznak: nem áll szándékukban élve elengedni őt.

Kétségbeesetten kapott a zsebéhez a pálcájáért, de hiába. Malfoy arca gúnyos vigyorba torzult, és megpörgetett az ujjai között egy pálcát.

– Ezt keresed, sárvérű? Nesze! – Kettétörte a térdén a pálcát, és darabjait a lány lábai elé vetette.

– Ezt hogy merészelte?! Ez az én varázspálcám! És mit képzel, hogy csak úgy elraboltat?! – méltatlankodott Hermione, miközben feltápászkodott a földről.

– FOGD BE A SZÁD! Hát idefigyelj! Meg fogom tisztítani a Roxfortot a sárvérűektől, akik túlságosan lekötik a tanárok figyelmét az olyan előkelő, érdemes ifjak rovására, mint az én Draco fiam. Te vagy az első a listán. Szépen összegyűjtünk titeket, aztán rabszolgaként fogtok szolgálni minket, a magasabb rendű kaszt tagjait. És mivel valójában csak felkapaszkodott, senki kis muglik vagytok, természetesen muglik módjára fogtok dolgozni. Mert a ti számotokra nincs olyan, hogy az „én varázspálcám”. Egy sárvérű keze nem mocskolhat be egy varázseszközt az érintésével. Most majd megkeserülöd, hogy tisztátalanná tettél egy varázspálcát!

– Maga megőrült! Maga szemét, aljas, disznó! Azkabanban fog megrohadni az ostoba bandájával együtt. – Hermione dühösen a körülöttük álló varázslók felé intett.

– Crucio!

Testének minden porcikáját átjárta az iszonyatos kín. Összerogyott, üvöltve vonaglott a földön a görcsös fájdalmaktól. Néhány másodperc múlva már a halált kívánta. Hamarosan ordítani sem maradt ereje. Az eszméletlenség határán járt, mire végre megszűnt a borzalom. Malfoy fölényes türelemmel megvárta, hogy áldozata újra tisztán lásson, és normális ritmusban lélegezzen.

– Hogy ízlett? – kérdezte aztán.

Hermione még nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felálljon, de ültében felegyenesedett, dacosan felszegte a fejét, és így szólt:

– Azt hiszed, ettől különb vagy nálam? Vagy a szüleimnél? Hát nem! Tudd meg, hogy még a kvibli Frics is százszor különb, mint te, Voldemort, meg a csatlósaitok együttvéve.

Mindenki felhördült a kimondhatatlan név hallatán.

– Öld meg, Lucius, ez a kis ribanc még a levegőt sem érdemli meg, amit beszív – mondta egy vörös szakállas, kopasz varázsló.

– Igen, megöljük. De előtte még szórakozunk egy kicsit. Támadt egy pompás ötletem. Hozzátok ide az árulót!

Hárman rögtön elhagyták a termet, magukhoz véve egy kétágú gyertyatartót. A néhány perces várakozás alatt Lucius nem szólt, csak önelégülten vigyorgott. A háttérben álló két varázsló suttogva váltott néhány szót, valószínűleg ők se sejtették, mire készül Malfoy. Hermione próbálta összeszedni a gondolatait. Vajon ki az áruló? És neki mi köze hozzá? Vajon Malfoy önállóan cselekszik, vagy Voldemort parancsára? Úgy látszott, valamiféle alvezéri rangot tölt be a halálfalók között, mert a többiek engedelmeskedtek neki.

Amikor az imént eltávozott varázslók visszatértek megkötözött foglyuk társaságában, megrökönyödve felkiáltott. A fogoly Perselus Piton professzor volt. Hát ezért tartotta helyettesítő tanár a bájitaltant az utóbbi napokban! A professzor ránézett a lányra, felvillant a szeme, majd közönyös arckifejezéssel elfordította a fejét. Őrei láthatólag nagyon tartottak tőle, mert nemcsak a kezét kötözték hátul össze, hanem a karjait is a törzséhez rögzítették, és mindhárman rászegezték a pálcájukat. Holott nyilván ő is meg volt fosztva a pálcájától, és Hermione azt is biztosra vette, hogy a Malfoy-kastélyban ugyanúgy nem lehet hoppanálni és dehoppanálni, mint a Roxfortban.

Malfoy gyűlölettel és megvetéssel teli pillantást vetett Pitonra.

– A Sötét Nagyúr a jövő hét közepén érkezik vissza az országba, akkor átadlak Neki. Már alig várom, hogy végignézhessem, hogyan büntet meg téged. De addig is én gondoskodom rólad. Nézd csak, idehozattam a kedvenc tanítványodat!

– Gyanítom, hogy a fiadtól szerzed az információidat, Malfoy. Azt javaslom, vizsgáltasd ki őt a Szent Mungóban, ha olyanokat mond, hogy Granger a kedvencem.

– Ebből hagyd ki a fiamat! – Malfoy egy pálcamozdulattal eloldozta Pitont. – Azt akarom, hogy erőszakkal tedd magadévá ezt a sárvérű ribancot. Itt és most. Mi pedig – fordult színpadias mozdulattal a társai felé – majd jól szórakozunk a bemutatón.

A halálfalók felhördültek, Hermione talpra állt, és felzokogott:

– Nem! Könyörgöm, tanár úr, ne…

– Fogja be a száját, Granger! – mondta Piton, de nem nézett rá. – Neked is a Szent Mungóban a helyed, Malfoy. Undorító vagy.

– Nem kérdeztem a véleményedet. Csináld!

– Nem!

– Crucio!

Piton egy ideig kitartott miután az átok eltalálta, de aztán legyőzte a kín, és üvöltve a földre rogyott.

Hermione kivételesen engedelmeskedett a professzornak, sőt, szó szerint vette a parancsot, és két tenyerét a szájára szorítva próbálta visszafojtani a zokogását. Az idegösszeroppanás szélén állt, reszketett, folytak a szeméből a könnyek. Iszonyatos érzés volt a padlón vonagló Pitont látni, és még iszonyatosabb volt arra gondolni, hogy miért kényszerül elszenvedni a kínok átkát.

Amikor Malfoy végre megszakította az átkot, Pitonnak egy pillanatig sem tartott, hogy összeszedje magát. Felállt, és keményen belenézett kínzója szemébe.

– Erre nem fogsz rávenni!

– Csináld!

– Nem!

– Crucio!

Még háromszor ismétlődött meg a jelenet. Olyan volt, mint valami bizarr párbaj, ahol csupán az egyik félnek van fegyvere, a másiknak pedig csupán a puszta akaraterő áll rendelkezésére. Az ötödik összecsapás után arcuk verítékben úszott, és mindketten lihegtek; Piton az átélt embertelen szenvedés miatt, Malfoy a tehetetlen dühtől.

– Hát, jó, ha nem megy így, majd megy úgy. Imperio!  Erőszakold meg a lányt!

– Ne…! – sikoltotta Hermione.

Piton küzdött az átok ellen. Úgy tűnt, nem is kerül túl nagy erőfeszítésébe. Néhány perc után Malfoy taktikát változtatott, és a társaihoz fordult:

– Mire vártok, barmok? Segítsetek már!

A halálfalók tétován felemelték a pálcáikat, és ráküldték az Imperius átkot Pitonra. Hermionét elöntötte a totális reménytelenség érzése. Jól tudta, nincs, és soha nem is volt olyan mágus a földkerekségen, aki ellen tudott állni egy hatszoros Imperiusnak. Hacsak nem hal meg egyikük egy percen belül, a bájitaltanára meg fogja erőszakolni. Mérhetetlen gyűlöletet érzett Malfoy iránt, és nem is értette ezt a nyakatekert, bizarr helyzetet. Ha mindenáron meg akarja alázni, miért nem erőszakolja meg ő maga, vagy miért nem uszítja rá a csürhéjét. Hát nem egyszerűbb lenne? Talán úgy gondolja, bemocskolná magát, ha egy „sárvérű” nőt…?

***

Ahogy várható volt, Piton végül megtört, és elindult Hermione felé. Az védekezően maga elé nyújtotta a karját, és hátrálni kezdett.

– Kérem szépen, tanár úr, ne tegye, könyörgöm!

Piton nem reagált. Hermione megfordult, el akart futni. De hát hova futhatott volna? Körbevette őket az ellenség, és Piton amúgy is gyorsabb volt. Néhány lépés után a hajánál fogva kapta el a lányt, és visszarángatta a terem közepére. Hermione nem adta fel, folyamatosan sikoltozott. Egy kicsivel azelőtt még valósággal lelkiismeret-furdalása volt, hogy a professzor miatta szenved, most azonban mindent megpróbált, hogy menekülhessen. Rúgott, karmolt, ütött, vágott, de Piton persze erősebb volt. Nem gyengítette el sem a napok óta tartó fogság, sem a többszöri Cruciatus, viszont az Imperius megnövelte az erejét Keményen megszorította Hermione csuklóját, hátracsavarta a karját, és leráncigálta róla a köpenyt. Majd két akkora hatalmas pofont adott neki, hogy a lány hanyatt esett. Ezt kihasználva gyerekjáték volt felszakítani az iskolai talár gombolását, és elöl, hosszában végighasítani a vékony anyagból készült ruhadarabot. A talár alatt Hermione egy vastag gyapjúból készült, combközépig érő borvörös tunikát, és egy fekete színű, téli harisnynadrágot viselt.

Piton meg akart szabadulni a saját ruhájától is, így a lány a pillanatnyi lehetőséget kihasználva megfordult, és térden kúszva menekülni kezdett. A szabadsága azonban nem tartott hosszú ideig, a férfi rögtön abbahagyta a saját alsóneműjével való bíbelődést, rávetette magát, és a földhöz szegezve lenyomta a hasára. A tunikát és a talárt felgyűrte, bal kezével leszorította Hermione derekát; erős, csontos jobb tenyerével pedig keményen ütlegelni kezdte a fenekét.

Ez nagyon megalázó volt. Elfenekelik, mint valami vásott kölyköt! A professzor nyilván megelégelte a tiltakozását, és most szigorúan meg akarja büntetni. Mint valami távolról érkező zajt, hallotta a halálfalók nevetését. Malfoynak igaza volt, nagyon jól szórakoztak. Csak egy egyszerű bűbájba került volna, hogy megkötözzék őt, és akkor gyorsan túl lettek volna az egészen. De nyilván nem akarták megkönnyíteni Piton dolgát, idejük pedig volt bőven. És számukra így élvezetesebb volt az „előadás”.

Hermione csendesen sírdogálva tűrte a verést. Az ütések nagyon erősek voltak, a harisnyanadrág és az aprócska tangabugyi meg vajmi kevés védelmet nyújtott. Hamarosan valósággal lángolt a feneke a fájdalomtól, mégis azt kívánta, hogy a professzor sose hagyja abba. Amíg veri, addig se csinál mást.

Aztán persze mégis abbahagyta. A karjánál fogva egy erőteljes rántással hanyatt fordította a lányt, aki erre megpróbálta ágyékon rúgni a kínzóját, de csak a combját találta el. Piton ekkor olyan durván csapta szájon, hogy ajkaiból kiserkent a vér, majd fejét a lábai közé fúrva beleharapott a combja belső oldalába. Hermione felsikoltott, kinyújtotta a karját, és belemarkolt a professzor hajába. Viszolyogtató volt a zsíros tincsek érintése, de ezzel most nem törődött, teljes erejéből próbálta a testétől távol tartani a férfit. Ő elkapta a kezét, lefejtette ujjait a hajáról, kicsavarta a csuklóját, és jobb öklével lesújtott a lány bordáira. Neki még a lélegzete is elakadt a fájdalomtól, üvölteni nem is tudott, csak vinnyogott.

Piton tépkedni kezdte a harisnyanadrágot a harapás nyomán keletkezett lyuk mentén, és Hermione belső combfelülete hamarosan teljesen csupasz lett, nemi szervét pedig már csak a tanga védte. A harisnya nem szakadt el teljes egészében, a gumírozott derékrészről néhány, csíkban megmaradt szövetdarab vezetett le a térdig, de térd alatt már nem volt szakadás. A magas szárú, fekete, fűzős cipő is megnehezítette volna, hogy lehúzza a harisnyát, így Piton nem is bajlódott vele tovább, hanem térdeit lovagló ülésben átvetve Hermione csípője felett a borvörös tunikával kezdett foglalkozni. Míg a taláron csak közvetlenül a nyak alatt volt néhány gomb, a tunika mellrészig gombozva volt, így ezzel nehezebben boldogult, felszakítani nem is tudta, egyesével kellett kigombolni az apró gombokat.

Hermione émelygett a professzor testének áporodott kipárolgásától, de ismét megpróbált védekezni, és Piton arca felé nyúlt, hogy a szemébe karmoljon. Sajnos azonban, mint minden igazi jó kislány, ő is szigorúan tövig vágta a körmeit, így csak annyit ért el, hogy a férfi feldühödött, két kézzel megragadta a lány bal kezét, és egy kegyetlen mozdulattal kitörte a mutatóujját. Hermione felüvöltött, Lucius mesterkélt rosszallással a hangjában így szólt:

– Ejnye, Piton, ez nem volt egy lovagias gesztus!

A professzor ezt mintha meg se hallotta volna; fájdalomtól megdermedt áldozata tehetetlenségét kihasználva a lány jobb karját kihúzta a széttépet talárból, kigombolta a tunika utolsó gombjait, és ismét megkísérelte szétszakítani. A vastag szövet azonban nem engedett, így megelégedett annyival, hogy amennyire az anyag engedte, lerántotta a jobb válláról, így láthatóvá vált egy pánt nélküli csipkemelltartó jobb kosara. Erőteljesen beletépett a finom fehérneműbe, amely egy hangos reccsenéssel elszakadt, majd durván kimarkolta Hermione apró, hegyes kis mellét, és fejét előrevetve sárga fogait az érzékeny húsba mélyesztette.

A halálfalók röhögését elnyomta a szenvedő lány iszonytató sikolya. Sérült, tehetetlen bal kezét a feje mellett pihentette a földön, de a jobbal megpróbálta ellökni Piton fejét, ő azonban a csuklójára bilincselte az ujjait, miközben továbbra is szívta és harapdálta Hermione jobb mellét, a balt pedig, amelyet valamennyire azért védett a tunika, a másik kezének hosszú ujjaival gyötörte kegyetlenül.

És a legrosszabb még mindig hátra volt. Hamarosan ráeszmélt, hogy testén érzi Piton egyre keményedő férfiasságát, és rettegett a pillanattól. Teljesen legyengülve nyüszített a fájdalomtól és a félelemtől. Aztán a másik abbahagyta a mellei kínzását, lejjebb kúszott, bal tenyerével ránehezedd a lány hasára, hogy ne mozdulhasson, és befészkelte magát a lábai közé. Amennyire a tépett harisnya engedte, leráncigálta Hermionéről a tangát, a pántokat kétoldalt egyszerűen elharapta, majd felmarkolta a fehérneműt, és egy széles mozdulattal messzire hajította. Malfoy irányításával a halálfalók tapsolni kezdtek.

– Brávó, Piton, látod, tudsz te, ha akarsz!

Hermione mozgósította végső erőtartalékait, kapálózni kezdett, megpróbált felülni, és könyörgött:

– Tanár úr, kérem, térjen magához, és hagyjon békén!... Vagy öljön meg inkább, de ezt ne…

Piton olyan erővel pofozta meg, hogy a lány beleszédült. Aztán a saját talárja alá nyúlt, és végre magáról is sikerült lecibálnia az alsónadrágot. Teljes súlyával ránehezedett áldozatára, és mindkét kezével belemarkolt a hajába. Hermione tudta, hogy nincs menekvés. Mégis, még egyszer, utoljára suttogva esdekelni kezdett:

– Ne… ne…

A férfi mocorgott egy kicsit, helyezkedett, és egy irgalmatlan döféssel beléhatolt.

Nem fájt annyira, mint a Cruciatus, mégis rosszabb volt. Egy pillanatra felkavarodott a gyomra, a lába körmétől a feje búbjáig átjárta az undor. Alig kapott levegőt. Mintha hosszában kettéhasítanák a testét. Az izzóan feszítő érzés kibírhatatlan volt. „Ilyen lehet az élveboncolás, ebbe belehalok” – gondolta. Annyira félt attól, ami a testében történik, hogy mozdulni sem mert. Már nem sikoltozott, nem sírt, csak megkövült tekintettel, meredt Piton szemébe. Az komoran, hidegen bámult vissza rá, és megkezdte a ritmikus mozgást.

A halálfalók ismét tapsoltak, és hangos rikkantásokkal bíztatták Pitont:

– Ez az, dolgozz csak meg a gyönyörű álmokért!

A professzor egyre gyorsabban mozgott, és zihálva kapkodta a levegőt. Egy idő után leszegte a fejét, arca teljesen eltűnt a zsíros, fekete tincsek függönye mögött. Hermione lehunyta a szemét. Hát megtörtént, bekövetkezett. Jóvátehetetlenül, visszafordíthatatlanul. Most már nem tehet semmit, legfeljebb várhatja, hogy vége legyen. Még soha nem volt, dolga férfival, nem gondolta volna, hogy az aktus ilyen sokáig tart…

Amikor megérezte, hogy Piton elernyed, és kinyitotta a szemét. A férfi lekászálódott róla, és a földön térdelve megigazította magán az alsóneműt. Hermione szintén megpróbálta elrendezni a ruháját, ügyetlenül felhúzta a vállára a tunikát, és remegve beleburkolózott a talárjába.

– Gratulálok, Piton! – mondta Malfoy, és feloldotta az Imperiust. A többiek hasonlóképpen cselekedtek. A két fogoly tekintete egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a professzor furcsán előrebukott. Hermione először azt hitte, hogy a zsebéből akar elővenni valamit, de aztán látta, hogy Piton eszméletét vesztette. Ezen elcsodálkozott, de nem sokáig törődött vele. Őneki most szembe kell néznie Malfoyjal. Most megmutatja neki, hogy őt nem lehet megtörni; most megmutatja neki, milyen egy igazi griffendéles! És ha lesz egy kis szerencséje, könnyű és gyors halála lesz. A történtek ellenére újra erőt és bátorságot érzett. Miközben összeszedte a gondolatait felállt, lesimította a tunikáját, a jobb karját visszabújtatta a talár ujjába, és ahogy csak tudta, összefogta magán a talárt, hogy szakadozott harisnyáját eltakarja.

–Perverz disznó vagy, Malfoy! – mondta. – Mással végezteted a piszkos munkát?! Te talán képtelen vagy rá? Voldemort impotenssé tett?

Malfoy nem hitt a fülének. Megőrült ez a sárvérű, hogy még ezek után is pimaszkodik vele? Elöntötte a pulykaméreg.

– Crucio!

Hermione nem szenvedett sokáig. Még azelőtt elvesztette az öntudatát, hogy összeesett volna.