Mikor Hermione egyedül maradt, a kandalló tüzének halvány fényénél alaposan szemügyre vette a szobát. Ha balra nézett, egy kis éjjeliszekrényt látott gyertyatartóval, amelyben nem égtek a gyertyák. A fal mellett egy nagy láda és egy gardróbszekrény állt. A Hermionével szemben lévő falból nyílt a dolgozószobába vezető ajtó, amellett volt a kandalló. A jobb oldali falhoz támasztva állt egy könyvekkel teli, üveges szekrény, tőle egy méterre nyílt a fürdőszoba ajtaja. A falakon csupán néhány gyertyatartó árválkodott. Az ágy sem volt túlzottan kényelmes, a matrac kemény volt, a párna lapos; az ágykeret pedig durván ácsolt fából készült. Hermione furcsának találta, hogy míg a diákok baldachinos ágyban alszanak, addig egy tanár nem élvezi ezt a luxust. Azt is valószínűnek tartotta, hogy az ágy eredetileg jóval keskenyebb volt, és Piton csak azért szélesítette ki valami bűbájjal, hogy mindketten elférjenek.

A szoba láttán elszomorodott egy kicsit. Nemhogy a fényűzésnek nem tapasztalta jelét, de a személyesség is hiányzott belőle. Sehol egy fénykép vagy egy emléktárgy. Az egész egy olcsó hotelszoba, vagy inkább egy szerzetesi cella hangulatát árasztotta.

Piton visszatért. Ő is átöltözött, nem viselt mást, csak egy fekete pizsamanadrágot. Hófehér, szőrtelen mellkasának közepén ott világított a férfitenyér méretű, bíborszínű csillag. Hermione meglepődött, mert nem sejtette, hogy a bélyeg ilyen nagy, ráadásul olyan erős fénye volt, hogy a professzor karján lévő Sötét Jegy szinte jelentéktelennek látszott. Ha nem emberi bőrön van, és nem ilyen szörnyű körülmények között keletkezik, azt is lehetett volna mondani rá, hogy gyönyörű. Vajon milyen érzés lesz megcsókolni?

Néhány pillanat múlva Hermione elkapta a tekintetét. Nem akarta, hogy a professzor észrevegye, hogy bámulja a mellkasát.

Piton megkerülte az ágyat és letette a kölcsönpálcát Hermione mellé, az éjjeliszekrényre.

– Nem valószínű, hogy szüksége lesz rá az éjszaka, de azért kivettem a talárja zsebéből, ha nem haragszik.

– Köszönöm, tanár úr.

Piton a saját oldalára ment, és a másik pálcát a párnája alá tette. Hermione magában köszönetet mondott neki, a figyelmességért, hogy az éjjeliszekrényt az ő oldalára szánta.

A professzor is lefeküdt, és magára húzta a másik paplant. Mindketten hanyatt feküdtek, mereven kinyújtott lábbal, a hasukon nyugtatva a kezüket. Hermione arra gondolt, hogy így nem lesz képes elaludni, mert ő mindig a bal oldalán fekve, lábait enyhén behajlítva, a karját a feje alá téve aludt el. De még össze kellett szednie magát, hogy mozdulni merjen. A gyógykenőcsöknek hála, fájdalmai ugyan jelentősen enyhültek, de valahogy illetlenségnek érezte, hogy hátat fordítson a professzornak. A házirendben nem volt utalás arra, hogy mi a követendő magatartás akkor, ha az ember lánya a bájitaltanára mellett kénytelen aludni. Az jutott eszébe, ha előtte jó éjszakát kíván, akkor talán nem tűnik nagy udvariatlanságnak, ha megfordul; de aztán Piton megelőzte:

– Ugye, emlékszik, mit kell majd tennie?

– Emlékszem.

– Nem fázik?

– Nem, tanár úr.

– El tud majd aludni?

– Igen, tanár úr.

– Akkor hát… Jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Hermione most már nyugodt lelkiismerettel fordult az oldalára, és hunyta be a szemét. Piton mindössze öt perc múlva kezdett horkolni, de ezt ő már nem hallotta.  

***

Egy tisztáson kereste őt a táncoló párok között. Szívét átjárta a fagyos hangulat. Éjszaka volt, de a körben lebegő fáklyák fénye némileg megvilágította a teret. Kísérteties, baljós zene szólt, az arctalan táncosok lassan mozogtak. A párok egyik tagja a halálfalók, a másik a dementorok csuklyáját viselte.  Tudta, hogy köztük van, akit keres. Találomra lerántotta az egyik halálfaló álarcát, az egy pillanatig ránézett, majd mintha misem történt volna, tovább táncolt. Megdöbbent, nem akart hinni a szemének. Még három-négy halálfalót fosztott meg az álarcától, de az eredmény mindig ugyanaz volt: saját, zsíros, fekete hajjal keretezett, sárgásfakó arca nézett vissza rá közönyös, fekete szemekkel. A dementorokat is meg kell néznie. Elszánta magát, de náluk is ugyanezt tapasztalta. Már azt sem tudta, hogy melyiket ellenőrizte, és melyiket nem; mert ugyan soha nem látta, hogy bármelyikük is visszahúzta volna a kámzsát, mégis, akárhányszor csak körülnézett, mindegyik arc rejtve volt.

Aztán észrevett egy pár nélküli dementort, aki idegesen téblábolt a táncosok között. Ő is keresett valakit. Piton most már biztos volt benne, hogy ő lesz az. Végre! Amilyen gyorsan csak tudott, odament hozzá, és egy hirtelen mozdulattal lekapta a csuklyát a fejéről. Hát igen, megtalálta. Ő az, Potter. Leemelte a fejet a testről; erre a táncosok eltűntek, a fej nélküli köpönyeg úgyszintén. Őt pedig ledöntötte a lábáról az egész testét elöntő bizonytalanság-érzés hulláma, és a fejet a kezében tartva térdre rogyott. Potter, igen, de melyik? Az apa vagy a fia? Hiszen egyformák! Egyformák, de csak azért, hogy őt bosszantsák. Ez teljesen biztos. Most hogyan állapítsa meg? Igen, megvan, a sebhely! A villám alakú sebhelyet kell keresnie. Hol lehet?

Végignézett a saját meztelen felsőtestén. Megtalálta a bíborfényben derengő Négyágú Csillagot a mellkasán és a Sötét Jegyet a bal karján, de sok más bélyeget is. Asztrológiai szimbólumok, szemek, kelyhek, halálfejek, rúnák és különböző keresztek borították a testét. Aztán rátalált a villámra is a jobb tenyerén. Ölébe vette a fejet, és kezét Potter homlokára szorította, ahol így megjelent a villám alakú sebhely lenyomata. Sikerült, és a fejhez immár test is tartozott. De ez nem lehet Potter teste! Ez egy női test, pontosabban egy fiatal lányé. Gömbölyű vállak, finom, bársonyos bőr, apró, hetyke kis keblek, ívelt csípő… Elkapta a tekintetét. Ez Granger! De mit keres Potter feje Granger testén? Ezt helyre kell hoznia! Meg kell találnia Granger fejét!

Nevetést hallott a feje felett. Felállt, felnézett az égre, és három kviddicsező varázslót pillantott meg, akik jókedvűen passzolgatták egymásnak a kvaffot. Megismerte őket: James Potter, Sirius Black és Lucius Malfoy. Black vette észre őt először, és lekiáltott neki:

– Ezt keresed, Pipogyusz? – És akkora erővel vágta hozzá a kvaffot, hogy Piton hanyatt esett.

Mikor alaposabban megnézte, hogy mit is tart a karjában a mellkasához szorítva, rémült és boldog volt egyszerre. Megvan! Ez Granger feje! De miért kviddicseztek ezek Granger fejével? Mindegy, a lényeg az, hogy épp ezt kereste. De hol a test? Most az tűnt el, újra meg kell keresnie. Aztán rájött, hogy mi a teendő: megfürdeti Grangert, akkor majd meglesz a teste is.

Belépett a fürdőszobába. A fürdőkád tele volt forró vízzel, gyógynövények illata vegyült el a felszálló párában. Óvatosan a víz alá nyomta fejet, majd gyengéd mozdulatokkal mosni kezdte a fejről leomló göndör tincseket. Egy idő után a háta mögött megszólalt egy hang:

– Itt vagyok, tanár úr.

Piton megfordult, és ott állt előtte Granger anyaszült meztelenül. Granger feje, Granger teste, ez stimmelt. De… Iszonyat! A karján, a mellén, a hasán, a combján mindenütt korbácsütések nyoma éktelenkedett. Hosszú, haragosvörös, duzzadt hurkák, némelyikből itt-ott vér szivárgott.

– Mi történt magával?

– Megbüntettek, tanár úr – rebegte félénken Granger. – A tanár úr is meg fog büntetni?

– Nem. Én… meggyógyítom. Üljön le, megfésülöm és meggyógyul. Csak bízzon bennem!

Egy non-verbális Invito-val odahívta magához a fürdőszoba sarkában álló széket, finoman kézen fogta a lányt, és leültette. Eközben látta, hogy a hátát és a fenekét is alaposan elverték. Felkapott egy fésűt, és munkához látott, de sehogy sem boldogult. Granger iszonyatosan borzas volt, akárhogy próbálkozott, egyetlen gubancot sem tudott kifésülni. Magát hibáztatta, hiszen ő kócolta össze a haját, míg a kádban mosta. Úgy döntött, egyszerűbb lesz pálcát használni. A zsebébe nyúlt, de varázspálca helyett csak egy ollót talált. Nem baj, egyelőre ez is jó lesz. Most levágja a kifésülhetetlen fürtöket, és később, mikor lesz pálcája, varázsol neki egy rendes frizurát.

Alapos munkát akart végezni, ezért úgy dolgozott, hogy a fejbőrhöz a lehető legközelebb helyezte az ollót. Közben persze arra is vigyáznia kellett, hogy ne okozzon sérülést.

Granger engedelmesen tűrte a műveletet, és néhány perc múlva csaknem teljesen kopasz lett. Piton felsegítette őt a székről, és végignézett rajta. Elégedett volt, a karcsú testről eltűntek a korbácsnyomok. Leakasztott a fogasról egy köntöst, és óvatosan a lányra adta.

– Köszönöm, Perselus.

– Ne merészeljen a keresztnevemen szólítani, Granger!

– Ugyan, Perselus, hiszen hamarosan összeházasodunk. Épp ezért, inkább neked kellene leszokni a grangerezésről, úgysem leszek az sokáig.

– Ezt mégis hogy képzeli?

– Az ezernyolcszázharmincötödik évi huszonhetes varázslótörvény, száznyolcvankettes paragrafus, ötvenkettedik bekezdés, há pont, negyvenharmadik záradék tizenkettedik kiegészítése kimondja, hogy ha egy varázsló levágja egy boszorkány haját, akkor ők kötelesek három napon belül házasságot kötni.

– De…

– És ha valamelyikük esetleg házas lenne, az köteles azonnali hatállyal alávetni magát az ezerhétszázötvennyolcadik évi hetvenötös varázslótörvény, huszonhármas paragrafus, harmincnyolcadik bekezdés, bé pont, tizenkilencedik záradék ötödik bekezdésében leírt gyorsított válási eljárásnak.

– Maga a törvénykönyvet is bemagolta?!

– Miért, az baj? De legalább lesz apja a gyerekemnek – mondta Granger kezét hatalmas pocakjára helyezve.

– Eddig észre sem vettem, hogy terhes vagy.

– A kilencedik hónapban vagyok.

– Kitől van?

– Lucius Malfoytól.

– Azt akarod, hogy én neveljem fel Malfoy gyerekét?!

– Ne mondd, hogy nehezedre esne. Tanárként mindig kivételeztél Dracóval.

– Hogy mersz ezért nekem szemrehányást tenni?! Ötven pont a Griffendéltől!

Granger sátáni kacajra fakadt. Levette a köntöst, leterítette a földre, hanyatt feküdt rá, és felhúzta a térdeit. Meglepően könnyen szült.

– Menj, kisfiam, csókold meg a nevelőapádat! – mondta a lábai között felsikló dementornak.

***

– NEEEE….!!!!! ÁÁÁÁÁHHH…….!!!!!!!!!!!

Hermione arra ébredt, hogy egy borzalmas kiáltást hall, és egy furcsa rántást érez a fején. Az első pillanatban fogalma sem volt róla, hogy hol van, majd lassan kitisztult a kép: Piton üvölt mellette. Dumbledore-nak igaza volt, erre képtelenség nem felébredni. Meg akart fordulni, de csak nagyon nehezen sikerült, a haja mintha beleakadt volna valamibe. Aztán látta, hogy a még mindig alvó, és rekedten üvöltő professzor markolja a haját. Piton embriópozitúrába kucorodott, paplanja gombóccá gyűrve árválkodott az ágy végében.

– Piton professzor, ébredjen! – suttogta

Azután rájött, hogy hangosan kell beszélnie, és megismételte emeltebb hangon. Mikor Piton erre sem ébredt fel, megrázta a vállát. A professzor bőre jéghideg volt, és úszott a verejtékben. Már Hermione is kiabált:

– Ez csak álom, tanár úr, ébredjen fel!

Piton szeme végre felpattant, és lihegve felkapta a fejét. Elkerekedett szemmel nézett a lányra.

– MIT KERES MAGA…? Oh, persze…, az átok, már emlékszem – nyögte zihálva.

– Elnézést, tanár úr, de elengedné a hajamat?

– Bocsánat – motyogta Piton, és szétnyitotta a tenyerét. Majd kiegyenesedett, és fejét az ágy háttámlájának vetve félig ülő-félig fekvő helyzetbe tornászta magát. A légzése még mindig nem tért vissza a normális ritmusba, rettenetesen kimerültnek tűnt.

Hermione szíve összeszorult a szánalomtól. „Miért nem Malfoy? Miért nem Malfoy?” – dübörgött agyában a gondolat. Lassan Piton felé fordult, egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd a mellkasa fölé hajolt, és – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – megcsókolta a Négyágú Csillagot. Nem érzett semmi különöset, olyan volt, mint általában az emberi bőr.

Piton suttogó hangon szólalt meg:

– Köszönöm, kislány. Most aludjon!  

Hogy ilyen kedvesen szólította, Hermione szívét átjárta a melegség. Elmosolyodott, lassan visszafeküdt, és ismét a bal oldalára fordult. Fél perc múlva Piton már nyugodtan lélegzett. Hermione hallotta, hogy magára teríti a paplanját. Mindkettőjüknek sikerült visszaaludni.

***

Mikor felébredt meglepődve vette észre, hogy fekszik mellette valaki. Aztán minden eszébe villant: Granger, az átok, a Szertartás. Ijedten nézett a mellkasára, és alig hitt a szemének. A hálószobájában csak a kandalló tüze adott némi fényt, de így is látta, amit látnia kellett. Csak hogy megnyugtassa magát, elővette a pálcáját, hogy meggyújtsa a falon lévő gyertyákat, de aztán úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy Granger felébredjen, amíg fogalma sincs, hány óra. A pinceszobában nem volt ablak, így azt sem tudta, reggel van-e már. Általában mindig azonos időben ébredt, de nem lenne csoda, ha az utóbbi események megzavarták volna a belső óráját.

Ahogy felkelt az ágyból, fájdalom nyilallott a derekába. Hát igen, tegnap igencsak kemény munkát végzett. Rengetegszer kellett lehajolnia és felegyenesednie és a karjában cipelt egy tizenhat éves lányt. A térdei is biztos bedagadtak.

Halkan átlépdelt a fürdőszobába, egy pálcamozdulattal meggyújtotta a gázlámpákat, majd kinyitotta az egyik szekrényt, elővarázsolta az előző nap leszedett tükröt, és maga elé lebegtette. Felsóhajtott. Igen, most már semmi kétség: a bélyeg eltűnt. Ez nagyszerű! Hihetetlen szerencse! Sikerült neki valami, ami addig soha senkinek! Büszkén elmosolyodott, a tükörképe visszamosolygott rá. Jó volt látni, sosem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik majd neki ez a képesség. Aztán elkedvetlenedett amiatt, hogy a dicsőséget sosem arathatja le, hiszen mindent titokban kell tartani. Képtelenség, hogy ez az egész valaha is nyilvánosságra kerüljön. Így is túl sokan tudják: Dumbledore, McGalagony, Granger tisztában vannak a teljes igazsággal, és ott van még Malfoy a bandájával.

De már megszokhatta, hogy neki nem sok jut a dicsőségből. És vannak fontosabb dolgok is. Először is ott a Nagyúr. Ki kell találnia, hogy pontosan hogyan is hazudtolja meg Malfoyt. Dumbledore majd segít kieszelni. Néhány emléktörléssel kombinált konfúziós átok mindenképpen kell Malfoy ellen, persze csak óvatosan, hogy ne legyen túl feltűnő. Aztán folyamatosan fogyasztania kell az Anti-Veritaserumot arra az esetre, ha a Nagyúr próbára tenné. Szerencsére még bőven van a készletében, de még ma elkezdi főzni a következő adagot. Ezek, és az okklumentori képességei elegendőek lesznek. Persze nem kellemes dolog a Sötét Nagyúr színe előtt konfliktusba keveredni Malfoyjal. Őt mindig feldühítette, ha széthúzás van a halálfalói között. Keményen meg fogja büntetni mindkettőjüket, de nem számít. Gúnyos mosollyal gondolt arra, hogy kettejük közül nem Malfoy volt az, aki nagyobb méltósággal viselte uruk fenyítéseit. Az arcára kiülő vigyort a tükör híven visszaadta, és eszébe jutott, hogy mit szól majd Malfoy, ha meglát rajta egy hasonló mosolyt. Ugyancsak meg fog lepődni. Vajon beszámol a Nagyúrnak az erőszakról? Ha igen, nincs más dolga, mint megeresztenie egy hasonló vigyort. És az a pöffeszkedő hólyag ezzel egy életre hitelét vesztené. Sem ő, sem a Nagyúr nem tudja, hogy Granger milyen remek kislány, meg sem fordulna a fejükben, hogy elvégezte vele a Szertartást. De az is lehet, hogy Malfoy erről mélyen hallgat majd a Nagyúr előtt, mert ő nem mindig értékelte a halálfalók magánakcióit. Ha nem tetszene neki, Malfoy súlyosabb büntetést kockáztat néhány Cruciatusnál.

Meg kell beszélnie mindent Dumbledore-ral. Ő tudni fogja, hogy mit kell tenni. Olyan bölcs. Az este is milyen igaza volt! Tudta előre, hogy Granger bele fog egyezni az átok megtörésébe. De vajon honnan? Vagy esetleg mégis befolyásolta valahogy? Biztosan nem.

A mosdó felé bájolta a tükröt, majd nekilátott a pakolásnak.

Pálcája segítségével rendbe rakta a törülközőket és a szivacsokat, az egyik szekrényből elővette a két koffert, és mindent bepakolt. Nem feledkezett meg arról, hogy a hálóinget majd utólag kell berakni. A két kofferről eszébe jutott McGalagony, aki előző nap a holmikat hozta. Tessék, most neki is hálával tartozik. Az igazgatóhelyettes asszony ugyancsak dühös volt rá, valószínűleg csak Dumbledore kedvéért segített neki. Számíthat tőle egy-két szemrehányó szóra, az biztos, még akkor is, ha az egész az Imperius átok miatt történt. Elvégre, ha ő óvatosabb, akkor Malfoy nem leplezi le, és nem történik meg az egész szörnyűség. Annak idején, mikor a Roxfortba jött tanítani, kollégája lett azoknak, akik egykor őt tanították. Ez kezdetben zavaró volt egy kicsit, de néhány hónap alatt megszokta, és a feszélyezettség-érzés az első év végére megszűnt. Kivéve McGalagonnyal szemben. Tőle titokban néha még mindig úgy tartott, mint egy kisdiák.

Befejezte a rendrakást, utoljára Granger ruháit vette szemügyre. A tunikán elvégezte a tisztító-és vasalóbűbájt, a taláron szintúgy, de azon a szakadást is be kellett forrasztania, majd összehajtva egy székre helyezte őket. A mugli mell-izéhez nem nyúlt, a varázslás sikere kétséges egy olyan tárgyon, amit a mágus csak kevéssé ismer. De Granger biztos el tudja intézni. A harisnyanadrágon pedig már maga Merlin sem lett volna képes segíteni, emiatt szólnia kell McGalagonynak.     

Miután feloldotta a tértágító-bűbájt, rendbe szedte magát is, elvégezte a szokásos reggeli tisztálkodást, megvizsgálta meggyötört térdeit, talárt öltött, leoltotta a gázlámpákat, és óvatosan visszament a hálószobába. Valószínűleg mégiscsak megzavarta Grangert, mert nem ébredt ugyan fel, de átfordult a másik oldalára. Piton leült az ágyra, és a kandalló tüzének gyér fényénél megvizsgálta a lány arcát. Amennyire ki tudta venni a zúzódások eltűntek. Vetett egy pillantást a bekötözött ujjára is, majd észrevette, hagy a paplan csak a derekáig takarja be rendesen Grangert, ahogy forgolódott, a hátáról teljesen lecsúszott. Lágyan ráterítette a másik takarót, aztán kinyújtotta hosszú ujjait, hogy megcirógassa a haját. Egy pillanattal később úgy kapta vissza a kezét, mintha megégette volna. Körmeit a tenyerébe mélyesztve figyelmeztette magát, hogy ezt nem teheti. Azok után, amit vele művelt, ez olyan lenne, mintha visszaélne az alvó lány kiszolgáltatottságával. De ha ébren lenne, sem engedhetné meg magának ezt a gyengéd gesztust, hiszen csak Granger eszébe juttatná az egész szörnyűséget. A Szertartást elviselte, mert Dumbledore nyilván elmondta neki, hogy amíg az átok rajta van, addig ő impotens. De mostantól ennek vége, és ha valami praktikus ok miatt nem muszáj, többet nem érintheti. Nem mintha eszébe jutna bántani, vagy úgy érni hozzá, mint a szeretőjéhez. Nem, azt nem. Csak mintha a kishúga lenne. De akkor sem teheti. Hiába tekinti ő Grangert a kishúgának, Granger nem fogja őt a testvérbátyjának tekinteni soha. Nem is várhatja tőle. Még két évig szemmel tarthatja, ahogy egy tanár szemmel tarthat egy diáklányt, aztán soha többé nem látja

 Vagy talán mégis? Vajon belép majd Granger a Főnix Rendjébe, ha leteszi a RAVASZ-t? Miért is ne? Az esze, a tehetsége megvan hozzá, a szíve is a helyén. Csak hát veszélyes. De nem baj, majd ott lesz ő is, és megvédi. Már csak hálából is. Mert egy életen át hálás lesz neki, végtelenül hálás, azért, amiért az éjszaka tett. Kár, hogy egy tanár nem hálálkodhat egy diáknak.

Csendesen átment a dolgozószobájába. Az órára pillantva megállapította, hogy valóban a szokásos időben kelt fel, majd szemügyre vette a készletét. Kiválasztott egy izületekre való fájdalomcsillapítót, és zsebre rakta a fiolát, azzal, hogy a reggelihez majd beveszi; aztán egy üst alatt tüzet gyújtott, és megtette az első lépéseket az Anti-Veritaserum elkészítésére. Amikor már magára hagyhatta a főzetet, leült az íróasztalához, pergament, pennát, tintát vett elő, és írni kezdett.

Ezután óvatosan visszament a hálószobába, letette a levelet az éjjeliszekrényre, majd elindult Dumbledore-hoz.

***

Furcsa érzés volt idegen ágyban ébredni, főleg úgy, hogy nem szűrődik be az ablakon, a függöny mögül némi nappali fény. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen a pincében van, Pitonnál. Jobbra nézett, de üres volt mellette az ágy. Hol lehet Piton? Sikerült vajon feloldani az átkot? Nagyon remélte, hogy a professzor másodszor is el tudott aludni. És egyáltalán hány óra lehet? Felült, ekkor vette észre, hogy két paplan van rajta. Elszégyellte magát, mikor belegondolt, hogy álmában leráncigálta Pitonról. Aztán az éjjeliszekrényre tévedt a pillantása, és meglátta a pergament. A kandalló nem adott elég fényt, hogy elolvassa, ezért felvette a kölcsönpálcát is és elmormolt egy Lumos-t.

„Granger kisasszony!

Ha felébred, jöjjön át a dolgozószobámba. Ha nem vagyok ott, várjon meg. Engedély nélkül semmilyen körülmények között ne hagyja el a helyiséget! És ne nyúljon semmihez.

                                                                              Perselus Piton professzor”

Hermione felkuncogott a professzor kimért stílusán, és arra gondolt, inkább azt kellett volna leírnia, hogy mi van a Csillaggal, ahelyett, hogy – mintha hatéves lenne – figyelmezteti, hogy ne nyúljon semmihez.

Úgy döntött, először rendbe szedi magát, mielőtt Piton szeme elé kerül, de a fürdőszoba ajtaja elé érve megtorpant. Lehet, hogy a professzor éppen odabent van. Hallgatózott egy kicsit, kopogott, újra hallgatózott, és mivel nem hallott semmit, óvatosan benyitott. Piton valóban nem volt bent, így Hermione meggyújtotta a gázlámpákat, és egy Colloportus-szal bezárta az ajtót.

Nem lepődött meg különösebben azon, hogy a fürdőszoba az előző este óta némileg megváltozott, és örömmel konstatálta, hogy a tükör is a helyén van. Első dolga volt ellenőrizni az arcát. Noha számított rá, mégis megkönnyebbült, mikor látta, hogy a zúzódásoknak nyoma sincs.

Egy ideig még bámulta magát, miközben az előző nap eseményei jártak a fejében. Valóban vele történt mindez?

– Megerőszakoltak – mondta félhangosan a tükörképének

Megtették vele azt, amit évszázadok óta egyetlen boszorkánnyal sem, most mégis itt áll épen és egészségesen.  Ugyanúgy néz ki, mint máskor, az életét pedig éli tovább úgy, mint eddig. Részt vesz az órákon, ebédszünetben együtt nevetgél majd Ronnal és Harryvel, este tanul a könyvtárban, és ha valami meg is változott benne, nem veszi észre senki. Dumbledore erősnek nevezte őt, és most érezte, hogy ez valóban igaz.  Elvesztette a pálcáját, átélte a Cruciatust, a nemi erőszakot, tört-pálcás varázslatot hajtott végre, elvégezte a Szertartást, és még arra is képes volt, hogy viszolygás nélkül megcsókolja Piton bélyegét. Ez utóbbi gondolatra enyhe bizonytalanság futott végig rajta. Valóban megtette? Nem lehet, hogy csak álmodta? Ha biztos akar lenni benne, mielőbb beszélnie kell Pitonnal.

Majd morfondírozni kezdett azon, hogy vajon ezek után hogyan fog vele viselkedni a professzor. És hogyan viselkedjen ő vele? Mások előtt nyilván ugyanúgy, ahogy eddig, hiszen titokban kell tartani a történteket. De mi lesz négyszemközt? Ez nyilván attól is függ, sikeres volt-e az átoktörés.

Hirtelen észbe kapott, hogy az idő nem igazán alkalmas az elmélkedésre, ezért gyorsan megmosakodott. Majd meglátta egy széken az összehajtogatott ruháit, és egy csomagot „Granger”-felirattal. Kibontotta, és a saját holmiját találta benne: egy bugyit, egy melltartót és egy harisnyanadrágot. Először nem értette, aztán eszébe jutott, hogy ha valaki hosszabb ideig beteg, akkor szokott a házvezető hasonló csomagot összekészíttetni az illető szobatársaival, hogy a gyógyulás után legyen miben elhagynia a gyengélkedőt.

Lehúzta magáról a hálóinget, és gyorsan megvizsgálta a testét, a válla fölött még a fenekére is lepillantott. Minden sérülése meggyógyult, már az ujja sem fájt, úgy érezte, csak a kötés miatt mozgatja nehezen. Megérintette a makulátlan bőrt a mellén ott, ahol előző nap még az az iszonyatos harapott seb volt, és az jutott eszébe, talán a „kokárda” eltűnése jó jel arra nézvést, hogy Pitonról is eltűnt a Csillag. Mindig megvetette ugyan a babonás mentalitást, most mégis jólesett belekapaszkodni ebbe a gondolatba.

Magára kapkodta a fehérneműt, aztán látta, hogy Piton rendbe szedte a ruháit, és hálás mosollyal gondolt a professzorra. Felöltözött, a szakadt harisnyát és a melltartót becsomagolta a papírba, amelyből a tisztát vette elő, és a talárja zsebébe tette. Ujjaival átfésülte egy kicsit a fürtjeit. A haja puha volt, selymes és csillogó, Piton egyszer a sajátján is kipróbálhatná a Nővérek kencéit – gondolta hamiskásan.

A hálóinget összehajtva a székre tette, a posztópapucsot a szék alá, eloltotta a gázlámpákat, és visszament a hálószobába. Egy pillanatnyi habozás után nekiállt rendbe rakni az ágyat. Tisztában volt vele, hogy felesleges, hiszen Piton úgyis vissza fogja varázsolni egyszemélyesre, de nem akarta, hogy a professzornak rossz véleménye legyen róla. Már alig bírt a kíváncsiságával, mindenképpen tudni akarta, hogy sikerült-e megtörni a Keserűség Átkát. Remélte, hogy Pitont a dolgozószobájában találja, és végre elmondja neki, eltűnt-e a bélyeg. Aztán figyelmeztette magát, hogy valamit még meg kell beszélnie a professzorral. Roppant kínos lesz, de muszáj, különben előfordulhat, hogy esetleg még egy ennél is kínosabb beszélgetést lesz kénytelen lebonyolítani vele. Inkább nem kockáztat.

Egy kicsit hallgatózott a dolgozószoba ajtaja előtt. Ha Piton esetleg nincs egyedül, nem lenne szerencsés dolog átmennie. Nem hallott semmit, de azért a biztonság kedvéért – és már csak udvariasságból is – kopogott az ajtón.

***

– Szabad!

– Jó reggelt, tanár úr!         

– Magának is jó reggelt délután negyed kettőkor – felelte Piton a javítandó dolgozatokról az ingaórára pillantva.

Hermione riadtan követte a tekintetét. Az nem lehet. Nem lehet, hogy délutánig aludt. Az íróasztalon lévő dolgozatok ismét eszébe jutatták az iskolai kötelezettségeit, és elöntötte a jeges rémület Ha egész éjszaka fent lesz, akkor sem éri utol magát. Azért indult el jó korán Roxmortsból, hogy tanulhasson, erre az egész hétvégéje kárba veszett Lucius Malfoy miatt.

– Bizony ám, Álomszuszék kisasszony, pontosan negyed kettő van – mosolygott gúnyosan Piton, miközben felállt az asztal mellől.

A professzor arckifejezését látva Hermione egy csapásra elfeledkezett a leckéjéről.

– A tanár úr mosolyog – suttogta kezét ökölbe szorítva boldogan. – Ez azt jelenti, hogy sikerült!

– Igen – váltott komolyra fejét elfordítva Piton. – És maga? Vannak még fájdalmai?

– Nincsenek.

– A sérülései? – Odament Hermionéhez.

– Minden rendben, tanár úr. És köszönöm, hogy helyre hozta a ruhámat.

Piton intett, hogy semmiség, majd halkan így szólt:

– Mutassa a kezét! – Pálcájával rábökött a lány ujján lévő kötésre, a kendő letekeredett, a professzor ügyesen elkapta, majd a következő pálcamozdulatra eltűnt a megszikkadt pép is.

– Mozgassa meg!

Hermione úgy tett; a keze immár tökéletesen működött.

– Köszönöm, tanár úr, de miért nem ébresztett fel? Tanulnom kellett volna.

– Lehet, hogy most meg kellene dicsérnem a lelkiismeretességéért, de amire szüksége volt, az egy kiadós alvás. És ne aggódjon, McGalagony professzor beszélt a kollégákkal, néhány napig senki nem kér számon magától semmit. A bájitaltant sem kell holnap beadnia.

– Oh, köszönöm, tanár úr, de azt már elkészítettem.

– Annál jobb. Most azonban beszélnünk kell. – És az íróasztallal szemben lévő szék felé intett.

Ő is leült, még ráfirkantott egy „elégtelen”-t az előtte lévő dolgozatra, aztán félretette a pennát és a pergamenkupacot.

– Nos, szeretném emlékeztetni, hogy a történtekről soha senkinek nem beszélhet. Sem most, sem később, még évek, évtizedek múlva sem. És ezt vegye nagyon komolyan. Arra is vigyáznia kell, nehogy véletlenül szólja el magát. Mivel az eltűnésére valami magyarázatot kellett adnunk a kollégáknak és a barátainak, McGalagony professzorral egyetértésben azt találtuk ki, hogy Roxmortsból idefelé jövet egy faág a fejére esett, az ütéstől begurult egy árokba, és eszméletét vesztette. Én pedig úgy találtam magára, hogy… khm…, hogy egy szerencsés véletlen folytán megbotlottam ugyanabban a faágban, és beestem ugyanabba az árokba. Visszahoztam magát ide, és egész eddig a gyengélkedőn volt eszméletlenül. Ha bárki kérdezi, ehhez a meséhez tartsa magát. Ha a részletekről faggatnák, mondja azt, hogy nem emlékszik semmire, csak arra, hogy ütés érte a fejét. Ha most látja valaki innen távozni, mondja azt, hogy Madam Pomfrey hozzám küldte egy erősítő gyógyitalért, mert épp kifogyott a készlete. Megértette, Granger kisasszony?

Hermione ezt elég gyenge és nehezen hihető mesének tartotta, de azért bólintott.

– És Madam Pomfrey? Neki tudnia kell, hogy nem voltam a gyengélkedőn.

– Persze, hogy tudja. De a teljes igazságot nem, azt továbbra is csak négyen tudjuk. De Dumbledore professzor megfelelően kioktatta őt, így senki előtt nem fog meghazudtolni minket, kérdezni pedig nem kérdezett semmit. Sajnos, nem tudja mindenki ennyire, mi az a tisztelet. Potter és Weasley szinte ordítva követelték Madam Pomfreytól, hogy engedje be őket magához. Úgyhogy próbálja meg őket hihetően meggyőzni. De van egy problémásabb személy is: Draco Malfoy. Nagyon vigyázzon vele, előfordulhat, hogy az apja tudatja vele, hogy mi történt. Ne hagyja magát provokálni! És ha csak a legkisebb jelét is adja, hogy tud valamit, azonnal szóljon nekem. Akkor is, ha csak gyanú, és nem biztos benne. Érti?

– Értem, tanár úr.

– Hol a levél, amit reggel írtam magának?

– Az éjjeliszekrényen hagytam.

– Rendben. Nem akarom, hogy akárcsak véletlenül is meglássák magánál. – Pár másodpercig hallgatott, majd sóhajtva megkérdezte:

– Nem gondolta meg magát az emléktörléssel kapcsolatban?

– Nem – rázta hevesen a fejét Hermione.

– De hát miért? Miért akar emlékezni erre az egészre?

– Hogy bosszút állhassak Malfoyon.

Piton elképedt.

– Ezt aztán tényleg felejtse el! Mégis, hogy gondolja? Maga még szinte gyerek, Malfoy pedig gazdag és befolyásos varázsló, és a saját bőrén is megtapasztalhatta, hogy nem riad vissza semmitől. Verje ki a fejéből!

– Jogom van bosszút állni, tanár úr.

–Nem! – csapott az asztalra Piton és felállt. – Bízza őt rám. Én fogok bosszút állni rajta, nekem is elég okom van rá. Elégedjen meg annyival, hogy tálcán nyújtom át magának a fejét.

Hermione konokul Piton szemébe nézett

– Nem várhatja el tőlem, hogy addig ölbe tett kézzel várjak.

A lány arckifejezését látva a professzor rájött, hogy úgyis hiába beszél. A dühe elszállt, visszaült az asztalhoz, és szelídséget erőltetett magára.

– Legalább azt ígérje meg, hogy bármit is csinál, nagyon óvatos lesz.

– Ezt megígérem, tanár úr.

– A másik dolog: a Reflorácó. Biztos, hogy azt sem akarja? Tudja egyáltalán, hogy mi az?

– Igen, tanár úr tudom, hogy mi az, és igen, biztosan nem akarom.

– De hát miért? Csak azt ne mondja, hogy a fájdalom miatt.

– Nem azért.

– Hát akkor? Ne felejtse, mit mondtam: senkinek sem beszélhet arról, ami történt. Mit mond majd a férjének, ha a nászéjszakán kiderül, hogy már nem… – nem bírta kimondani.

Hermione megdöbbent. Piton tényleg azt hiszi, hogy várt volna a nászéjszakáig? Vagy csak tapintatból fogalmaz így? Különben meg lehet, hogy soha nem is megy férjhez. Amúgy meg mégiscsak sok, hogy Piton ennyit kutakodik. Ehhez már tényleg semmi köze.

– Nem választok olyat, aki magyarázatot követelne – vágta ki végül.

A professzornak eltartott egy darabig, míg megemésztette a csattanós választ.

– Hm. Azért megkérem, hogy ha esetleg később meggondolná magát, nekem szóljon. Szívesen segítek – mondta halkan.

Hermione úgy gondolta itt a ragyogó alkalom, hogy ő is felhozzon egy kényes témát.

– Nem hiszem, hogy meggondolnám magam, tanár úr, de van valami más, amiben segíthetne.

– Mi az? – vonta fel a szemöldökét Piton.

– Szükségem lenne Glycine-kivonatra, ördögharaptafűre és szárított denevérembrióra – hadarta egyszerre a lány.

Pitont mintha villám sújtotta volna. Nem igaz. Neki kellett volna, hogy ez eszébe jusson. Elvégre ő a felnőtt, a tanár, ráadásul bájitaltanár, az ördögbe is. Hogy nem gondolt erre?! Most a saját területén szenvedett vereséget Grangertől. Olyan dühös lett magára, hogy legszívesebben a falba verte volna a fejét. Pedig még az álma is figyelmeztette!

Granger ijedt tekintetét látva rájött, hogy a dühe kiül az arcára. Ki kell találnia valamit, mert nem tudhatja meg, hogy valójában miért ilyen mérges.

– Melyik átokverte könyvben olvasott az Anticoncipientáról?! Mert mindegyiket, amelyikben