Néhány nap múlva Harrynek épp a harmadéves mardekárosokkal volt az első órája. Reggeli előtt belepillantott e tantervbe, és felnyögött:

– A mumus! Ha legalább fele olyan jó lennék, mint Lupin!

***

Harry titokban attól tartott, hogy csapnivaló tanár. Nem volt oka rá. McGalagonynak a tavalyi és a tavalyelőtti vizsgák után is volt egy-két jó szava hozzá, hiszen az átlagosnál jobb eredmények születtek sötét varázslatok kivédéséből. Soha nem hallott vissza olyat, hogy valamelyik tanítványa panaszkodott volna rá a házvezetőjénél. Ritkán kellett büntetőfeladatot adnia, vagy pontot levonnia, és soha nem beszéltek vele olyan szemtelen hangon, ahogy ő beszélt egykor Pitonnal. De persze, még mindig ő volt a dicsőséges Harry Potter, aki legyőzte a Nagy Sötét Mágust (újabban így nevezték Voldemortot). A gyerekek büszkék voltak rá, hogy ő tanítja őket, a felsőbbéves lányok pedig néha zavarba ejtő pillantásokat vetettek rá.

Mindebben nagy szerepe volt Hermione könyvének is. Harry már átkozta magát, amiért annak idején megengedte neki, hogy megírja. Hermione kezdetben Harryt nyaggatta még az aurorképzős évek alatt, hogy vesse pergamenre a kalandjait, de Harry ehhez se kedvet, se tehetséget nem érzett, így egyszer meggondolatlanul odavetette neki: „Írd meg te, ha annyira jó ötletnek tartod!” Hermionének ezt nem kellett kétszer mondani. Harry kezdetben reménykedett, hogy úgyse fog senkit érdekelni a könyv, hisz a történtekről mindenki ismerhette a részleteket a Reggeli Prófétából, de mint kiderült, ebben hatalmasat tévedett. Az utolsó csapás az volt, hogy McGalagony kötelező olvasmánnyá tette a Roxfortban.

Harrynek azonban még mindig Lupin volt a példaképe, és szánalmasnak érezte saját magát, ha az ő óráira gondolt. Pedig Hermione és Luna többször is biztosították arról, hogy nagyon jól tanít, és érdekesek az órái. Az első évben ugyanis annyira nem bízott magában, hogy néha megkérte valamelyiküket, amelyiküknek éppen lyukas órája volt, hogy a láthatatlanná tévő köpönyegben ülje végig egy tanítási óráját. Herminoe szerint Lupin kitűnő tanár volt ugyan, de csak azért tűnt olyan fenomenálisnak, mert előtte már megtapasztalták Mógust és Lockhartot.

– Hidd el, Harry – győzködte –, vagy olyan jó, mint ő. Nyilván nem taníthatsz pontosan úgy, mint Lupin, mert te nem vagy Lupin, de ez nem azt jelenti, hogy ő jó tanár, te pedig nem.

Bár Harry megbízott Hermione ítéletében, legbelül még most, a harmadik évben is kétségek mardosták. Ráadásul mindig kényelmetlenül érezte magát, ha a mumus volt a tananyag, hiszen neki is elé kellett állnia, ilyenkor pedig a mumus felvette a dementor alakját. Nehezére esett feltárnia a diákok előtt a saját gyengeségét, bár próbálta vigasztalni magát azzal, hogy mivel a gyerekek olvasták Hermione könyvét, már úgyis tudnak mindenről.

Mindenesetre úgy döntött, ezen az órán jól megnézi magának Brenda Kellyt, ha már Pitont is ennyire érdekli a lány sorsa.

***

– A mai órán megtanuljuk, hogyan kell harcolni a mumus ellen. Tudja valaki, mi az a mumus?

– Egy nagy szőrmók, aki elviszi a zsákjában azokat a gyerekeket, akik nem eszik meg a spenótot – felelte Jill Miller.

– A mumus az, akivel az anyukák ijesztegetik a gyerekeiket, ha nem eszik meg a spenótot. Egyébként nem létezik – mondta Ted Fisher.

„Na persze, Lupin professzornak volt egy Hermione Granger nevű tanítványa, aki mindig tudta a helyes választ” – dohogott magában Harry. Aztán rájött, hogy igazságtalan, mert előző héten a hollóhátasok neki is jó választ adtak. Rámosolygott a gyerekekre és így szólt:

– Részben igazatok van. A mumus lehet éppenséggel egy nagy szőrmók annak, aki egy nagy szőrmóktól fél a világon a legjobban, de egy cseppet sem érdekli, hogy megeszitek-e a spenótot. És sajnálom, Ted, de létezik. Egy épp itt van ebben a ládában.

Elmagyarázta a tudnivalókat, a Comikulissimus varázsigét többször is kimondta, hogy biztosan megjegyezzék. Kinyitotta a ládát és bemutatta a bűbájt az áldementoron, majd engedte a gyerekeket próbálkozni. A mumus sorra felvett néhány megszokott félelmetes alakot: először sárkány volt, később pók, majd denevér, patkány, és Harry nagy meglepetésére megjelent mugli traktor formájában is. Kígyó alakot természetesen nem öltött, mardekárosoknál ez elképzelhetetlen lett volna. A gyerekek egymás után megküzdöttek vele, és Brenda, mint mindig, ha gyakorlati feladatról volt szó, most is utolsónak maradt. Harry szerint ez hiba volt, hiszen a kislány így végigszorongta az egész órát, és úgy kellett végrehajtania bűbájt, hogy mindenki más már megkönnyebbülve nézte őt. De Harrynek nem volt szokása, hogy ilyenekbe beleszóljon, hagyta, hogy a gyerekek spontán vegyék át egymástól a feladatot. „Elhibáztam – gondolta –, Lupin is Neville-lel kezdte.”

Brenda átlagos termetű tizenhárom éves lány volt, a frizuráján kívül nem volt rajta semmi feltűnő. Ébenfekete haját ugyanis rendkívül rövidre nyírva viselte, rövidebb volt, mint jó pár fiúé, vagy éppen Harryé. Ez szokatlan volt a fiatal boszorkányok körében.

Ahogy Brenda a mumus elé állt az azonnal felvette egy borostás, ápolatlan külsejű, mugliruhás férfi alakját. Tántorogva közeledett Brenda felé, felemelt kezében fenyegetően tartott egy széles bőrövet. A lány homlokát kiverte a hideg veríték, halálsápadtan hátrált néhány lépést, és olyan erősen szorította a pálcáját, hogy kifehéredett a körme. Koncentrált, nagy levegőt vett:

– Colimiklu… – elcsuklott a hangja, nem sikerült, a férfi rendületlenül tartott Brenda felé, aki tovább hátrált. Néhány pillanat múlva Harry úgy döntött, ideje közbelépni, és már indulni készült, de aztán megtorpant, mert látta, hogy a lány ismét összeszedte magát.

– Comikulissimus!

A férfi felordított, kezéből kihullott az öv, és a földre rogyott. Iszonyú görcsökben fetrengeni kezdett, és fájdalmasan üvöltött. Harry megdöbbenve ismerte fel a Cruciatus-átok hatását, és látta, hogy Brenda megkönnyebbülten felsóhajt.

– Remek, Brenda ez ügyes volt! – mondta Harry, miközben néhány pálcamozdulattal a ládába zárta a mumust, hogy a griffendéleseknek is legyen majd mivel gyakorolni. – Feljenként két pont a Mardekárnak, mivel mindenki jól szerepelt. Menjetek a helyetekre, lediktálom a házi feladatot.

Mindig jó érzés volt számára, ha pontot adhatott Mardekárnak, és mindig meg is tette, ahányszor csak alkalma adódott. Ilyenkor Pitonra gondolt, és arra, hogy a professzor hányszor vont le a Griffendéltől őmiatta pontot. Nem tudott utánaszámolni, de érdekelte volna a mérleg. Persze, nem kivételezett velük, a többi házzal is bőkezű volt, de a Mardekárt jutalmazni, mégiscsak különleges érzés volt.

Mikor óra után a diákok elhagyni készültek a termet, Harry visszatartotta Brendát. Mindenképpen beszélni akart vele.

– Ez nagyon eredeti megoldás volt – dicsérte meg még egyszer.

A lány lehorgasztotta a fejét.

– Csak másodszorra sikerült – suttogta.

– És azt gondolod, hogy ez olyan nagy baj?

– Mindenki másnak elsőre sikerült.

– Brenda, mindenkinek vannak hiányosságai és erősségei, és a fejlődés azt jelenti, hogy megtanuljuk az erősségeinkkel kompenzálni a hiányosságainkat. A te erősséged az, hogy képes voltál újra megpróbálni. Ez pedig nagy dolog, egy olyan bűbájnál, amely olyan erős összpontosítást követel, mint ez. Sokan feladják, ha nem sikerül elsőre.

– Nekem már úgyis mindegy, professzor úr, az apám vissza fog vinni a muglik közé.

– De hát ez még nem biztos. Hátra van még a meghallgatás. Piton professzor nem beszélt erről?

– De igen, professzor úr. De nem vagyok én olyan értékes valaki, hogy a minisztérium miattam megváltoztassa egy csomó ember emlékeit.

Harry nem hitt a fülének. Egy mardekáros mondaná ezt?

– Nézz a szemembe, légy szíves!

Mivel Brenda továbbra is a cipőjét bámulta, Harry megfogta a lány állát és finoman maga felé fordította a fejét.

– Ilyet ne mondj, és még csak ne is gondolj! Minden ember egyformán értékes. A meghallgatás azért van, hogy a minisztérium megtudja, mi lenne neked a legjobb.

– Én el tudom dönteni, professzor úr, hogy nekem mi a legjobb, nem kell ahhoz meghallgatás.

Harry már bánta, hogy beszélni kezdett Brendával. Mélyen átérezte a helyzetét, de nem tartotta magát elég bölcsnek, hogy a segítségére legyen. Dumbledorra gondolt. Vajon ő mit mondana most?

– És mi a legjobb neked? – kérdezte.

– Ha a Roxfortban maradhatok, professzor úr.

– Akkor a minisztérium tisztviselői is így fognak dönteni.

– Akkor miért kell a meghallgatás?

– Azért, mert a minisztériumban dolgozó emberek attól érzik jól magukat, ha hozhatnak egy csomó felesleges és bonyolult szabályt, amit aztán betarthatnak és betartathatnak másokkal.

Brenda fekete szemei elkerekedtek, nem akarta elhinni, hogy egy tanár így beszél más felnőttekről, ráadásul a minisztériumban dolgozókról.

– Ne aggódj a meghallgatás miatt, bármit kérdeznek, te csak válaszolj őszintén röviden és érthetően.

– Piton professzor is ezt mondta.

– Azért, mert ez a legjobb, amit tehetsz. És nézz a szemébe annak, akivel beszélsz.

Aztán Harry rátért arra, ami miatt beszélni akart vele:

– Az a férfi az apád volt, igaz?

– Igen, professzor úr.

– És elképzelted, ahogy a Cruciatus-átoktól szenved, ugye?

– Igen, professzor úr.

– Ki mesél neked a Cruciatus-átokról?

– Piton professzor említette, mikor a fájdalomcsillapító főzetekről tanultunk. Hogy a legtöbb bájital nem ad védelmet a Cruciatus által okozott fájdalommal szemben.

– És honnan tudtad ilyen pontosan, hogy hogyan reagál az áldozat az átokra.

– Kíváncsi lettem és utána olvastam.

– És még mit olvastál róla?

– Hogy főbenjáró bűn használni, professzor úr.

– Pontosan.

– De én nem használtam! Vagy…? – Brenda megijedt és összezavarodott.

– Nem, dehogy – mosolygott Harry –, ez nem számít használatnak. De nagyon fontos, hogy ha csak úgy, kíváncsiságból utánanézel valaminek, akkor azt alaposan tedd. Ugyanúgy, mint most. Milyen órátok lesz?

– Bűbájtan, professzor úr.

– Akkor siess! Ha Flitwick professzor már bent van, nyugodtan mondd meg, hogy én tartottalak fel.

– Igenis, professzor úr! Viszontlátásra!

Harry felsóhajtott. Most fordult elő először, hogy egy diákkal komolyabban elbeszélgetett. És pont egy mardekárossal, aki ráadásul lány. És mindez Piton miatt!

***

Délután az egyik folyosón összetalálkozott Hermionével, aki egy rakás pergamentekercset lebegtetett maga előtt a pálcája segítségével.

– Te meg mit cipelsz?

– Sikerült végre elkunyerálnom Piton okklumencia-feljegyzéseit.

– Csak nem okklumenciát akarsz tanulni? Ráadásul Piton feljegyzéseiből?! Tanultál elég okklumenciát az aurorképzőben, vagy nem?

– Hát, nem. Perselus említett néhány dolgot, és belenéztem ezekbe a pergamenekbe is. Sokkal több van bennük, mint amit az aurorképzőben tanítottak. És fogok belőle tanulni, de elsősorban nem ezért kértem el.

– Hanem?

– Hogy összeállítsam Perselus könyvét.

– Hogy mi?

– Perselus a legjobb okklumentor az országban, már rég ki kellett volna adnia egy könyvet. De azt mondja, hogy az ő feljegyzései nem alkalmasak arra, hogy könyv formájában kiadják. Hát én majd bebizonyítom neki, hogy ebben téved.

– Neked van időd Piton feljegyzéseivel foglalkozni?

– Persze, Harry, nem olyan nagy ügy. Hiszen már nyolc könyvet megírtam. Csak logikus sorrendbe kell rendezni és írni egy kis összekötő szöveget; és persze meg kell fejteni Piton rövidítéseit, mert eredetileg csak saját magának írta. Nagyon bosszant, hogy ennyire nem bízik magában. Tudod, mivel akart lerázni? Hogy az ő neve nem mutatna jól egy könyvborítón!

Harry gondolatban igazat adott Pitonnak, de erről bölcsen hallgatott.

– Mondd csak, mit tudsz arról a lányról, akit Piton most annyira pártfogol, Brenda Kellyről?

– Hát rászánta magát? Beszélt veled? Ugye segítesz, hogy szegény kislány itt maradhasson?

– Igen, Piton megkért, hogy ne húzzam le nagyon a bizottság előtt, amiért gyenge SVK-ból. És megígértem, hogy megteszek mindent. Mesélj róla egy kicsit!

– Brendáról? Nem sokat tudok róla. Néha szerez egy-két jutalompontot a Mardekárnak. Átlagosan tehetséges, de nagyon igyekvő, komolyan veszi a feladatait. Átváltoztatástanból minden valószínűség szerint leteszi majd az RBF-et, de azt nem hiszem, hogy a RAVASZ-t is. Biztosan meglesz az RBF-je gyógynövénytanból, bűbájtanból, még talán nálad is, ha elég türelmes leszel vele. Bájitaltanból és számmisztikából pedig jó esélyei vannak a sikeres RAVASZ-ra is. Általában Sheila Smith-szel és Jill Millerrel beszélget, a mardekáros évfolyamtársaival, meg egy harmadéves hollóhátassal, Zelma Jonesszal, illetve néha látom néhány másodéves mardekárossal például Katie Watsonnal és Anne Kenttel. Fiúkkal egyáltalán nem barátkozik. Mugli születésű, az édesanyja szeptemberben meghalt, az apja alkoholista és van egy nyolcéves öccse. Néha lemegy a gyengélkedőre fejfájás miatt. Nincs valami jó étvágya. És meg kellene növesztenie a haját.

– Egek, Hermione! Mi lenne, ha sokat tudnál róla?! És még csak nem is a te házadba jár! És még csak most harmadéves, hogy bocsátkozhatsz jóslatokba arról, hogy miből sikerül az RBF-je meg a RAVASZ-a.

– Én nem jósolok! – csattant fel Hermione. – Csak ismerem a képességeit és az érdeklődését és következtetek. Ez lenne a minimum, hogy minden tanár legalább ennyit tudjon minden egyes diákról.

Harry nem akarta megemlíteni, hogy ő örül, ha a neveket és az arcokat össze tudja párosítani.

– Szerinted lehetséges, hogy Brenda vonzódik a sötét varázslatokhoz? – kérdezte.

– Ez meg hogy jutott eszedbe?

Harry elmesélte az órán történteket és a kislánnyal való beszélgetését is.

– Nem gondolod, hogy ez furcsa? Hogy azt tartja nevetségesnek, hogy Cruciót mond az apjára?

– Hm. Csak annyira gondolt, hogy az apja elszenvedi a Cruciatust, az nem szerepelt a fantáziájában, hogy ki mondja ki rá, igaz?

– Igaz. És az is eszembe jutott, hogy talán épp azért gyenge SVK-ból, mert nem akar harcolni a fekete mágia ellen. Inkább közel akar hozzá kerülni.

Közben megérkeztek Hermione szobájához. Harry átvette pálcájával a pergameneket, hogy Hermione kinyithassa az ajtót. Belépve katonás rend fogadta őket.

– Akarsz erről beszélni a meghallgatáson?

– Nem, az nem lenne jó Brendának. Lehet, hogy erre hivatkozva akarnák hazaküldeni.

– Helyes. Nem állíthatjuk senkiről, hogy vonzódik a sötét erőkhöz, ha nem vagyunk benne teljesen biztosak. És még ha igaz is lenne, önmagában nem jelent semmi rosszat, gondolj csak Perselusra. Harmadévesen még nem dönti el senki komolyan, hogy sötét varázsló lesz. Viszont óvatosnak kell lennünk. Ha azt vesszük észre, hogy egy diák különösen érdeklődik a fekete mágia iránt, mindent meg kell tennünk, hogy a helyes útra tereljük, de nem úgy, hogy a muglik közé küldjük. Szerintem a meghallgatás után beszélj erről Perselussal, már csak azért is, mert ha meg kell szakítania az apjával a kapcsolatot, mint házvezető, elsősorban ő fog gyámkodni felette.

– Ennyire biztos vagy benne, hogy győzünk?

– Jók az esélyeink. Az elmúlt harminc évben nyolc ilyen meghallgatás volt, és csak két alkalommal került vissza a tanulónk a mugli társadalomba. De az egyik esetben a gyerek maga is vissza akart menni, nem tudta megszokni a Roxfortot. Ő egy elsőéves hugrabugos volt akkor, mikor mi voltunk negyedévesek.

– Én akkoriban nem is hallottam róla.

– Akkor én sem. Brenda problémáját sem kötjük a diákok orrára. De most, hogy tanítok, hozzáférek a zárolt iskolatörténeti dokumentumokhoz is. Te nem nézted még meg a régi meghallgatások jegyzőkönyveit?

– Nem. Én mindezidáig azt sem tudtam, hogy léteznek ilyen bizottsági meghallgatások. Úgyhogy megadhattam a lehetőséget Pitonnak, hogy zöldfülű kezdőnek tartson. Egyébként a többi kollégával is beszélt?

– Dehogy. McGalagonyt nem lehet befolyásolni, Flitwick és Bimba meg már nagyon öregek, megszokták, hogy mindenre rábólintanak, amit Piton mond, de nem lehet tőlük elvárni, hogy különösebben sok időt és energiát fektessenek az ilyesmibe. Te már felkészültél? Tudod, hogy mit fogsz mondani a meghallgatáson?

– Sokat nem tudok majd mondani. Legfeljebb annyit, hogy látom Brendán, hogy a nehézségek ellenére törekszik a jobb eredményekre, és hogy bízom a fejlődésében.

– Legjobb lesz, ha te is megnézed a régi jegyzőkönyveket, hogy tudd, milyen kérdésekre számíthatsz.

– De Hermione – nyögött fel Harry –, nem vizsgázni megyek!

– Viszont a siker érdekében jobb, ha nem bízod magad a véletlenre. Akarod, hogy segítsek?

– Nem, kösz. A világért sem szakítanálak el Piton okklumencia-feljegyzéseitől. Boldogulok magam is. Most mennem kell, vacsoránál még összefuthatunk.

***

Másnap Harry üzenetet kapott Pitontól, hogy a bizottsági meghallgatás a következő hét pénteki napján lesz. Öt pedagógiai szakértő jön a Roxfortba, hogy meghallgassa Brendát és a tanárokat. Ahogy ránézett a szakértők névsorára, jeges borzongás futott végig a gerincén. Arra gondolt, legrosszabb rémálma vált valóra, a névsor végén ugyanis következő név állt: Umbridge, Dolores.

Remélte, hogy soha az életben nem fog már találkozni vele, de úgy látszik tizenöt év elég volt, hogy a boszorkány kigyógyuljon a kentaurok által okozott traumából, és már nem fél belépni a Roxfort területére. Ezt a pechet! Most egy régi ellenségét kell meggyőznie arról, hogy egy mugli születésű lány alkalmas arra, hogy a szülei támogatása nélkül is jó boszorkány legyen. És mindezt azért, hogy elnyerje egy másik régi ellensége jóindulatát. Ilyen is csak vele történhet! Aztán, ahogy alaposabban elolvasta az üzenetet, megtudta, hogy a bizottságban van egy elnöki pozíció, és azt szerencsére nem Umbridge tölti be, hanem egy fiatal boszorkány, aki néhány évvel Harry előtt végzett, és a Roxfortban a Hollóhát kviddicscsapatában játszott.

Az elkövetkező napokban Harry becsületesen törte a fejét, hogy mivel is mentegethetné Brenda gyenge SVK-jegyeit. Vajon hányféleképpen mondhatja el, hogy látja a kislányon az igyekezetet? Meg azt, hogy ha kell, nem rest többször próbálkozni? De lehet ilyesmivel hatni a minisztérium tisztviselőire? Megfogadta Hermione tanácsát és átnézte a régi jegyzőkönyveket, de nem vette sok hasznát, a bizottságot láthatóan nem szokta különösebben érdekelni, hogy a delikvens melyik tantárgyból a leggyengébb. Valójában Harry leginkább attól félt, hogy ha kedvezőtlen döntés születik, akkor Piton ezért őt fogja hibáztatni. Ezt nem akarta, nagyon szeretett volna már végre jóban lenni az igazgatóhelyettessel. Számára Piton Brendával kapcsolatos kérése lehetőség volt a kibékülésre. Nagyon irigyelte Hermionét, mert neki ez sikerült.

***

Annak idején először Hermione kezdte gyanítani, és később bizonyítékot is szerzett rá, hogy Piton minden látszat ellenére Dumbledore egyik leghűségesebb embere volt. Ő győzte meg McGalagonyt is, aki aztán kikövetelte a minisztériumtól, hogy adjanak lehetőséget Pitonnak arra, hogy tisztázza magát. A hetedik iskolaév utáni nyaruk egy sor idegőrlő hercehurcával telt, mivel a Mágiaügyi Minisztériumban mindent a lehető legpontosabban fel akartak jegyezni a Voldemort elleni harcról. Tárgyalásról tárgyalásra, kihallgatásról kihallgatásra járt mindenki; olyan volt a minisztérium, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Pitonra mindenki viszolyogva nézett, a boszorkányok és a varázslók általában nem akartak hinni az ártatlanságában. Még a roxfortos tanárok és diákok sem álltak szóba vele McGalagony és Hermione kivételével.

Ő pedig rákényszerült, hogy elviselje a tömény utálkozást, nem bújhatott el, a minisztérium folyosóján bárkivel összefuthatott. És bár nem tartóztatták le, a hivatalos rehabilitálás befejeztéig nem hagyhatta el a minisztérium épületét, és elvették a pálcáját is. Hermione tüntetően udvarias volt hozzá, professzor úrnak szólította, és mindahányszor Piton kellemetlen helyzetbe került a pálcája hiánya miatt, megpróbált neki tapintatosan segíteni. Köszönetül kapott az egykori bájitaltanárától néhány gorombaságot, gúnyos megjegyzést, és „Fogja be a száját, Granger” felszólítást; de nemhiába volt Hermione okos lány, ezekről nem vett tudomást.

Mindezek miatt Ron naponta veszekedett vele, egyszer pedig olyan féltékenységi jelenetet rendezett, hogy Hermione komolyan megharagudott, és ha nincs Harry, aki kibékítse őket, a szerelmesek örökre szakítanak. Piton egy idő után megtudta, hogy Hermione volt az első, aki megsejtette az ártatlanságát, és rájött, hogy a lány viselkedése teljesen őszinte, a közönyösségével meg amúgy sem tudja lerázni, úgyhogy inkább fokozatosan kezdte viszonozni az udvariasságát.

Később az aurorképzős évek alatt Hermione többször ecsetelte Piton szenvedéseit Harrynek, aki lassan-lassan belátta, hogy a professzor olyan hatalmas áldozatot hozott, hogy megérdemli a teljes megbocsátást.

Piton a következő évtől újra mardekáros házvezető és bájitaltanár lett a Roxfortban, hiszen Lumpsluck semmiképpen sem akart tovább tanítani a szükségesnél; McGalagony pedig úgy érezte ez a minimum, ami Pitonnak jár, aztán kinevezte igazgatóhelyettesnek is.

Amikor Hermione megírta Harryről szóló könyvét egyetlen utalást sem tett benne Piton Harryvel szembeni igazságtalanságaira. Mint kiderült, ez valóban megérintette a professzor sebzett szívét. A könyv megjelenése után McGalagony Roxfortba hívatta Hermionét, hogy megbeszélje vele, a mű kötelező olvasmánnyá tételét. Búcsúzás előtt az igazgatónő így szólt:

– Hálás vagyok a tapintatáért, hogy nem tért ki olyan részletekre, amelyek kellemetlenül érinthetik a tanári kar egy bizonyos tagját. Ha nem tett volna így, akkor nem nyilváníthatnám kötelező olvasmánnyá a könyvet, sőt a roxforti könyvtárban sem tarthatnánk belőle egyetlen példányt sem. Ez pedig egyéb tekintetben igen nagy veszteség lenne, hiszen nagyon tartalmas és épületes olvasmány.

Már épp elhagyni készült az épületet, mikor hirtelen előtte termett Piton professzor és az irodájába hívta, majd megkérte, hogy dedikálja számára a könyvet. Hermionénak ez akkor nagyon sokat jelentett, úgy gondolta, valamelyest olvadni kezdett a professzor szívét körbefogó jégpáncél. Barátságuk csak elmélyült, mikor Hermione tanítani jött a Roxfortba, hiszen az igazgatóhelyettes feladata volt, hogy átsegítse az első nehézségeken a kezdő házvezetőt. Hamarosan, ha a diákok nem voltak jelen, már keresztnéven szólították egymást.

***

Harrynek eszébe jutott, hogy esetleg, megígérheti a bizottságnak, hogy különösen türelmes lesz Brendával, hiszen Hermione is azt mondta, hogy így talán még az RBF-je is sikerülhet a kislánynak. Harry nem igazán hitt ebben, de belekapaszkodott a gondolatba, és jobb ötlete nem lévén előkereste a felsőbbéves diákokról szóló feljegyzéseket.