Pontosan negyedóra múlva Harry belépett Pitonhoz. Az igazgatóhelyettes azonnal rátámadt:

– Mégis, kinek képzeli magát, hogy pedagógiai elméleteket gyárt?!

– Én nem gyártottam semmilyen elméletet, Piton professzor.

– Akkor mit akart azzal mondani, hogy a sötét varázslatok kivédése különleges tantárgy?!

– Semmit nem akartam vele mondani, az elnök kérdezett, valamit kénytelen voltam válaszolni.

– Maga Miss Kelly sorsát tette kockára! Az egész tanári kar hitelét veszti amiatt, hogy maga meg a felesége ostobaságokat beszél, vagy egyenesen hazudik. Le fogják ellenőrizni az elméletét!

Harry ezt nagyon igazságtalannak érezte, de szokás szerint megpróbált türelmes lenni Pitonhoz.

– Én csak jót akartam, Piton professzor. Csak Miss Kelly érdekében beszéltem. A bizottság látni fogja, hogy ő is javíthat a jegyein, ha másnak sikerült.

– Feltéve, hogy igaz, amit mondott.

– Higgye el, Piton professzor, nem hazudtam, és nem is tévedtem, alaposan átnéztem Mordon professzor jegyzeteit.

– Hááh! Mordon vén bolond! – legyintett. – De legalább ellenőrizhetjük. Adja azt a névsort!

Az igazgatóhelyettesi irodában az egyik fal mellett hosszan fiókok sorakoztak, amelyekben benne voltak a diákok hivatalos kartonjai. Ezeken szerepelt a diákok minden érdemjegye minden tantárgyból. A kartonoknak volt egy másodpéldánya a minisztériumban, azokról beszélt Umbridge. Piton Harry névsora alapján begyűjtőbűbájjal előkereste a nyolc kartont, kilencediknek pedig elővette Brendáét is. Egyenként ellenőrizte a kartonokat, először megnézte, hogy valóban sikeres volt-e a sötét varázslatok kivédése RBF, aztán összevetett az első két évben kapott jegyeket Brendáéval. Mikor végzett, egyszerre volt dühös és megkönnyebbült.

– Ezek szerint legalább ebben igaza volt – mondta fogcsikorgatva.

Harry felsóhajtott. Piton érdeklődését viszont nagyon felkeltette a dolog, nemhiába vágyott mindig a sötét varázslatok kivédését tanítani.

– De mi lehet az oka? – morfondírozott. – Biztos nem a maga ostobasága, hogy a sötét varázslatok kivédése különleges tantárgy.

– Nagyon sajnálom, hogy felbosszantottam ezzel a szerencsétlen megfogalmazással, Piton professzor, de nem hinném, hogy a bizottságot ez negatívan befolyásolná Miss Kelly irányában.

– Talán tényleg nem – ismerte el Piton. – Mikor vette észre ezeket a furcsa adatokat?

– Csak most, mikor készültem a meghallgatásra. Hermione említette, hogy ha türelmes leszek Miss Kellyvel, akkor esetleg még az RBF-je is sikerülhet. Erről jutott eszembe, hogy megnézzem a felsőbbévesek kartonjait, és ezt találtam.

– Mondja, Potter professzor, mikor lesz képes megcsinálni valamit önállóan, Granger professzor segítsége nélkül? – rosszmájúskodott Piton.

Harry jobbnak látta nem válaszolni. Piton idegesen lapozgatta a kartonokat.

– Két mardekáros, három hugrabugos, egy hollóhátas, két griffendéles. Ebben semmi logika! Mi történt ezekkel, hogy ötödévesen megtáltosodtak?

– Azért én nem nevezném megtáltosodásnak, Piton professzor. Legtöbbjük éppen hogy csak elérte az E szintet, nem is engedtem őket RAVASZ-kurzusra, csak kettejüket, akik tavaly V-t kaptak.

– Még szerencse! – horkant fel Piton. – De mindegy, minek nevezzük, a kérdésem továbbra is az, hogy mi az oka.

– Nem tudom, Piton professzor.

Harry nem értette, Pitont miért foglalkoztatja annyira még mindig ez az egész, ha egyszer elismerte, hogy Brenda megítélésén úgysem változtat.

– Nem tudja, Potter professzor? Elvégre maga tanítja a sötét varázslatok kivédését, magának kellene tudnia – dühöngött fojtott hangon.

– Talán csak véletlen – kockáztatta meg a tippet Harry.

– Nincsenek véletlenek – vágta rá Piton és tovább nézegette a kartonokat.

Harry attól félt, hogy ha Piton nem kap valamilyen elfogadható magyarázatot, itt állhat ítéletnapig. Aztán észrevette rajta, hogy talált valamit. Gúnyosan elmosolyodott, fekete szeme szikrákat hányt.

– Lám csak, lám csak. A Nagy Harry Potter, A Sötét Nagyúr Legyőzője. Szóval így állunk!

Harry megadóan várta, mi következik.

– Nézze csak a neveket, Potter. A keresztneveket.

Még mindig nem értette, de engedelmeskedett, és halkan felolvasta a kartonokról a diákok keresztneveit:

– Rosemary, Jane, Victoria, Stephanie, Patricia, Lucy, Caroline, Zuleika.

– Bizony ám! Ezek mind lányok, Potter professzor! Szédült csirkék, akik nem tanultak Rémszem Mordonnak, de szorgalmasan magolnak a Nagy Harry Potter Professzornak, mert halálosan belezúgtak! A Nagy Harry Potter Professzor, A Diáklányok Bálványa! – és sátáni kacajra fakadt.

Harry mélységes zavarba jött és fülig vörösödött. A legrosszabb az volt, hogy tudta, Pitonnak igaza van.

– Piton professzor… én igazán nem tehetek róla… én semmi olyat nem tettem, ami…

De Pitont nem érdekelte Harry mentegetőzése. Most, hogy jól kiszórakozta magát, megenyhült.

– Hát, Potter professzor, megoldódott a nagy pedagógiai rejtély. Szerencsére a minisztériumban azoknak az ostoba tökfejeknek nem fog feltűnni semmi, úgyhogy nincs okunk aggódni Miss Kelly sorsa miatt.

Aztán ezekkel a szavakkal engedte el Harryt:

– És Potter professzor, a többiek nem érdekelnek, de ha egy mardekáros boszorkány tenne önnek szerelmi vallomást, kérem, azonnal szóljon nekem, én akarom majd kiszabni a megfelelő büntetőfeladatot.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, Harry hallotta, hogy Piton ismét felnevet. Borzasztóan érezte magát. Persze nem volt vak, észrevette már, hogy néhány merészebb, csinosabb lány mindent megtesz, hogy felkeltse a figyelmét, még néhány másodéves is. Most úgy nézett ki, kénytelen lesz komolyan foglalkozni a problémával, és úgy döntött, felkeresi Hermionét, miközben szégyenkezve gondolt arra, hogy Piton alaposan beletrafált, mikor a szemére vetette, hogy semmit nem tud a lány nélkül megoldani. Hermione épp az okklumencia-jegyzeteket tanulmányozta.

– Ugye, szerinted is jól sikerült a meghallgatás? Mit akart tőled Perselus?

Harry bánatosan beszámolt a beszélgetésükről.

– Utoljára kölyökkoromban volt ilyen kegyetlen hozzám – sóhajtotta, miután befejezte.

– Pedig azt hittem, hogy most a meghallgatás miatt talán egy kicsit összebarátkoztok.

– Jó is lett volna, de csak megint felmérgesítettem.

– Ő is tudja, hogy nem volt igaza, mikor úgy rád förmedt. És ha Brenda javára döntenek, amiben én biztos vagyok, akkor elszáll a mérge, hidd el. Valami miatt nagyon fontos neki, hogy Brenda itt maradhasson.

– Biztos nem akarja, hogy kevesebb mardekáros legyen.

– Ha majd hivatalos lesz, hogy Brenda maradhat, ne felejts el neki szólni arról a Cruciatus-dologról.

– Jó, persze. De szerinted most mit csináljak? Tudod, a diáklányok…

– Semmit nem kell csinálnod. Miért kéne tenni ellene, amíg csak annyiból áll a dolog, hogy szépen néznek rád, és szorgalmasan tanulnak a kedvedért?

– Könnyen beszélsz.

– Miért, mit gondolsz, engem nem bámulnak a hatod-hetedéves fiúk?

– Mi???

– És mit gondolsz, én nem voltam annak idején belezúgva Lupinbe?

– Mi??? Akkor ezt nem is mondtad!

– Persze, hogy nem. Tizennégy éves lányok ilyesmit legfeljebb Veritaserum hatása alatt vallanak be a fiúpajtásaiknak.

– Még húsz év után is meg tudsz lepni, Hermione.

– Nyugi, még húsz év, és nem lesz ilyen gondod a kislányokkal.

Harrynek máris jobb kedve lett. Huncutul csillogni kezdett szeme.

– És mondd csak, Hermione, húsz évvel ezelőtt nem voltál véletlenül Pitonba is szerelmes?

Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.

***

A következő napok eseménytelenül teltek. Harry nagy megkönnyebbülésére sem McGalagonyt, sem a többi kollégáját nem foglalkoztatták az egy-két évvel ezelőtti SVK-s RBF-jegyek, és szenvedélyes szerelmi vallomást is csak Lunától kapott. Hermionével nem nagyon tudott beszélni, mert ő vagy Piton okklumencia-feljegyzéseit tanulmányozta, vagy a mugli zongoráján gyakorolt, vagy legújabb kutatási témájával, a metamorfmágia esetleges öröklődési törvényeivel foglalkozott. Brenda Kelly se mutatta további jelét annak, hogy túlságosan érdekelné a fekete mágia, csak annyit tudott róla, hogy Piton szigorú büntetőmunkára ítélte, mert a meghallgatáson tiszteletlen hangnemben beszélt Umbridg-dzsal. Piton egész patikakészletét fel kellett leltároznia, és újracímkézni a sok-sok tégelyt, üvegcsét és fiolát. A roxmortsi kirándulásoktól is eltiltotta. Ez jellemző volt Pitonra: majdhogynem kezét-lábát törte, hogy a kislány a Roxfortban maradhasson, de egy csepp elnézést sem volt hajlandó mutatni Brenda érzelmi kitörése iránt. Harry már régóta tudta, hogy amit diákkorukban mindnyájan szilárdan hittek arról, hogy Piton kivételezik a mardekárosokkal, az csak féligazság. Pontot természetesen soha nem vont le tőlük, és tüntetően nyájasan viselkedett velük, ha más házbeliekkel volt közös órájuk, de ha maguk között voltak, bőkezűen osztogatta a szidalmakat és a büntetőfeladatokat a mardekárosoknak is. És mióta béke volt a varázsvilágban, ezektől már azokat sem kímélte különösebben, akik befolyásos vagy aranyvérű családból származtak.

Egyébként Harryt Piton egész héten békén hagyta.

Lassan letelt az egy hét, és megérkeztek a baglyok a minisztériumból. Pénteken, az utolsó délelőtti óra után McGalagony kihasználta az alkalmat, hogy minden professzor a tanáriban tartózkodott, és egy kis figyelmet kért.

– Kollégák, a reggeli postával megkaptuk a múlt heti meghallgatás eredményét. Azt hiszem, mindnyájan örülni fognak, mert a bizottság négy az egyhez arányban úgy döntött, hogy Miss Kelly folytathatja roxfortos tanulmányait. Már ő is tudja, ugye? – fordult Pitonhoz.

– Igen, a kisasszonynak első dolga volt, hogy eldicsekedjen nekem, hogy baglyot kapott a minisztériumból.

– Tehát mostantól mi vagyunk Brenda családja. Kérem önöket, hogy az elkövetkező hetekben legyenek tekintettel arra, hogy nehéz időszakon megy át. Tizenhárom évesen arra kényszerül, hogy minden hidat felégessen maga mögött, türelmesnek kell lennünk vele. A következő néhány évben, pedig ne tévesszék szem elől a fejlődését. A teher elsősorban Piton professzorra hárul, kérem, vele osszák meg Miss Kellyvel kapcsolatos megfigyeléseiket.

Míg e szavakat hallgatták, Hermione jelentőségteljesen Harryre nézett, aki aprót bólintott jelezve, hogy neki máris van közölnivalója Pitonnal. Bár tartott attól, hogy az igazgatóhelyettes esetleg ismét goromba lesz vele, úgy gondolta, eggyel több vagy kevesebb alkalom már nem számít, legalább túllesz rajta, és megnyugtatja a lelkiismeretét. Miután elhagyták a tanárit, Harry épp az irodája előtt érte utol Pitont.

– Elnézést, Piton professzor, szeretnék mondani valamit Miss Kellyről.

– Akkor fáradjon be, Potter professzor! Mi történt máris? Talán szerelmes levelet kapott tőle?

Csak megszokásból gúnyolódott, Harry látta, hogy valójában jókedvében van, amit az is bizonyított, hogy egy nyájas kézmozdulattal hellyel kínálta. Harry igyekezett nem elpirulni.

– Természetesen nem, Piton professzor, Miss Kelly még rám nézni is alig mer. Kérem, ne értsen félre, nem akarok alaptalanul vádaskodni, de megbeszéltem Hermionével, és ő is azt javasolta, hogy szóljak önnek.

Pitonnak és Harrynek szokásává vált, hogy azon ritka alkalmakkor, mikor beszélgetni kényszerültek, igyekeztek Hermionére hivatkozni, hiszen őt mindketten kedvelték, és így valamelyest csökkent közöttük a feszültség. Piton persze mindig Granger professzorként emlegette őt.

– Miről van szó? – ráncolta a homlokát Piton.

– Attól tartok Miss Kelly azért gyenge sötét varázslatok kivédéséből, mert nem igazán kivédeni akarja a fekete mágiát, hanem közel kerülni hozzá.

Harry ezután tömören összefoglalta, hogyan harcolt Brenda a mumus ellen. Piton nem szólt közbe, de felzaklatták a hallottak. Felállt, járkálni kezdett és nem nézett Harryre. Akkor sem mondott semmit, mikor Harry elhallgatott. Rövid csend után Harry kezdte kínosan érezni magát. Talán mégse kellett volna beszélnie? Nem tudta, mit mondjon vagy csináljon, legszívesebben visszaszívta volna, amit mondott és kiosont volna az irodából. Mikor Piton végre visszaült, könyökét az asztalra támasztva tenyerébe temette az arcát. Harry összeszedte a bátorságát, és megkérdezte.

– Elnézést, professzor úr, nincs jól?... Segíthetek?

Piton fáradt tekintettel nézett fel. Harrynek hirtelen az a gondolata támadt, hogy a professzor megöregedett. Saját magát is meglepte ez a gondolat, hiszen eddig sose tekintett úgy Pitonra, mint akinek kora is van. De hisz már vagy húsz éve ismeri! Hamarjában nem is tudta, hány éves lehet, aztán eszébe jutott, hogy az apjával egyidős.

– Ezt miért nem említette a meghallgatáson? – kérdezte végül.

– Ön azt kérte, hogy segítsem elő, hogy Miss Kelly boszorkány maradhasson; és ha beszélek róla, esetleg ellene fordítom a bizottságot. És ez csak egy kósza gyanú, egy feltételezés. Igazságtalan lett volna Miss Kellyvel szemben, ha előhozakodom vele. Vagy ön szerint…?

– Nem, nem… Igaza volt, jól tette, hogy nem szólt róla. És amit elmondott, sajnos, abban is igaza van. Nekem is feltűnt, hogy egy mérget, vagy valamilyen ártó főzetet mindig nagy örömmel készít. Valóban lenyűgözi őt a fekete mágia. Akárcsak az apját.

– Ezt nem értem, Piton professzor. Az apja egy gazember, ez kiderült Brenda beszámolójából, de mégiscsak egy mugli.

– Nem.

– Hogyan…?!

– Nos, hát… Valakinek előbb-utóbb csak el kell mondanom. Nem vagyok már fiatal, és bármikor történhet velem valami. Miért ne mondhatnám el épp a Nagy Harry Potternek, a Kiválasztottnak, aki legyőzte a Sötét Nagyurat. Ráadásul a Diáklányok Bálványa. Ő biztosan tud majd rá vigyázni, ha nekem nem sikerül, vagy már nem leszek.  McGalagonynak vagy Hermionénak mégse mondhatom el, elvégre mégiscsak nők.

Harry úgy megrökönyödött, hogy hirtelen nem tudta eldönteni, beszívni vagy kifújni akarja-e a levegőt. Csak tátogott, mint egy csuka, és morbid módon arra gondolt, hogy Luna ráhibázott az igazságra.

– Ezt úgy értsem, Piton professzor, hogy Brenda az ön lánya? – nyögte.

– Ha már azt tudod rólam, hogy egy mugli nőtől van egy házasságtörésből született lányom, akár tegezhetsz és szólíthatsz Perselusnak is – mosolyodott el fáradtan, és mesélni kezdett.

– Hestert, azaz Mrs. Kellyt akkor ismertem meg, amikor… amikor menekülnöm kellett. A muglik között húztam meg magam egy ideig. Andrew Kelly egy hosszabb kiküldetésen volt, Hester pedig magányosnak érezte magát. Mindketten tudtuk, hogy csak egy futó kaland. Amikor terhes lett, már közeledett a férje hazatérésének az ideje, így úgy döntött, valahogy majd elhiteti vele, hogy övé a gyerek. Gondolhatod, hogy ez nekem is megfelelt. Azt sem árultam el neki, hogy mágus vagyok, és eltűntem az életükből. Nem vagyok rá büszke, de az az igazság, hogy nem is gondoltam rájuk két évvel ezelőttig. De amikor kiküldtük a roxforti behívókat, szemet szúrt a Kelly név, és a lakcím is megegyezett. Felkerestem Hestert, beavattam, annyiba, amennyibe szükséges volt, és rábeszéltem, hogy engedje el Brendát. Hestertől megtudtam, hogy Kelly sohasem szerette a kislányt, talán mindig gyanította, hogy nem tőle van, soha nem volt hozzá egy kedves szava, de később, mikor született egy fiúk, teljesen elfajultak a dolgok. Higgye el, a meghallgatáson nem túlzott, Kelly valóban brutálisan bántalmazta, tavalyelőtt a karácsonyi szünet után repedt bordákkal jött vissza. És persze, Hestert sem kímélte. Az is csoda, hogy egyáltalán rá tudta beszélni a férjét, hogy Brenda egyáltalán beiratkozhasson ide. Bár talán csak meg akart tőle szabadulni.

– Akkor most miért akarja, hogy visszamenjen?

– Nem tudom, Harry. Nem indokolta, és ki tud kiigazodni a muglik észjárásán? Hogy legyen kin zsarnokoskodnia, vagy szándékosan akarja tönkretenni az életét, vagy a nyakába akarja sózni a házimunkát.

– De Perselus, nem lett volna egyszerűbb, ha mindezt elmondod a minisztériumban? Talán nem lett volna szükség a meghallgatásra sem.

– Gondolod, hogy olyan könnyű beszélni róla? Még négyszemközt is nehéz, még veled is, pedig mennyi mindent tudsz rólam. De ha nem született volna kedvező döntés, persze, a fellebbezés folyamán kénytelen lettem volna nyilvánosságra hozni. De nem biztos ám, hogy hittek volna nekem, nem tudok bizonyítani semmit.

– Szerintem senki nem gondolná, hogy ilyet találsz ki, hogy itt tarthass egy mugli születésű lányt.

– Talán. De ott van például az az öntelt perszóna, Umbridge. De most már nincs jelentősége.

Piton rövid időre elhallgatott, majd mélyen Harry szemébe nézve folytatta:

– Ugye, mindez, amit most elmondtam, az köztünk marad?

– Természetesen, ezt kérned sem kell, Perselus. Efelől nyugodt lehetsz. De Brendának el kell mondanod.

– Hm. Igen, tudom …Majd valamikor. Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá.

Harry nem erősködött. Tudta, hogy a vallomás ellenére Piton Piton marad. Lehetne akár tíz gyereke is, és akár száz titkába is beavathatná őt, teljesen megváltozni soha nem fog. A saját lányával is olyan kimért és szigorú lesz, mint akárki mással, esetleg még jobban is. Viszont Brenda vele még mindig jobban jár, mint Kellyvel, még ha kezdetben ezt nem is fogja így érezni. De Harry már nem is akarta, hogy Piton megváltozzon. Megtanulta tisztelni őt olyannak, amilyen. És egy kicsit szeretni is.

– Harry, említetted, hogy nem mer rád nézni. Szerinted miért? Talán a sunyiság jele, hogy mindig lehajtja a fejét, ha a tanárokkal beszél?

– Nem tudom. Lehet, hogy csak szégyellős, vagy megszokta az apja… illetve Kelly miatt. Kérdezd meg Hermionét, hallottad, mennyi mindent tud a kiskamaszok lelkivilágáról. De lehet, hogy csak velünk ilyen. Elvégre mégiscsak férfiak vagyunk – mondta vigyorogva Umbridge-t utánozva, mire Piton is felkuncogott.

Egy darabig még gúnyolódtak a masnis boszorkányon, az ostoba kérdésein, meg a „kis női figyelmen”, amire szerinte Brendának szüksége van. Majd a lányok Harry iránti vonzódásán szórakoztak egy darabig. Egészen feloldódtak.

Mikor Harry már távozni készült, Piton ismét elkomorodott, és visszatartotta.

– Ugye, segítesz nekem Brendát a helyes útra terelni, Harry? Nagyon aggaszt ez a túlzott érdeklődése a fekete mágia iránt. Te, mint sötét varázslatok kivédése tanár, sokat tehetsz érte. Nem akarom, hogy szenvedjen… a kislányom… Mert ha így folytatódik az lesz a vége… én már csak tudom. Nem akarom ráörökíteni a sorsom.

– Nem lesz belőle fekete boszorkány, ezt garantálom neked, Perselus.

– És ugye vigyázol rá, ha velem történik valami… ha már nem leszek. Te tudod egyedül, hogy az én lányom, senki mást nem kérhetek meg erre.

– Mindent megteszek, de miért ne tudnál vigyázni rá te is, amíg szükséges? Hidd el, az unokáidat is tanítani fogod bájitalkeverésre!

– Unokák? Jó is lenne – mosolygott Piton. Látszott, hogy még soha nem gondolt arra, hogy nagy valószínűséggel unokái is lesznek.

– Nagyon köszönöm, Harry! – nyújtotta a kezét Piton.

Harry nem is próbálta leplezni a felindultságát, és megragadta a professzor kezét. Kézfogásukban benne volt a bocsánatkérés, a megbocsátás, a bizalom, a hála, a tisztelet, az elfogadás, a megértés. És még sok-sok túlcsorduló érzelem, amire talán szavunk sincs.

Vége