Robert Langdon ásítozva csoszogott be, kezében az újsággal. Hiába, egy ilyen vénségnek, már nem való az éjszakázás, még akkor sem, ha az éjszaka izgalmait egy csodálatos könyvnek köszönheti. Azért feküdt le hajnali fél háromkor, mert képtelen volt rászánni magát a lámpaoltásra, míg el nem olvasta a Harry Potter and the Deathly Hallows utolsó sorát is.

Amikor immár nyugdíjasként három hónappal ezelőtt az adótanácsadója javaslatára az angliai Surrey grófságba költözött, szentül megfogadta, hogy bepótolja a szépirodalmi hiányosságait, hiszen aktív éveiben csak szakkönyvek olvasására jutott ideje. Az ezredforduló környékén hatalmas népszerűségnek örvendett a Harry Potter-sorozat, és most, hogy fél évvel ezelőtt J. K. Rowling megkapta az irodalmi Nobel-díjat, és a varázslónövendék iránti rajongás főnixként támadt fel a könyvbarátok körében, Langdon is nekiveselkedett a hét kötetnek, – amelyet egy furcsa véletlen folytán egy keresztrejtvény-pályázaton nyert néhány hete –, és remekműnek találta a regényfolyamot. Úgy érezte, Harrynek és barátainak köszönhetően tíz évet fiatalodott.

Kitöltötte a kávét, és a forró italt szürcsölgetve lapozgatni kezdte az újságot. Elsőként mindig a gyászjelentéseket futotta át, maga sem tudta, hogy miért, hiszen a közvetlen szomszédságában bekövetkező halálesetekről, nyilván előbb szerzett volna tudomást, mint a lapkiadó, egykori kollégái és tudóstársai nekrológját bizonyára nem olvashatta volna a Surreyi Hírekben, mást pedig nem ismert. De az ő korában már érthető volt, ha csak egyszerűen tudni akarta, kiket élt túl. A következő neveket olvasta: Nancy Fletcher, John Whibby, Fred King, Runny Doversle, Anne O’Connor, Musztafa el-Amer, Rita Grishwood, Normann White, Larry Forward, Denis Lishfield, Sheila Launne, Edward Hirsle, Hixö Ni-Csen, Canny Mayer, Edna Clifford, Ivy Cunningham, Rama Vuhatahanda, Peter Harris.

Természetesen nem ismerte egyiküket sem. Vagy mégis? Valami furcsa, déja-vu-szerű érzés lett úrrá rajta. Abban biztos volt, hogy személyesen soha nem találkozott egyikükkel sem, de az egyik név mintha ismerős lett volna, csakhogy még azt sem tudta, melyik ez a név. Újra végigolvasta őket, majd még egyszer, immár hangosan, szótagonként ízlelgetve a neveket. Maga sem tudta, hogy hirtelen miért lett ez ilyen fontos neki, de még soha nem csalódott, ha a megérzéseire hagyatkozott, ideje pedig volt bőven. De tisztában volt azzal, hogy a görcsös igyekezet nem használ, ezért miután jó néhány perc elteltével sem jutott semmire, elterelte a figyelmét a nevekről, és a többi adatot vette szemügyre: a településneveket és a leélt évek számát:

Nancy Fletcher (84 év, South Norwood);  John Whibby (79 év,Guildford); Fred King (51 év, Thornton Heath); Runny Doversle (72 év Weiltling Night); Anne O’Connor (90 év, Farnham); Musztafa el-Amer (48 év, Guildford); Rita Grishwood (17 év, West Clandon);  Normann White (3 év, Stoke D’Abernon); Larry Forward (78 év, Shalford); Denis Lishfield (81 év, Reigate); Sheila Launne (32 év, Guildford);  Edward Hirsle (62 év, Hampstead Brook); Hixö Ni-Csen (89 év, Frensham);  Canny Mayer (8 év, Farnham); Edna Clifford (102 év, Shalford);  Ivy Cunningham (75 év, Guildford); Rama Vuhatahanta (98 év, Thornton Heath); Peter Harris (16 év, Epsom).

Ez sem segített, de nem adta fel. Töltött magának még egy kávét, előkeresett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, relaxálásképp behunyt szemmel végzett néhány fejkörzést, és ismét a nevekre koncentrált: újra hangosan olvasott, és ösztönszerűen lejegyzett néhány szótagot. Majd találomra összekevert néhány vezeték-és keresztnevet: Nancy Grishwood, Normann Hirsle, Hixö O’Connor – ezt gyorsan áthúzta –, Runny Launne, Anne Fletcher, Canny Clifford,…, de még mindig nem ugrott be neki semmi. Újra az eredeti nevekre nézett, és most hadarva, gyorsan egymás után olvasni kezdte őket. Ezt végigcsinálta néhányszor, és lassan már kívülről fújta a listát.

Egyszer csak megakadt Ez a negyedik névnél történt: Runny Doversle. A név betűit rutinosan ábécérendbe szedve papírra vetette: DEELNNORRSUVY; ellenőrzésképpen végigfuttatta rajta a szemét, majd elégedetten elvigyorodott. Hát ezért volt olyan furcsán ismerős! Micsoda véletlen! Éppen csak végigolvasta a Harry Potter hetedik kötetét, és néhány óra múlva találkozik az újságban egy névvel, amely pontosan Harry bácsikája nevének anagrammája: Runny Doversle – Vernon Dursley. Sőt! A mese szerint Dursleyék épp itt, Surrey grófságban laknak. Vajon mennyi a valószínűsége egy ilyen véletlennek? Talán nem is olyan kevés. Sokan laknak Surreyben, és ha tegnapig élt itt egy Hixö Ni-Csen nevű személy, akkor a lakosok neveiből bármilyen anagrammát elő lehet állítani.

Az újság szerint Mr. Doversle egy Weiltling Night nevű városkában élt, míg meg nem halt hetvenkét éves korában, felesége és fia gyászolja. Langdon végzett egy gyors fejszámolást, és megállapította, hogy a hetvenkét év Vernon Dursley-nek is épp megfelelne, hiszen ha Harry Potter létezne, most a negyvenes éveiben járna. Fantáziáját szabadon szárnyalni hagyva megállapította, hogy Petúnia biztos nem tekintené gyászoló családtagnak Harryt és Ginnyt, Marge már régebben is meghalhatott, Dudleyról pedig nem tudta elképzelni, hogy bármelyik nő is férjül választotta volna, így a gyászoló család létszáma is stimmelt.

Ezután a város nevén kezdett el gondolkodni. Hol is laktak Dursleyék pontosan? Langdon csak annyira emlékezett, hogy Little „Valami”. Apró vonalakkal áthúzott két L-t, két T-t, egy E-t és egy I-t Weiltling Night nevében, és homlokráncolva fürkészte a maradék betűket, majd korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, és átsietett a könyvtárszobába.

Mikor izgatottan visszatért, már kezében volt az első kötet, nyitva a harmadik fejezetnél, ott, ahol a bagoly meghozta a roxforti meghívót Harrynek. A borítékon a Little Whinging név volt olvasható, az újságban a „little” szó betűinek áthúzása után WINGNIGH maradt a „Weiltling Night”-ból. Ha az utolsó H-t becsúsztatja a W és az I közé, a másik I-t pedig felcseréli a mellette lévő N-nel, akkor… Hihetetlen! Ez már nem lehet véletlen! Itt valaminek lennie kell!

Ms. Rowling kiválasztott egy családot, anagrammát csinált az apa nevéből, és a városkáéból, ahol laktak. De miért? Van valami különleges a Doversle családban? Vagy az egész egy rejtett üzenet? Lehetséges volna, hogy Vernon Dursley és Runny Doversle egy és ugyanaz a személy? És ez azt jelentené, hogy boszorkányok és varázslók márpedig vannak, és Harry Potter a valóságban is létezik? És hogy ő, Robert Langdon, bizony nem más, mint egy mugli?

De mindenképpen több bizonyítékot kell szereznie!

Ismét elkapta a kutatási láz, akárcsak fiatal korában. Szerencsére, már nem kellett Róma, Párizs vagy London utcáin szaladgálnia, mint annak idején. Mióta a Hágai Nemzetközi Bíróság kötelezte a Vatikánt, hogy tegye mindenki számára hozzáférhetővé a teljes könyvtárát, az Interneten minden, de minden megtalálható volt, amire szüksége lehetett, csak tudni kellett, hogyan keresse.

Természetesen nemcsak a vatikáni könyvtárban kellett kutatnia, hanem a népesség-nyilvántartó és az adóhivatal nyilvános adatbázisában, napilapok archívumában, egyetemek elektronikus könyvtárában. Mint kutazó tudós, korábban hozzáférést kapott a CIA, a NASA, az FBI, az MI5, az Interpol egyes titkos aktáihoz, jogosultságát pedig a nyugdíjazással sem vesztette el, így további adatokhoz juthatott. Mivel az évek során szakértőjévé vált annak, hogy minden apróságra odafigyeljen, és látszólag jelentéktelen momentumokból fontos következtetéseket vonjon le, hamar munkába lendült. Egész nap a számítógépet pötyögtette, adatbázisok és weblapok tömkelegét nézte át, megfeledkezett a fáradtságáról és a házhoz szállított ebédhez sem nyúlt. És a bizonyítékok egyre csak gyűltek: 1991-ben valóban megszökött egy Boa constrictor az állatkertből, megtalálta a Doversle névre kiállított számlát  Shintlats Hotel-béli szobafoglalásról; 1992. szeptember 1-ről a  NASA-nak volt egy feljegyzése egy Nagy-Britannia fölött repülő azonosíthatatlan tárgyról, amely akár egy Ford Anglia is lehetett; 1993 nyarán megjelent egy felhívás egy Ruisis Negri nevű veszélyes, szökött bűnözőről; megtalálta a brockdale-i híd katasztrófájának megfelelő valós eseményt is…stb…stb. Rowling, néhány nevet, amelyet a muglik felismerhettek, megváltoztatott, de ezeket nem volt nehéz megfejteni: Begonia Snave-ből lett Petunia Evans; és ahogy a begóniából petúnia lett, úgy lett a nősziromból liliom, azaz Irish Snave-ből Lily Evans. Langdon csak azon csodálkozott, hogy ez eddig még senkinek sem tűnt fel. Az elmúlt húsz évben százszor is kielemezték a regénysorozatot, amely ráadásul PhD-disszertációk, számítógépes játékok, és fanfictionök ezreinek szolgált alapul, mégsem vette észre senki ezeket a nyilvánvaló megfeleléseket. Hát ennyire vakok lennének a muglik?

Estére összeállt a kép, és Langdonnak immár meggyőződésévé vált, hogy Rowling története maga a valóság. És akkor most mihez kezdjen? Mindenképpen beszélnie kell az írónővel, valamilyen magyarázattal muszáj szolgálnia. Az Internetről megszerezte Rowling ügynökének elérhetőségét, de egyelőre még várnia kellet, hiszen csupán közvetett bizonyítékok álltak a rendelkezésére. Szüksége volt valami kézzelfoghatóra.

Rövid ideig tartó gondolkodás után arra jutott, hogy elmegy Doversle temetésére. Miért is ne? Vesztenivalója nincs, ideje viszont van bőven. Az újsághír szerint a szertartásra a másnap kerül sor Weiltling Nightban, és ha Harry Potter valóban létezik, és a jelleme valóban olyan, amilyennek Rowling ábrázolta, akkor elkíséri nagybátyját az utolsó útjára, ebben Langdon biztos volt.

Interneten lefoglalta a vonatjegyét, kikészített magának egy konzervatív szabású fekete öltönyt, jóízűen megvacsorázott, lezuhanyzott, és a jól végzett munkától elégedetten aludt el.

***

A temetés alatt titokban a tömeget fürkészte, miközben a markában szorongatott egy gyufásdoboz méretű kamerát. A Sing-Runng fúrógépgyár igazgatóhelyettese már negyed órája méltatta egykori főnöke érdemeit, de Langdon még mindig nem fedezte fel Harryt. Már kezdett kételkedni elmélete helyességében, mikor rájött, hogy egy ostoba, de teljesen természetes hibát követett el. A két éve kábítószer-túladagolásban elhunyt lecsúszott színész, Dan Radcliffe hasonmását kereste. Bár a Harry Potter-filmeket Langdon nem látta, azt nagyon jól tudta, hogy ki játszotta a főszerepet, és Radcliffe néhány felnőttként forgatott filmjéből jól ismerte a színész arcát, akinek karrierje a kezdeti sikerek után megakadt. A kudarcokat elviselni nem képes Radcliffe először az alkoholban, majd a drogfogyasztásban keresett vigaszt, és mivel a sorozatos elvonókúrák sem segítettek rajta, egyenes út vezetett a tragédiához.

Langdon észbe kapott, hogy semmi sem garantálja, hogy a felnőtt Harry Potter egy kicsit is hasonlít a felnőtt Dan Radcliffe-re, így immár más szemmel újra végignézett a jelenlévőkön. Sok volt köztük a negyven és ötven év közötti férfi, és Langdonnak elképzelése sem volt, hogy szűrhetné ki közülük Harryt, ha egyáltalán ott van.

Aztán észrevett valami különöset. Egy négyfős társaságon akadt meg a szeme, amelynek két női tagja szolid, divatos, de hajszálra egyforma szabású, fekete kosztümöt viselt. Langdon elég jól ismerte a női nemet, hogy tudja, ez nem normális, ilyet a nők nem tesznek, két nő nem mutatkozik együtt egyforma öltözékben; legfeljebb jelmezbálon, vagy ha ikrek. De ez egy temetés, és biztos, hogy nem ikrek. A magasabbik szemüveget viselt, hosszú haját szigorú kontyba tűzte, szabályos vonásait pedig temetéshez illően komorrá rendezte. A másik alacsonyabb és némileg teltebb volt, égővörös haja lágy hullámokban omlott a vállára, inkább bájos, mint szép arcán feszültség tükröződött. A korukat nehéz volt megállapítani, érett huszonöt évesek éppúgy lehettek, mint ápolt negyvenesek. Langdon ránézett a társaságukban lévő két férfira, és megfordult vele a világ.

Hát megtalálta! A vörös hajú nő nyilván Ginny, és ott áll mellette sötét öltönyben Harry Potter. Még nem őszült, fekete haja most is a homlokába lógott, és szemüvege mögül meredten bámulta a szónokot. Valószínűleg azonban nem a beszédre figyelt, talán inkább a gyerekkorán töprengett. Arcán néhány barázda jelezte az átélt küzdelmeket, de smaragdzöld szemében még lobogott a fiatalság lángja. A másik nő csak Hermione lehet (vajon ez a valódi neve?), a mellette álló enyhén pocakos, erősen kopaszodó férfi, aki néha idegesen tekintget körbe, mintha támadásra számítana, pedig Ron. Ez megadja a magyarázatot az egyforma kosztümökre: A két nő nem lehet igazán járatos a muglidivatban, és biztos, ami biztos alapon az egyetlen rendelkezésre álló ruhát másolták le valamilyen bűbájjal.

Amikor visszanyerte a lélekjelenlétét, Langdon bekapcsolta a kamerát, és titokban készített egy rövid felvételt a négyesről. Elhatározta, hogy a temetés után követni fogja őket, amíg lehet, és mindenképpen szerez valamilyen bizonyítékot, a varázslók és a boszorkányok létére.

A részvétnyilvánításokat Begonia egyedül fogadta. Langdon kiderítette, hogy az ifjabb Doversle – regénybeli nevén Dudley Dursley, de a valóságban ugyanúgy hívták, mint az apját – épp a lánykereskedelemért kiszabott sokéves börtönbüntetését tölti. Abból, hogy az apja temetésére sem kapott eltávozást, hogy veszélyes, javíthatatlan bűnöző vált belőle. Langdon fürkészve figyelte, ahogy Harry kezet szorít a nagynénjével, és Begonia fagyos tekintetén látszott, hogy csak azért tűri el unokaöccse udvarias gesztusát, mert a botránytól még egy varázsló érintésénél is jobban irtózik

Amikor a tömeg feloszlott Langdon észrevétlenül a négyes nyomába eredt. Arra számított, hogy dehoppanálással fognak távozni, és ha ezt sikerül kamerájával rögzítenie, már konkrét bizonyítékkal szembesítheti Rowlingot, aki így kénytelen lenne magyarázattal szolgálni.

Minden az elvárásai szerint alakult. A temetőhöz tartozó parkoló egy távoli részében Harryék megálltak. Langdon lehúzódott egy Jaguar fedezékébe, és görcsösen szorongatta a kamerát. Harry, Hermione, Ginny és Ron diszkréten körbenéztek, egymásra pillantva bólintottak, és eltűntek a semmiben.

– Langdon professzor? – szólalt meg egy hűvös hang a háta mögött.

Langdon már öreg volt a hirtelen mozdulatokhoz, így fájdalom nyilallt a csípőjébe, és majdnem elesett, ahogy egyszerre próbált megfordulni és felegyenesedni.

– Tessék, mit óhajt? – kérdezte olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy temető parkolójában egy Jaguar mögött kuporog.

– Beszélni önnel.

– Ismerjük egymást?

– Személyesen még nem találkoztunk, de abból ítélve, ahogy azt a négy fajankót figyelte, pontosan tudnia kell, hogy ki vagyok.

– Nem tudom, miről beszél. – Langdon igyekezett a lehető legtöbb méltóságot csempészni a hangjába.

– És azt is tudnia kell, hogy nekem nem lehet hazudni.

Langdon alaposan megnézte magának a fekete ballonkabátot viselő, különös alakot. Öregember volt, ápolatlan, ősz hajjal, sárgásfakó, mélyen barázdált arccal, és nagy, görbe orral. Szénfekete szeme alatt hatalmas táskák éktelenkedtek, de tekintete korát meghazudtoló erőt és energiát sugárzott.

– Pers… Perselus Piton? Piton professzor?

– Személyesen – biccentett Piton.

Langdon ezt álmodni sem merte volna. Eddig izgalmas, játékos nyomozásnak tűnt az egész, de most itt áll szemtől szemben a regénysorozat egyik kulcsfigurájával, aki a jelek szerint nagyon is tudja, hogy miben sántikál. Erre nem készült fel.

– Honnan tudja, hogy ki vagyok? – tette fel a legelső kérdést, ami eszébe jutott.

– Én sok mindent tudok, és sok mindent szeretnék elmondani önnek. De persze nem itt.

Rövid ideig tartó szünet után Langdon lassan megszólalt:

– Nálam nyugodtan beszélgethetnénk, egyedül élek. Higgye el, Piton professzor, égek a kíváncsiságtól, és természetesen nagyon szívesen látom.

– Rendben van, ma kora este felkeresem. És ugye nem kell kérnem, Langdon professzor, hogy addig ne szóljon senkinek a felfedezéséről. Nagyon fontos, hogy minden apró részlettel tisztában legyen, mielőtt megteszi a következő lépést.

– Természetesen, Piton professzor, úgy lesz, ahogy kívánja.

– Köszönöm. – Piton gyorsan körbepillantott, és miután megállapította, hogy rajtuk kívül senki nincs a közelben, halk pukkanással dehoppanált.

Langdon pecekig megkövülten állt, és próbálta felfogni a történteket. Látta dehoppanálni a kor leghíresebb varázslóit, sőt, az egyikük név szerint ismeri őt. Hihetetlen!

Aztán észbe kapott: ha fogadni akarja Pitont, jó lesz, ha igyekszik haza, a mugli közlekedési eszközökkel, taxival, vonattal, bizony sok időbe telik az utazás.

***

Hazatérve izgatottan készült a vendéglátásra. A lakás szerencsére tiszta volt, hetente kétszer járt nála a takarítószolgálat munkatársa, csak a szanaszét heverő jegyzeteit kellett összeszednie. Behűtött néhány üveg italt, előkészített mindent a kávé- és teafőzéshez is, ha a Piton esetleg ilyesmit óhajtana.

Mégsem merte túlságosan beleélni magát. Néha átsuhant rajta a gondolat, hogy esetleg vénségére megbolondult, és minden csupán káprázat és hallucináció volt.

Megdobbant a szíve, mikor megszólalt az ajtócsengő. Nem kellett csalódnia, Piton érkezett meg, ugyanazt a fekete ballonkabátot viselte, mint délelőtt. Langdon udvariasan beljebb invitálta, Piton pedig elfogadott egy pohár konyakot, mielőtt a tárgyra tért volna.

– A lényeget összefoglalva: fél évvel ezelőtt Ms. Rowling megkapta az irodalmi Nobel-díjat, egy kicsivel később, ön Surrey-be költözik, majd egy keresztrejtvény-pályázaton megnyeri az írónő legnépszerűbb művét, és miután elolvasta, valami miatt gyanút fog, hogy a mese maga a valóság, majd elmgy a történet egyik vélt szereplőjének a temetésére bizonyságot szerezni.

– De hát honnan tudja mindezt? – nyögött fel Langdon.

– Tudok többet is: nevezetesen azt, hogy a szálakat a háttérből mozgatják.

– Ezt hogy érti?

– Mit gondol, olyan bonyolult dolog megvesztegetni egy adótanácsadót, vagy manipulálni egy rejtvénypályázat nyertesének kisorsolását? – mosolygott sejtelmesen Piton.

Langdonnak néhány másodpercébe telt, mire feldolgozta a hallottakat.

– Maguk? Maguk, mágusok intézték úgy, hogy mindent megtudjak De hát miért?

– Nem – rázta fejét Piton. – Mi mindent tudunk, és nyomon követtük az eseményeket, de a mágusvilágnak nem érdeke, hogy a muglik tudomást szerezzenek a létünkről.

– Akkor ki?

– Egy szervezet, amely valaha korlátlan hatalommal bírt, de ebből a hatalomból mára már csak morzsák maradtak. Ez a szervezet arra számít, hogy ha talál magának egy „ellenséget”, akkor önmagát sebezhetőnek feltűntetve, önvédelemre hivatkozva visszaszerezheti a régi hatalmát, vagy annak legalább egy részét. Ellenségnek pedig minket, boszorkányokat és varázslókat választottak.

– Az egyház?

Piton bólintott.

– Úgy érti, az egyház megvesztegette a Nobel-bizottságot, Highsmithet, az adótanácsadómat és a rejtvényújság kiadóját, csak azért, hogy engem rávezessen a varázsvilág valóságosságára?

– A Nobel-bizottságot nem, addig már nem ér el a kezük. De a másik két dologra bizonyítékaink vannak, és arra is, hogy Doversle halála nem véletlen.

– Megölték Doversle-t csak azért, hogy felfigyeljek a gyászhirdetésre? Ez őrület? Honnan tudták, hogy észreveszem az anagrammát, vagy hogy egyáltalán elolvasom a könyveket? És miért fontos, hogy pont velem tudassák? És Rowling? Ő is benne van az összeesküvésben?

– Az egyház újra akarja indítani a boszorkányüldözést, és semmi sem túl nagy ár nekik, hogy a közvélemény és a világi hatóságok elfogadják ezt a szándékukat. Ha hangoztatni kezdik, hogy boszorkányok és varázslók márpedig vannak, és veszélyt jelentenek a „normális”, „tisztességes” polgárokra nézve, akkor senki sem hinne nekik. Viszont ha feddhetetlen, közismerten becsületes és semleges tudósok megerősítenék a varázsvilág létét, már más lenne a helyzet. Ha most nem figyelt volna fel a gyászjelentésre, kitaláltak volna valami mást. Egyébként a megfigyeléseink szerint ön az elmúlt héten legalább tizenhat embernek említette, hogy épp mit olvas; ha ezt mi tudjuk, tudhatják ők is. És természetesen nem ön az egyetlen, akit ilyen módon megkörnyékeztek. A vezetésemmel egy kis csapat nyomon követte ezt a kis egyházi összeesküvést, és az elmúlt húsz évben 2-3 tucat tudóssal folytattam hasonló beszélgetést, mint most önnel.

– És ön megkérte őket, hogy hallgassanak.

– Pontosan. És akik erre nem voltak hajlandók, vagy elméjükbe pillantva úgy láttam, hogy hamisan ígérik, hogy tartják a szájukat, azoknál emléktörlést alkalmaztam. Remélem, hogy önnél erre nem lesz szükség.

Langdon eltöprengett. Már elképzelte, hogy mit mond majd Ms Rowlingnak, hogyan veszi őt rá, hogy tárják a világ elé az igazságot. Neki, Langdonnak, életműve koronája ez a felfedezés. De a lelke mélyén tudta, hogy Pitonnak igaza van. Szégyen, de sajnos a harmadik évezredben még mindig tartani kell az emberi ostobaságtól és fanatizmustól. A mesének mesének kell maradnia, ha nem akarja, hogy újabb sötét középkor köszöntsön az emberiségre. Őszintén elhatározta, hogy teljesíti Piton kérését, hiszen úgysem szállhat szembe vele, és nem akarta elveszíteni ezt a szédületes tudást sem. Komolyan bólintott.

– Megőrzöm a titkot. De lenne még néhány kérdésem.

Piton egy kézmozdulattal jelezte, hogy Langdon felteheti a kérdéseit.

– Rowling? Ő miért csinálta ezt az egészet? Miért írta meg a könyveket?

– Ms. Rowling lenne az első, aki cáfolná, hogy igaz a meséje. És még csak nem is hazudna, neki fogalma sincs arról, hogy mi a valóságban is létezünk. Fájdalmas bevallanom, de köztünk is van egy áruló, aki titokban a mugli egyház kezére játszott. Annak idején kiválasztottak egy tehetséges, fiatal nőt, az áruló titokban éjszakánként a hálószobájába hoppanált, és – hasonlóan az emlékmódosításhoz – lassanként a fejébe csepegtette a Harry Potter-történetet, amelyet aztán a hölgy regényként írt meg.

– És ki az áruló?

– Remus Lupin.

– Az nem lehet,… hiszen ő olyan…

– Jó sötét varázslatok kivédése tanár? – mosolygott gúnyosan Piton. – Nos, tudnia kell, hogy a könyv csak körülbelül kilencven százalékban fedi a valóságot. Runny Doversle-ből Vernon Dursley lett, Ruisis Negriből Sirius Black, az árulóból pedig nyájas vérfarkas. Ha Runny Doversle neve megjelenik az első kötetben, ő pert indított volna a kiadó ellen, a könyveket bezúzzák, és a folytatás soha nem lát napvilágot. A tényeket kódolva kellett közölni, hogy ne legyen túl egyértelmű, de ezeknek a kódoknak megfejthetőnek is kellett lenniük, hogy egy önhöz hasonló elme rájöjjön az igazságra. Lupin pedig egyszerűen kedvező színben akarta feltüntetni magát, ezért a saját jellemét némileg módosítva plántálta az írónő fejébe. Talán tudat alatt mindig arra vágyott, hogy kedves, szeretetre méltó ember legyen, és mivel a valóságban ezt nem sikerült megvalósítania, így kárpótolta magát.

Majd látva Langdon némileg hitetlen tekintetét hozzátette:

– Ezt nemcsak én mondom. Higgye el, Granger és Potter is alátámasztaná a szavaimat.

– Természetesen, hiszek önnek, Piton professzor, csak egy kicsit meg kell emésztenem mindezt. Olyan felfoghatatlan.

Piton szedelőzködni kezdett.

– Ha nincs több kérdése, én talán mennék is.

Langdonnak bizony még rengeteg kérdése volt. Tudni szerette volna, mi történt Harryvel és a többi szereplővel az elmúlt több mint két évtizedben, de valahogy sejtette, hogy ezt a professzor már úgysem mondaná el. Ő csak egy mugli, és már így is túl sokat tud.

– Azt hiszem, mindent megtudtam, Piton professzor. Nagyon köszönöm, hogy megosztotta velem ezt a csodálatos titkot. És még egyszer: rám számíthat, senkinek nem mondok semmit, az én vágyam is az, hogy önök biztonságban legyenek az egyháztól.

Piton felkacagott

– Drága Langdon professzor, hát mégsem érti? Csak nem képzeli, hogy nekünk boszorkányoknak és varázslóknak félnivalónk lenne? A mugli egyház ugyanúgy nem tudna kárt tenni bennünk, ahogy ötszáz éve sem tudott. A hőhűtő bűbáj és a hoppanálási képesség segítségével most is könnyedén kijátszhatnánk az üldözőket. A boszorkányüldözés révén ismét csak a muglik lennének veszélyben a mugliktól. Nem a varázsvilág érdekében fáradozom, én azért dolgozom, hogy önöket, muglikat megvédjem. Mégpedig saját maguktól.

Vége