„… nem az számít, hogy minek születik valaki,

hanem az, hogy mivé nő fel!”

(Albus Dumbledore)

Kviblinek születtem. Anyám a környék legjobb boszorkánya volt, apám egész ügyes varázsló. Én soha nem mutattam tehetséget, nem is kaptam roxforti meghívót. De céljaim voltak. Értelmes életet akartam élni, nem pedig másodrangúként tengeni-lengeni bele a nagyvilágba. És persze igényeltem a korombeliek társaságát. Szívós munkába került, de kiharcoltam, hogy a szüleim elengedjenek, a muglik egyik jó hírű, bentlakásos középiskolájába.

Itt újabb kihívás várt rám, be kellett illeszkednem. Sikerült ez is. Leérettségiztem, majd egyetemre mentem és lediplomáztam. Munkát vállaltam, és több mint negyven évig dolgoztam választott hivatásomban.

Közben persze megtaláltam a páromat. Akivel egy életen át, jóban, rosszban együtt voltunk. De nem árultam el neki, honnan jöttem, így minimalizálnom kellett a kapcsolatomat a varázslócsaládommal. Ez törvényszerűnek tűnt, nem jelentett nagy áldozatot, de kicsit elszomorított. Hamarosan szültem egy kislányt. Éveken át figyeltem őt, kerestem a jeleket. Semmi. Örülnöm kellett volna? Vagy épp ellenkezőleg? Nem tudom. Elfogadtam. Lett volna más választásom?  Soha semmit nem tudott meg az anyai nagyszüleiről.

Teltek az évek. Néha feltűnt egy-egy furcsaság: egy furcsán öltözött ember, egy furcsán reagáló kisgyerek, egy furcsán viselkedő tárgy. Én tudtam, hogy miről van szó. Vagy csak tudni véltem? Próbáltam nem odafigyelni. Miért foglalkoztam volna ilyesmivel? Nem volt lényeges.

– Min nevetsz, anya? – kérdezte egyszer a lányom.

– Semmi fontos, kicsim – feleltem, majd megcsókoltam a homlokát és gyorsan becsuktam a könyvet. Az ő történelemtankönyvét. Nem akartam, hogy meglássa, hogy a középkori boszorkányüldözéseken mosolygok. Magyaráztam volna el neki a hőhűtő-bűbájt?

A szüleim temetésére még elmentem. Akkor láttam utoljára a testvéremet és a rokonaimat. Mindig úgy gondoltam, szégyellnek engem, de lehet, hogy csak megvolt a maguk gondja-baja. Igaz, én sem közeledtem hozzájuk. Talán kellett volna?

Teltek az évek. A lányom felnőtt, lediplomázott, férjhez ment, szült egy kislányt. Kötelességszerűen figyeltem őt is: semmi, ami ne lenne normális. Az ő történelemkönyvébe már nem lapoztam bele.

Leéltem az életemet a muglivilágban, mugli a férjem, a lányom, a vejem, az unokám. Megöregedtem. Lassan lejár az időm, és távoznom kell. Gondolatban elterveztem már a sírkövemet. Tudom, hogy valójában nem lehet majd ilyen, de jólesik elképzelni. Sima kő, semmi díszítés. Csak a nevem, a két évszám, és egyetlen szó: mugli.

Vége