Hermionét furcsa érzés kerítette hatalmába az utóbbi napokban, és ez az érzés mostanra már nagyon zavaróvá vált. Mintha valaki figyelné, de soha nem látott senkit, hiába próbált rájönni, valóban figyelik-e. Éppen a belváros felé sétált a délutáni napsütésben, amikor újra magán érezte a figyelő tekintetet. Megállt egy sarki újságosnál, és amíg úgy tett, mintha megnézné a kínálatot, óvatosan körülnézett minden irányba. Semmi. Még mindig semmi.
Mágiához nem nyúlhatott, túl sok volt a mugli a környéken, így maradt a hagyományos út, hogy talán sikerül kiszúrni a kéretlen kísérőt. Nem járt sikerrel, a leskelődő nagyon körültekintőnek bizonyult. Már ha tényleg figyeli valaki, és nem az üldözési mánia uralkodott el rajta. Újra elindult a kirakatokat nézegetve, hogy melyik üzletben találhatna valamilyen alkalomhoz illő ruhát a hétvégi ünnepségre és az esti bálra. Valójában inkább csak báli ruhára volt szüksége, mivel az egész napos program alatt egyszerű és kényelmes öltözetet akart viselni.

Az egyik üzlet kínálata felkeltette az érdeklődését, így belépett az ajtón, és mosolyogva fordult az elé siető eladó felé. Elmondta, milyen kívánságai vannak a ruhát illetően, és pár perccel később már a próbafülkében állt néhány esélyesnek vélt darabbal.
Az első estélyi vadító vörös selyemből készült, pánt nélküli kreáció volt, hátul fűzős megoldással. A szoknyarész egyenes szabású volt, arany cikornyás mintával, oldalt combig érő hasítékkal. Igazi griffendéleshez illő színösszeállítás. Elvigyorodott a próbafülke magányában a gondolatra, hogy milyen képet vágnának a Nagyteremben, ha ebben a szerelésben lejtene be Draco oldalán. Nagy csend lenne egy pillanatra, az biztos, talán néhány pohár is engedne a gravitációnak, és elhagyná gazdája biztonságot jelentő kezeit.
A második darab mélykék színben pompázott, vékony pánt futott körbe a nyakán, és az egész ruhán ezüst minta futott át. Megpördült a tükör előtt, és a szoknya elegáns suhogással lebbent körbe. Kritikusan méregette tükörképét, amikor újból elkapta az a kellemetlen érzés, ami már az utcán is utolérte. Végigfutott rajta a gondolat, hogy kísérője a boltba is követte, de pontosan emlékezett, hogy mióta belépett az üzletbe, nem érkezett új vevő. Óvatosan kikémlelt a fülkét takaró függönyök között, de nem látott rá az ablakra, így nem tudta ellenőrizni, álldogál-e ott valaki. Bosszúsan fordult újra a tükör felé, de ez a ruha sem nyerte el a tetszését, valahogy nem ez volt az, amit keresett. Tudta, hogy az lesz az igazi, amelyiket ha meglátja magán a tükörben, első pillantásra beleszeret. A harmadik ruhaköltemény gyönyörű zöld volt, szintén ezüstszállal átszőve, vékony pántok fogták össze hátul az anyagot, hogy az fennmaradjon viselőjén. Igazán remekül állt neki, de azt csak a kíváncsisága hozatta be vele, nem akart a Mardekár színeiben feszíteni Draco Malfoy oldalán. Azzal még nagyobb felháborodást keltene, mint amekkorát már így is fognak, amiért ők ketten egymás oldalán fognak megjelenni. Nehéz sóhajjal bújt ki a ruhából, és már nyúlt is az utolsó, próbára szánt darab után.
Belebújt a halvány, pezsgőszínű anyagba, ami finoman ölelte körbe testét, ahogy a földig omlott. Eligazította a két vékony pántot, amik az anyag színe miatt szinte láthatatlanok voltak, ahogyan belebújtatta karjait, és messzebbről nézve olyan hatása volt, mintha semmi sem tartaná fenn a ruhát a lányon. Trükkös megoldásának hála, Hermione egész háta szabadon maradt szinte derékig, ám a vékony pántok biztonsággal tartották rajta a ruhát. A dekoltázstól kezdve fehér gyöngyök díszítették egészen csípőig, olyanok voltak, mint az igazgyöngyök. Hermione meglepetten nézett a tükörbe, alig hitt a szemének, amikor megpillantotta magát. Mintha nem is ő lenne az a nő, aki bejött a próbafülkébe. Próbaképpen lazán felfogta a haját, hogy akkor is jó-e az összkép, ha kontyba tűzi frizuráját. Nem csalódott, így is szép volt.
Maga mellé képzelte kísérőjét, talpig fekete dísztalárban, és úgy vélte, hogy remekül fognak együtt mutatni. Teljesen megfeledkezett a külvilágról, ahogyan a tükör előtt illegette magát, csak az eladó érdeklődő hangjára eszmélt fel, hogy megfelelőnek találta-e valamelyik ruhát.
Gyorsan válaszolt, és már öltözött is vissza eredeti ruhájába, majd az eladóra bízta a kiválasztott darabot, és a többit visszatette a helyére. Kifizette a pezsgőszínű csodát, és boldogan lépett ki az üzletből. Biztos volt benne, hogy Dracónak nem lehet kifogása a megjelenése ellen a bálon.
Már csak a megfelelő cipő hiányzott, hiszen számos lábbelije között nem volt a ruhához illő topánka. A közeli cipőboltban hamar megtalálta a megfelelő cipőt, egy könnyű, szatén pántos szandált, és immár két nagy dobozzal megrakodva indult vissza az irodába, Lunához.
Útközben újra elővette az a kellemetlen érzés, ami már a vásárlás előtt, és a boltban is nyugtalanította. Hiába minden csel és trükk, nem látott senkit, aki gyanús lehetett volna. Az emberek jöttek, mentek, beszélgettek, vásároltak. Semmi feltűnő, semmi oda nem illő. Magán bosszankodva, hogy már képzelődik is, hála Merlinnek, sietve haladt az iroda felé.

- Mutasd! – adta ki az utasítást barátnője, amikor belépett a helyiségbe.
- Várj egy percet, Luna, csak lepakolok – tette le Hermione a dobozokat az asztalra.
- Na, siess már! – nógatta a szőke lány. – Majd’ szétvet a kíváncsiság!
Hermione engedelmesen húzta elő a ruhát rejtő dobozt az egyik táskából, levette a tetejét, és kiemelte belőle a csodálatos estélyit. Lunának a szája is elnyílt egy pillanatra az ámulattól, amikor Hermione maga elé illesztette.
- Hermione… ez csodálatos… – hebegte Luna. – Ez gyönyörű!
- Köszi – mosolygott Hermione vidáman. – Mit gondolsz, lehet kifogása Dracónak a ruhám ellen?
- Ki van zárva – felelte a lány határozottan. – Ha nem tetszik neki, megnézheti magát…- Oh, csak nem fenyegeted? – kérdezte Hermione.
- Naná, hogy fenyegetem! – vigyorgott vissza Luna. – Biztos vagyok benne, hogy ti lesztek a legszebbek a bálon!
- Ugyan, én nem hinném… – legyintett a lány. – A bálokon mindenki szép szokott lenni.
- Lehet, de akkor is – erősködött tovább barátnője, és Hermione jobbnak látta ráhagyni a véleményét.

Luna elégedetten tért vissza munkájához, és nem firtatta tovább a bált, és a hozzá kapcsolódó témákat. Hermione is megnyugodott, hogy a lány rájött, tévesen következtetett a magazinban olvasottak alapján, és Dracót még mindig normális ízlésű fiatalembernek gondolja. Igazán nem hiányzott volna egy félreértés ebben a helyzetben. Eldöntötte, hogy este vissza is küldi Pitonnak a magazint. Ő maga is beletemetkezett a munkába a hátralévő másfél órára, és teljesen kizárta a külvilágot. Nem sejtette, hogy az utca túloldalán az árnyékba húzódva áll egy alak, és figyeli minden mozdulatát a nyitott ablakon keresztül.

***

Draco keresztapja mellett dolgozott a laborban, rutinosan előkészítve a szükséges alapanyagokat, és csendben figyelte a professzor minden mozdulatát. Egyelőre nem kapott engedélyt, hogy közvetlenül a főzettel foglalkozzon, amíg vissza nem tér minden szükséges ismerete, bár Draco úgy érezte, gond nélkül el tudná készíteni a Kalapkúra bájitalt egyedül is. Különben is, mi szükség van erre a nyár kellős közepén? Ilyenkor senki sem fázik meg…
Miközben az utolsó nyugalmi szakaszban várakoztak a bájital érésére, Piton újabb üstöt vett elő, és állított fel a másik mellett. Draco kíváncsian figyelte, mire is készül keresztapja.
- Mit fogunk főzni? – kérdezte végül, amikor a hozzávalók alapján nem jött rá a válaszra.
- Mit gondolsz? – kérdezett vissza a professzor.
- Sajnos, fogalmam sincs… – felelte bizonytalanul a fiú, és elgondolkodva nézte az alapanyagokat.
- Elég szégyen, hogy nem jössz rá – dorgálta meg Perselus, majd kisegítette a töprengő fiút. – Sebzáró kenőcsöt készítünk, annak is egy speciális, továbbfejlesztett változatát.
- Kinek lesz? – kérdezett Draco.
- Charlie Weasley küldött baglyot, hogy szeretne kérni egy újabb adagot saját, és kollégái részére. A sárkányok mellett könnyen előfordulnak balesetek.
- Értem… és mitől speciális? – érdeklődött tovább kíváncsian.
- Attól, hogy nemcsak a nyílt sebeket húzza össze – magyarázott Piton, elővéve szokásos tanári stílusát –, hanem az égési sérüléseket is remekül kezeli, és hűti, így elkerülhető, hogy a sérült bőrfelület felhólyagosodjon.
- Feltételezem, te voltál, aki továbbfejlesztette – jegyezte meg Draco elismerően.
- Természetesen – közölte a férfi magától értetődően, majd gyors mozdulatokkal aprítani és szeletelni kezdett, míg Dracónak a kezébe nyomott egy rézmozsarat, hogy porítson össze néhány magvat.
Ezután ismét csendben dolgoztak, csak néha szólalt meg Piton, amint utasításokat, és tanácsokat osztott segédének. Közben a Kalapkúra bájital is elkészült, így teljes figyelmüket a kenőcs elkészítésének szentelhették.

Draco a porítás közben a hétvégén gondolkodott. Elképzelte a jelenetet, amikor megjelenik Hermionéval, és látta maga előtt a meghökkent, hitetlenkedő arckifejezéseket, és a haragos pillantásokat, amiket majd Potter és Weasley fog bőven osztogatni nekik. Úgy sejtette, hogy egy alkalmasnak vélt pillanatban a másik két Hős félrevonja, és számon kéri Hermionén, hogy milyen alapon mutatkozik együtt vele. Feltehetőleg keresztapja ezt a pillanatot fogja felhasználni arra, hogy őt kifaggassa, ugyanerről. Már előre mosolygott a helyzeteken.
Szinte folyamatosan azt találgatta, hogy az esti bálon a lány milyen ruhában fog megjelenni, és hogy elég csinos lesz-e, hogy hiteles legyen a játékuk. Biztosan választ valamilyen szép estélyi ruhát, bár a színével nem foglalkozott. Akármit is visel majd Hermione, tökéletesen fog passzolni hozzá az ő fekete dísztalárja. Talán kedveskedhetne a lánynak valamivel… Igen, valami apróság kellene, ami nem túl feltűnő, de mégis jelzésértékű lehetne. Virág! Dracónak bevillant az isteni szikra, és gondolkodás nélkül fordult keresztapja felé.
- Perselus! – szólította meg a férfit. – Lehet egy kérésem?
- Az attól függ, miről van szó – nézett fel Piton az üst felett.
- A hétvégére szeretnék egy szálat a rózsáidból, ha lehetséges – adta elő kívánságát kicsit feszülten, tudva, hogy a rózsák keresztapja érzékeny pontjainak egyikét képezik.
- A rózsáimból? – kérdezett vissza a férfi meglepetten. – Mégis, miért van rá szükséged?
- Szeretnék valakit meglepni vele – válaszolta Draco valamivel nyugodtabban, érezve, hogy Piton nem fog veszekedni vele a virág miatt, még ha nem is teljesíti a kérését.
- A bálon? Kinek szánod? – kíváncsiskodott tovább a professzor.
- Az legyen inkább meglepetés – mosolyodott el a fiú. – Akkor, kaphatok egy szálat?
- Igen, hogyne – bólintott Piton. – Kiválaszthatod a legszebbet az éppen nyíló fejek közül.
- Igazán nagylelkű vagy, Perselus! – hálálkodott Draco még mindig mosolyogva.
Piton nem felelt semmit a köszönetre, inkább visszafordult az üst felé, hogy tovább foglalkozzon a munkájával. Draco kérése felkeltette az érdeklődését, hogy mit tervezhet a fiú, de elhatározta, hogy nem fog kérdezősködni. Gondolta, hogy csak valamilyen különleges lánynak kérne tőle virágot, ráadásul pont a féltve őrzött, nemesített és díjnyertes rózsái közül. De ki lehet ez a titokzatos nőszemély? Tudta, hogy hiába is kérdezősködne, Draco úgysem árulná el a lány kilétét. A fiú imádott titkolózni, és élvezte az érzést, hogy tud valamit, amit mások nem.

Ő maga is többször gondolt a hétvégi ünnepségre, bár nem olyan pozitív érzésekkel, mit Draco. Neki ezek a rendezvények csak a kényelmetlenséget jelentették, és sok üres fecsegést, sok üres, és értéktelen emberrel. A Minisztériumot képviselő hivatalnokok úgy jártak-keltek a tömegben egész nap, és esténként a bálon, mintha ők is az első sorban lettek volna, amikor az utolsó csatába indultak. Ilyenkor mindig elöntötte a düh, hiszen az egész Minisztériumot evakuálták Londonból, és egy eldugott, vidéki településen ülésezett a varázsvilág teljes vezetősége.
Vacsora után a szobájában üldögélt és olvasgatott, amikor egy ismeretlen bagoly röppent be a nyitott ablakon, egy nagy borítékot cipelve. Kicsit esetlenül landolt az asztalon, és fáradtan huhogott az elmélyült férfinak. Piton csak ekkor vette észre a madarat, és annak igencsak terjedelmes küldeményét. Sejtelme sem volt, mi lehet a borítékban, hiszen az előfizetett szaklapok már megérkeztek a múlt héten. Leoldotta a madár terhét, és szabadulása pillanatában a bagoly szárnyra kapott, majd eltűnt a sötét égbolton.
Perselus kibontotta a borítékot, és meglepetésére a magazin csusszant ki belőle, mellette egy levéllel. A férfi rögtön rájött, kitől jött a küldemény, és érdeklődve kezdte olvasni Hermione sorait.

Kedves Professzor!

Visszaküldöm a magazinját, nekem nincs rá szükségem. Az okokat, azt hiszem, megérti… nem az én érdeklődési körömbe tartozik ez a kiadvány… Máskor legyen kicsit figyelmesebb, mert könnyen illetéktelen kezekbe kerülhet, és annak súlyos következményi lennének! Azt hiszem, Luna látta a tesztet, de szerencsére nem lett belőle probléma, és minden rendben.
Viszlát a hétvégén!
Hermione Granger

Piton fellapozta az újságot, és gyanúja beigazolódni látszott, mivel még mindig benne volt az ő értékelése is. Hihetetlen logikával azonnal kikövetkeztette, hogy Hermione nyilván látta, és már tudja, milyen nőt is szeretne maga mellé a híres Perselus Piton.
Perselus biztosra vette, hogy a lány rájött, hogy a második eredmény az ő értékelése, elvégre kitűnő logikával megáldott boszorkány volt. A kérdés már csak az, hogy hogyan fog viselkedni az információ birtokában. Aztán kétségei támadtak, hiszen nem lehet benne biztos, hogy mindez egyértelmű Hermione számára. Gondolhatja azt is, hogy Draco újra kitöltötte, ezúttal a valós válaszokat megadva, így ez is hozzá tartozik.
Mindenesetre a hétvégén majd kipuhatolja a lány álláspontját. Biztosan lesz alkalma beszélni vele, hiszen tudta, hogy ő sem rajong túlzottan az ilyen össznépi „mosolygunk bájosan mindenkire” jellegű megmozdulásokért. Perselus annyira kíváncsi volt, mit is gondolhat most a lány, hogy elhatározta, mindenképpen beszél vele négyszemközt, még ha Weasley a feje tetejére áll, akkor is. Bár miért is akadékoskodna, elvégre nem elcsábítani akarja…
Terveit nyugtázva tette el a magazint, majd a levelet egy Draco számára elérhetetlen helyre rejtette, nehogy véletlenül a kezébe kerüljön. Akkor aztán magyarázkodhattak volna mindketten…

***

Lassan teltek a napok Hermione számára, hiszen már várta a hétvégét, főleg a pénteket, amikor találkozhat Harryvel és Ginnyvel, meg a gyerkőcökkel. Délutánjai és estéi csendesen teltek, magányosan, és gyakran merült emlékeibe a közeledő megemlékezés hatására.
Igazából nem is a harcok jutottak eszébe, inkább az azt követő események. Amikor a Minisztériumba voltak hivatalosak, ahol megkapták a kitüntetéseket, és nemcsak ők hárman, hanem szinte mindenki, aki aktívan részt vett a harcokban. A kitüntetések átadása után megjelent cikkek hatására kezdte a közvélemény a Hősök címmel illetni őt, Harryt és Ront, mint azt a három embert, akik közvetlenül felelősek Voldemort haláláért.
A varázsvilág hetekig hangos volt a trió hőstetteiről szóló történetektől és beszámolóktól, és a Reggeli Próféta szinte istenítette Harry Pottert, a fiút, aki véget vetett a sötét varázslók hatalmának. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról a számos lejárató, sárba tipró, és megalázni igyekvő írásáról, amivel a fiút támadták, amikor híján voltak a címlap-sztorinak, vagy csökkent az újság népszerűségi indexe. Harry Pottert bármikor elő lehetett venni, mint egy nyulat a kalapból, és máris duplájára emelkedett az eladott lapok száma, nem számított, hogy milyen mélyen gázolnak bele valakinek az életébe.
Hermione szerdán este úgy döntött, nem húzza tovább az időt, és megírja Dracónak a levelet, amiben hivatalosan is elfogadja a meghívást a hétvégi rendezvényre, és a bálra. Magában mosolyogva akasztotta ki vadonatúj báli ruháját a szekrény elejére, és csak gyönyörködött benne. Sajnos, öröme nem tartott túl sokáig, mert eszébe jutott, hogy ha akkor régen nem történik az a sajnálatos baleset, akkor most nem a volt mardekáros oldalán vonulna be a Nagyterembe, hanem Ron kísérné.
Bármennyire is sajnálta, nem tudott megbocsátani a fiúnak azért, amit tett. Egy ilyen cselekedetre nincs mentség, legalábbis ő nem tud elfogadni semmilyen kifogást. Valahol mélyen már nem haragudott a fiúra, de a vesztesége oly nagy, és súlyos volt, amit nem tudott elfelejteni. Csak kevésen múlott, hogy nem lett életre szóló következménye annak az estének. Pedig milyen boldogok lehetnének most…
Félt a hétvégétől, hogy milyen lesz, ha újra találkoznak, mire számíthat hajdani kedvesétől. Tudta, hogy Harry mellette áll, és Ginny is az ő pártját fogja még ma is, de mégis aggódott. Nem akarta, hogy Ron ismét azzal töltse a napot és az estét, hogy őt győzködje, kezdjék újra. Nem lenne már semmi értelme, ami elveszett, azt nem lehet visszahozni soha többé.
Hermione egy nehéz sóhajjal elszakította magát az emlékektől, és inkább aludni tért, csak hogy ne kelljen ezekre emlékeznie. Szerette volna végre egyszer nyugodtan eltölteni az ünnepséget, és ha ehhez az kell, hogy Draco Malfoy oldalán jelenjen meg, akkor megteszi.

Pénteken reggel már nem nyitotta ki az irodát, úgyis tudta mindenki, hogy az ünnepség előtti napon nem fog dolgozni, hiszen jó előre megbeszélték Lunával a szabadnapot. Izgatottan készülődött az Abszol útra, hiszen végre láthatja barátait.
Időben elkészült, és amikor az óra az indulást jelezte, már csak annyi dolga volt, hogy kézbe vette táskáját, és a fűzfa takarásából hoppanált.

A következő percben már a Foltozott üst hátsó bejáratánál állt, és mosolyogva lépett be a fogadóba. Még szinte be sem csukta maga után az ajtót, máris a nyakába kapott két ölelő kart, illetve a dereka táján további hasonlóan lelkes szorítást érzett. Nevetve bontakozott ki Ginny, és az ikrek öleléséből.
- Merlinre, Ginny! – kapott levegő után Hermione. – De jó látni titeket!
- Téged is – hallott egy férfihangot a háta mögött. – Jól nézel ki, barátnőm!
- Harry! – ölelte át rég látott barátját a lány, aki hasonló örömmel viszonozta a szorítást. – Srácok – fordult a két kisfiú felé –, titeket milyen bűbáj talált el, hogy már ilyen nagyok vagytok?
- Nőnek, mint a bolondgomba – nevetett Ginny, ahogy belekócolt a két lurkó hajába, akik felbuzdulva a Hermionétól hallottakon, elszaladtak játszani.
- Szerintem üljünk le – javasolta Harry az asztal felé terelve a két lányt. – Mesélj, Hermione, hogy vagy? Megy az iroda?
- Igen, Harry, nem panaszkodhatom – bólintott a lány. – Jól vagyok, bár nem nagyon történik velem semmi különös – hagyta figyelmen kívül az elmúlt hetek eseményeit. – Lunával jól tudunk együtt dolgozni, igazán nem lehet egyetlen rossz szavam se. Tényleg levetkőzte azt az álmatag viselkedését, amit az iskolában produkált. És veletek mi történt, mióta nem találkoztunk? A leveleitekből nem derült ki sok minden…
- Harry a követségen tölti ideje nagy részét – felelte Ginny –, én meg otthon vagyok a srácokkal. Néha besegítek a helyi ispotályban, ha több gyógyítóra van szükség. Nálunk zajlik az élet, hála a fiúknak.
- Igen, Ginny sokszor alig bír velük – bólogatott vidáman Harry. – Attól fél, hogy végképp elveszíti a kontrollt felettük, ha nagyobbak lesznek.
- Nem is csodálom, annak alapján, amit írtál, Ginny – nézett rá Hermione a barátnőjére. – Remélem, most nem csak néhány napra jöttetek! Szeretnék kicsit több időt eltölteni veletek, mint legutóbb!
- Nem, most maradunk legalább két hetet, de lehet, hogy többet is – felelte Harry, megnyugtatva ezzel Hermionét. Aztán elkomolyodott és halkan megjegyezte – Nem éreztek valami furcsát, lányok?
- Mire gondolsz, Harry? – kérdezte Ginny.
- Nem is tudom… régen éreztem már ilyet – nézett szét feltűnés nélkül. – Nem is tudom, de… mintha valaki figyelne…
- Már nekem is feltűnt az elmúlt napokban – nézett rájuk Hermione kissé feszülten –, de azt hittem, csak az üldözési mániám újult ki, mert nem láttam soha senkit.
- Megnyugtatlak, nem újult ki – szólt neki Harry, miközben a termet figyelte nyugodtan. – Nincs ötleted, ki lehet?
- Sajnos, fogalmam sincs – rázta a fejét a lány. – Mindig csak akkor éreztem, amikor az utcán voltam, de ott annyi a mugli, hogy nem akartam mágiát használni. Legutóbb akkor, amikor a báli ruhámat vettem.
- Érdekes – nézett körül Ginny is óvatosan. – Nem látok senkit, aki gyanús lehet…
- Nem, Ginny – fordult vissza Harry komoly tekintettel. – Valaki van itt, érzem. És azt is sejtem, hol lehet…
- Harry… – szólt férje után Ginny, de ő már sietős léptekkel a hátsó ajtó felé tartott, magára hagyva a két meglepetten pislogó lányt.
- Még mindig élnek benne a régi megérzések – nézett Harry után Hermione is.
- Igen – bólintott Ginny –, még ugyanolyan éber, mint volt. Nem sok minden maradhat előtte rejtve. Képzeld, még azt is kitalálta, hogy hová rejtem a karácsonyi ajándékokat.
- Nem meglepő – mosolyodott el Hermione, miközben a nem messze játszadozó ikreket figyelte, és kicsit furcsán érezte magát a jelenet láttán.
Nyílt az ajtó, és Harry már visszafelé tartott, egyedül, és bosszús tekintettel. Ginny és Hermione kérdőn néztek rá.
- Semmi… - huppant le a székre a fiú. – Mire kiértem, hoppanált. Még hallottam a pukkanást, de már nem láttam sehol. Még kicsit körülnéztem, hátha csak itt hoppanált az Abszol úton, de semmit nem éreztem.
- Remélem, nem valami szökött, vagy bujkáló halálfaló jött vissza… – aggódott Hermione. – Csak tudnám, miért követ, mit akar vele elérni. Sokra nem menne, és ha komolyan ártani akart volna, már megtehette volna, hiszen már többször követett, és én soha nem jöttem rá, ki az, és honnan figyel.
- Szerintem rendeljünk valamit enni – javasolta Ginny témát váltva. – Már a srácoknak is ideje enni – és már el is indult begyűjteni a két elszántan menekülő gyerkőcöt.

Megrendelték az ebédet, amit hamarosan már tálaltak is nekik, és jóízűen kezdtek enni. Ebéd közben felelevenítették iskolás éveik emlékeit, talán annak köszönhetően, hogy a hétvégét a Roxfort falai között töltik majd. Vidám hangulatuk mintha átragadt volna a szomszédos asztalokra is, egyre több helyen lehetett nevetgélést hallani. Amikor már a desszertnél jártak, és a gyerekek újra játszani indultak, ismét előkerültek a komolyabb témák, és aztán Harry halkan feltette azt a kérdést, amit szíve szerint már a találkozás pillanatában feltett volna. - Hermione, mi a helyzet veled és Ronnal?
- Semmi – válaszolta csendesen a lány. – Nem találkoztam vele a tavalyi ünnepség óta.
- Nem is keresett azóta? – kérdezte Ginny együtt érző tekintettel.
- De, keresett – bólintott keserűen Hermione. – Talán két levelet írt, ha jól emlékszem. Nem értem, miért nem képes felfogni, hogy nem akarok már tőle semmit?
- Válaszoltál neki?
- Nem, Harry, nem válaszoltam. Megmondtam neki egy évvel ezelőtt is, hogy többször nem mondom el, hogy ne keressen, mert nem tudok többé úgy ránézni, mint régen. Túl nagy veszteséget okozott nekem azzal az egy estével, és ezt nem tudom sem elfelejteni, sem megbocsátani.
- Igazad van, Hermione – fogta meg barátnője kezét Ginny. – Én sem tudnék megbocsátani és elfelejteni ilyesmit. Miután szakítottatok, megkeresett engem is, hogy beszéljek veled, de mondtam neki, hogy ez a ti dolgotok, és hogy igazad van, mert nincs mentség a viselkedésére, és arra, amit tett. Jól összevesztünk, és azóta nem beszéltem vele én se, csak amikor itthon voltunk az ünnepségen. Anya is haragszik rá, még mindig.
- Ginny, én soha nem kértem, hogy forduljatok el tőle – mondta Hermione halkan. – Ő a testvéretek, és Harry, neked a legjobb barátod volt mindig is.
- Nézd, Hermione – szólt komolyan Harry. – Igaz, hogy ő volt a legjobb barátom hosszú évekig, és igaz, hogy az utolsó pillanatig kitartottunk egymás mellett, de nem tudom neki elnézni, amit veled tett. Ha azt mondanám neki, hogy még mindig ugyanolyan barátom, mint volt, hazudnék. Mindenkinek. Neki is, neked is, és magamnak is. Senki nem csinál ilyet a barátjával, a szerelmével, azzal az emberrel, aki fontos neki.
- De… – kezdett volna ellenkezni Hermione, de Harry félbeszakította.
- Nincs de, Hermione! Nem lenne értelme. Annyi szerencséje van, hogy szinte senki nem tud semmit, csak mi, mert ha kiderülne, hogy mi történt, senkinek nem lenne nyugta. Ha lenne egy csöppnyi esze, elfogadná a döntésedet, amit évek óta szajkózol neki, és csendben meghúzná magát, vagy valahol megpróbálna új életet kezdeni.

Hamar eltelt a délután, és idővel már másról is tudtak beszélgetni, mint Ronról. Mikor sötétedni kezdett, Ginny összeszedte a gyerekeket, akiket már kellően kimerített az egész napos játék, és szaladgálás, majd elbúcsúztak Hermionétól.
- Holnap találkozunk – ölelte meg Ginny. – Nagyon kíváncsi vagyok ám a ruhádra! – kacsintott cinkosan vigyorogva.
- Én is a tiedre – mosolygott vissza Hermione, miközben látta a fejét csóváló Harryt. – Mi a gond?
- Semmi, csak ha találkoztok, olyanok vagytok, mint amikor még iskolába jártunk – vigyorgott már Harry is. – Ruhák, cipők, smink, parfüm… Mintha csak az lenne, hogy ki lesz a csinosabb, és el tudjátok-e csavarni a kiszemelt fiú fejét.
- Tényleg, Hermione – kapta fel a fejét Ginny – kivel jössz a bálra?
- Az legyen inkább meglepetés… – pirult el a lány.
- Nocsak, nocsak – incselkedett Harry. – Ki lesz a szerencsés? Most már én is kíváncsi vagyok!
- Majd meglátjátok, de annyit szeretnék kérni, hogy ne tévesszen meg a látszat titeket. Nem minden az, aminek elsőre gondolnánk…
- Hermione! Mi ez a titkolózás? – kérdezgette tovább Harry. – Csak nem egy megoldásra váró rejtélyt adsz a kezembe? Tudod, hogy nem bírom ki, hogy meg ne oldjam…
- Semmi ilyesmiről nincs szó, de egyelőre nem mondhatok többet – rázta a fejét Hermione. – Csak tegyétek, amit kértem, és ne vonjatok le téves következtetéseket.
- Rendben – sóhajtott Ginny beleegyezően. – Induljunk, Harry, mert a fiúk itt fognak elaludni. Szia, Hermione, holnap találkozunk.
- Sziasztok – köszönt el a lány is távolodó barátaitól, kissé fájdalmas pillantást vetve a két kölyökre, akik szüleik karjában már szinte aludtak.

***

Fort William nyugati kertvárosára is leszállt az est, magával hozva csillagok milliárdjainak fényét, és közöttük büszkén nézett a világra a növő Hold. Az egyik kúria kertjében magányos férfi álldogált egy gyönyörű rózsalugas előtt. Soha nem látott gyengédséggel érintette meg a bársonyos szirmokat, és hajolt közelebb, hogy érezze finom illatukat. Tudta, hogy nem látja senki, ezért is mert engedni a késztetésnek, hiszen mások előtt soha nem adta volna jelét, hogy szinte rabul ejti ez a csodás virág. Sehol egy vadhajtás, egyetlen hiba sem volt felfedezhető rajta.
- Tökéletes… – súgta maga elé a férfi szeretettel nézve a kert díszét.
Tekintetével egyenként sorra vette a fejeket, keresve a legszebbet, hiszen a legszebb rózsaszálnak holnap küldetése lesz. Másnap este valaki hajába tűzve mutatja meg a világnak, milyen páratlan szépség lelhető a világban. Elképzelte, amint ő maga tűzi valakinek fürtjei közé a rózsát, és az elképzelt arc kedvesen elpirulva mosolygott rá, halkan megköszönve az ajándékot. Furcsa mocorgás indult el valahonnan a gyomra környékéről, és kúszott egyre feljebb, amint a csillogó barna szemekbe nézett és lassan testet öltött egy gondolat…

***

Felvirradt a nagy nap, és Hermione lázasan készülődött a vasárnap reggelig tartó rendezvényre. Gondosan becsomagolta új ruháját, és cipőjét, valamint az esti sminkhez szükséges apróságokat. A már elpakolt holmik mellé kerültek egyéb ruhadarabok, többek között egy hálóing, és köntös is. A hálóing kiválasztásakor gondolkodóba esett, hogy kényelmeset, vagy szépet vigyen-e magával, de győzött a benne élő nő, és a szépet választotta.
A napközben viselni kívánt, halványzöld nyári ruháját már felvette, lábát egy könnyű papucsba bújtatta, haját kifésülte, és leengedve hagyta. Úgy gondolta, ez a ruha nem kelt majd akkora feltűnést a színe miatt, mintha a báli ruha lenne zöld. Amikor mindent rendben talált, összezsugorította az egészet, és az immár apró csomagot táskájába tette.
Hamar megreggelizett, és már indult is, hogy a Dracóval megbeszélt találkozási pontra hoppanáljon.

A fiú már várta Roxmorts határában. Világos, nyári nadrágot viselt, és világos inget, aminek felső gombjait nyitva hagyta, számítva a jó időre. Hermione közelebb lépett a várakozó Dracóhoz.
- Szia – köszönt a fiú mosolyogva.
- Szia – mosolygott vissza a lány félszegen, de meg is rótta magát kislányos viselkedése miatt.
- Kezdhetjük a műsort? – kérdezte Draco.
- Azt hiszem, igen – bólintott Hermione.
- Akkor induljunk el – jött a javaslat. – Szerintem először menjünk fel a kastélyba, és pakoljunk le, majd utána szétnézünk, kik vannak már itt.
- Rendben – egyezett bele a lány, és elindultak az iskola felé.
Csendben lépkedtek egymás mellett, már szinte felértek a kastélyhoz, amikor az első emberekkel találkoztak. Hermione visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra, de a mellette sétáló fiú biztatóan rámosolygott, így mire elhaladtak a fura pillantásokat váltó varázslók mellett, már megkönnyebbülten, és valamivel nyugodtabban fújta ki az elhasznált levegőt.
- Ideges vagy? – kérdezte Draco.
- Egy kicsit… – nézett rá Hermione. – Még a java hátra van…
- Igen, én is azt hiszem – értett egyet a fiú. – De nem kell aggódnod, ha valaki esetleg sértő módon reagálna, természetesen nem fogom engedni.
- Köszönöm, ez igazán kedves – válaszolta a lány.
- Ez a legkevesebb azért, amiért hajlandó vagy eljátszani, hogy velem vagy, és több közünk van egymáshoz, mint eddig. Egyébként csinos a ruhád – bókolt vigyorogva –, direkt választottad a zöldet?
- Nem – szabadkozott a lány –, csak úgy gondoltam, hogy nem olyan durva, ha napközben vagyok zöldben, mintha este, a bálon.
- Pedig jó áll neked a zöld…
- Köszönöm – fogadta Hermione az újabb bókot bizonytalanul. Mi ütött a fiúba, hogy akkor is dicséri, amikor nem is hallja senki? – A professzor már itt van?
- Még nincs, később jön, ha már szinte mindenki itt lesz. Így elkerüli, hogy az érkezők sora mind üdvözölje őt. Tudod, hogy soha nem bírta a felhajtást…
- Igen, ez nem lep meg… – felelte a lány, miközben elérték a kaput, és beléptek a kastély körülvevő parkba.
Hermione erős szívdobogással nézett a kastély égbe törő tornyaira, és ugyanaz az izgalom fogta el, mint hét éven át minden iskolakezdés alkalmával. A napfény megcsillant az ablakokon, és az egész épület valamilyen mérhetetlen nyugalmat sugárzott felé. Úgy érezte, mintha hazatért volna, hiába telt el már annyi év itt folytatott tanulmányai óta.
Draco is csodálattal nézte az ódon falakat, melynek minden darabja külön történetet, kalandot mesélhetett volna.

Elérték az ajtót, és beléptek az előcsarnokba. Szemben, a márványlépcső aljában megpillantották McGalagony professzort, amint éppen egy csapat vendéget igazított el, merre találják a számukra kijelölt vendégszobákat.
Hermione és Draco odaléptek volt tanárukhoz, aki kicsit meglepetten tekintett az érkező párosra.
- Jó napot, professzor – köszöntötték szinte kórusban.
- Üdvözlöm Miss. Granger – köszönt a professzor. – Mr. Malfoy, micsoda meglepetés. Tavaly nem láttam az ünnepségen.
- Valóban, professzor, sajnos nem tudtam eljönni. De most örömmel pótolom az elmulasztott részvételt.
- Értem – bólintott McGalagony. – Nos, mivel nem együtt számítottam magukra, így fel kell tennem a kérdést, hogy közös szobát óhajtanak-e?
Hermione elakadó lélegzettel nézett Dracóra, aki gyorsan a helyzet magaslatán termett, és széles mosollyal nézett a professzorra.
- Igen, professzor, megköszönnénk, amennyiben lehetséges.
- Rendben – bólintott McGalagony enyhén meglepetten, de nem kérdezősködött tovább. – A második emeleten találják a szobát, Lady Clemence portréja mögött. A jelszót ezen a pergamenen találják.
- Köszönjük, tanárnő! – vette át Draco a pergament. – Viszlát később!
Elindultak felfelé a márványlépcsőn, és ahogy kissé eltávolodtak a boszorkánytól, Hermione nem tudta tovább visszafogni magát.
- Neked teljesen elment az eszed? – mordult rá a fiúra. – Mi az, hogy közös szoba, és megköszönnénk? - Sajnálom, de így hiteles a játékunk – nézett rá Draco. – Ha külön szobába kérjük az elszállásolást, ki hitte volna el, hogy együtt vagyunk?
- De így már teljesen biztos, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy veled járok, vagy valami – dohogott tovább Hermione.
- Lehet, de amint Perselus belátja, hogy úgymond, normális vagyok, megígérem, hogy ha akarod, látványos szakítási jelenet mellett elválnak útjaink.
- És ha keresztapád nem fog hinni egyetlen napnak? – kérdezte gyanakodva a lány. – Csak nem várod el még azt is, hogy akár hetekig eljátszom a barátnődet?
- Hm… most hogy mondod, még ez is lehetséges – merengett el az ötleten Draco.
- Hah! Gratulálok! Draco Malfoy, a nagy stratéga – gúnyolódott Hermione, amikor már a portré előtt álltak. Kikapta a fiú kezéből a pergament, és a Lady felé fordulva elmondta a jelszót. – Hajnalfény!

Lady Clemence finom főhajtással utat nyitott a párosnak, akik hamar eltűntek a portré mögött, hogy odabent majd tovább folytathassák a vitát. A szoba igazán szép volt, felvonultatta a Roxfort alapítóira jellemző színeket, mégsem volt ízléstelen az összkép. Hermione kritikus szemmel nézte a szoba közepén álló, egyetlen ágyat. Nem gondolkodott sokáig, elővette pálcáját, és a következő percben már két ágy helyezkedett el a szobában, majd tovább fordult, hogy szemügyre vegye a további berendezést.
Draco a falnak dőlve, karjait maga előtt összefonva, mosolyogva figyelte az ide-oda lépkedő lányt, amint a szobájukat rendezte át, elvárásainak megfelelően. Hamarosan mindennek meglett a helye, majd következett a fürdőszoba, ahol Hermione egy bánatos sóhaj után mindent úgy hagyott, ahogy volt. Helyszűke miatt ugyanis nem volt lehetősége semmilyen átalakításra.
- Kész vagy? – kérdezte Draco valamivel később, amikor az újdonsült lakberendező feladta a szobával vívott harcot.
- Teljesen… – felelte lemondóan Hermione. – Ez már így marad reggelig…
- Nem kellene ennyire aggódnod – szólt a fiú, és láthatóan jól szórakozott a lány kínjain –, nem akartalak letámadni az éjszaka sötétjében.
- Ez igazán megnyugtató, de még mindig nem beszéltük meg, mi lesz, ha Piton nem veszi be a mai előadásunkat.
- Nem tudom – felelte egyszerűen Draco. – Attól függ, hogy hogyan fog reagálni. Ha nem jól, akkor arra gondoltam, hogy megkérlek, játszunk tovább. De ezen még ráérünk gondolkodni, elvégre még nem is látott minket.
- Jól van – egyezett bele Hermione –, akkor pakoljunk ki, és menjünk le.

Hermione az egyik szekrénybe bepakolta minden holmiját, de a báli ruha, és a cipő továbbra is a dobozban lapult. Nem akarta, hogy a fiú meglássa, mit fog viselni, így ha nem is tetszik majd neki, este már nem tehet ellene semmit. Miután minden a helyére került a szekrényben és a fürdőszobában, Hermione még utoljára ellenőrizte magát a tükörben, és táskájával a kezében várakozóan nézett Draco felé, aki már indulásra készen várta.
- Mehetünk? – kérdezte a fiú vidáman, és a lány bólintására kinyitotta előtte a portrét, és kiléptek a folyosóra.
Hermione megvárta, amíg Draco is kiért mellé, majd a fiú könnyedén kézen fogta, és elindult a feszengő lánnyal az előcsarnok felé. Útközben csodával határos módon nem találkoztak senkivel, ami talán a viszonylag korai időpontnak volt köszönhető.
Kiléptek a parkba, és Roxmorts felé vették az irányt, hogy szétnézzenek a faluban is. Ahogy közeledtek, már hallották a zsibongást, amit az összegyűlt varázslók és boszorkányok okoztak. A falu főutcájára érve Hermione megtorpant egy pillanatra, és Draco, aki az üzleteket figyelte, nem értette, mi történhetett, amíg meg nem látta az előttük álló családot. Harry Potter és felesége, Ginny, gyermekeik kezét fogták, és döbbenten nézték az előttük álló párost, melynek egyik tagja elfordította piruló arcát, míg a másik tagja nyugodt hangon szólalt meg.
- Sziasztok – köszönt Draco udvariasan, miközben finoman megszorította Hermione kezét. – Örülök, hogy találkoztunk.
- Sziasztok – nyögte ki Harry összeszedve lélekjelenlétét, és felidézve barátnője tegnapi szavait. – Micsoda meglepetés…
- Mire gondolsz, Harry? – kérdezte Draco. – Arra, hogy itt vagyok, vagy arra, hogy Hermionéval vagyok itt?
- Valójában mindkét variáció megállja a helyét, Draco – válaszolt férje helyett Ginny. – Nem mondhatnám, hogy bármelyikre is számítottunk.
- Remélem, nem kell tartanunk nemtetszésetek kinyilvánításától – nézett a szemébe Draco, felkészülve mindenre.
- Természetesen, nem – szólt Harry. – Hermione felnőtt nő, tudja, hogy mit csinál, ezen kívül meg tudja magát védeni, és én nem szólok bele az életébe. Amennyiben neki a te társaságodra van szüksége, én nem állok az útjába.
- Ez kedves tőled, Harry – szólalt meg Hermione először a beszélgetés folyamán. – Azt hiszem, mi megyünk is. A beszédnél találkozunk.
- Sziasztok – köszönt utánuk Ginny, és szeme villanása elárulta Hermionénak, hogy erről bizony még beszélni fognak alkalomadtán.

- Ez kínos volt – szólt csendben Hermione, és elengedte a fiú kezét.
- Szerintem nem, sőt – ellenkezett Draco. – Meglepően nyugodtan kezelték, hogy együtt láttak minket. Tudtak rólunk?
- Nem egészen – vallotta be a lány. – Tegnap velük ebédeltem, és Ginny megkérdezte, kivel jövök ma. Nem árultam el, hogy veled, csak annyit mondtam, hogy ne lepődjenek meg, és hogy nem minden az, aminek látszik.
- Értem – bólintott a fiú. – Végül is, nem baj, hogy ezt mondtad nekik. Potter nem az a pletykás fajta, és tudja, mikor mire kell odafigyelni.
Tovább sétáltak egymás mellett a faluban, és bizony nem kerülték el a fürkésző tekinteteket, az összesúgásokat, pedig nem is kézen fogva mentek. Néha elhallgattak az éppen beszélgető csoportok, akik mellett elhaladtak, mások széles vigyorral hajoltak össze pusmogni. Hermione egy idő után kezdett felengedni, Draco nyugtató szavainak hatására kezdte figyelmen kívül hagyni a tömeget, és már nyugodtan beszélgetett kísérőjével, és az itt-ott felbukkanó régi iskolatársakkal.
A délelőtt így telt el, beszélgetve, nevetgélve, a bazárban nézelődve. Hermione mosolyogva figyelte a gyerekeket, amint szüleiket nyúzták egy-egy enyhe mágiával ellátott játékért. Megebédeltek az egyik fogadónál egy hatalmas sátor alatt, és még üldögéltek egy darabig a vizslató tekintetek kereszttüzében, mielőtt visszaindultak volna a kastély parkjába, ahol már bizonyára készen volt az emelvény a miniszteri beszédekhez.

Kényelmesen sétáltak Roxfort felé, és Draco vidor hangulatának hála, Hermione olykor megérezte a fiú karját, ahogy a vállát átölelte, és úgy ballagtak tovább, mint egy szerelmespár. Belépve a birtokra már látták a gyülekező tömeget. Éppen nevetgéltek valamin, amikor egy dühös kiáltás hangzott egészen közelről.
- Malfoy!
Draco odakapta a fejét, de már csak egy sebesen közeledő öklöt látott, közben hallotta Hermione kiáltását, de nem értette, mit sikít a lány. Hallotta csontja reccsenését, érezte, amint valami meleg elönti az arcát, ahogy hátraesett, és elterült a földön. Megpróbált felkelni, de nem sikerült, és az utolsó, amit látott, egy döbbenten figyelő, fekete szempár volt.