Draco elégedetten ballagott szobája felé. Érzett némi lelkiismeret furdalást, amiért kihallgatta a két lány beszélgetését, de végül is megérte a bujkálás, hiszen elég sok hasznos információ került a birtokába.
Megtudta, hogy Susan nem utasítja el teljesen, és kiderült, hogy talán Hermione sem közömbös keresztapja iránt. Belépett a szobájába, és a fürdő felé vezette lépteit miközben még mindig a lányok beszélgetésén töprengett.
Susan elismerte, hogy szimpatikusnak találja, ami már elég jó kiindulási pont lehetett további terveihez. Egyre jobban tetszett neki a lány, és mind jobban örült keresztapja ötletének, hogy a két fiatal gyógyító a házban legyen elszállásolva. Sajnos azonban közeledett a pillanat, amikor búcsút vesznek egymástól, hiszen már Hermione is teljesen rendbejött, így nem lesz okuk tovább maradni.
Azt kellene valahogy elérni, hogy ezek után is találkozzon vele. Egy ebédmeghívás, vagy egy vacsorameghívás biztosan jó ötlet az első találkára, és utána talán már könnyebben menne minden. Már ha Susan elfogadja a meghívást…
Reményekkel telve állt be a zuhany alá, és nyitotta meg a csapokat. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire tetszik neki Susan. Csodálta azért, amilyen bátran szembeszállt Pitonnal, és nem engedte, hogy a betege szabja meg az ápolás minden feltételét. Magabiztos volt, határozott, ugyanakkor kedves és törődő. Sokszor eszébe jutott menekülésük hajnala, amikor a lány ellátta sebeit, miután Hermione ágya mellett már megtett mindent, amit akkor lehetett. Érezte benne a tartózkodást, de azt is észrevette, hogy idővel engedett benne a feszültség, és már nem az előítéleteire hallgatott csupán, hanem az új benyomások és tapasztalatok is teret kaptak.

Ami Hermione és Piton esetét illeti, Draco nagyon bizakodó volt. Azt még nem találta ki, hogy mit fognak kezdeni a válaszokkal, amik a hirdetésre érkeznek, de ezt még távoli problémaként kezelte. Látta keresztapján, hogy időnként rajtafelejti a szemét vendégükön, bár igyekezett mindezt észrevétlenül tenni, neki mégis feltűnt. Aznap este kiderült, hogy Hermione sem teljesen elutasító a férfival szemben, és valószínűleg csak a korkülönbség az, ami akadályozó tényezőként dolgozik érzelmeiben.
Gondolatai azonban visszatértek Susanhoz, és bármennyire szeretett volna, nem tudott érdemben keresztapja szerelmi életével tovább foglalkozni. Pár határozott mozdulattal megtörölközött, majd visszament a szobájába lefeküdni, és tovább gondolkodni a gyógyítón. Akárhogy is akarta segíteni Pitont, hogy összehozza őket Hermionéval, most csak a saját magával kapcsolatos gondolatokra volt képes figyelni. Úrrá lett rajta a kamaszokra jellemző ábrándozás, ami hamarosan álomba ringatta, hogy aztán újult erővel vághasson neki a hódítási-hadművelet következő szakaszának.


Dracón kívül más is ébren feküdt az ágyában ezen a késői órán. Piton professzor az est folyamán megszerzett információkat elemezte.
Először is Draco és Miss. Bones kapcsolatát vette figyelme célkeresztjébe, és határozottan ígéretesnek látta az események alakulását. Talán Hermione is észrevette Draco vonzódását a fiatal gyógyítóhoz, és ennek tudható be, hogy megemlítette a lány előtt keresztfiát. Bízott benne, hogy a két fiatal hamarosan egymásra talál, és neki nem kell tovább aggódni a fiú miatt – legalábbis ezen a téren. Úgy vélte, még néhány találkozás, és közös társaságban eltöltött nap vagy este, és Draco biztosan meghódítja a lányt.

Gondolatai azonban nem tudtak sokáig Draco körül maradni, hiszen volt más is, amin töprenghetett. Számára sokkal kellemesebb képeket idézett fel, ahogy lehunyta szemeit, és megjelent előtte Hermione arca. Tőle teljesen szokatlanul elmosolyodott, ha nem is túl feltűnően, és határozottan, de az a kis gesztus tagadhatatlanul ott bujkált szája szegletében.
Tehát Hermione nem nyilvánította lehetetlennek a lehetőséget, hogy valamilyen közelebbi kapcsolat alakuljon ki kettőjük között, aminek a professzor igazán örült. Még mindig voltak kétségei és fenntartásai, miszerint helyes-e, ha ő, a nehéz természettel megáldott, és kötélidegeket igénylő renegát halálfaló kapcsolatot kezdeményez a Roxfort egykori eminens diákjával.
Sorra vette az érveket mindkét oldalon, és nem tudott döntésre jutni. Egyrészről úgy érezte, ő is megérdemelné már, hogy ne legyen egyedül, másrészről viszont nem volt benne biztos, hogy ő a megfelelő társ a lánynak.
Nem tehetett róla, de ismét felvillantak előtte a bál képei, ahol igazán feltűnt neki Hermione szépsége. A többi vendéghez hasonlóan őt is bűvkörébe vonta, ám a többi vendéggel ellentétben, neki lehetősége volt táncolni vele, és a karjaiban tartani. Na jó, igazította ki magát, ez a megállapítás igaz Dracóra és Harryre is, de ők igazán nem jelentenek veszélyt rá nézve, már csak Ginny és Miss. Bones miatt.
Hirtelen megvillantott egy gonosz kis mosolyt arra a gondolatra, hogy mit tenne, ha a két fiú is Hermione kegyeire pályázna. Vajon meddig menne el, hogy elnyerje a lányt? Nyilván a versenyhelyzet kihozná belőle rejtett tartalékait, de abban is biztos volt, hogy a két fiú sem nézné tétlenül az ő mesterkedéseit. Ha nem lenne Draco és Harry között ez a már-már békésnek, ha nem is barátinak mondható viszony, építhetne arra, hogy amíg ők egymással csatáznának, addig ő – nevető harmadikként – akcióba lépne a lánynál, és a két kiskakas hoppon maradna. Nahát, Perselus – gondolta – milyen ostobaságokon tudsz gondolkodni…
Elhessegette magától a gyerekesnek ható gondolatokat, és inkább az alvást választotta, hiszen nehéz nap vár rájuk. Reggel értesíteni kell az aurorokat, szólni kell Harrynek, és elkezdődik a bírósági eljárás, melynek végeztével, remélhetőleg, megszabadulnak a Ron Weasleynek nevezett veszélyforrástól.

A következő napon forgalmas helynek bizonyult a Piton kúria, amit a ház ura kissé nehezen viselt. Nem volt hozzászokva, hogy szokásos, munkával töltött óráit baglyok türelmetlen huhogása zavarja meg. Bosszúsan próbált figyelni főzeteire, egyre kevesebb sikerrel, így hamarosan feladta a dolgot, és más, hasznos elfoglaltság után nézett.

A levelek címzettje elsősorban Hermione volt, aki egyik meglepetésből a másikba esett, ahogy sorban olvasta őket. Volt iskolatársak, egykori és jelenlegi ügyfelek, ismerősök és barátok ragadtak pennát a hír hallatára, hogy háza a tűz martalékává vált. Voltak, akik csak együtt érzésüket fejezték ki, míg mások a segítségüket is felajánlották, ami igazán meghatotta Hermionét.
Kapott levelet Ginnytől is, aki – Harryn keresztül – ismert minden részletet az üggyel kapcsolatban. Barátnője is támogatásáról biztosította, majd keresetlen szavakkal jellemezte bátyját, végül még a testvéri kapcsolat megtagadását is kilátásba helyezte.
Már éppen végzett a levelekkel, amikor egy újabb madár érkezett a szobába. Azonnal felismerte Luna baglyát, amely egy nagyobbacska csomagot ejtett Hermione ölébe. Bontogatni kezdte, és a csomagból jó néhány levél bukkant elő. A legfelsőn Luna kézírásával volt olvasható a neve, ezért azzal kezdte az olvasást.

Szia Hermione!

Megkaptam a leveledet, amit Neville-től küldtél, és összeszedtem mindent, amit kértél. Mint látod, érkezett néhány válasz, de inkább nem is nyúltam hozzájuk, csinálj velük, amit jónak látsz.
Remélem, jól vagy, én nincs komoly bajod, bár Neville megnyugtatott, hogy rendbe fogsz jönni teljesen. Sajnálom, ami a házaddal történt, és ha bármiben tudok segíteni, csak szólj bátran. Az iroda miatt ne aggódj, pihenj nyugodtan, én tartom a frontot!

Ölel, Luna

Hermione elmosolyodott, és félretette barátnője levelét, majd kézbe vette az első válaszlevelet. Meglepetten olvasta el a jelentkező sorait, majd nyúlt a következőért, és átolvasta azt is. Hamarosan már teljesen ledöbbenve, villámgyorsan bontogatta a válaszokat, és olvasta egyiket a másik után. Mire végzett az összessel, már kicsit kábán ült az asztalnál, és azon csodálkozott, hogy nem érzi azt a teljes megelégedettséget, amit kellett volna hasonló esetben.
Sokáig nem tudott gondolkodni, mert kopogást hallott, és a következő pillanatban már Lizzy lépett a szobába.
- Kisasszonyom, megérkezett Harry Potter – cincogta a manólány. – Uram kéri, hogy jöjjön le kisasszonyom a szalonba, mert hamarosan megérkeznek az aurorok is.
- Köszönöm, Lizzy – felelt Hermione. – Máris indulok.
Lizzy azonnal eltűnt, ő pedig elindult a földszintre, ahol egy hosszabb beszélgetés várt rá az aurorokkal. Hát elkezdődik…


A szalonban már ott volt mindenki, csak rá vártak. A fotelokban foglalt helyet Piton és Draco, a karosszékeken Tonks és Kingsley, Harry pedig a kanapén ült. Hermione letelepedett barátja mellé, és várakozóan tekintett az egybegyűltekre. A két auror feszültnek tűnt, és végül Tonks volt az, aki beszélni kezdett.
- Hermione – mondta –, az elmúlt napokba megvizsgáltuk a romokat, és egyértelműen gyújtogatás nyomait találtuk. A hátrahagyott mágikus lenyomatokat elemezve megdöbbentő eredményt kaptunk, és többször is elvégeztük az ellenőrzést, mert nem akartuk elhinni, amit láttunk.
- Mit találtatok? – kérdezte a lány, pedig tudta, mi lesz a válasz.
- Nos, összesen öt embertől találtunk nyomokat az elmúlt három hétből a sajátjainkon kívül – folytatta Tonks még mindig kicsit hivatalos hangon –, amik akkor kerültek oda, amikor megpróbáltunk bejutni a kertbe. Ezek a személyek a következők: te, mivel tied az épület, Harry, Draco, Perselus és… Ron Weasley.
- Értem – bólintott Hermione, és érdeklődve figyelte a fiatal aurort.
- Elmondanád, hogy ki, mikor, miért és hogyan hagyta ott a mágikus nyomait? – kérdezte Tonks. – Erre azért van szükség, hogy egyértelműen kizárhassuk a személyeket a gyanúsítottak listájáról.
- Rendben – bólintott ismét a lány, majd Harryre pillantott, és beszélni kezdett. – A sajátomat tehát nem kell magyaráznom. Harry, Draco és a professzor akkor használtak nálam varázslatot, amikor az ünnepség volt. Valaki behatolt a házba, amit én megéreztem, és azonnal hazamentem. Ők elkísértek, és segítettek átnézni a házat, illetve utána elhelyeztek néhány védő- és riasztóbűbájt arra az esetre, ha valaki ismét be akarna jönni vagy meg akarna támadni. A tűz éjszakáján Draco és a professzor érezték a riasztást, és a segítségemre siettek, és akkor is használtak varázslatot, bár nem tudom pontosan, milyen igéket szórtak ki.
- Rendben – fejezte be Tonks a jegyzetelést, majd ismét Hermionéra nézett. – És Ron?

Hermione egy percig nem szólt egy szót sem, csak nézett maga elé.
- Ő támadott meg – mondta felnézve.
- Úgy érted… – kérdezte Tonks értetlenül – úgy érted, hogy ő gyújtotta fel a házat?
- Igen – felelte a lány valamivel határozottabb hangon. – Ő volt az, aki betört hozzám a bál éjszakáján, aki miatt a többiek elhelyezték a bűbájokat, és aki miatt Draco és a professzor a házban volt a tűz kiütésekor. Ron akkor éjjel eljött hozzám, meglehetősen ittas állapotban, és… és megpróbált… megpróbált megerőszakolni – préselte ki magából Hermione a szavakat.
- Ezt nem tudom elhinni… – nyögte Kingsley, aki eddig némán figyelte a beszélgetést.
- Pedig így történt – nézett rá szomorúan Hermione. – Nekem esett, nem is tudtam védekezni, még a pálcámat is kiütötte a kezemből. Dulakodtunk, majd a földre estünk, és ahogy szabadulni próbáltam, nekiestem az éjjeli szekrénynek, és elájultam. Amikor magamhoz tértem, már égett a ház, Draco és a professzor pedig azon dolgozott, hogy kimeneküljünk valahogy.

A két auror sápadtan nézett egymásra, majd megmentőihez fordultak, és Tonks őket kezdte kérdezgetni.
- Mikor érkeztek a házba, Perselus? – faggatta a férfit.
- Amikor megéreztük a riasztást, azonnal hoppanáltunk – kezdte Piton. – Mire odaértünk, Miss. Granger már eszméletlen volt, és Weasley éppen azon volt, hogy… befejezze, amit elkezdett. Egy hátráltató ártással akadályoztuk meg, majd én levittem Miss. Grangert a földszintre, hogy megvizsgáljam, míg Draco vigyázott Weasleyre. Valamennyire elláttam a sérüléseket, úgy, ahogy tudtam, de mivel sajnos nem volt nálam semmilyen bájital, csak felületes munkát tudtam végezni. Aztán jött Draco, és közölte, hogy Weasley leütötte, és elmenekült.
- Mi történt azután? – kérdezte Tonks most Dracót.
- Mivel Hermione továbbra sem tért magához, megbeszéltük, hogy magunkkal visszük – folytatta a fiú a beszámolót. – Én összeszedtem neki pár holmit, és amikor indulni akartunk, akkor vettük észre, hogy lángol a ház, az ajtók zárva, és nem működnek a pálcáink sem. Weasley valamilyen mágiaelnyelő bűbájt szórhatott a házra, ami megakadályozta, hogy a legegyszerűbb varázslatot is végrehajtsuk. Ezzel tulajdonképpen halálra ítélt bennünket, mivel nem volt sok esélyünk a menekülésre. Szerencsére Hermione magához tért, és aztán megpróbáltunk kijutni a lángok közül.
- És hogyan jutottatok ki? – tette fel a következő kérdést Kingsley.
- Bevizeztem néhány plédet, és elindultunk az emeletre – vette át Hermione a szót. – Draco azt mondta, hogy Ron az erkélyről hoppanált, és az volt az egyetlen esélyünk. Elindultunk felfelé, és csak nehezen jutottunk el az erkélyig. Leszakadt alattam a lépcső, épphogy elkapta Draco a kezem, és együtt húztak fel a professzorral. Mindannyian megsérültünk, szédültünk a füsttől, mire elértük az erkélyt. A professzor a hintaágyat lebegtette az erkély alá, és arra ugrottunk le. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy az erkély, annak ellenére, hogy az épülethez tartozott, már kívül esett a házon, így ott már nem hatott Ron mágiaelnyelő bűbája. A többit pedig tudjátok.
- Igen, többit tudjuk – bólogatott Tonks. – De miért támadott meg Ron? Az ünnepségen történtek miatt?
- Feltehetőleg az lehetett az oka – válaszolta Hermione. – Úgy gondolta, hogy még hozzá tartozom, és megcsaltam Dracóval, amiért vele mentem az ünnepségre.
- Mit szeretnél most tenni? – kérdezte Tonks most már sokkal barátságosabb hangon. – Nekünk hivatalból eljárást kell indítani Ron ellen, bár ez a beszélgetés még nem volt hivatalos, ellenőrzött kihallgatás, így jegyzőkönyv sem készült, mint láthattad. Amit magamnak lejegyeztem, az sem számít hivatalos jegyzőkönyvnek.
- Rendben – felelte a lány, majd társaira nézett, és egy nagy levegővétel után ismét megszólalt. – Szeretném, ha hivatalos lenne az egész, és eljárás indulna Ron ellen azért, mert megtámadott, mert felgyújtotta a házam, és velem együtt a professzort és Dracót is megpróbálta megölni. Mindenben segítek, amiben csak tudok.
- Értem – bólintott Kingsley. – Amennyiben Perselus és Draco is így gondolja, holnap a Minisztériumban megtehetitek a feljelentést, és elintézzük a papírügyeket is. Felvesszük a vallomásotokat immár teljesen hivatalos keretek között, és nyomozást indítunk az ügyben Ron ellen, minden vádpont alapján. Még ma kiküldjük a baglyokat nektek a holnapi nappal kapcsolatos tudnivalókról. Azt hiszem, végeztünk is.

Pár perc múlva mindkét auror felállt, elbúcsúztak és elindultak vissza a Minisztériumba. Hermione csak ült a kanapén, és nézett maga elé fásultan, mire Harry átkarolta a vállát, és bátorítóan suttogott neki.
- Nem kell aggódnod, Hermione!– mondta halkan. – Minden rendben lesz, meglátod! Elkapják Ront, és véget ér ez az egész.
- Remélem, igazad lesz, Harry – sóhajtotta a lány, és odabújt barátjához. – Csak gyorsan menjenek a dolgok, mert nem szeretném, ha nagyon elhúzódna.
- Biztos vagyok benne – nyugtatta Harry –, hogy az aurorok mindent megtesznek, hogy mielőbb megtalálják, és szerintem a Wizengamot sem fogja hosszúra nyújtani a tárgyalási szakaszt.
- Bízzunk benne – hagyta annyiban Hermione. – De mesélj, mi van Ginnyvel? Még nem is volt lehetőségem megkérdezni, hogy hogy van, és hogy mi hír a születendő gyerkőcről.
- Ginny remekül van – mosolygott a fiú vidámabban. – Kislányunk lesz, legalábbis az eddigi összes vizsgálat ezt bizonyítja.
- Ez nagyszerű – mosolygott vissza Hermione. – Milyen jó, hogy nekünk nem kell olyan sokat várni, hogy megtudjuk a baba nemét, mint a mugliknak. Ráadásul náluk nem is mindig biztos, amit az orvosok mondanak.
- Igen, igazad van – értett egyet Harry. – Olyan boldog vagyok, hogy kislányom lesz. Nem tudom, hogy bírnánk ki Ginnyvel, ha emellé a két lókötő mellé még egy fiú érkezne… Már velük sem mindig egyszerű. De most már megyek, mert írnom kell Ginnynek. A lelkemre kötötte, hogy mindenről számoljak be neki, ha már ő nem lehet itt velünk.
- Rendben, menj csak – engedte el barátját Hermione. – Holnap találkozunk.
- Mindenképp ott leszek – biztosította őt a fiú, és elhagyta a házat.

Hermione az étkezőbe indult, ahol Lizzy már javában terített az ebédhez. Csendben leült az egyik székre, és azon gondolkodott, hogy hová tűnt mindenki. Se Draco, se Piton, se Susanék nem voltak a környéken. Abban bízott, hogy mire Lizzy tálalja az ebédet, majdcsak előkerülnek. Ez azonban nem történt meg, és csak Neville csatlakozott hozzá az asztalnál.
- Már végeztetek is a megbeszéléssel? – kérdezte a fiú, miközben szedett a levesből.
- Igen, már elmentek az aurorok – válaszolt a lány.
- Megkérdezhetem, hogy milyen döntést hoztál? – kérdezte halkan Neville.
- Igen – bólintott Hermione. – Feljelentést fogok tenni, és nem csak én, hanem Draco, és a professzor is.
- Ki ellen, ha nem vagyok indiszkrét? – kérdezősködött tovább a fiú.

Hermione elgondolkodott, vajon elmondja-e neki, de aztán úgy döntött, hogy Neville megérdemli, hogy tudja az igazat. Egyrészt azért, mert előbb-utóbb úgyis megtudná, másrészt pedig azért, mert minden szó nélkül sietett a segítségére, amikor szüksége volt rá, és nem nyaggatta, hogy mondja el, mi is történt azon az éjszakán.
- Ron ellen – válaszolta határozott hangon, mire Neville kezéből kiesett a kanál, és tágra nyílt szemekkel nézett a lányra.
- Most, ugye, csak viccelsz? – kérdezte reménykedve. Nem tudta elhinni, hogy Hermione komolyan gondolta, amit mondott.
- Nem, Neville, sajnos nem viccelek – rázta a fejét, majd ő is letette a kanalat. – Bárcsak azt mondhatnám, de halálosan komolyan beszélek.
- De hát… ez képtelenség… – dadogott Neville zavartan. – Ron… Ron nem tehetett ilyet, ő sosem… sosem lenne képes…
- Nyugodj meg, Neville, igenis képes rá – bizonygatta Hermione. – Ő támadott meg, ő gyújtotta fel a házam, ő akart megerőszakolni, és még sorolhatnám. Így aztán, hála Harrynek, Dracónak és a professzornak, most már elindítottuk az eljárást, és hamarosan megkapja a büntetését.
- Merlinre, ez kész őrület – sóhajtott fel a fiú, és kezébe vette az elejtett kanalat.
- Igazad van – helyeselt Hermione, majd hirtelen ismét a fiúra pillantott. – Valószínűleg titeket is ki fognak hallgatni, mivel ti ápoltatok bennünket, miután idejöttünk. Remélem, nem lesz nektek nagyon kellemetlen a dolog!
- Emiatt ne aggódj – legyintett Neville, és lassan kezdett napirendre térni a hír felett. – Nem ez lesz az első eset, hogy valamilyen ügyben tanúskodnunk kell. Remélem azért, hogy nem a hétvégére tervezik a kihallgatást, mert programot terveztünk.
- Nekünk holnap kell bemenni – mondta Hermione –, legalábbis Tonks és Kingsley ezt mondták.
- Akkor jó – nyugodott meg a fiú. – Akkor nekünk majd csak a jövő hét elején kell bemenni. Tényleg, Hermione, neked nem lenne kedved eljönni hozzánk egy kis kerti mulatságra? Rád férne egy kis kikapcsolódás…
- Nem is tudom… – felelte bizonytalanul a lány. – Való igaz, hogy régen voltam társaságban, eltekintve az ünnepségtől, de mivel én itt vendég vagyok, a saját biztonságom érdekében, megkérdezem a professzort. Szívesen elmennék, jó lenne egy kicsit kikapcsolódni.
- Szólj Harrynek is, szerintem ő is szívesen eljönne – ajánlotta Neville.
- Rendben. És Draco? Ő is jöhet? – kérdezte Hermione kíváncsian. – Talán vele könnyebben elenged a professzor.
- Draco? – kérdezett vissza Neville, és elgondolkodott egy pillanatra. – Nem tudom… igaz, hogy a háborúban velünk volt, és sokat változott, de attól tartok, nem örülnének a többiek.
- Ugyan, Neville – legyintett a lány. – Dracóval nem lesz semmi gond, nekem elhiheted!
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Neville, mert még mindig kételkedett abban, hogy a többiek szívesen látnák a mardekárost.
- Kezeskedem érte, hogy nem lesz gond – felelte határozottan Hermione. – Az utóbbi időben elég sok időt töltöttem vele, és tudom, hogy nem fog gondot okozni. Ezen kívül – mosolyodott el a lány –, szerintem lesz, aki kifejezetten örülni fog a társaságának…
- Tényleg? – nézett rá a fiú megütközve. – Ki lenne az?
- Titok! – mosolygott tovább Hermione rejtelmesen. – Lányos dolog…
- Értem… Tehát valakivel össze akarod hozni? – vigyorgott most már Neville is. – Szakmai ártalom, mi?
- Úgy is lehet mondani – nevetett fel a lány. – Akkor jöhet?
- Na jól van, nem bánom – egyezett bele Neville. – Úgyis kíváncsi vagyok, miben mesterkedsz…
- Semmi rosszban, megnyugtatlak – mondta Hermione, és félretette a leveses tányért, hogy megkóstolja a második fogást is. – Ebéd után megkeresem őket, és megbeszélem velük.
- Rendben, én úgyis megyek vissza a Mungóba – bólintott Neville. – Azt hiszem, már nem is lesz itt több dolgunk, hiszen rendbe jöttetek mindannyian.
- Köszönök mindent, Neville, a többiek nevében is – mosolygott rá hálásan Hermione, mire a fiú csak legyintett, és folytatta az evést.

Ebéd után Hermione a ház urainak keresésére indult, de sehol nem találta őket. Bejárta a házat, a kerti asztalhoz is kisétált, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el mindkét férfit. Arra a következtetésre jutott, hogy ha sehol nem találja őket, akkor bizonyára a laborban dolgoznak, ott pedig inkább nem akarta zavarni őket.
Felment a szobájába, és lepihent azzal a gondolattal, hogy ha hamarabb nem is, a vacsoránál mindenképpen találkoznak, és akkor megbeszéli velük a hétvégi kiruccanás részleteit.
Mire felébredt, már ott volt a Minisztérium levele, amely a másnapi találkozó részleteit tartalmazta.

***

Sűrű párafelhők gomolyogtak a tágas helyiségben, ahogy a két férfi a munka végéhez közeledett. Hiába a fullasztó levegő, nem nyithattak ablakot, mert a főzetek érzékenyek voltak, és a huzat tönkre tehette volna az egész napos munkát. Három üst alatt még lobogott a tűz, míg a két másik üstben már a hűlési szakasznál tartottak a főzetek. Egész nap elmélyülten dolgoztak, még az ebédet is kihagyták, csak néhány szendvicset engedtek meg maguknak munka közben.
Draco és Perselus, miután kikísérték a két aurort, vissza akartak térni Hermionéhoz, de látták, hogy Harryvel beszélget meghitten összebújva, így inkább nem zavarták őket, és a laborba mentek. Röviden megvitatták a megbeszélést, és arra jutottak, hogy mindenképpen ez a legjobb megoldás, és elismerték, hogy a végére már Hermionén is látszott, hogy valóban komolyan gondolja a feljelentést.
Éppen a délutáni tea előtt végeztek minden főzettel, és miután rendet tettek maguk után, a kertbe indultak, hogy egy kicsit kifújják magukat vacsora előtt. Fél órával később már mindketten a szobájukban voltak, hogy egy frissítő zuhany, és a tiszta ruhák felvétele után asztalhoz üljenek, ahol már várt rájuk Hermione.

- Mit csináltál egész nap? – kérdezte Draco, miközben helyet foglalt.
- Miután Harry elment, és ti eltűntetek, megebédeltem Neville társaságában – mesélt Hermione. – Beszélgettünk, aztán meg akartalak keresni, hogy beszéljünk, de mivel sehol sem találtalak benneteket, a szobámba mentem, és aludtam egy kicsit. Gondoltam, biztosan a laborban vagytok, de ott nem akartam zavarni.
- Nem zavart volna, Miss. Granger – felelte Perselus.
- Igen, nyugodtan bejöhettél volna – bólogatott a fiú is, majd visszaterelte a témát – Miről akartál velem beszélni? – kérdezte.
- Oh, igen! – villanyozódott fel Hermione, és Perselushoz fordult. – Igazából arról van szó, hogy Neville meghívott a hétvégére egy kerti összejövetelre, és azt akartam megkérdezni, hogy van-e kifogása az ellen, ha elfogadom a meghívást. Természetesen, téged is hívott, Draco.
- Miss. Granger, ön itt vendég, nem akarata ellenére lakik a házban – magyarázta a férfi –, ennél fogva nem kell engedélyt kérnie, ha el akar menni valahová. Igaz, hogy a biztonsága érdekében kértük, hogy maradjon itt, amíg le nem zajlik az ügy, de ez nem jelenti azt, hogy nem mehet sehová.
- Értem – bólintott Hermione. – Éppen emiatt akartam előbb megbeszélni, és csak utána választ adni.
- Természetesen, ha Draco elfogadja a meghívást, kevesebb okunk lesz aggódni Weasley miatt – tette még hozzá a professzor.
- Van kedved eljönni, Draco? – fordult a fiúhoz Hermione.
- Miért is ne? – vont vállat a kérdezett. – Kik lesznek ott?
- Nem tudom pontosan – ingatta a fejét a lány –, de még Harrynek is szólok holnap, ha találkozunk. Gondolom, a munkatársai eljönnek.
- Akkor elég savanyú társaság lesz – húzta el a száját Draco. – Akkor majd veled beszélgetek…
- Lesznek ismerősök, ne aggódj – nyugtatta Hermione. – Néhány volt évfolyamtársunk is a Szent Mungóban dolgozik.
- Tényleg? – lepődött meg a fiú. – Én csak Neville-ről és Susanról tudok…
- Ernie McMillan, Blaise Zambini és Pansy Parkinson is ott dolgoznak – sorolta a neveket Hermione –, gondolom ők is eljönnek. Meg persze Luna, mint Neville barátnője.

- Nocsak – szólt Perselus felhúzva szemöldökét. – Longbottom és Lovegood… Zsák a foltját… – tette hozzá kicsit gúnyosan mosolyogva. Nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést a hírre.
- Még jó, hogy nem az iskolában jöttek össze – vigyorgott Draco is cinkos pillantással. – Az lett volna csak a szenzáció! Lüke Lovegood és Longbottom…
- Ugyan már – méltatlankodott Hermione a két vigyorgó férfi között kapkodva tekintetét –, Luna mindig is rendes lány volt, és Neville is…
- Persze, Hermione – nevetett Draco –, én elhiszem, de azt nem tagadhatod, hogy akkoriban egyikük sem volt valami lángész. Luna állandóan nem létező lényekről beszélt, mindenféle kacatot magára aggatott, amitől úgy nézett ki, mint egy viharvert karácsonyfa…
- De Draco… – kapott levegő után a lány, de már ő is mosolygott.
- Longbottom meg még az utolsó évben sem bírt ki két bájitaltant egymás után anélkül, hogy fel ne robbantotta volna az üstöt – folytatta a fiú. – Azon csodálkoztam, hogy a termek helyét meg tudta jegyezni…
- Lehet, de azóta sokat változtak mindketten – védte őket Hermione még mindig mosolyogva.
- Igen, igazad van – engedett Draco, és lassan visszatért a vacsorájához.
Perselus csendben, halványan mosolyogva figyelte a két fiatalt, akik szemmel láthatóan remekül megértették egymást. Örült, hogy Hermione elhívta Dracót is a társaságba, ráfért a fiúra a szórakozás, és talán közelebb kerül Miss. Boneshoz is.

Lassan a vacsora végére értek, és a desszert után Hermione a szobájába ment, hogy megírja Neville-nek a választ a hétvégi programmal kapcsolatban. Amint elkészült, átolvasta még egyszer ellenőrzésként, majd összetekerte, és átkötötte egy zsineggel. Az asztalra készítette, hogy reggel elküldhesse a fiúnak, majd fürödni indult.
Teleengedte a kádat, és finom, gyöngyvirág illatú olajat locsolt bele, amit szerencsére Draco becsomagolt neki a piperéivel együtt, majd jóleső érzéssel ereszkedett a vízbe. Végiggondolta a napját, és arra az eredményre jutott, hogy nem bánta meg, hogy bevonta az aurorokat. Tartott kissé a másnaptól, de ezt igyekezett nem kimutatni mindenki előtt. Tudta, hogy nem fog csendben lezajlani az eset, de a sajtóra és a nagy nyilvánosságra egyáltalán nem vágyott.
A szükséges rossz, gondolta fintorogva, és csak abban reménykedett, hogy nem lesz nagyon kínos rá nézve. Akárhogy legyen is, gondolta, majdcsak túléli valahogy ezt az egész felhajtást.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy még aznap este elküldi a levelet Neville-nek. Nem hagyja, hogy mindenféle elmélet elrontsa a kedvét. Ő most egy hétvégi partira hivatalos, és kerül, amibe kerül, de jól fogja magát érezni. Kimászott a kádból, megtörölközött, majd szekrényéhez lépett, hogy felöltözzön. Mivel még mindig meleg volt a levegő sötétedés után is, egy könnyű nyári ruhát választott. Belelépett a papucsába, felkapta a levelet az asztalról, és elindult, hogy megkeresse a bagolyházat. Amióta Pitonnál volt, még nem küldött bagollyal levelet, így nem is tudta, merre találja őket.

Már egyik férfit sem látta, sem az étkezőben, sem a szalonban nem találta őket, így Lizzytől kért segítséget. A manólány készségesen magyarázta el, merre menjen a kerten át, majd visszatért esti teendőihez.
Hermione kilépett a kellemes nyári estébe, és mélyet lélegzett a frissülő levegőből. Elindult a Lizzy által megadott irányba, és hamarosan elérte a kerti asztalt a székekkel, ahol teázni szoktak, majd ahogy tovább haladt a sötét kertben, halk huhogást hallott. A következő percben már a baglyok szállása mellett állt, és felkötötte a levelet az egyik kuvik lábára. Felismerte a madarat, hiszen ez a példány hozta a leveleket Pitontól és Dracótól.
A bagoly felröppent, és néhány szárnycsapás után beleveszett az ég sötétjébe. Hermione elindult visszafelé, de miközben a ház felé haladt, a kert egyik félreeső részében halvány, világos foltokat látott meg. Kíváncsian lépett közelebb, és ahogy elérte a foltokat, rájött, hogy azok rózsák. Mégpedig nem is akármilyen rózsák, hanem talán a földkerekség legszebb virágai. Meglepetten ismerte fel, hiszen ilyen rózsát kapott Dracótól a bál előtt.
Megigézett tekintettel vette szemügyre a gyönyörű lugast, és hajolt közelebb az egyik fejhez, hogy érezze azt a finom illatot, ami már akkor elbűvölte, amikor Draco megajándékozta a virággal. Ujjaival óvatosan megérintette a selymes szirmokat, és mosolyogva simította végig őket.

- Gyönyörűek, igaz? – hallott egy mély hangot a háta mögött, mire riadtan ugrott egyet.
- Merlinre, professzor! – szorította kezét a mellkasára Hermione, miután felismerte a hang tulajdonosát. – Azt akarja, hogy elvigyen egy szívroham?
- Bocsásson meg, hogy megijesztettem, Miss. Granger – kért elnézést Perselus közelebb lépve. Hermione észrevette, hogy a ház ura is kényelmesebb viseletre váltott. Sötét nadrágjában és ingjében szinte beleolvadt az éjszakába, egyedül karjai voltak kivehetőek, ahogy az ing ujját felhajtva, zsebre tett kézzel közeledett.
- Semmi baj, csak nem számítottam arra, hogy valaki még kint van ilyenkor rajtam kívül – mondta a lány nyugodtabb hangon. – Valóban nagyon szépek a rózsái.
- Köszönöm – biccentett finoman a férfi. – Gondolom, nem a rózsák miatt sétál kint éjszaka. Nem tudott aludni?
- Elküldtem a levelet Neville-nek a válasszal, hogy elfogadjuk a meghívást – válaszolta Hermione, és ismét a virágok felé fordult. – Soha nem gondoltam volna…
- Mit, Miss. Granger? – kérdezte Perselus érdeklődve.
- Azt, hogy magának ilyen szép rózsái vannak, vagy hogy egyáltalán érdekelheti ilyesmi – felelte a lány, és ismét megérintett néhány szirmot.
- Valóban nem jellemző rám, hogy virágok között töltsem az időmet – mondta a férfi –, legalábbis a rólam kialakított kép alapján. Nem passzol az imidzsemhez, hogy úgy mondjam.
- Tényleg nem – nevetett fel halkan Hermione. – Gondolom, innen származott a rózsa, amit a bálon kaptam Dracótól.
- Igen – bólintott Perselus. – Draco kért tőlem egy rózsát, de nem árulta el, hogy kinek szánta. Gondoltam, talán megismerkedett valakivel, akit el akar bűvölni, és azt mondtam neki, hogy megkapja a legszebb rózsát, ami éppen nyílik.
- Valóban gyönyörű volt – bólintott a lány is. – Még soha nem láttam olyan szépet. Köszönöm, így utólag is.
- Ne köszönje, Miss. Granger – mosolyodott el Perselus. – Méltóbb helyre nem is kerülhetett volna az a rózsa…
Hála a sötétségnek, Hermione nyugodtan elpirulhatott anélkül, hogy a professzor észrevette volna, mennyire megérintette a bók. Inkább elfordult a férfitól, és beljebb lépett a rózsák közé, ahová a professzor is követte. Megérezte a lányból áradó finom gyöngyvirág illatot, és nem tudott parancsolni magának, hogy illendő távolságot tartson, így egészen közel lépett Hermionéhoz. Ezzel elérte, hogy minden légvételével érezte a diszkrét illatot, amit más talán nem érzett volna meg a nyíló rózsák mellett, de az ő érzékei – munkájának hála – sokkal finomabbra voltak hangolva egy átlagos varázslóhoz képest.

Hermione kinyújtotta a kezét az egyik virág felé, majd a mozdulat közben megállt, kissé visszahúzta a kezét, és kérdőn nézett Pitonra.
- Szabad? – kérdezte halkan, mire a férfi is a virág felé nyúlt, és pálcájával rásegítve, óvatosan lemetszette a választott szálat.
Miközben megfogta a rózsa szárát, karja hozzáért Hermione karjához, amit a lány még mindig félig kinyújtva tartott. Az egész csak egy pillanatig tartott, és Hermione gyomra furcsán összerándult, csak hogy a következő percben már ismét elpiruljon.
- Köszönöm – vette át a rózsát Pitontól, mire a férfi mosolyogva finoman fejet hajtott.
Hermione megborzongott, de nem tudta eldönteni, hogy az ajándékba kapott újabb rózsa, Perselus futó érintése, vagy a hűvösödő éjszaka vonja-e be libabőrrel ez egész testét.
- Fázik, Miss. Granger? – kérdezte Perselus, és választ nem várva a következő intésére már a kezében volt Hermione egyik kendője, amit udvariasan a lány vállaira terített.
- Köszönöm – mondta Hermione ismét, ki tudja, hányadik alkalommal az est folyamán, majd erre a gondolatra halkan felnevetett.

- Mi olyan mulatságos? – kérdezte a férfi érdeklődő tekintettel.
- Semmi, csak úgy tűnik, hogy ma éjjel mást nem tudok mondani magának a köszönömön kívül… – magyarázta mosolyogva Hermione.
- Nem kell köszönetet mondania semmiért, Miss. Granger – felelte a kellemesen mély hang a sötétből, amitől Hermionén ismét végigfutott a borzongás, és szorosabbra vonta maga körül a kendőt.
- De így illik, ha az ember kap valamit, vagy tesznek érte valamit – ellenkezett a lány –, és én ma este mindig kapok valamit, amit meg kell köszönnöm. Ezen kívül tényleg hálás vagyok mindazért, amit értem tesz, és nem csak udvariasságból mondom ezt. Már régóta meg szeretném kérdezni, hogy mi az oka ennek a törődésnek, amit velem szemben tanúsítanak Dracóval együtt.
- Draco nevében sajnos nem tudok nyilatkozni – felelte a férfi lassan, mint aki keresi a szavakat. – Úgy vélem, Draco kedveli önt, Miss. Granger, ezért törődik az ön sorsával. Ön is tudja, hogy nem nagyon volt mostanában olyan társasága, aki korban is hozzá illett volna, és nem olyan közegből jön, ahová ő nem szeretne visszatérni.
- Értem – bólintott Hermione, bár ezt a kérdést a fiúval már megvitatatta, és most a professzor válasza érdekelte igazából. – És ön? – tette fel ismét a kérdést, miközben újra megszagolta a kezében tartott rózsát.
- Én egyszerűen így gondolom helyesnek – mondta Piton semleges hangon. – Ezen kívül van egy üzleti ügyünk is, bár ez lassan megoldódni látszik, és azt hiszem, tárgytalanná válik a megállapodásunk.
- Csak ezért? – kérdezte Hermione jelentőségteljesen. – Mert így érzi helyesnek, és az üzleti megállapodásunk miatt? Biztos, hogy nincs más oka? Piton professzor, ön nem az az ember emlékeim szerint, aki ilyen indokok alapján választja meg tetteit egy volt diákjával szemben – hangsúlyozta ki a lány a diák szót.

Perselus fürkésző tekintettel nézte Hermione arcát, amit enyhén megvilágított a holdfény.
- Nem jó a hangsúly, Miss. Granger – mondta lassan.
- Hogy érti ezt, uram? – kérdezte Hermione értetlenül.
Erre most mit mondjon? Hogy az ő szempontjából a hangsúly a volt szón van? Hogy számára a lány immár nem, mint diák létezik, hanem mint nő?
- Sehogy, Miss. Granger – sóhajtott Perselus. – Kérem, bocsásson meg. Ha nem bánja, én visszavonulnék pihenni. Holnap nehéz napunk lesz.
- Persze – felelte a lány meglepetten. – Azt hiszem, igaza van, nekem is jobb lenne, ha mennék lefeküdni. Jó éjt, professzor – köszönt el, majd a ház felé indult, magára hagyva a férfit.
- Jó éjt… Hermione – szólt a lány után, de ő már nem hallotta a férfi utolsó szavát.

***

Draco a vacsora végeztével visszatért a szobájába, és Hermione meghívásán gondolkodott. Nagyon örült, hogy őt is elhívta az összejövetelre, már csak azért is, mert így talán Susan közelébe tud férkőzni valahogy. Remek alkalom lesz a beszélgetésre, és arra, hogy újra – vagy talán először – megismerkedjenek egymással.
A hétvégi kiruccanás egyetlen szépséghibája egykori háztársainak jelenléte volt. Nem tudott sokat sem Parkinsonról, sem pedig Zambiniról, mióta elhagyták az iskolát, és mióta a háborúnak is vége lett. Minden információja kimerült abban, hogy Pansy apja meghalt a harcok során, Blaise apja pedig Azkaban vendégszeretetét élvezheti élete végéig. Nem tudta, hogy ők melyik oldalon is állnak éppen, de a társaság összetételéből arra tudott következtetni, hogy nyilván nem töltenék az idejüket Longbottommal, ha a sötét oldallal szimpatizálnának.
Mindezek mellett arra is alkalmasnak találta a partit, hogy így talán végleg be tud illeszkedni azok közé, akik annak idején nem fogadták kitörő örömmel csatlakozását a világos oldalhoz. Sokat könnyítene a helyzetén, ha nem kellene kivonnia magát a társasági életből. Mindig szeretett társaságban lenni, szerette, ha zajlott körülötte az élet, és ez egy ideje már hiányzott nekik, bármennyire is próbált nem tudomást venni róla.

Gondolatiba mélyedve lépett az ablakhoz, és a kertet figyelte, bár nem jutottak el tudatáig a szeme által közvetített képek. Egy ideig csak bámult kifelé, és már éppen vissza akart fordulni, hogy végre lefeküdjön, amikor mozgást vett észre a sötét kertben. Visszalépett az ablakhoz, és várta, hogy az alak jobban kilépjen a holdfénybe. A következő percben meglepetten ismerte fel Hermionét, ám nem a lány személye volt a meglepő, hanem az, hogy a kezében egy rózsát tartott, mégpedig keresztapja féltve őrzött virágainak egyikét.
Nézte a lányt, ahogy a ház felé lépkedett, néha a virághoz hajolva, hogy megszagolja, majd pár lépés után már nem láthatta Hermionét, mert elérte a házat. Draco arra gondolt, hogy a lány nyilván nincs tisztában azzal, hogy a rózsa Piton gyenge pontja, és jaj annak, aki le mer tépni egyetlen szálat is az engedélye nélkül.
Meglepettsége tovább nőtt, amikor ismét mozgásra lett figyelmes, és a kertben lépkedő alakban felismerte keresztapját. Először értetlenül nézte, ahogy a férfi is eltűnik a ház felé vezető úton, majd kaján vigyor jelent meg az arcán, mire leesett neki, hogy ők ketten együtt voltak a kertben, és minden valószínűség szerint Piton maga adta a rózsát a lánynak. Felnevetett a dolgok alakulása láttán, és fejét csóválva ballagott vissza az ágyához, és lefeküdt. Tehát Piton kezdi magát bevetni Hermionénál… Ez igazán remek hír, gondolta Draco, és már látta is maga előtt a lány arcát, amikor a hétvégi kiránduláson finoman érdeklődő kérdésére, mely szerint mi van közte és a professzor között, pirulva válaszolja majd, hogy semmi…