Hermione nyugtalanul aludt az éjszaka folyamán, így a kelő Nap már a hűvös kertben találta a lányt. Miután elkönyvelte, hogy aludni már úgysem fog tudni, inkább felkelt, felöltözött, majd a földszintre ment, hogy készítsen magának egy nagy adag kávét.
A ház még csendes volt, és ő igyekezett minél kevesebb zajt csapni, hogy többiek még nyugodtan pihenhessenek. A bögrével a kezében kilépett a kertbe, és letelepedett a fa alatti asztal mellé. Némán kortyolgatta a feketét, miközben Csámpást figyelte, ahogy a harmatos fűben felé igyekszik. Legnagyobb örömére kedvence teljesen kiheverte az őt ért megrázkódtatásokat, és egyre otthonosabban mozgott a házban.
Hermione ölébe vette a macskát, amikor az panaszos nyávogást hallatva leült elé a fűbe, és várakozó pillantást vetett rá. Szórakozottan simogatta, amit a cicus hangos dorombolással és lelkes hízelkedéssel hálált meg.
- Te legalább jól érzed magad – motyogta Csámpásnak, mire a macska nyávogott egyet, talán egyet értése jeléül. – Jaj, Csámpás… El se hiszed, milyen ideges vagyok – motyogott tovább a macskának. – Te is úgy gondolod, hogy nagyon kínos lesz ez az egész?
Csámpás a lányra nézett, és mintha értené gazdája szavait, és érezné a benne dúló feszültséget, hátsó lábaira emelkedett, míg a mellsőket a lány mellkasának támasztotta, és orrát Hermione orrához nyomta, jelezve ezzel, hogy bármi történjék is, ő szereti gazdáját.
- Köszönöm, kiscicám! Ehhez nagyon értesz – mosolygott neki a lány, és magához szorította az egyre hangosabban doromboló jószágot. – De ideje reggelizni valamit, ha nem akarok üres hassal a Minisztériumba menni.
A rőt macska lelkesen nyávogott, és leugrott gazdája öléből, majd a ház felé iramodott, hiszen Hermione a reggelit emlegette. A lány követte, és egy perc múlva már az asztalnál ült, pirítóst vajazva, és teát kortyolgatva.

Hamarosan megjelent a ház többi lakója is, bátorító pillantásokat vetve az ideges Hermionéra, aki megpróbált határozottnak és nyugodtnak mutatkozni – kevés sikerrel. Piton teljesen nyugodtnak tűnt, Draco pedig egyenesen vidámnak, amit Hermione nem tudott hová tenni. Mi ütött a mardekárosba, hogy ilyen vidám ezen a nyomott reggelen, ráadásul még csak nem is erőlteti meg magát, hogy ezt valamennyire leplezze? Hermione gondolatban legyintett egyet, hiszen neki ma nem ez lesz a legnagyobb problémája, különben is, lehet, hogy a fiú csak szépet álmodott, és annak örül ennyire.
A nehezen magához vett fél szelet pirítós, és néhány korty tea elfogyasztása után a szobájába sietett, és átöltözött. Fekete nadrágot és egy kék blúzt vett fel, mivel szerinte ez az öltözet jobban illett a hivatalos helyhez, mint egy lenge nyári ruha, és visszament a két férfihoz.
- Indulhatunk? – kérdezte tőle Draco, mire a lány bizonytalanul bólintott.
- Minden rendben lesz, Miss. Granger – próbálta Piton is nyugtatni.
Hermione hiába volt belül elszánt, ahogy közeledett a kihallgatás pillanata, egyre idegesebb lett. Nem akarta visszavonni az elhatározását, csak hát ez a dolog mégis valami olyasmi lesz, amilyenben még soha nem vett részt, és tartott tőle egy kicsit.
- Mehetünk – nyögte ki halkan, és elindult az ajtó felé, nyomában a két férfival.
A kertbe érve Draco a lány karjára tette a kezét, és mosolyogva nézett Hermionéra.
- Bátorság! – mondta – Griffendéles vagy, aki soha nem félt semmitől. Ne most szakíts ezzel a hagyománnyal!
Hermione nem szólt semmit, csak hálásan nézett a fiúra, és a következő percben mindhárman eltűntek a gyepről.

Hamarosan már a Minisztérium forgalmas előcsarnokában álltak, ahol Tonks várta őket. Ő is mintha nyomottabbnak tűnt volna ezen a reggelen, talán azért, mert eléggé kényes ügyben kell eljárnia, aminek szereplői felé baráti érzelmekkel viseltetett mindig is, így neki is kellemetlen volt a helyzet. Egy perc múlva megérkezett Harry is, így teljes volt a létszám a kihallgatás megkezdéséhez.
Érdeklődő tekintetektől kísérve indultak el Tonks után. Furcsa társaság voltak ők így négyen, és a hivatalnokok illetve a hivatalos ügyeiket intéző mágusok nem nagyon értették, hogy mit keresnek ott ebben az összeállításban: két Hős, egy kiugrott halálfaló, és egy fiú, aki szembeszállt a családi hagyományokkal, és a Rend mellé állt a döntő pillanatban. De hol van a harmadik Hős? – látta a kérdést a szemükben Hermione, és belül megadta nekik a választ – Hamarosan mindent tudni fogtok…

Pár perc múlva felértek az Aurorparancsnokság szintjére, ahol már várta őket Kingsley és rögtön egy egyszerű fekete ajtó felé terelte a kis csapatot. Egy váróteremhez hasonlító helyiségbe léptek, ahonnan még két másik ajtó nyílt jobbra és balra. A szemközti fal mellett székek voltak felsorakoztatva, de más berendezési tárgy elhelyezését nem érezték szükségesnek a hivatalnokok.
- Mi ketten fogjuk felvenni a hivatalos vallomásokat – kezdett magyarázni a férfi. – Mindenkit külön-külön hallgatunk meg, csak a jegyző lesz még a helyiségben, senki más. Hermione, te menj Tonksszal, Draco, te pedig gyere velem. Perselus – fordult a professzorhoz –, te és Harry addig itt tudtok várakozni.
Piton bólintott, és helyet foglalt az egyik széken, míg Harry barátnőjéhez lépett, és megölelte.
- Ne aggódj – mondta halkan –, nem lesz gond! Simán lemegy az egész.
- Tudom – bólintott a lány, majd Tonks után indult, és eltűntek a jobb oldali ajtó mögött.

A kis helyiség nagyon egyszerűen volt berendezve, mindössze két asztal állt bent, néhány szék társaságában. Az egyik asztalnál már ott ült egy fiatal, Hermione számára ismeretlen férfi, aki nyilván a jegyző szerepét töltötte be. A megbűvölt ablakokon beszűrődő illúzió-napfény kellemesen világossá tette a szobát. Hermione leült a kényelmetlennek látszó székre, és figyelmét Tonksra irányította.
A kihallgatás kezdeti feszültsége csak lassan oldódott Hermionéban. Miután Tonks elmondta az ilyenkor kötelező, hivatalos felvezetést, hozzá is kezdtek. A jegyzőként kirendelt fiatal férfi szorgalmasan vezette a pennát a pergamen felett, és nem nézett fel a munkájából még akkor sem, amikor éppen nem volt mit írnia.
Hermione megkönnyebbülésére ugyanazok a kérdések hangzottak el, amikre már válaszolt egyszer, annyi különbséggel, hogy más megfogalmazásban tette fel őket a fiatal auror. Elhangzott néhány más kérdés is, amelyek az eddig ismeretlen részletek feltárására irányultak, és Hermione készségesen válaszolt is mindre.
Végig feszélyezve érezte magát, és amikor eljutottak odáig, hogy Ron is konkrétan szóba került, csak még kellemetlenebb lett a dolog. Gyomra egyre kisebb lett, és lassan kezdte úgy érezni, hogy a reggelire elfogyasztott pár falat is feszíti belülről. Már bánta, hogy egyáltalán evett valamit. Kezeit az ölében tartotta, és csak nagy odafigyelés árán tudta magakadályozni, hogy ne remegjenek, bár az asztal alatt nem látszott semmi.
Végül megszületett a vallomás, melyben határozottan kijelentette, hogy az őt ért mindennemű atrocitás egyedüli felelőse Ronald Bilius Weasley, és igen örülne, ha a fent nevezett személyt mielőbb elfognák, és megbüntetnék. A kétórányi elbeszélgetés után sápadtan, de valamivel nyugodtabban állt fel az asztaltól, és Tonks bátorító mosolyának kíséretében elhagyta a helyiséget, hogy beküldje Harryt.

Míg Hermione és Draco megtették vallomásukat, a váróteremben Harry és Piton némán ültek egymás mellett. Mindketten úgy érezték, hogy már mindent megbeszéltek, amit kellett, tudták, hogy felesleges lenne ismét átrágni magukat mindenen. Egy külső szemlélő számára teljesen nyugodtnak tűntek, mintha nem is egy bírósági eljárás résztvevői lettek volna, de belül mindketten aggódtak Hermione miatt.
A lány szemmel látható idegessége és nyugtalansága miatt attól tartottak, hogy még a vártnál is jobban meg fogja viselni őt az ügy. Harry elgondolkodva figyelte az egykor oly türelmetlennek megismert professzort, hogy milyen békésen, szinte közönyösen várja, hogy sorra kerüljön. Tudta régóta, hogy a férfi egykori türelmetlensége valójában csak a diákoknak szólt, és a tanításon kívüli teendőivel szemben nem volt rá jellemző a kapkodás, és a dolgok indokolatlan siettetése, de mégis meglepte ez a látszólagos nyugalom.
További merengésre nem jutott ideje, mert nyílt az ajtó, és Hermione sápadt arcát látta meg. A lány intett neki, hogy ő következik, majd az egyik székhez ballagott és leült. Harry egy pillanatig figyelte barátnőjét, majd Pitonra nézett, és csak a tekintetével kérte a férfit, vigyázzon a lányra, majd belépett a kihallgatás helyszínéül választott kis szobába.

Piton fürkésző tekintettel figyelte Hermionét, ahogy kezébe temetett arccal ül a széken.
- Jól van, Miss. Granger? – kérdezte érezhető aggodalommal a hangjában, miközben felállt, és közelebb lépett a lányhoz.
- Igen – bólintott Hermione, és tekintetét a férfira emelte.
- Nagyon sápadt, biztosan minden rendben? – faggatózott tovább a férfi.
- Hát… kicsit remeg a gyomrom – vallotta be a kérdezett –, de azt hiszem, ez normális. Elég nyomasztó ez az egész.
- Érthető, ha ideges kissé – felelte a professzor –, de most már elindult a folyamat, és hamarosan vége is lesz.
- Ez attól is függ, hogy milyen gyorsan fogják el az aurorok Ront – mondta nem túl bizakodva Hermione.
Piton válaszolni akart, de ekkor nyílt a másik ajtó, és Draco lépett ki rajta.
- Te következel, Perselus – szólt a keresztapjának, és leült Hermione mellé.
A professzor határozott léptekkel ment be a helyiségbe, és zárta be maga mögött az ajtót.

- Minden rendben? – kérdezte Draco a lány felé fordulva. – Hogy ment?
- Jól, azt hiszem – felelte Hermione. – Bár kicsit ideges vagyok még most is.
- Igen, azt látom – bólintott a fiú. – Gondolj arra, hogy az első lépést már megtetted, és mind tudjuk, hogy mindig az a legnehezebb.
- Igen, de eszembe jutott, hogy vajon mit fogok mondani, ha találkozom Ron szüleivel – magyarázott a lány. – Tudom, hogy Molly egyet értett velem, amikor elhagytam Ront, de azért van különbség aközött, hogy kidobom a pasim, vagy hogy feljelentem, és vagy Azkabanba juttatom vagy az elmeosztályra.
- Természetesen van különbség – ismerte el Draco –, de az sem mindegy, hogy mit miért teszel. Ha csak kidobod, az egy dolog, lehet ellenkezni, de ha valaki az életedre tör, ott már nincs helye megbocsátásnak.
- Talán tényleg igazad van, és nem kellene ezen rágódnom – sóhajtott Hermione. – Nagyon sajnálták a szülei, amikor megtudták, hogy szakítottunk, de eszükbe sem jutott engem okolni a történtekért.
- Na látod! – mondta Draco. – Kár idegeskedni. Mindenhol van fekete bárány, és hiába szereted az egész famíliát, mégis kifogtad a sok fiú közül azt, akit nem kellett volna.
- Hát ez az, hogy nem volt a homlokára írva neki sem, hogy nem beszámítható – felelte a lány. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk a másikról, érdemes-e vele kezdeni…
- Ne reménykedj, ilyen bűbájt úgysem dolgozna ki senki, vagy ha mégis, akkor biztosan illegális lenne a használta – törte le Draco hamar Hermione szárba szökkenő ötletének rügyeit.
- Tudom, hogy igazad van – sóhajtott ismét a lány. – Csak néha felötlik bennem, hogy miért pont velem történik ilyesmi.
- Megnyugtatlak, nem csak veled történik ilyesmi – mondta neki a fiú elboruló tekintettel, ahogy eszébe jutott zátonyra futott frigye Claire-rel. – Mit gondolsz, miért csaptam azt az ivászatot? A saját magam sajnálatára. De nem számít, már túl vagyok rajta. Legalábbis azt hiszem…
- Nem tudom, hogy én mikor leszek túl ezen az egészen teljesen – felelte Hermione. – Harry és Ginny sokat segítettek akkor, de ez a mostani… nem is tudom…
- Most majd mi fogunk segíteni – jelentette ki eltökélten Draco. – Én, és Perselus. Persze csak akkor, ha elfogadod.
- Már így is sokat tettetek értem, amiért nagyon hálás vagyok – nézett rá a lány. – De köszönöm…

Hermione szavait a nyíló ajtó hangja szakította félbe. Harry végzett a vallomással, és Tonksszal a nyomában kilépett a szobából, majd néhány perc múlva már Perselus és Kingsley is csatlakozott hozzájuk. Megbeszélték, hogy minden rendben ment, és még aznap kiadják az elfogatási parancsot Ron ellen.
Miután elbúcsúztak egymástól a két auror a dolga után sietett, ők pedig elindultak a fogadócsarnok felé, hogy hazamenjenek. Már majdnem elérték a hoppanálási területet a csarnokban, amikor ismerős alakot láttak közeledni. Hermione elsápadt egy pillanatra, amikor felismerte Arthur Weasleyt, de igyekezett összeszedni magát, és felkészült az elkerülhetetlennek látszó beszélgetésre.

- Szervusztok – köszönt Arthur a kis csapatnak. – Hermione, hallottam, mi történt a házaddal, és nagyon sajnálom. Ha tudunk valamiben segíteni, akkor…
- Köszönöm, Arthur – felelte Hermione egy gyenge mosollyal –, ez nagyon kedves tőletek!
- Tudtok már valamit, hogy ki volt az elkövető? – érdeklődött a férfi. – Vagy éppen emiatt voltatok itt?
Hermione társaira nézett, és egy nehéz sóhajjal ismét Arthurra emelte a pillantását.
- Az igazat megvallva, igen, ezért vagyunk itt – kezdte halkan. – Tudjuk, hogy ki volt az, és most vették fel a vallomásunkat. Hivatalos eljárást indítottam.
- Ki ellen? – kérdezte érdeklődve a férfi, de Hermione arckifejezése, és a többiek feszült tekintete láttán kezdett rosszat sejteni. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy… – nem volt képes befejezni a kérdést.
- Sajnálom, Arthur – suttogta Hermione szomorúan, látva a férfi sápadó arcát. – Ron volt az, és meg akart ölni. Nem csak engem, de a professzort és Dracót is. Nem tehettem mást. Tényleg sajnálom…
- Nem kell sajnálnod, Hermione – fogta meg a kezét a férfi, miután összeszedte magát. – Én sajnálom, amiért ilyen ember lett belőle. Megértem, hogy feljelentetted, bár nekünk is nyomorult érzés Mollyval, hogy Ron ilyen mélyre süllyedt. Nem tudtunk rá hatni, és most már mi sem tudunk tenni érte semmit. Azt sem tudjuk, hogy merre van, nem keres minket.
- Remélem, nem fog nagy port kavarni a dolog – mondta Hermione –, mert az kellemetlenül érintene titeket is, és nem szeretném, hogy ti is belekeveredjetek.
- Emiatt ne aggódj – rázta meg a fejét Arthur. – Nem lehet elkerülni, túl fontos tagjai vagytok a varázsvilágnak, akikre mindig nagyobb figyelem összpontosul. Ha belekeveredünk is, előbb-utóbb ennek is vége lesz, és senki nem fog velünk foglalkozni.
Hermione hálás volt az együtt érző szavakért, és főleg azért, hogy Arthur nem kérte tőle számon tettét. Szeretett volna még mondani valamit, de aztán meggondolta magát. Nincs értelme túlmagyarázni.
- Azt hiszem, mennünk kell – szólt Hermione. – Viszlát, Arthur! Üdvözlöm a családot!
- Viszlát, Hermione – köszönt el tőle a férfi, majd sorban a többiektől is, akik némán figyelték a beszélgetést.

Hermione tétován indult el a hoppanálási terület felé, de megállt, és visszanézett a válla felett Arthurra. Látta a férfi megtört arcát, melyre végtelen szomorúság ült ki, majd ő is megfordult, és a dolga után sietett. Csak bámult utána, és már csak arra eszmélt fel, hogy Harry gyengéden húzni kezdte tovább.
- Gyere, Hermione! – mondta a fiú. – Menjünk haza!
- Rendben – motyogta a lány.
- Képes vagy hoppanálni, Hermione? – kérdezte Draco halkan, mert a körülöttük állók árgus szemekkel lesték minden mozdulatukat, és nagyon füleltek, hogy legalább egy-két szót elcsípjenek a beszélgetésükből.
- Igen – bólintott a lány, bár nem volt túl meggyőző.
- Azért segítek, ha nem bánod – ajánlotta fel Draco, majd Hermione bólintására karon fogta, és pár perc múlva már ismét a Piton kúria kertjében álltak.

Az ebéd már tálalásra készen állt, és Lizzy csak a háziak hazatértére várt. Amint beléptek a házba, a manólány gazdái elé sietett.
- Uram – kezdte meghajolva Piton előtt –, Lizzy tálalhatja az ebédet?
- Igen, Lizzy – bólintott a férfi –, köszönjük. Harry, velünk tartasz? – fordult a fiúhoz.
- Köszönöm, igen – bólintott a kérdezett, majd elindulta az étkező felé, ahol már gazdagon terített asztal várta őket.
Helyet foglaltak, és enni kezdtek, de Hermione csak kavargatta a levest a kanalával. Nem volt étvágya, pedig reggelire sem evett túl sokat. A három férfi szó nélkül figyelte az elmélyült lányt, és értő pillantásokat váltottak, amiből Hermione nem vett észre semmit. Igazából nem a kihallgatás viselte meg, hanem a találkozás Arthurral.
Annak ellenére, hogy a férfi nem tett neki szemrehányást, és egyetlen rossz szót sem mondott, Hermione rosszul érezte magát. Mégiscsak a fiáról volt szó, akire nem túl fényes jövő vár, bármilyen ítélet is szülessen. Egyetlen húszas éveiben járó férfinak se lehet perspektíva sem az Azkaban, sem az elmeosztály. Nehéz sóhajt hallatott, majd erőt véve magán, enni kezdett ő is.

Draco, Harry és Piton megkönnyebbülten néztek össze, amikor látták, hogy Hermione is elkezdi az ebédet. Igaz, hogy nem evett sokat, sőt, még eleget se, de legalább nem vonta meg magától az ételt teljesen.
Ebéd után megbeszélték Harryvel a hétvégi kiruccanást, amit a fiú örömmel elfogadott, majd levélírás ürügyén hazament, amit Ginnynek kellett küldenie.

A nap többi része csendesen telt, Hermione kiült a kertbe Csámpással, míg Draco és Piton a laborban dolgoztak. Egy ideig össze-vissza cikáztak a gondolatai, de miután már zsongani kezdett a feje a rendezetlenségtől, erőt vett magán, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon, és azt gondolja végig, azután majd jöhet a következő kérdés.
A kihallgatás tulajdonképpen elég simán ment, nem volt benne semmi különös, amitől tartania kellett volna, és csak azért volt ideges, mert akit érintett a dolog, valaha a legjobb barátainak egyike volt. Hát ennyi lenne egy bonthatatlannak gondolt barátság? Szétpattanhat egy olyan szoros kapocs, mint ami őket összetartotta? Igen, gondolta, hiszen minden jel egyértelműen erre utalt, és ennek a kapocsnak a szilánkjait már semmi sem tudja összeforrasztani.
Ami kellemetlenné tette a minisztériumi látogatást, az az Arthurral való találkozás volt. Hermione sajnálta, hogy ilyen helyzetbe kerültek, de – ahogy neki is mondta – nem volt más választása. Hiába mondta, hogy megérti őt, és igaza van, akkor is rossz érzés volt, hogy olyan emberek gyerekét juttatja a bíróság elé, akik mindig kedvesek voltak vele, szülei helyett is szülei voltak, akik törődtek vele. Mindezek után ő így hálálja meg a törődésüket, hogy a fiukat lecsukatja.
Amitől viszont valóban tartott, az a sajtó és a közvélemény reakciója. Valószínűnek tartotta, hogy az aznapi Esti Próféta már írni fog az esetről, ha kiadják az elfogatóparancsot Ron ellen, és ezek a cikkek minden bizonnyal csak egyre terjedelmesebbek lesznek, ahogy haladnak az ítélet felé. Nem is reménykedett abban, hogy csendesen zajlik le minden, és csak remélte, hogy nem fognak még többen megsérülni ebben a mocskos ügyben.

Hermionét annyira lefoglalták gondolatai, hogy csak akkor tért vissza a valósághoz, amikor Draco és Piton leültek hozzá egy teára. A professzor mindannyiuknak töltött a forró italból, majd kényelmesen hátradőlve kortyolgatni kezdte sajátját.
- Minden rendben, Hermione? – kérdezte Draco a lánytól.
- Azt hiszem, igen – mosolyodott el a kérdezett, és kezébe vette a csészéjét.
- Akkor ne beszéljünk a mai napról – javasolta a fiú. – Beszéljünk inkább a hétvégéről. Milyen programot terveznek Longbottomék?
- Semmi különleges – vont vállat Hermione. – Beszélgetés, evés-ivás, játék és szórakozás a program, a sorrend szabadon választott.
- Az jó – bólintott Draco. – Remélem, jól fogjuk érezni magunkat!
- Hát, ez csak rajtunk múlik – felelte a lány. – Részemről szeretném jól érezni magam.
- Biztosan jól fogtok szórakozni – szólt bele Piton is a beszélgetésbe Dracóra pillantva.
- És te is szabad leszel, mivel egész nap távol leszünk – mutatott rá Draco a tényre. – Mit fogsz csinálni?
- Jó kérdés – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Gondolom, a laborban leszek, mint mindig.
- Nem kellene állandóan dolgoznod, Perselus – mondta Draco. – Néha neked is kellene pihenned, és valami olyan dologgal foglalkozni, aminek nincs köze a bájitalokhoz.
- Erre tökéletesen megfelelnek a rózsáim – felelte a professzor, mire Hermione alig észrevehetően elpirult.
Remélte, hogy nem fogja egyik férfi sem észrevenni zavarát, és a csésze mögé rejtőzött, amíg el nem tudta tüntetni a pírt az arcáról.
- Na, igen – bólintott Draco, akinek persze nem kerülte el a figyelmét a lány reakciója, de nem tette szóvá. – De az sem kapcsol ki szerintem annyira.
- Emiatt nem kell aggódnod – legyintett keresztapja, de tovább nem folytatta, mivel egy bagoly érkezett közéjük hangos huhogással, mintha valami rendkívül fontos küldeményt hozott volna. Piton a madár után nyúlt, majd leoldotta róla az Esti Próféta legújabb számát.
Ahogy kihajtotta az újságot, tekintete jegessé és kifürkészhetetlenné vált, miközben gyorsan átolvasta a címoldalt. Pár perc múlva felnézett, majd továbbadta a fiataloknak, akik maguk közé tették, és közösen kezdték olvasni a vezércikket.

KÖRÖZÉS A HŐS ELLEN!
Rita Vitrol cikke

Megdöbbentő hírről kell beszámolnom, kedves mágustársaim. Ma délután a Mágiaügyi Minisztérium Aurorparancsnoksága elfogatóparancsot adott ki az egyik Hős, nevezetesen Ronald Bilius Weasley ellen! A részletek egyelőre nem ismeretesek, a szóvivőboszorkány mindössze annyit közölt, hogy súlyos bűncselekmények miatt keresik.
Annyit megtudtunk, hogy a mai nap folyamán megjelent a Minisztériumban a másik két Hős, Hermione Granger és Harry Potter, valamint Perselus Piton, a Roxfort bájitalmestere, illetve Draco Malfoy, akiről mind tudjuk, hogy milyen emlékezetes körülmények között fordult szembe családjával, és állt a világos oldal mellé.
A szóvivőboszorkány nem kívánta kommentálni, hogy a kis csoport megjelenésének és a délután kiadott elfogatóparancsnak van-e köze egymáshoz.
Mint arról korábban már beszámoltunk, néhány napja leégett Miss. Granger háza, és ő maga csak hajszál híján menekült meg Piton professzorral és Mr. Malfoyjal együtt. Ebben az ügyben még folyik a nyomozás, így további információt csak a későbbiekben tudunk közölni.
Vajon mennyi köze van egymáshoz a tűzesetnek, és a Béke napi incidensnek – melynek sokunk szemtanúja lehetett – Mr Weasley, Miss. Granger és Mr Malfoy között?
Természetesen a fejleményekről tudósítani fogja Önöket a Próféta!

Megdöbbenve néztek egymásra, amint elolvasták a rövid cikket. Hermione újra a címlapra nézett, ahol egy régi képen integettek ők hárman, Harryvel és Ronnal. A kép akkor készült, amikor átvették a kitüntetésüket a Minisztériumban a háború után.

- Nem hittem volna, hogy már a ma esti Prófétában benne lesz – mondta Draco elgondolkodva.
- Várható volt – vont vállat a professzor.
- Én azon csodálkozom leginkább, hogy Rita milyen tárgyilagosan írt az egészről – fűzte hozzá Hermione is a gondolatait.
- Csak maradjon is ilyen tárgyilagos – morogta Piton. – Annak idején volt elég bajunk miatta és a cikkei miatt. Amikor egy évre eltűnt, legalább nyugtunk volt egy kicsit.
- Kénytelen volt szabadságolni magát egy rövid időre – kuncogott Hermione. – De azóta általában nincs gond az írásaival, csak néhány kivételes esetben engedi el magát. Én bízom benne, hogy nem fog nekünk kellemetlenséget okozni.
- Milyen jó, hogy ilyen optimista vagy vele szemben – felelte Draco.
- Üzletet kötöttünk annak idején, és eddig tartotta magát a feltételekhez – mondta a lány komoly tekintettel. – Nincs okom bizalmatlannak lenni, mert tudom, hogy az ő érdeke is, hogy rendes és valós cikkeket írjon.
- Végeredményben az a fontos, hogy a lehető legtisztábban jöjjünk ki ebből a kalamajkából – összegezte Piton a véleményét.
A továbbiakban már nem esett szó Ritáról és írási stílusáról, inkább azon tanakodtak, hogy várhatóan mennyi ideig fog tartani az eljárás. Lassan rájuk sötétedett, és visszatértek a házba vacsorázni, majd ki-ki visszavonult a szobájába gondolataival.

***

Hermione izgatottan ébredt szombat reggel, hiszen aznap készültek Dracóval a kerti partira Neville-hez. Kényelmes öltözetet választott, egy rövidnadrág és egy pamut felső formájában, de hátizsákjába bekészített egy hosszúnadrágot és egy pulóvert is arra az esetre, ha később hűvös lenne. Magához vette pálcáját, és papucsába lépve elhagyta a szobáját, hogy reggelizni menjen.
Az étkezőben már ott volt Draco, Harry és Piton is, mindannyian az asztalnál ültek és beszélgettek. Hermione mosolyogva köszöntötte őket, és ő is helyet foglalt Harry mellett.
- Szép idő lesz – mondta vidáman, miközben reggelizni kezdett.
- Igen, ezzel legalább nem lesz gondunk – bólogatott Harry.
- Ha készen vagy, akár mehetünk is – mondta Draco, aki már szemmel láthatóan szintén elég izgatott volt.
- Nyugalom, Draco! – vigyorodott el Hermione. – Nem fog elszaladni senki arról a partiról…
- Hehe – gúnyolódott a fiú is vigyorogva. – Majd meglátjuk, hogy később is ilyen jó kedved lesz-e…
- Mire készülsz, Draco? – kérdezte érdeklődve keresztapja. – Remélem, semmi ostobaságot nem tervezel!
- Én? – háborodott fel a kérdezett ártatlan arcot vágva. – Hogy gondolod? Én csak szórakozni akarok a többiekkel, nincs nekem semmilyen más tervem…
- Remélem is – szólt komolyan a férfi.

- Azt hiszem, indulhatunk – mondta Hermione, amint végzett a reggelivel.
- Remek – pattant fel Draco azonnal, és már fogta is saját hátizsákját.
- Neked tényleg ennyire sietős? – kérdezte Harry vigyorogva.
- Most mit vagy ilyen te is? – nézett rá Draco értetlenül. – Hermione mondta, hogy mehetünk, nem? Akkor most mi a baj?
- Semmi – felelte kórusban Harry és Hermione, majd mindketten összeszedték a holmijukat és Draco után indultak a kertbe, Pitonnal a nyomukban.
- Készen vagyunk? – kérdezte Hermione, mire mindkét fiú bólintott. – Akkor mehetünk. Viszlát, professzor.
- Jó szórakozást! – biccentett a férfi, és a három gyerek a következő pillanatban már el is tűnt.

Kellemes, csendes utcába érkeztek, és Hermione – Luna útmutatója alapján – pontosan tudta, hogy hová kell menniük, így határozottan elindult egy kétszintes ház felé. Ahogy közelebb értek, a szépen gondozott kertből már vidám beszélgetés és nevetés hangjait hallották. Hermione és társai már a kapunál voltak, amikor Neville észrevette őket, és integetve indult, hogy beengedje őket.
- Sziasztok – köszöntötte az érkezőket. – Gyertek, már szinte mindenki itt van. Bemutatlak azoknak, akiket nem ismertek.
- Neville, köszönjük a meghívást – szólt Draco, amint beléptek a kertbe.
- Igen, köszi, hogy szóltál nekünk is – bólogatott Harry is, mire egykori szobatársa csak legyintett.
- Ugyan, nem tesz semmit. Legalább eltöltjük az időt valamivel… Ja – kapott a fejéhez Neville, és halkabban folytatta –, valamennyire le vagyunk védve, szóval az egyszerűbb bűbájokat lehet használni, nem veszik észre a muglik

Neville egy kis társasághoz vezette őket, és sorra bemutatta őket az idegen boszorkányoknak és varázslóknak. Az egykori iskolatársak mosolyogva üdvözölték őket, és minden jel arra mutatott, hogy Neville már beharangozta Draco jövetelét is, mivel senki nem tűnt meglepettnek, bár Parkinson elég tartózkodóan viselkedett, főleg a griffendélesekkel. Talán a régi sérelmek miatt, gondolta Hermione.

Nem telt bele sok idő, már mindenki mindenkivel beszélgetett és nevetgélt. A lányok magukra vállalták a főzést, míg a fiúk kicsit arrébb vonultak vajsörös üvegeikkel, és hagyták őket kibontakozni.
Hermione szimpatikusnak találta az újonnan megismert két lányt, akik szintén a Szent Mungóban dolgoztak, de az első hírváltást mégis Lunával és Susannel bonyolította le, amíg a másik két lány és Pansy a házba ment, hogy kipakolják a tányérokat és evőeszközöket.
- Hermione, tényleg igaz, amit a Prófétában írtak? – kérdezte Luna kíváncsian.
- Igen, igaz – bólintott a kérdezett, miközben a mártások elkészítésével volt elfoglalva.
- Hihetetlen ez az egész – csóválta a fejét Susan is.
- Lányok – nézett rájuk Hermione –, ha nem bánjátok, egyelőre nem nagyon szeretnék erről beszélni. Elég sokat tudtok már, de most nem szeretnék ezzel foglalkozni.
- Ahogy gondolod – bólintott Susan, majd témát váltott. – Na és mit szóltak a fiúk, amikor elhívtad őket?
- Örültek mindketten – mosolyodott el Hermione. – Még Draco is! – nézett jelentőségteljesen a lányra, mire Susan is mosolyogni kezdett.
- Na ne mondd! Ki hitte volna, hogy örömmel jön közénk?

- Ti tudtok valami, amit én nem – jelentette ki Luna csípőre tett kézzel. A két lány összenézett, majd Hermione mosolyogni kezdett. – Mondjátok már el! Mit titkolóztok itt?
Susan felnevetett és a fejét csóválta, mire Hermione nagy levegőt vett, de a vörös lány fenyegetően felemelte a kezét.
- Meg ne merj szólalni, Hermione Granger! – mondta, mire Hermionéban bennrekedt a mondanivaló.
- Ugyan már, Susan – mondta neki. – Nincsen abban semmi, hogy tetszetek egymásnak…
- De én nem tetszem neki, és ő sem tetszik nekem – ellenkezett Susan. – Téma lezárva.
- Kiről beszéltek? – próbálkozott tovább Luna kétségbeesetten, hiszen már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság.
- Susanról és…
- Hermione – szólt rá a másik lány kicsit hangosabban, amit már a fiúk is észrevettek, és ők is kíváncsian figyelték a lányokat. – Mondd, mi ütött beléd? – folytatta jóval halkabban. – Már a fiúk is minket figyelnek.
- Miért baj az? – kérdezte vigyorogva. – Különben is, Lunának igazán elmondhatnád. Ez a titkolózás csak gyanúsabbá tesz!
- Jól van – sóhajtott Susan kicsit türelmetlenül, és a sértődés szélén álló Lunához fordult. – Hermionénak az a rögeszméje, hogy én tetszem Dracónak, illetve ő is tetszik nekem.
- Miért, nem így van? – kérdezte Luna, mire Susannek leesett az álla. – Mióta megérkeztek, alig veszi le rólad a szemét. Vagy legalábbis elég gyakran néz erre.
- Nektek elment az eszetek – csóválta a fejét a lány, miután összeszedte magát. – Draco és én? Még viccnek is rossz…
- Ugyan – legyintett Luna. – Egész rendes volt az utóbbi időben, bár én csak ritkán találkoztam vele. Jóképű is, mit akarhatsz még ennél többet?
- Luna, már te is kezded? – kérdezte az áldozat elkeseredetten.
- Jól van, hagyjuk – engedett Hermione, miközben a mártásos tálakat sorban az étkezőasztal felé lebegtette, majd gonosz kis vigyor kíséretében még hozzátette –, de akkor is tetszik neked Draco.
Susan erre már csak megforgatta a szemét, de nem szólt semmit, ugyanis megérkeztek a házból a lányok az asztalneműt lebegtetve. A további témák már teljesen semlegesek voltak, munkáról, érdeklődési területekről és persze a fiúkról beszélgettek.

Lassan minden étellel elkészültek, és az asztalon egyre több étel volt egymás mellé sorakoztatva. A fiúk is kezdtek szállingózni, hívták őket a finom illatok, amiknek nem tudtak ellenállni. Körbeülték a hosszú asztalt, és vidáman ebédelni kezdtek. Hermione közben Dracót és Susant figyelte, és elkapott egy-két lopott egymásra nézést, persze szigorúan csak akkor, amikor a másik nem figyelt.
Mosolyogva gondolt arra, hogy ebéd után talán tud beszélni a fiúval, és akkor majd kikérdezi őt, hogy is voltak azok a pillantások. Ha csak sejtette volna, hogy Dracónak milyen tervei vannak a beszélgetés témáját illetően, bizonyára nem lett volna ilyen magabiztos…

***

Mindeközben a Piton kúria csendes, már-már kihalt volt. Lizzy teljesen visszavonultan tette a dolgát, míg a ház ura, Piton professzor a laborban volt. Még volt néhány főzete, amit az iskola számára el kellett készíteni, azokat próbálta letudni, de sehogy sem sikerült.
Most furcsán zavarta a teljes csend, hogy sem Draco sem pedig Hermione hangját nem hallja, és nem mutat semmi jel arra, hogy ők is ott laknának. Igaz, hogy még csak néhány napja lakott ott Hermione, de ő már annyira hozzászokott a jelenlétéhez, hogy szinte nem tudta hová tenni az érzést, amit távolléte okozott.
Kelletlenül kavargatta az üstben békésen fortyogó bájitalt, bár ha nem főzött volna, akkor bizonyára a laborba vágyott volna minden erejével. Szerencsére a kavargatás után egyszerű szakasz következett, csak hagynia kellett a bájital főni, és állandó hőfokot kellett tartani alatta, így újra gondolatainak szentelhette minden figyelmét.
Hermione nagyon csinos volt aznap reggel abban a rövidnadrágban, állapította meg magában. Kicsit furcsállta ugyan, hogy a lány teljesen fesztelenül viselkedett ilyen öltözékben előtte, bár talán a parti miatti izgatottsága volt az oka. Hermione most biztosan vidáman szórakozik a barátaival, és még Draco is jól érzi magát, hiszen karnyújtásnyira van tőle a lány, aki végre megdobogtatta a szívét. Csak ő van itt egyedül, magára hagyva, kirekesztve. De hát mit kezdenél egy sereg gyerekkel, Perselus? – tette fel egy kis hang a kérdést. – Azt ne mondd, hogy te is ott nevetgélnél és szórakoznál velük!? Aztán egy másik hang hurrogta le az elsőt: Dehogyis, nem vagyok ostoba! – vitatkozott magával. – Csak jó lenne látni, ahogy mosolyog…

Bosszúsan elterelte gondolatait a belső vitáról, és inkább a rózsalugasnál töltött estére gondolt. Maga is meglepődött, hogy milyen természetesen bókolt a lánynak. Vajon mit gondolt akkor? Biztosan elpirult – gondolta és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen is Hermione, amikor elpirul. Szép. Kifejezetten szép – jelentette ki magában határozottan. Na és az illata… Milyen kellemes volt az a lágy gyöngyvirágillat, ami körüllengte akkor este…
Egyetlen dolog viszont dilemmát okozott a professzornak: Hermione kérdése. Milyen válasszal lett volna elégedett? Azzal, ha bevallja neki gyengéd érzelmeit vagy azzal, ha üzleti ügyükre, régi ismeretségükre vagy valami más ostobaságra hivatkozik? Perselus tudta, hogy még nem tudathatja a lánnyal, mit is érez iránta, hiszen a körülmények nem voltak éppen ideálisak egy új kapcsolathoz Hermione számára, így nem maradt más lehetősége, mint hogy megvárja, amíg egy kicsit lecsendesednek körülötte az események.

A bájitala közben elérkezett az utolsó szakaszhoz, ahol már csak hűlnie kellett. A professzor eloltotta a lángot az üst alatt, rendet tett, és elhagyta a labort. Nem nagyon tudta eldönteni, mit is csináljon, és csak járkált a kertben, míg végül kikötött a rózsalugasnál. Megállt a virágok előtt, és újra meg újra visszaidézett minden pillanatot, amit itt töltött vendégével.

***

Draco igyekezett mindenkivel beszélgetni és kedvesen viselkedni, és meglepve látta, hogy többé-kevésbé mindenki megbékélt a jelenlétével. Kellemesen csalódott Blaise-ben, akiről egyértelműen kiderült, hogy soha nem osztotta családja elveit és nézeteit. Pansy igyekezett a közelébe kerülni az ebéd során, de ő inkább Susan közelében keresett helyet magának.
Néha rápillantott a lányra, talán kicsit gyakrabban, mint kellett volna, de igyekezett mindezt észrevétlenül tenni. Amikor látta, hogy Hermione a tányér fölé hajolva próbálja meg elrejteni mosolygását, már szint teljesen biztos volt benne, hogy ő észrevette nézelődését.
Ebéd után gyorsan rendet tettek, majd mindannyian letelepedtek a kerti székekre és nyugágyakba egy kis sziesztára, hogy az estét kellően kipihenten tudják kezdeni. Draco az italos asztal felé indult, amit a teraszon állítottak fel, hogy – addig is, amíg kitalálja, hogyan kezdjen vele beszélgetni, hogy az nem legyen túl feltűnő vagy tolakodó – igyon egy hideg vajsört. A szerencse fiának érezte magát, amikor meglátta, hogy a vörös hajú lány egyedül közeledik az asztal felé.
- Mit adhatok a kisasszonynak? – kérdezte viccelődve.
- Egy vajsört kérek – felelte Susan kicsit zavartan, és figyelte, ahogy a fiú kinyitja neki az üveget, és felé nyújtja azt. – Köszönöm…
- Igazán nincs mit – biccentett Draco.
Susan csak állt vele szemben, és nem tudta eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon. Nem akarta csak úgy otthagyni a fiút minden szó nélkül, de azt sem nagyon tudta, hogy mit mondhatna neki.
- Hogy érzed magad? – kérdezte sután mégis. Remélte, hogy talán tud majd valami értelmeset is mondani a későbbiekben.
- Remekül, köszönöm – mosolygott rá Draco. – Örülök, hogy engem is elhívtatok, igazán kedves volt tőletek.
- Nem az én érdemem, ez Neville bulija – felelte Susan. – Jut eszembe, Neville említette, hogy valószínűleg nekünk is kell majd szakértői véleményt adnunk az auroroknak. Ezek szerint elindítottátok az eljárást.
- Igen – bólintott Draco – a héten tettük meg a feljelentést, és gondolom, te is láttad a cikket a Prófétában. Remélem, ez nem fog neked kellemetlenséget okozni!
- Nem, dehogy – legyintett a lány. – Csak a körülmények nem kellemesek… mármint, hogy Ront keresik az aurorok, és ellene van az egész…
- Ez van – vont vállat a fiú egykedvűen. – Magának kereste a bajt, és engem nem érdekel, hogy Hős vagy nem. Ki akart nyírni, és ez sajnos nem volt tőle túl hősies gondolat.
- Persze, ezt megértem – felelte Susan. – Csak nehéz elfogadni.
- Szerintem hanyagoljuk Weasleyt, ha nem bánod – javasolta Draco. – Nem éppen a megfelelő beszédtéma egy ilyen kellemes naphoz, és az ilyen kellemes társasághoz.
- Draco Malfoy – nevetett fel halkan Susan, ahogy enyhén elpirult –, csak nem udvarolni akarsz nekem?
- Zavarna? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a fiú szemtelenül.
- Ez igazán jó kérdés – nézett rá elgondolkodva Susan. – Nem bánod, ha most nem válaszolok rá?
- Ez azt jelenti, hogy valamikor fogsz válaszolni? – kérdezte mosolyogva Draco, és képzeletben keresztbe tette ujjait.
- Talán igen – mosolygott vissza a lány is.
- Sokat kell várni? – tette fel a következő idevágó kérdést Draco.
- Milyen türelmetlen vagy – nevetett fel ismét Susan.
- Nem vagyok, csak érdeklődtem, hogy mire számíthatok – felelte vigyorogva a fiú.
- Értem – bólintott Susan.
- Arra gondoltam, hogy amíg azon gondolkodsz, hogy válaszolsz-e, meghívlak egy ebédre vagy egy vacsorára – kockáztatta meg a kérdést Draco.
- Randira hívsz? – kérdezte meglepve.
- Nevezheted annak is, ha akarod – vont vállat a fiú, és kíváncsian nézett rá.

Susan egy percig elgondolkodva figyelte az előtte álló fiút, aki várakozó tekintettel nézett rá. Jó ötlet randevúzni Malfoyjal? Mi lesz, ha balul sül el? Kockáztasson, vagy visszakozzon? Végül is, amikor ott voltak a házban, végig kedves volt, és tényleg nem volt semmi negatívum, amit felhozhatott volna ellene. És… igaza van Lunának, tényleg jóképű…
- Rendben – bólintott mosolyogva –, elfogadom a meghívást. Majd később megbeszéljük a részleteket, de ha nem bánod, most visszamennék a többiekhez.
- Persze, csak nyugodtan – felelte Draco alig leplezett vidámsággal és örömmel a hangjában –, és köszönöm, hogy elfogadod a meghívást.
Susan mosolyogva indult vissza társaihoz, és ez a mosoly még jó ideig ott volt az arcán. Randizni fog Malfoyjal! Ezt nem mondja el Parkinsonnak…

Draco – a siker felett érzett örömében – elindult, hogy körbejárja a kertet, és hamarosan meglátta Hermionét, aki szintén a terep felfedezését tűzte ki célul. A lány felé irányította lépteit, és néhány pillanat múlva már mellette állt az egyik fűzfa alatt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte mosolyogva Hermione.
- Jobban, mint vártam – felelte Draco, miközben leült a fűbe. – És te? Láttam, jól elpletykáltatok a lányokkal.
- Igen, így van – bólogatott a lány és ő is letelepedett a fa alá. – Ti miről beszélgettetek?
- Semmi különösről – vont vállat Draco. – Iskolai emlékek, munka, és ti voltatok porondon.
- Mi? Hogy érted? – kérdezte Hermione.
- Ti, mint lányok – magyarázta a másik. – A fiúk általában a lányokról is szoktak beszélgetni.
- Tudom. És mire jutottatok? – kérdezte jelentőségteljesen mosolyogva.
- Arra, hogy az életben nem fogjuk megérteni a nőket – válaszolta nevetve Draco.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam – mosolyodott el még jobban Hermione. – Láttalak az előbb Susannel beszélgetni. Mi történt?
- Semmi – felelte a mardekáros. – Meghívtam ebédre vagy vacsorára, és igent mondott.
- És ez neked semmi? – háborgott a lány. – Ez már egy randevúnak is betudható.
- Na igen – húzta ki magát büszkén vigyorogva Draco. – De ha már itt tartunk, mi van veled?

- Nem értem a kérdést – nézett rá értetlenül Hermione.
- Na! Ne tettesd már magad! – vigyorgott a fiú, és kezdett támadásba lendülni. – Mi van a keresztapámmal és veled? Vagy hogy érthetőbben kérdezzem: Mi van köztetek?
Draco igazán sajnálta, hogy nem játszott semmilyen szerencsejátékot, mert ha fogadott volna a lány reakciójára, biztosan nyert volna. Hermione arca olyan gyorsan öltötte fel a bíborszínű pírfoltokat, hogy követni sem lehetett.
- Semmi… – felelte gyorsan, talán gyorsabban, mint kellett volna. – Minek kéne lenni?
- Azt én honnan tudjam? – vont vállat a fiú ártatlan arccal. – De ha nincs semmi, akkor miért pirultál el?
Ez volt a kegyelemdöfés, és Hermione maga sem hitte volna, hogy képes ennél is vörösebbé válni. Nem szólt semmit, de Draco nem hagyta annyiban a dolgot.
- Valaminek történnie kellett, különben nem így reagáltál volna – ütötte tovább a vasat a fiú. – Láttalak egyik este a kertben… és egy rózsa volt nálad.
Hermione felkapta a fejét meglepetésében, de rájött, hogy értelmetlen lenne, ha tagadni kezdene.
- Igen, volt nálam egy rózsa – ismerte el a lány.
- Tőle kaptad – mondta Draco tárgyilagosan, mintha kétség sem férne hozzá.
- Miből gondolod, hogy a professzortól kaptam? – kérdezte Hermione abban a reményben, hogy talán még javíthat valamit kínos helyzetén. – Lehet, hogy én magam vettem le azt a rózsát. Erre nem gondoltál még?

- Először is – kezdte a fiú –: ha te tépted volna le, arról tudnék, mert Perselus igen érzékeny a virágaira. Ez meglepő ugyan, de tudom, hogy nem hagyta volna szó nélkül. Másodszor pedig láttam őt is, amikor visszajött a házba. Nem nehéz összerakni a képet, ha már ennyi részlete látszik…
- Én…
- Ne tagadd! – vágott a szavába vigyorogva Draco. – Nincs értelme, és különben sincs abban semmi. Tetszel neki, és ő is tetszik neked, ennyi. Egyébként már mondtam neked, hogy összeillenétek.
- Már hogy tetszenék én neki? – kapott levegő után a lány. – A keresztapád egy komoly, felnőtt férfi, akinek…
- …akinek pontosan olyan nő kell, mint amilyen te vagy! – fejezte be a mondatot a fiú. – Okos, határozott, kedves és szép nőre vágyik, és te minden feltételnek megfelelsz ezek közül. Ez teljesen egyértelmű – vont vállat Draco. – Na, ki vele! Tetszik neked?
- Jaj, Draco! – temette a kezébe az arcát Hermione.
- Gyerünk, mondd már meg – biztatta a mardekáros. – Engem nem zavarna, ha összejönnétek! Szóval, tetszik?
- Nem tudok válaszolni, Draco – felelte elkeseredetten a lány. – Kedves velem, figyelmes meg minden, és én nem tudom, hogy mit gondoljak.
- A korkülönbség az, ami zavar? – kérdezte Draco kicsit komolyabb hangon, látva, hogy a lány tényleg nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
- Igen. Nem. Nem tudom – adta a zavaros választ Hermione.
- Ez ám a határozottság – próbált ismét viccelődni Draco. – Biztos vagyok benne, hogy őt nem zavarná. Vagy legalábbis nem annyira. Minden esetre azt mondom, hogy gondolkodj rajta, mert tényleg tetszel neki, és szerintem jó lenne, ha közelebb kerülnétek egymáshoz.
- Nem tudom, Draco – rázta a fejét Hermione, miközben felállt a fiú mellől. – Tényleg nem tudom.
- Adj egy esélyt legalább a gondolatnak – mondta a másik, miközben ő is felkelt. – Menjünk vissza a többiekhez.
Hermione némán bólintott, és követte a fiút vissza a társasághoz.

Már szinte teljesen besötétedett, és kezdett hűlni a levegő is. Hermione átöltözött a magával hozott ruhákba, és letelepedett a tűz mellé, amit Neville és Harry nem sokkal korábban gyújtottak. Ismét előkerültek az iskolai emlékek és a munkahelyi történetek. Hangos nevetés szállt az éjszakában, ahogy nosztalgiáztak.
Egészen hajnalig tartott az önfeledt nevetgélés, mire fáradni kezdtek. Fokozatosan halkult el a beszélgetés, és hamarosan mind befelé ballagtak, hogy aludni térjenek az egész napos szórakozás után.
Hermione és Susan egy szobába kerültek, de már nem volt erejük megbeszélni a napi eseményeket. Susan szinte azonnal elaludt, míg Hermione ébren meredt a sötét, lefüggönyözött ablakra, és úgy döntött, megfogadja Draco tanácsát: gondolkodni kezdett…