Nem értették, miért tette a lány ezt a megjegyzést, így aztán csak kérdőn összenéztek.
- Kifejtenéd ezt úgy, hogy mi is értsük? – kérdezte Draco kíváncsian.
- Nem igazán lenne szabad, de mindegy – vont vállat Hermione. – Még annak idején, amikor a Trimágus Tusa volt, megjelentek különféle cikkek Rita tollából. Gondolom, emlékszel még, Draco – nézett jelentőségteljesen a fiúra, aki vigyorogva bólintott, és eszébe jutott, hogy ő is adott információt a riporternek. – Tehát miután rájöttem, hogy hogyan szivárognak ki bizonyos információk Ritához, egy alkalmas pillanatban elkaptam, és bezártam egy befőttes üvegbe.
Draco erre nevetni kezdett, de Piton továbbra sem értette teljesen a dolgot.
- Hermione, elárulná, milyen formában zárta be Miss. Vitrolt egy befőttes üvegbe? – kérdezte a professzor, mire Draco egy pillanatra felfüggesztette a nevetést, hogy jobban megnézze magának asztaltársait, majd még jobban kacagni kezdett – ezúttal teljesen más okból.
- Nos, az úgy történt – kezdte a magyarázatot a lány, miközben megrovó pillantást vetett a még mindig kacarászó Dracóra –, hogy kiderült, hogy Miss. Vitrol bejegyzetlen animágus, az állatalakja pedig egy bogár. Így tudott olyan információkat nyilvánosságra hozni, amelyeknek elhangzásakor vagy megtörténtekor saját alakjában jelen sem volt. Illetve némi belső segítséggel – fűzte hozzá csípősen, ismét Dracóra nézve.
- Nahát, mit meg nem tud az ember! – vonta fel a szemöldökét Piton. – Draco, neked mi tetszik ennyire, hogy még most is ilyen bárgyún vigyorogsz?
- Oh, több dolog is, Perselus – felelte a fiú fülig érő szájjal. – Először Hermione akciója nevettetett meg, majd az, hogy a keresztnevén szólítottad. Nem is tudtam, hogy már ilyen… bizalmas viszonyban vagytok… – majd ismét kitört belőle a nevetés.
- Értem – bólintott a férfi. – Nos, az elsőt nem kell kommentálni, a másodikat pedig nem kívánom kommentálni. Megjegyzem, jelen viselkedésed erősen emlékeztet arra az időszakodra, amikor még játékseprűvel a lábad között rohangásztál – szúrta oda gúnyosan.
- Jól van, jól van! – adta meg magát Draco, és megpróbált kicsivel több komolyságot magára erőltetni. – Folytasd tovább, Hermione! - Miután elkaptam, egy ideig az üveg vendégszeretetét élvezte – folytatta a lány –, majd Londonban szabadon engedtem, azzal a kikötéssel, hogy egy évig nem írhat egyetlen betűt sem, különben jelentem a Minisztériumnak a kis titkát. Aztán ötödévben, a Hírverőben megjelent cikk után már nem is nagyon találkoztunk, és azóta, mondhatni, tartja magát ahhoz, hogy nem ír rólunk semmiféle badarságot. Úgy tűnik, most nem tudott ellenállni a kísértésnek…
- Ki hitte volna, hogy Hermione képes valakit fogva tartani és zsarolni ennyi ideig – nézett rá elismerően Draco. – Ez igazán mardekáros viselkedés. Nem gondolod, Perselus?
- Mindenképpen – mosolyodott el a férfi, látva Hermione felháborodott arcát.
- Én nem vagyok mardekáros! – csattant fel a lány. – És nem is viselkedek úgy, mint egy mardekáros!
- Oh, dehogynem, drágám, dehogynem – bólogatott Draco kaján vigyorral, célozva ezzel több dologra is.
- Mindenkiben van mardekáros tulajdonság, Hermione – mondta békítőleg Piton. – Ugyanúgy van mindenkiben olyan tulajdonság, ami más házakhoz tartozik. A különbség csak az, hogy kiben melyik a domináns.
- Rendben – adta meg magát Hermione. – Inkább reggelizzünk – javasolta, és elkezdte vajazni pirítósát.

Nemcsak Rita Vitrol cikke kavarta fel a ház lakóinak lelkivilágát. Nem sokkal a Próféta érkezése után mindhárman hivatalos értesítést kaptak a Minisztériumból, melynek értelmében másnap meg kellett jelenniük egy előzetes egyeztetés céljából a hivatalban.
A délután folyamán ismét élénkült a bagolyforgalom a ház körül. Rita cikke megtette a hatását, és Hermione nem győzte bontogatni a leveleket. A nappaliban ültek Dracóval – akinek jókedve reggeli óta töretlen volt –, amikor megérkeztek az első baglyok, amiket hamarosan számos másik követett, míg lassan úgy nézett ki a helyiség, mint egy bagolyház.
A fiú eleinte csak csendben figyelte a némán küzdő Hermionét és egyre eszelősebb szisztémáját, ahogy megpróbálja az összes madártól egyszerre átvenni a küldeményeket, és egyidejűleg bontani és olvasni is őket. Ahogy a lány felett összecsaptak a hullámok, Draco azt vette észre, hogy az ölében landol egy kupac boríték.
- Tedd magad hasznossá, kérlek – morogta –, ne csak én kínlódjak…
Visszatért a saját kupacához, ami még így is látványosan nagyobb volt, mint amit átruházott a mardekárosra. Draco egy sóhajjal kezébe vette az első borítékot, és miután felbontotta, olvasni kezdte a levelet.
- Te, ez a nő tök rendes! – lelkesedett a levelet meglobogtatva. – Azt írja, hogy szerinte Rita badarságokat ír azzal, hogy te vagy a felelős.
- Na igen – nézett fel a soron következő levélből Hermione. – Ez a pasas viszont azt írja, hogy biztosan én hajszoltam Ront a tébolyba.
- Na persze – horkantott a fiú, és már a következő borítékot tépte fel. – Ez is pozitív! Azt mondja, Weasley megérdemelné az Azkabant! Hát, valószínűleg így is lesz.
- Hah! Ez itt azt írja, hogy ő bezárná az elmeosztályra! – ismertette aktuális levele tartalmát Hermione.
- Onnan megszökhet, szerintem – nézett fel Draco. – Remélem, nem mondják rá, hogy nem beszámítható, mert azzal csak megúszná a büntetést.
- Igazad van – bólintott a lány. – Mikor Lockhart még a Szent Mungóban volt, ő is csak úgy kisétált a részlegről, észre se vették. Mondjuk, ő nem volt közveszélyes…annyira… A baglyok inváziója lassan alábbhagyott, és a ritkuló tömegben Hermione észrevett egy jól ismert és számára is kedves madarat.
- Hedvig! – szólt a bagolynak, amely azonnal kinyújtott karjára telepedett. – Harry üzent valamit? – kérdezte megsimogatva a hófehér tollazatot, mire Hedvig halkan huhogott, és a lány kezébe ejtette az összetekert pergament, és az asztalhoz röppent, hogy megkóstolja a kikészített bagolycsemegét.
Hermione kibontotta barátja levelét, és átfutotta az üzenetet, ami jellemző módon igen rövid volt.

Holnap délelőtt 10-kor találkozunk a Minisztériumban, én is megkaptam az értesítést.

Ölel, Harry

Hermione mosolyogva tette le a levelet, külön a többitől, és visszatért az előtt tornyosuló halomhoz. Draco felnézett, de nem szólt semmit, és ő is folytatta tovább az olvasást.

Egy ideig mindketten belemerültek a levelek bontogatásába és olvasgatásába, és csak akkor szóltak a másikhoz, ha valami igazán érdekes került a kezükbe. Draco végig azon gondolkodott, hogy megkérdezze-e a lánytól, hogy mi történt, amiért a professzor a keresztnevén szólította, de aztán úgy döntött, hogy egy időre nyugtot hagy Hermionénak.
Néha felbukkant mellettük Piton is, de nem folyt bele az olvasói kommentárok tanulmányozásába. Délutánra végzett a munkájával, és mivel odakint elég borult, szeles idő volt, letelepedett az egyik fotelbe kezében egy csésze teával, és olvasgatni kezdett. Nem szólt egyikük sem, csak ültek ott csendben, a kandallóban szelíden lobogó tűz mellett, és olyan meghitt volt az egész jelenet, mintha egy hideg téli estén ülnének ott, nem a nyár közepén.
Mire Lizzy megterített a vacsorához, Draco és Hermione már végeztek a levelekkel, és megbeszélték, hogy többen állnak Hermione mellett, mint amennyien őt teszik felelőssé.

Átvonultak az étkezőbe, és hamarosan már a finom vacsorával voltak elfoglalva. Lizzy igazán kitett magáért, és nem sokkal később már elégedetten tüntette el az üres tányérokat a gazdái elől. Hermione elgondolkodott a manón, mikor már a desszertnél tartottak. Nem emlékezett rá, hogy tagadta-e már meg valamilyen kérését vagy utasítását a manólány, pedig tudta, hogy a házimanók csak a gazdájuknak engedelmeskednek, senki mástól nem fogadnak el parancsot.
Látta, hogy Lizzy tisztán tartja magát, nem úgy, mint néhány eddig megismert fajtársa, de azt is látta, hogy nem rendes ruhát visel, amiből egyértelmű volt, hogy a manó nem szabad. Nem tapasztalta még azt sem, hogy Piton vagy Draco rosszul bántak volna vele, és úgy látta, hogy az apró lény jól érzi magát a házban.
Kicsit vívódott magában, hogy szóba hozza-e gondolatait a témában, de aztán úgy döntött, hogy amíg nem tapasztal rossz bánásmódot a manóval szemben, nem veri nagydobra, hogy szabadidejében az M.A.J.O.M. aktivistájaként küzd az elnyomás ellen, amit szerinte a házimanókon gyakorol a varázslótársadalom.
Kedvelte Lizzyt, ahogy tett-vett a házban, csendben, észrevétlenül, ahogy bármikor, ha Hermione szólt hozzá, kistányérnyi szemeket meresztve figyelte minden szavát, és bármit is kért vagy kérdezett tőle, a manólány mindig készségesen segítségére volt. Újraéledtek benne az emlékek, amikor még a klubhelyiségben rejtette el apró ajándékait a manóknak, és biztos volt benne, hogy a mai napig számtalan házimanó áldja a nevét szabadságáért. Azt a tényt ugyanis, mely szerint egy idő után csak Dobby volt hajlandó a Griffendél toronyba betenni apró lábát, Harry és Ron az idők folyamán valahogy elfelejtették közölni a lánnyal.

Visszatértek a nappaliba, de a professzor kimentette magát, és visszavonult a szobájába. Draco és Hermione letelepedtek a kandalló elé, és csendben figyelték a lángok táncát, hallgatták az eleredő eső cseppjeinek ütemes koppanásait és a szél vad játékát a fák lombjával.
- Ma küldtem levelet Susannek – jegyezte meg Draco.
- Tényleg? – nézett rá a lány. – Mit írtál neki?
- Meghívtam holnap estére vacsorázni – felelte a mardekáros. – Szóval holnap este nem leszek itthon.
- Tehát külső randit szerveztél – mosolyodott el Hermione. – Hová viszed?
- Nem is tudom – gondolkodott el Draco egy pillanatra. – Valami jobb étteremre gondoltam.
- Menjetek a Napoleonba – javasolta a lány. – Az elég elegáns étterem.
- Nem rossz ötlet! – derült fel a fiú arca. – Én a Fortressre gondoltam, de a Napoleon tényleg jobb! Köszi az ötletet!
- Máskor is – legyintett Hermione.
- És te mit tervezel holnap estére? – kérdezte mosolyogva Draco.
- Semmit – vont vállat Hermione. – Mit kéne terveznem?
- Nem tudom – válaszolt a fiú még mindig mosolyogva. – Csak azért kérdem, mert holnap kettesben lesztek Perselusszal.
- Na és? – nézett rá a lány. – Az nem jelent semmit.
- Elmeséled, hogyan lettél Miss. Grangerből Hermione? – tette fel Draco az őt igazán érdeklő kérdést.
Hermione halkan felnevetett, és megcsóválta a fejét.
- Nem is te lennél, Draco – mondta, de azért mesélni kezdett. – Tegnap este kicsit elgondolkodtam, és véletlenül a könyvtárba mentem, nem a szobámba. Ott volt a professzor, és beszélgetni kezdtünk, de én nagyon elgondolkodtam közbe, és nem reagáltam semmire. Aztán amikor a keresztnevemen szólított, akkor tértem észhez. Utána meg mondtam neki, hogy maradhatnánk a Hermionénál. Ennyi.
- Akkor már te is Perselusnak szólítod? – vigyorgott Draco a történeten. – És min tudtál annyira elgondolkodni, hogy nem hallottad, hogy szólongat?
Hermione alig észrevehetően elpirult, de ez elég volt a fiúnak, hogy még szélesebb mosolyra húzza a száját.
- Hohó, valami csintalanságon járt az eszed, ugye? – incselkedett a lánnyal. – Na, bevallhatod a jó öreg Dracónak!
- Nem járt az eszem semmi csintalanságon, elhiheted – rázta a fejét Hermione. – Csak ahogy figyeltem, elkezdtem gondolkodni azon, amit láttam.
- És elég jóképűnek találtad? – vigyorgott Draco szemtelenül. – Most miért nézel így? Mi másért nézted volna annyira, hogy nem hallod meg, amit mond?
- Draco, te olyan… – háborodott fel Hermione, de a fiú félbeszakította.
- Jól van, nyugi! – vonult vissza a mardekáros elkomolyodva. – Nem szemtelenkedek tovább. Inkább megyek aludni. Jó éjt!
- Jobban is teszed – mordult rá a lány, de a szeme elárulta, hogy nem haragszik a fiúra. – Jó éjt!

Draco felballagott a szobájába, és Hermione pár perc múlva követte a példáját. Az emeleti folyosón haladva észrevette, hogy Piton szobájának ajtaját alig észrevehető fény keretezi. Tehát nem alszik még, gondolta, és belépett a saját lakrészébe.
Vegyes érzelmekkel készülődött a lefekvéshez, és gondolatai főleg a másnapi minisztériumi látogatás körül forogtak. Találkoznia kell majd Ronnal is? Szerencsére nem kell egyedül mennie. Megnyugtatta a tudat, hogy Harry is ott lesz Draco és Piton társaságában, és persze nem hagyta figyelmen kívül a tényt, hogy jó néhány auror is ott lesz. Nem eshet semmi baja, nyugtatta magát, Ron nem érhet hozzá, nem tehet ellene semmit.
Kényelmesen elhelyezkedett takarója alatt, majd egy pálcaintéssel eloltotta a világítást, és hamarosan már álomba merült.

***

Perselus Piton kényelmes éjszakai szerelésében üldögélt az egyik fotelban. Miután visszavonult, a fürdőszobába ment, letusolt, és azóta csak ült a fotelben, és végre átengedte magát rendezésre váró gondolatainak. Az előző este történtek óta még nem sikerült megfelelően végiggondolnia Hermione viselkedését és szavait, aztán pedig ott volt az újságcikk, a levelek, amik szintén háttérbe szorították a könyvtári éjszakát.
Meglepetten, de ugyanakkor örömmel fogadta Hermione véletlen érkezését a könyvtárba. Annak ellenére, hogy vendége nem tudott a rá jellemző koncentrációval figyelni rá, jól érezte magát vele, és rendkívül élvezte a szakmai vitát is.
Valamilyen furcsa melegséget érzett, amikor figyelte Hermione ámuló tekintetét, ahogy először körbenézett a könyvtárban, és észrevette azt is, hogy az első ámulat után a tudásvágy lángja lobbant fel a barna szemekben. Ugyanez a tűz lobogott a tekintetében hét éven keresztül, amíg a tanítványa volt, és most egy pillanatra Hermione visszaváltozott azzá a diáklánnyá, akit annak idején megismert.

Eleinte azt gondolta, hogy szakmai vitájuk alatt a lány figyelme azért kalandozott el, mert az járt a fejében, hogy melyik könyvet vegye a várólista elejére, de aztán feltűnt neki, hogy Hermione teljesen másképp nézi őt. Nem tudta volna megmondani, mikor találkozott utoljára ilyen tekintettel, de meg volt róla győződve, hogy a lány nem rá figyel, hanem őt figyeli. Erről árulkodott az is, hogy nem nézett végig a szemébe.
Látta Hermione kolibriként cikázó pillantását, ami felröppent, majd hirtelen megállapodott a kezein, vagy a következő rövid szárnyalás után a szemén, a száján, az orrán vagy éppen a vállain. A lány tanulmányozta őt, és Perselus biztos volt benne, hogy ez a tanulmányozás nem a professzornak szólt, aki évekig tanította, de nem is az embernek, aki segített neki, aki befogadta, hanem a férfinak.
Nem hiába végezte évekig a kémkedés áldott-áldatlan tevékenységét; szinte mindent megtanult kiolvasni egyetlen pillantásból, ha pedig nem csak röpke másodpercek álltak rendelkezésére, még biztosabb alapokkal bíró véleményt tudott formálni a másik személyről. Hermione pedig nem csak pillanatokra, vagy röpke másodpercekre kalandozott el, hanem hosszú-hosszú percekig nem tudta megfogni a lány figyelmét, bárhogy is szólongatta.
Ez a felfedezés egy kicsit meglepte, hiszen nem gondolta volna, hogy Hermione egyszer így fog rá nézni, azt meg pláne nem, hogy mindez akkor fog megtörténni, amikor ő maga is más szemmel nézi a lányt. Véletlen lenne? Nem, nem valószínű – gondolta –, véletlenek nincsenek. Legfeljebb félreértések…
Nem is tudta, hogy most mit gondoljon, vagy mit lenne a helyes gondolnia. Egyik oldalon állt a lehetőség, hogy mindez nem lehet komoly, csak pillanatnyi érdeklődés, amivel nem kell számolnia, míg a másik oldalon ott állt egy másik lehetőség, ami azt mutatta, hogy íme az esély, itt a lány, és talán csak a kezét kellene kinyújtania érte. Nem tudta eldönteni, melyik a jó választás a kettő közül. A józan esze az elsőre voksolt, de aztán hallott egy másik hangot is, ami talán a szíve felől érkezhetett, és azt bizonygatta, hogy a második lesz az igazi.

Számtalanszor befurakodott agyába az az egy, sokat eláruló mondat, amit kicsit zavartan, de mégis őszinte mosollyal mondott neki Hermione, mielőtt kilépett a könyvtárból.
- Azt hiszem, maradhatna a Hermionénál…
Hermione… mennyivel jobban hangzott most már szerinte is ez a megszólítás, mint a Miss. Granger. Eszébe jutott, amikor Draco rászólt, hogy a lány keresztnevét használja, és ezzel az emlékkel együtt érkezett a gyanú, hogy keresztfia éppen azon munkálkodik, hogy közelebb hozza őket egymáshoz Hermionéval. Halkan felnevetet a felfedezésre, ami egyelőre inkább csak erős sejtés volt, de mindenképp mosolyt csalt az arcára.
Tehát emiatt tette Draco azokat a megjegyzéseket, amiken ő jókat nevetett, míg Hermione csak bosszankodott. Még hogy nincsenek titkaik… Draco mindig is rosszul hazudott, és csak egy-két alkalommal tudta csak félrevezetni, de azok se voltak hosszú életű projektek. A ma reggeli viselkedése pedig igazán jellemző volt rá, ahogy nevetett a jeleneten, amikor ő élt Hermione ajánlatával és a keresztnevén szólította. Ezzel adta tudtukra, hogy örül a megtett lépésnek, és részéről nincs semmi kifogása a dolgok alakulása ellen. Már van egyáltalán a dolgoknak valamilyen alakulása…
Hiszen mi az, ami eddig történt? Semmi eget rengető, csak egy tánc, egy kerti beszélgetés és egy könyvtári este. Még csak meg sem csókolta, sőt, még csak meg sem ölelte vagy fogta meg a kezét, ha nem számítjuk a táncot, és amikor az ájult lánnyal a karjában szaladozott az égő házban. Az pedig minden volt, csak éppen romantikus és meghitt nem…

Perselus egy sóhajjal felkelt a fotelból, és a világítást kikapcsolva lefeküdt. Nehéz nap vár rájuk ismét, hiszen újra menniük kell a Minisztériumba, ahol talán Weasleyvel is találkozniuk kell, ami mindenképpen meg fogja viselni a lányt, neki pedig feltehetően erős támaszt kell majd nyújtani.
Mielőtt az álom végleg magával húzta volna, újra hallotta azt a bizonyos mondatot.
- Azt hiszem, maradhatna a Hermionénál…

***

Hermionénak deja vu érzése volt másnap reggel, amint kávéját készítette a még csendes házban, és kezében a bögrével kisétált a kertbe, ahová Csámpás is követte. Remélte, hogy ezen a napon is legalább olyan simán fog menni minden, mint az első minisztériumi látogatás napján.
Kicsit hűvös volt a reggel, az előző esti esőtől nedves és friss volt a kert, és olyan érzést keltett a lányban, mintha újra életerő töltött volna fel mindent körülötte. A leveleken és a fűszálakon gubbasztó milliónyi vízcsepp visszatükrözte a kelő Nap sugarait ezer irányba szórva a fényt, amitől az egész kert szinte tündökölni látszott.
Szerencsére most nem tartott semmilyen kellemetlen találkozástól, eltekintve attól a lehetőségtől, hogy esetleg találkoznia kell Ronnal. Ha pedig elkerülhetetlen lenne a dolog, legalább ártani nem fog tudni neki.
Maga mögött hagyta a csillogó kertet, és visszatért a házba, majd leült az étkezőben, hogy ott várja meg a ház urait. A két férfi rövid idő múlva meg is jelenet olyan frissen és üdén, mintha a nyári eső bennük is feltöltött volna valamilyen élet-elemeket. Lassan, de mégis könnyed léptekkel jöttek lefelé a lépcsőn, és halkan beszélgettek egymással. Szemmel láthatóan érdekes témáról lehetett szó, mivel Draco szélesen mosolygott keresztapjára, míg az idősebb férfit csak szemének különös csillogása árulta el.
Hermione ötlet nélkül nézte őket, ahogy egyre közelebb értek, de azt furcsának találta, hogy amikor észrevették őt, hirtelen mintha a rajtakapottság árnya suhant volna át az arcukon. A lány ezt még gyanúsnak is találta volna, ha nem rendezték volna mindketten szinte rögtön a vonásaikat, de egy röpke pillanat múlva már Draco és Piton is kedves, bátorító mosollyal köszöntötték őt.

- Jó reggelt, Hermione! – szóltak szinte egyszerre.
- Jó reggelt! – köszönt ő is mosolyogva.
- Jól látom, hogy most nem vagy olyan ideges? – kérdezte Draco, miközben leültek az asztalhoz.
- Igen, most valahogy nyugodtabb vagyok – bólintott Hermione. – Remélem, nem lesz semmilyen váratlan meglepetés.
- Biztosan minden rendben lesz – szólt a professzor. – Ott lesznek az aurorok, és nem hinném, hogy lenne bármi oka a félelemre, Hermione.
- Weasleynek nincs semmi esélye, bármit is akarna tenni, ha meglát – erősítette meg Draco is keresztapja szavait.
- Tudom – felelte tétován a lány, mint aki nem tudja eldönteni, hogy magabiztos legyen-e vagy bizonytalan, és figyelmét a reggelinek szentelte.

Hermione annyira elmerült a gondolatok özönében, hogy mire igazán észbe kapott, már a Minisztérium fogadócsarnokában álltak Harry társaságában, és a közeledő Tonksot figyelték.
- Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölte őket az auror, aki aznap halványkék bubifrizurával hozta zavarba az arra hajlamos embereket. – Gyertek utánam, az irodában kell megbeszélnünk pár dolgot.
Hermione hevesen bólintott, és azonnal közelebb lépett hozzá. Arcán enyhe kétségbeesés tükröződött, ami az előcsarnokban tartózkodó több tucat varázslónak és boszorkánynak volt köszönhető. Igaz, hogy néhányan érdeklődve nézték őt, míg mások teljesen figyelmen kívül hagyták jelenlétét, Hermione mégis úgy érezte, hogy mindenki egy két lábon járó vizslató szempár, és mindenki őt nézi. Harry megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította, amit a lány ideges, de hálás mosollyal fogadott.
Végre elindultak Tonks nyomában a liftek felé, és rövid idő múlva már az Aurorparancsnokságon találták magukat. Nagy volt a nyüzsgés, mindenki izgatottan rohangált egyik asztaltól a másikig, és mindenki elmerült aktuális feladatának megoldásában. Alig néhány auror pillantott fel érkezésükre, és ők egy-egy biccentéssel vagy mosollyal üdvözölték a kis csapatot.
Tonks beterelte őket egy zárt irodába, és miután bezárult mögöttük az ajtó, hellyel kínálta vendégeit.
- Gondolom, olvastátok a Reggeli Próféta kedves cikkét – fogott bele Tonks a mondandójába. – Valóban elfogtuk Ront, és ezzel megkezdődik az ügy bírósági szakasza. Mivel a vádemelés már megtörtént, nincs más dolgunk, mint megvárni, hogy a Wizengamot mikor tárgyalja az ügyet. Amennyire tudom, nem kell sokat várni az időpontra.
- Mégis mennyit kell várnunk? – kérdezte Hermione.
- Szerintem napokon belül kitűzik a tárgyalás időpontját – válaszolta az auror. – Feltehetően egyetlen alkalommal fogja a bíróság tárgyalni az ügyet, és még akkor meglesz az ítélet is.
- Remek – sóhajtott fel a lány megkönnyebbülten.
- Viszont van egy rossz hírem is – folytatta Tonks. – igaz ugyan, hogy leellenőriztük Ron személyazonosságát, de a szabályzat szerint neked is találkoznod kell vele.
- Szembesítés? – kérdezte Harry meglepetten.
- Valami olyasmi – bólintott Tonks, és bocsánatkérően nézett Hermionéra. – A lényege az egésznek, hogy Hermione előtt is azonosítjuk, és igazoljuk, hogy valóban a keresett személyt fogtuk el. Tudom, hogy nem akarod látni, de sajnos meg kell tenned.
- De valaki ott lesz velem, ugye? – kérdezte sápadtan a lány.
- Természetesen – válaszolta rögtön Tonks. – Nem lehetsz vele egyedül. Én mindenképpen elkísérlek, és a többiek is jöhetnek, ha akarnak, de a cellához csak mi ketten mehetünk, nekik várniuk kell a folyosó elején.

Elhagyták az irodát, és elindultak mindannyian a fogda irányába. Talán hogy a hely drámaiságát emelje, a fogda folyosója nem volt olyan kivilágított, mint a Minisztérium többi területe. Néhány méterenként fáklyák égtek, és körülöttük a fal már levakarhatatlanul kormos volt. A varázslat sok mindenre nyújt megoldást, de valahogy senki nem érezte fontosnak, hogy ezen a helyen megtisztítsa a falat a lerakódott égésterméktől.
Miután elértek a cellákig, Hermione és Tonks folytatták útjukat, míg a többiek megálltak a folyosóra nyíló vasrács előtt. A legtöbb zárka üresen ásított, és mindenhol baljóslatú csend honolt, amelyben csak cipőik ütemes koppanása visszhangzott fülsértően.
Az egyik elágazásnál balra fordultak, majd folyosó vége előtt megálltak az egyik cella előtt, melyben egyetlen fáklya adott egy kevés, remegő fényt a mennyezet közeléből, megnyújtva az árnyakat. A zárka hátsó falánál koszos matrac hevert, és azon egy koszos ruhákba öltözött alak ült, hátát a falnak vetve. Az apró helyiség berendezését a matracon kívül mindössze egy vödör alkotta, ami a szervezetből kikívánkozó dolgok elnyelését szolgálta.
- Ronald Bilius Weasley – csendült Tonks hangja hivatalosan –, lépjen a zárka közepére!
A szólított feltápászkodott a matracról, és fölényes lassússággal eleget tett a felszólításnak. Gúnyos pillantással nézett az érkezőkre, de amikor felismerte Hermionét, megváltozott a tekintete. A lány ugyanazt az eszelős fényt látta fellobbanni, amit akkor látott, amikor a fiú megtámadta az éjszaka közepén.
- Szia, Hermione! – köszönt a fogoly. – Remekül nézel ki! Tonks, jól áll ez a kék szín!
Hermione válaszolni akart, amikor Tonks a karjára tette a kezét.
- Nem kell válaszolnod neki, ha nem akarsz – mondta. – Nincs tiltva, hogy beszélj vele, de nem is muszáj.
- Értem. Pár szót váltok vele, de semmi több – bólintott a lány, és visszafordult egykori kedvese felé. – Szia, Ron!
- Tudod, drágám – kezdett csevegni a fiú –, nem gondoltam volna, hogy képes vagy idejuttatni! Remélem, jól szórakozol Pitonnal és azzal a senkiházi Malfoyjal… igazán sajnálom, hogy kijutottak ők is a házadból…
- Weasley – szólt rá erélyesen Tonks –, maradjon csendben, amíg az azonosítás megtörténik!
- Milyen szigorú vagy ma, Tonks – gúnyolódott a fiú, de a továbbiakban nem szólt egy szót sem, amíg az auror kiszórta rá a megfelelő bűbájokat.
Kék és zöld fénykör vette körül Ron testét, és mindkét bűbáj spirál alakban kezdett el haladni lefelé, majd miután elérték a lábát, visszafordultak, és a fejéhez érve tovább lebbentek, hogy a feje fölött vibrálva egy nevet alkossanak: Ronald Bilius Weasley.
- Elégedettek vagytok? – kérdezte a rácsos ajtóhoz lépve, miután a fénylő név eloszlott a levegőben.
- Nem, Ron – rázta a fejét Hermione. – Nem vagyok elégedett. Nem akartam, hogy ez legyen a vége.
- Nem, persze, hogy nem – felelte Ron dühös tekintettel. – Mindez nem történt volna meg, ha belátod, hogy még mindig szeretsz. De nem, te elárultál.
- Ez nem igaz, te is tudod – válaszolt a lány.
- Na és melyikük volt már meg? – kérdezte újra gúnyos hangot megütve a vörös hajú fiú. – Piton? Malfoy? Netán már Harryvel is összefeküdtél?
- Ne merészelj vádaskodni! – sziszegte Hermione fenyegetően közelebb lépve. A keze szinte elfehéredett, ahogy a pálcát szorította, de Ron csak folytatta.
- Lássuk csak… – töprengett látványosan. – Malfoy már biztos megdöntött, és abban is biztos vagyok, hogy Piton is elkapott egy fordulóra. Te Hermione! Nem zavart a zsíros haja?
- Te szánalmas… – forrongott Hermione még közelebb lépve, és a fiúra emelve pálcáját. Tonks is felemelte a pálcáját, készenlétben állva, hogy közbeléphessen, ha szükséges.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Ron Hermione felé kapott, magához rántotta, és ugyanezzel a mozdulattal a kezéből kitépett pálcával Tonks felé intett, mire az auror ájultan rogyott össze. Hermione sikoltani akart, de a fiú befogta a száját, még mielőtt hangja felerősödött volna.
- Így ni! – vigyorgott eszelősen és a pálcát a rácsra szegezte. – Evapores!
Hermione és Ron között lévő rács eltűnt, és a fiú még szorosabban magához húzta.
- Silencio! – némította el a lányt, és elvette a kezét a szájáról, majd a zsákmányolt pálcát a fal tövébe dobta, nehogy Hermione véletlenül visszaszerezze. – Most pedig tárgyaljuk újra a mi kis kapcsolatunkat!
Hermione megpróbált szabadulni, de az erős karok szorosan tartották. Érezte, hogy megfeszült a blúza, ahogy Ron a hátán megmarkolta, és egyetlen rántással megpróbálta letépni. A vékony anyag engedelmesen hasadt szét, és a fiú keze már meztelen bőrébe markolt a hideg levegővel együtt. Másik kezével a haját kapta el, hátrafeszítve ezzel a fejét, és durván a lány szabaddá váló nyakába harapott.
Hermione összerándult a fájdalomtól, és kezdte úgy érezni, hogy most nem fog menekülni. Tonks ájultan hever, őt elnémították, Harryék messze vannak, és teljesen gyanútlanok. Továbbra is megpróbált ellenállni, de kevés esélye volt, ezt ő is tudta. Ron már a nadrágját tépte, érezte bántó kezeit, ahogy a fenekébe markolnak. A fiú a falnak nyomta, lábait szétfeszítette, és saját nadrágjának csatjával kezdett matatni fél kézzel. Amikor a nadrág térdig csúszott, Hermione belátta, hogy nincs menekvés…

***

- Hallottátok ezt? – kapta fel a fejét Draco, és idegesen nézett a másik két férfira.
- Igen – bólintott Piton pálcát rántva. – Megnézem, mi történt, ti maradjatok itt!
- De… – kezdte volna Harry, de a férfi leintette.
- Ha valami történne, akkor jelzek, és jöhettek – mondta, majd magára szegezte a pálcáját, és a következő percben már láthatatlan volt a kiábrándító bűbájtól.
Harry és Draco már csak lépteinek hangjából tudott következtetni arra, hogy a professzor elindult a lányok után. Harry találomra előreszegezte a pálcáját, és egy halványlila fény indult útjára az üresnek tűnő folyosón. Amikor a bűbáj elérte Pitont, már a cipőinek árulkodó kopogása sem hallatszott. Draco kérdőn nézett Harryre, mire az megrántotta a vállát.
- Jól jött, amikor a kastélyban bóklásztam éjszaka – válaszolt a néma kérdésre, mire Draco bólintott, és tekintetüket a kihalt folyosóra szegezték, várva a jelet.

Piton rohant, ahogy csak bírt, és csak remélte, hogy megtalálja a cellát a labirintusszerű folyosók valamelyikén. Balra fordult, ahol a lányokat eltűnni látta, és tovább futott a folyosó vége felé. Ahogy közeledett, már látta, hogy a fal mellett egy alak hever, és ahogy elérte a zárkát, az elé táruló látványtól elöntötte valamilyen mérhetetlen harag.
Hermione némán szenvedett Weasley hozzátapadó testétől a falnak préselve, és a fiú nadrágja éppen akkor engedett a gravitációnak. Belépett a zárkába, melynek rácsos ajtaja nem volt sehol, elkapta Ron vállát, és durván elrántotta Hermionétól.
A lány épphogy a földre nem zuhant, és csak azt látta, hogy valamilyen láthatatlan erő a cella hátsó falának repíti támadóját. Ökölcsapás súlyos zaja hallatszott, és a következő percben már látta a vékony vércsíkot elindulni Ron orrából. A következő ütéstől a feje hátrabillent, hangosan koppant a falon, és Ron tekintete elhomályosult. Aztán kötelek tekeredtek az eszméletlen fiú teste köré, és tehetetlenül dőlt el a matracon.
Hermione remegve csúszott le a fal mellett ülő helyzetbe, és várt, hogy mi fog történni. Érezte, amint valaki leguggol mellé, és a következő percben egy nagyon dühös, és nagyon aggódó Piton professzorral találta magát szembe.
- Hermione, jól van? – kérdezte ingerült hangon a férfi.
A lány bólintott, és szólni akart, de Ron bűbája még mindig elnémította. A professzor feloldotta a varázslatot, és kezét nyújtva óvatosan talpra állította a remegő lányt.
- Olyan hirtelen történt – kezdte Hermione zaklatottan, miközben felállt. – Tonks elájult, sértegetett, én nem… bedőltem neki. Elkapott… olyan hirtelen… nem gondoltam – dadogott zavarosan. – Elvette a pálcám… és megharapott…
- Jól van, most már nem bánthatja – próbálta Piton nyugtatni a lányt.
- A… a ruhám… – nézett végig magán Hermione.
Blúzának maradványai tépetten lógtak rajta, és nadrágja is látott már szebb időket, de Perselus egyetlen intéssel rendbe tette a lány öltözetét.
- Tonks még mindig eszméletlen – fordult az ájult auror felé. Felvette pálcáját a fal mellől, ahová Ron dobta, és mindketten a kék hajú nőhöz léptek, és a férfi rászegezte pálcáját. – Stimula!
Tonks magához tért, és amint talpra kecmergett, Piton rázúdította az össze dühét, amit eddig erőnek erejével tartott magában.
- Mégis hogyan történhetett ez meg? – üvöltötte a fiatal nő arcába. – Milyen magyarázatot tudsz adni?
- Én nem… – kezdte volna Tonks, de a férfi félbeszakította.
- Te nem! Mit nem? – kérdezte Piton, és hangja menydörgésként zengett végig a folyosókon. – Nem vagy képes ellátni a feladatodat? Vagy nem vagy képes szemmel tartani egy foglyot, aki egy zárt cellában van? Nem tudsz egy egyszerű kábító átkot alkalmazni?
- Az én hibám volt – szól Hermione, de a férfi nem hallotta, csak ordított tovább.
- Miért bízták egyáltalán egy harmadosztályú, két balkezes amatőrre ezt a feladatot? – kiabált tovább magából kikelve.
- Professzor! – kiáltott rá Hermione. – Az én hibám volt! Én mentem túl közel hozzá!
- Akkor sem szabadott volna megtörténnie! – ellenkezett a férfi, valamivel alacsonyabb hangerővel. – Ennek a mondvacsinált aurornak az lenne a feladata, hogy tegye a dolgát. Ha közel is ment a rácshoz, szólnia kellett volna! Figyelmeztetni!

- Mi történt? – robbant az idilli csevelybe Harry és Draco.
- Mi történt? – csattant fel ismét a professzor. – Az történt, hogy Weasley elkapta Hermionét, és elkábította ezt a szerencsétlent, akinek valami balfék aurorigazolványt adott valamilyen teljesen érthetetlen okból!
- Perselus – csattant Tonks ideges hangja –, belátom, hogy hibáztam, de ez már mégiscsak sok! Szerencsére ideért időben, és nem történt nagyobb baj. Nyugodjon meg, meg fogom kapni a magamét, amiért hibáztam. Természetesen, Ron sem fogja megúszni.
- Ez a legkevesebb! – morrant a férfi lassan lenyugodva.
Draco és Harry idegesen figyelték a párbeszédet, de ők is megnyugodtak valamelyest, látva, hogy Hermione épségben van.
- Van még itt valami dolgunk? – kérdezte Piton nem túl kedvesen. – Mert ha nincs, akkor akár mehetnénk is.
- Mehetünk – felelte Tonks feszült hangon.
Visszaállította a rácsot eredeti helyére, eltüntette Ronról a köteleket, majd egy újabb bűbájjal elindította az eszmélés lassú útján, és intett a társaságnak, hogy induljanak el.

Szó nélkül érték el újra az Aurorparancsnokságot, ahol Hermione és a három férfi gyors búcsút vett Tonkstól azzal a megegyezéssel, hogy amint megvan a tárgyalás időpontja, az auror értesíti őket. Már amennyiben el nem veszik tőle az ügyet…
Sietős léptekkel haladtak a fogadócsarnok felé, majd a hoppanálási terület irányába fordultak.
- Harry, te is velünk tartasz, gondolom – kérdezte Piton a szemüveges fiút, mire ő feszült tekintettel bólintott. – Hermione, szüksége van vezetőre? – kérdezte a még mindig sápadt lánytól.
- Azt hiszem, menni fog egyedül is – válaszolt Hermione halkan, amit Piton egy biccentéssel vett tudomásul.
Pillanatokon belül halk pukkanások hangzottak fel a Minisztérium fogadócsarnokában, és a négy alak már nem volt sehol.

Alighogy beléptek a házba, Draco és Harry kérdések özönét zúdította Hermionéra és Pitonra, amiket a professzor egy kézmozdulattal leállított.
- Előbb talán üljünk le – javasolta, és a kérésnek a három fiatal eleget is tett, míg ő maga idegesen rótta a köröket a nappali vastag szőnyegén.
- Perselus – szólította meg Draco –, elmondanád végre, hogy mi történt pontosan?
- Draco – pillantott rá a férfi sötéten izzó tekintettel –, ha adnál egy percet, amíg képes vagyok normál hangerővel beszélni, igazán hálás lennék!
A fiatalok kicsit meglepettnek tűntek, amiért a mindig hidegvérű és józan professzor időt kér, hogy higgadtan tudjon beszélni. Ez az idegállapot még Draco előtt is ismeretlen volt eddig, így jobbnak látta, ha engedelmesen csendben marad, amíg keresztapja eléri a megfelelő nyugalmi szintet. Vagy legalábbis megközelíti azt valamennyire.
Piton pár percig még dolgozott a szőnyegbe vájandó ösvény elkészítésén, majd egy sóhajjal lerogyott az egyik fotelbe. Az arca már nyugodtabbnak látszott, de a mozdulat, amivel a hajába túrt, nem éppen a belső harmóniáról árulkodott.

- Talán – mondta indulattól feszülő hangon –, Hermionénak kellene elmondani az eseményeket, ha képes rá – nézett a lányra kérdő-aggódó tekintettel.
- Miután elváltunk – kezdte a beszámolót Hermione –, megkerestük a celláját. Az elején minden rendben volt, míg Tonks elvégezte az azonosító bűbájokat. Aztán Ron gúnyolódni kezdett és sértegetett, amire nekem elborult az agyam. Most már sejtem, hogy éppen ez volt a célja a dologgal, és mi tagadás, be is jött neki – fintorodott el keserűen a lány. – Engem elkapott, Tonksot elkábította, aztán elnémított, eltüntette közülünk a rácsot, és újra megpróbálta, ami nem sikerült neki, amikor betört hozzám. Aztán csak annyit láttam, hogy nekivágódik a falnak, és valaki többször is megüti, majd elájul, és megkötözik a kötelekkel. Aztán a professzor láthatóvá vált, és magához térítettük Tonksot is. A többit tudjátok.
- Ezt nem hiszem el – csattant fel Harry. – Még ilyen helyzetben se tudja meghúzni magát…
- Én azt nem értem – vetette közbe Draco ingerülten –, hogy miért nem őrizték szigorúbban. Weasley közveszélyes őrült! Miért nem lehetett leláncolni, vagy mit tudom én? Fricsnek biztosan lettek volna ötletei…
- Még jó, hogy nem sérült meg – morogta Piton, majd hirtelen felkapta a fejét. – Várjunk csak! Mintha azt mondta volna, hogy Weasley megharapta!
- Igen – nyúlt a nyakához Hermione, majd megmutatta a sebet.
Piton szó nélkül felállt, és gyors léptekkel eltűnt a labor irányában, Harry és Draco pedig döbbenten nézték Hermione véraláfutástól lilás nyakát, és a lila folt közepén lévő véres fognyomokat.
- Már a vámpírsághoz is kedvet kapott? – hördült fel Harry. – Esküszöm, néha örülnék, ha megszökne. Szívesen összefutnék vele egy sötét sikátorban…
- Majd szólj, hogy mikor indulsz cserkészni – mondta Draco eltökélten, de szemei még mindig Hermionét figyelték. – Veled tartok.

A professzor visszatért, kezében egy kis tégelyt tartott, és leült Hermione mellé a kanapéra. A lány szó nélkül fordult úgy, hogy a férfi hozzáférjen a sebhez, haját elhúzta az útból, és már érezte is, ahogy a gondos kezek kitisztítják a sebet. Perselus különös óvatossággal vette kezelésbe a harapásnyomot, nem akart még több fájdalmat okozni. Miután letisztította a sebet, és annak környékét, elővett egy másik tégelyt, amiből kellemesen hűvös krém került elő, és óvatosan bekente vele a seb szélét, és a véraláfutásos területet.
- Köszönöm – mosolyodott el Hermione, miután a férfi elvégezte ápolói teendőit.
- Nincs mit – felelte a professzor udvariasan. – Holnap estére már nyoma sem lesz. Ebből a krémből még ma este kenjen a seb köré.
Hermione a zsebébe süllyesztette a krémet, Piton pedig visszaült a fotelbe.
- Remélem, hogy a tárgyaláson komolyabb biztonsági intézkedéseket fognak alkalmazni! – mondta Harry. – Nem örülnék, hogy ha az a barom ott is próbálkozna valamivel.
- Gondolod, van olyan őrült? – kérdezte Draco.
- Én már semmin se lepődök meg ezek után – válaszolta Harry. – Azt hiszem, én most megyek. Ha valami történik, szóljatok!
- Persze – bólintott Piton.
Harry odalépett Hermionéhoz, és lehajolt, hogy átölelje barátnőjét, aki hálásan karolta át a fiút.
- Nem sokára vége lesz – mondta neki Harry halkan, mire a lány csak bólintott.
A fiú elengedte, elköszönt Pitontól és Dracótól, majd a ház elől hazahoppanált.

Az étkezőben ültek, és Lizzy remekeit fogyasztották, amikor az egyik nyitott ablakon egy kis bagoly röppent be, és Draco előtt landolt. A fiú érdeklődve vette el a levelet a madártól, és kibontotta a pergament. Szemei gyorsan végigfutottak a szövegen, és tekintete először felderült, de a következő pillanatban már újra borúsan nézett maga elé.
- Mi történt? – kérdezte Hermione.
- Susan – válaszolta a fiú. – Azt írja, ma este ráér, és eljön velem vacsorázni. De ma hogy mehetnék el, amikor te sem vagy túl jól?
- Ugyan, Draco – mondta Hermione mosolyogva. – Menj csak nyugodtan. Miattam igazán nem kell aggódnod!
- Biztos vagy benne? – kérdezte Draco, és ismét feltűnt az öröm a tekintetében, hogy találkozhat Susannel.
- Persze, rendben lesz minden – bizonygatta a lány.
- Ezen kívül – szólalt meg a professzor – én nem megyek ma sehová, és ha bármi történne, amit kétlek, talán én is tudok Hermionénak segíteni.
- Hát, ha biztosak vagytok benne – mondta a fiú egyre nagyobb mosollyal –, hogy nem gond, ha az estét házon kívül töltöm, akkor megírom Susannek a választ.
- Biztos – bólintott Hermione. – Na, írd már a választ! A bagoly még mindig rád vár!
Draco felpattant az asztaltól, és a nappaliba szaladt, ahol gyors választ körömölt a levél másik oldalára, majd sietve visszaadta a bagolynak a levelet, és útjára engedte. Mosolyogva fejezte be az ebédet, és hamar a szobájába vonult, hogy kellőképp fel tudjon készülni a találkozóra.

***

Hermione a sötétedő nappaliban üldögélt egyedül. Kicsit éhesnek érezte magát, hiszen a vacsorát kihagyta, de tudta, hogy egyetlen falatot sem lenne képes magába erőszakolni. Odakint viharfelhők gyülekeztek, és úgy érezte, hogy ezek a felhők nemcsak a kinti égboltot akarják beborítani, hanem az ő lelkét is. Draco már elindult az esti találkozóra, mondván, még előtte el kell intéznie pár dolgot, a professzor pedig szintén eltűnt valahol a házban.
A magányos üldögélés alkalmat adott arra, hogy elgondolkodjon életének alakulásán, és hogy az élete miért is fordult ilyen rögös útra. Ha már a Sors megverte ezzel a zátonyra futott kapcsolattal, amibe majdnem belehalt, legalább most lehetne hozzá kegyesebb. Nem fért a fejébe, miért kell neki mindezt átélnie, és azt sem sikerült felfognia, hogy miért vált egy eszelős őrült abból a kedves fiúból, akivel össze akarta kötni az életét.
Úgy érezte, hogy már soha nem lehet nyugodt az élete, és biztos volt benne, hogy még egy olyan kalandot, mint amilyenben aznap volt része, már nem bírna ki. Összecsaptak felette a hullámok, és neki nem volt már ereje, hogy a felszín felé rúgja magát az éltető légvételért. Nem akart mást, csak hogy nyugodtan, békében, senkitől nem fenyegetve élhesse az életét.

Az árnyak lassan nyúlni kezdtek a falon, és ez első esőcseppek érkezésével Hermione szeméből is előbukkant az első könnycsepp. Nem akart sírni, nem akart gyenge lenni, de vannak pillanatok és vannak helyzetek, amikor az ember már nem bír több terhelést, és megroggyan az élet súlya alatt, ha csak egy kis időre is, és ilyenkor valahogy ki kell engedni a felgyülemlett feszültséget. Ilyenkor vagy sír az ember, vagy tombol, és Hermione inkább a sírást választotta.
Előhalászta zsebkendőjét, de nem törölte le könnyeit, csak szorongatta a kezében. Sós könnyei akadály nélkül gördültek le az arcán, hogy aztán az állát elérve aláhulljanak. Lelkiállapota teljesen leképezni látszott a kinti időjárást, és az égen átfutó villámok másai ott cikáztak benne is. Csak meredt előre, de nem látott maga előtt semmi mást, mint agyának kivetített keserű képeit. Lábait felhúzta a mellkasához és szorosan átölelte térdeit, hogy minél jobban összehúzza magát.

Nem tudta, mióta ült már ott egyedül a fájdalmával, de már szinte teljesen besötétedett, amikor érezte, hogy egy meleg takarót terítenek a vállára, és pár pillanattal később valaki leül mellé.
- Hermione, jól van? – hallott egy kedves, mély hangot maga mellől, és lassan oldalra fordította a fejét.
- Professzor… – szólt rekedten a több órás némaságtól és a sírástól.
- Miért sír? – tette fel a kérdést a férfi.
- Mindenért – jött a fásult válasz, és Hermione vállai megremegtek, ahogy ismét végigsöpört rajta az önsajnálat következő hulláma.
- Tudok segíteni valamiben? – kérdezte Perselus, bár nem igazán tudta, mit is tehetne a lányért, aki jól láthatóan a depresszió mocsarába ragadt. – Nem akarja elmondani esetleg?
Hermione a férfi arcára emelte a tekintetét, és belenézett a feketén csillogó szemekbe, amikben tisztán látta az aggódást, és a segíteni akarást. Érezte, hogy ott, valahol mélyen a fekete szemekben, ott van az a nyugalom, amire vágyik, és a következő pillanatban lassan beszélni kezdett.
- Ez az egész… – kezdte lassan – ez már sok egy kicsit. Én nem akarok mást, csak hogy békében élhessek. Nyugalomban… Amikor vége lett a háborúnak, azt hittem, hogy ha addig kibírtam, akkor onnantól kezdve nem lesz semmi, ami megtörhetne, de most rá kellett jönnöm, hogy semmi nem alakult úgy, ahogy reméltem. Mintha mindennek csak az lenne a célja, hogy az én életemet megnehezítse, és én nem bírom már a terhelést.
- Hermione, maga erős nő – mondta neki Perselus –, egyike a legerősebbeknek, akikkel eddig találkoztam és volt szerencsém ismerni őket. Tudom, hogy ezt a nyomást is ki fogja bírni.
- De miért kell az ilyen dolgoknak pont velem történniük? – kérdezte a lány kétségbeesett hangon. – Mi a bűnöm? Az, hogy ott hagytam Ront? Maradnom kellett volna, és hozzámenni feleségül azok után? Ha megtettem volna, akkor most nem kéne mindezt átélnem…
- Hermione, ne beszéljen butaságokat! – szakította félbe a férfi. – Élete legrosszabb döntése lett volna, ha hozzámegy feleségül. Gondolja, hogy akkor változott volna a helyzet valamit? Akkor nem lett volna belőle ilyen ember?
- Nem tudom – felelte bizonytalanul szipogva Hermione. – Olyan kedves fiú volt, nem ártott volna a légynek se. Na jó, talán magának és Dracónak, de nem volt annyira agresszív soha.
- Ezek a jellemvonások, amik oda juttatták, ahol most van, mindig is ott voltak benne – magyarázta Perselus. – Előbb vagy utóbb, de biztosan felszínre kerültek volna.

Hermione egy rövid ideig emésztgette a hallottakat, és kénytelen volt belátni, hogy a férfinak igaza van. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ez jelen pillanatban a legkevésbé sem vigasztalta.
- Ma féltem tőle – közölte maga elé meredve. – Biztos voltam benne, hogy nem úszom meg.
- Már bánom, hogy hagytam egyedül bemenni oda Tonksszal – válaszolt a férfi, és ismét hallani lehetett a hangján az indulatot, ahogy felidézte a látottakat. – Akkor mindez nem történt volna meg.
- Csoda, hogy egyáltalán maghallottak minket – hajtotta le a fejét Hermione, és a vállai ismét vészes remegésbe kezdtek.
Piton nem nagyon tudta, mit csináljon, így óvatosan a lány hátára tette a kezét.
- Nyugodjon meg, Hermione – próbálta sután vigasztalni a zokogó lányt. – Pár nap, és vége. A tárgyalás…
- Meg fogja próbálni – sírt fel a lány elkeseredetten. – Ott is meg fogja próbálni. Soha nem lesz tőle nyugtom, mindig meg fog találni…
Hermione a mellette ülő férfi vállának dőlt, és végre feltört belőle minden fájdalom és félelem, minden kétség és bizonytalanság. Perselus egy pillanatra meglepődött, majd átkarolt a megállíthatatlanul zokogó boszorkányt, és tétován megsimogatta a hátát. Hermione a férfi vállába temette az arcát, az egyik kezével átkarolta őt, és csak sírt, nem törődve a helyzet kényelmetlenségével. Hallotta, ahogy a férfi halkan beszél hozzá, talán valami olyasmit, hogy sírjon csak, az jót fog tenni, de nem nagyon jutottak el tudatáig a szavak.

Perselusban lassan oldódni kezdtek a görcsök, amit Hermione hirtelen kitörő érzelmei okoztak, és már csak csendben tartotta a lányt, és várta, hogy megnyugodjon. Szeretett volna segíteni rajta, és ha neki most erre van szüksége, akkor ő nem tagadhatja meg tőle a vigasztaló ölelést. Adhatott volna neki ugyan nyugtató főzetet, de a bájitalok sem mindig jelentik a megfelelő megoldást. Tovább simogatta a lány hátát, és csak remélni tudta, hogy ezzel sikerül megadnia azt a nyugalmat, amire szüksége van.
Eszébe jutott, hogy nem igazán így képzelte a pillanatot, amikor magához szoríthatja a törékeny testet, de hát, ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez. Nem volt kifogása a helyzet ellen, csak a körülmények lehettek volna valamivel vidámabbak, gondolta. Jó volt érezni a hozzá simuló test melegét, érezni, hogy Hermionénak szüksége van rá, és ő örült, hogy ott lehet mellette.
Sokáig ült a lányt átölelve, simogatva-vigasztalva, és egy idő után érezte, hogy a karjai közt lévő testen alábbhagy a remegés, és a lány légzése is kezd egyenletesebbé válni, és csillapodik a sírás okozta zihálás. Őt magát is meglepte, mennyire természetesnek érzi ezt a fizikai közelséget, és azt, hogy Hermione nem húzódott még el tőle.
- Jobban érzi magát? – kérdezte halkan a lánytól.
Hermione nem válaszolt azonnal, csak egy hatalmasat sóhajtott.
- Igen – felelte egy idő után, aztán felemelte a fejét a férfi válláról, hogy a szemébe nézzen. – Köszönöm… és sajnálom, hogy magára zúdítottam mindent!
- Ne törődjön vele! – válaszolta Perselus halvány mosollyal. – Örülök, hogy sikerült megnyugodnia!
Hermione lassan kibontakozott a karjaiból, ő pedig elengedte a lányt, hogy megtörölhesse a szemét. Megpróbált felállni, de a sírás, a délelőtti sokk, és az étkezés hiánya annyira legyengítette, hogy megszédült, és a közeli fotel támlájába kapaszkodott.
- Hermione, mi a baj? – pattant fel Perselus a kanapéról.
- Semmi, csak megszédültem – válaszolta a lány halkan. – Nem vacsoráztam, talán ez a baj. Azt hiszem, le kéne feküdnöm, és aludnom kellene egy kicsit.
- Jöjjön, visszakísérem a szobájába – nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta a segítséget, és a férfira támaszkodva elindultak az emeletre.

Draco halkan csukta be maga után az ajtót, mivel nem akarta felverni a ház lakóit, akik már bizonyára az igazak álmát aludták. Éppen a lépcső felé indult, amikor látta, hogy keresztapja és Hermione együtt, egymásba karolva eltűnnek az emeleti lépcsőfordulóban.