Kézzel fogható feszültség uralkodott a tárgyalóteremben. Minden szem az ajtóra szegeződött, és várták a pillanatot, hogy az aurorok gyűrűjében belépjen a bukott Hős. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan ismét nyílt az ajtó, és négy, pálcával felfegyverzett auror kíséretében bevezették Ron Weasleyt.
Halk morajlás futott végig az egybegyűlteken, amikor bezárult az ajtó. A gyűrű közepén álló fiatalember már nem hasonlított az ünnepelt varázslóra, akit valaha mind ismertek és elismertek. Haja csapzottan, koszosan tapadt koponyájára, az egykor jobb napokat látott ing piszkosan, és szakadtan lógott rajta, és a barna nadrág sem volt sokkal jobb állapotban.
Kezeit mágikus kötelek tartották szorosan teste előtt, és a bokáját is béklyók kötötték össze, éppen annyi mozgást engedélyezve, hogy önállóan menni tudjon. Ahogy a négy kísérőtől övezve elindult a terem közepén álló szék felé, egyesekben rég nem látott tárgyalások emléke rémlett fel.

Perselusnak akaratlanul is előjöttek emlékei a saját tárgyalásáról, amikor halálfalói múltja miatt vonták kérdőre Voldemort átmeneti időre szóló eltűnésekor, és a jelenet, amit itt látott, kísértetiesen hasonlított arra, amit ő maga főszereplőként átélt.
Ő is négy aurort kapott díszkíséretként, őt is ugyanilyen morajlás fogadta, sőt, talán még erősebb gyűlölet és utálat övezte, mint most az ifjú Weasleyt. Figyelte, ahogyan a fiú emelt fővel, teljesen közömbös arckifejezéssel elindult, és szinte saját magát is látta átvágni a termen béklyókba kötve. Ő is emelt fővel lépett a székhez, és senkire sem nézve ült le. Nem törődött a közönséggel, ami éhes keselyűként várta bukásának pillanatát, hogy végre fejét vegyék, hogy a vérét ontsák.

Milyen érdekes, gondolta, őt felmentették a vádak alól, hála Dumbledore-nak, aki a végsőkig mellette állt, sőt, később, amikor véget ért a háború, ugyanúgy elismerték érdemeit, mint Harryéknek. Weasley viszont a kezdetektől fogva fürödhetett az elismerésben Harry és Hermione mellett, és most az ő fejét követeli a nép.
Hiába volt mindig szemben a tömeggel, most ő is közéjük állt, és ugyanazzal a gyilkos éhséggel várta és követelte Weasley fejét, mint a többiek. Nem volt hajlandó más eredményt elfogadni, mint a bűnösség kikiáltását, és az örök időkre való rabságot az Azkabanban. Talán még az is enyhe büntetés lenne…

Kénytelen volt félbeszakítani emlékezésének némafilmjét, mert a kis csoport elérte a terem közepére helyezett széket. Ron leült, és a székhez tartozó láncok azonnal életre keltek. Kezeiről eltűnt a mágikus kötés, de rögtön átvette a helyét a másik béklyó, hogy szorosan rögzítse kezeit a karfához, míg lábain megmaradt az előző kötés is, és mellé került a fülsértően csörömpölő láncok finomnak nem mondható szorítása is. Ron mindezt rezzenéstelen arccal vette tudomásul, nem szólt semmit, még csak fel sem szisszent. Amint a láncok befejezték tekergésüket, körbenézett a teremben.

Hermione szomorúan figyelte a procedúrát, majd ahogy Ron elfordítja a fejét. Nem láthatta, hogy milyen kifejezés jelent meg az arcán családja, egykori barátai és tanárai láttán, hiszen ők a szemben lévő oldalon ültek, de amikor feléjük fordult a fiú, akaratlanul is visszatartotta a lélegzetét.
Aztán a fiú elkapta a pillantását, és megvillanó tekintete elárulta a lánynak, hogy ha tehetné, nem tartaná vissza semmi attól, hogy ismét megpróbálja meggyőzni őt. Ron lassan gúnyos mosolyra húzta a száját, megnyalta kiszáradt ajkait, és Hermione érezte, hogy megremeg ültében. A következő pillanatban már egy erős, mégis gyengéd kéz fonódott jobb kezének ujjaira észrevétlenül, hogy biztatóan megszorítsa őket. Hálásan viszonozta a szorítást, de tekintetét nem vette le a terem közepéről őt fürkésző Ronról.
A fiú elfordította róla a pillantását, és amikor meglátta Dracót és Harryt egymás mellett ülni, tömény megvetés áradt a szeméből, de nem lehetett tudni, hogy kinek szól inkább az a reakció. Szerencsére a Wizengamot képviseletében szólásra emelkedett egy idősödő varázsló, így minden tekintet – köztük Roné is – a kerek arcra szegeződött. Felállt székéről, és ahogy kihúzta magát, pocakján enyhén megfeszült a szilvakék talár. Vizenyős tekintetével végigpásztázta a termet, megvárva, hogy mindenki elcsendesedjen, de a sutyorgás csak nem akart abbamaradni.

- Csendet kérek a teremben! – szólt türelmetlen hangon, mire valóban elcsendesedett a tömeg. – Aki bármilyen módon és mértékben megzavarja a bíróság munkáját és a tárgyalás menetét, azt az aurorok ki fogják vezetni a teremből! – ismertette a kötelezőket. – Büntetőtárgyalás július tizennyolcadikán – kezdett bele mondókájába –, mely az Inverness-shire, Fort William, Saluki Drive tizenhármas szám alatt lakó Ronald Bilius Weasley ügyében tartatik, aki több ponton is súlyosan megsértette törvényeinket. A kihallgatást Emmet Wilson, a Mágiai Törvényszék főügyésze végzi, aki egyben a vád képviselője is. További kihallgatók: Amelia Bones, a Wizengamot bírája és Cornelius Oswald Caramel, minisztériumi főtanácsos. Jegyzőkönyvvezető: Matthew David Blair. A védelem képviseletében: Scott Garber.

Az utolsó név elhangzásakor többen is felhördültek a nézők között, és Hermione meglepve hallotta, hogy Perselus is felmordul. Kérdőn nézett a férfira, aki villámló szemmel hajolt közelebb a lányhoz.
- Ő az egyik legrosszabb hírű védő egész Angliában – mondta halkan. – Nem egy esetben merült fel vele kapcsolatban, hogy… finoman fogalmazva, nem veti meg a kiskapukat, és a kevésbé tisztességes eszközöket az ügyei során.
- Akkor ez nekünk nem túl jó hír – válaszolta Hermione is halkan, mire Perselus csak bólintott, és visszafordult a védő felé.

Hermione jobban szemügyre vette az említett varázslót. Garber középkorú, szalmaszőke hajú, köpcös férfi volt. Úgy tűnt, a természet kispórolta a nyakat a feje és a vállai közül, ami nem tett jót egyébként sem túl bizalomgerjesztő külsejének. Szemeit résnyire húzta, ahogy körbepillantott a teremben, majd Ronhoz hajolt, és súgott néhány szót, mire a fiú csak biccentett.

- Mr. Wilson – hallották a bírónő hangját –, kérem, ismertesse a vádakat!
A szólított varázsló felemelkedett a helyéről, és egy pergamennel a kezében közelebb lépett a bírói pulpitushoz, és úgy fordult, hogy mind a Wizengamot, mind Ron jól láthassa és hallhassa őt, majd érces hangja betöltötte a termet.
- Nevezett Ronald Bilius Weasleyt az 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyről (továbbiakban Btk.) alapján az alábbi bűncselekmények elkövetésével vádoljuk:

• 3 rendbeli Btk. 166. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a./ és f./ pontja szerint minősülő előre kitervelten, több emberen elkövetett emberölés kísérletének bűntettével, melyet Hermione Jane Granger, Draco Malfoy, és Perselus Piton sértetteken valósított meg.
• 2 rendbeli a Btk. 198. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő szemérem elleni erőszak bűntettének elkövetésével, melyet Hermione Jane Granger sértetten valósított meg.
• 1 rendbeli a Btk. 229. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő hivatalos személy ellen elkövetett erőszak bűntettével, melyet Nymhadora Tonks aurorral szemben követett el.
• 1 rendbeli a Btk. 251. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b./ pontja szerint minősülő különösen nagy vagyoni hátrányt okozó közveszélyokozás bűntettének elkövetésével.
• 1 rendbeli a Btk. 176. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő magánlaksértés vétségének elkövetésével.
• Vádoljuk a továbbiakban még azzal is, hogy tiltott bűbájokat használt muglik lakta környéken, valamint sötét varázslat ismeretével és használatával való visszaélés bűntettével, amellyel megsértette a Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvényt – darálta rendületlenül Wilson. – Kérjük a tisztelt bíróságot, értékelje súlyosbító körülményként, hogy Mr. Weasley cselekménye elkövetésekor alkoholos befolyásoltság alatt állt.


Amikor Wilson befejezte a vádak ismertetését, szavait csak a döbbent csend követte. Sok embernek az jutott eszébe, hogy a halálfalók perei óta nem hallottak ilyen hosszú bűnlajstromot, és talán ilyen szörnyűt se.

- A tárgyalást megnyitom – mondta Amelia Bones, és a Ron felé fordult. – Ön Ronald Bilius Weasley, született 1980. március elsején, anyja neve Molly Prewett, lakik Inverness-shire, Fort William, Saluki Drive tizenhármas szám alatt?
- Igen – felelte Ron közömbös hangon.
- Megértette az ön ellen felhozott vádakat?
- Igen – válaszolta ismét.
- Mr. Wilson, kérem, kezdje meg a vádlott kihallgatását! – szólította fel a bírónő az ügyészt. Wilson bólintott, majd intett a teremszolgának, aki Ron elé állt, és pálcájával néhány bűbájt küldött. Hermione értetlenül figyelte az eseményeket, mire Draco közelebb hajolt hozzá, és halkan magyarázni kezdett.
- Ilyenkor azt ellenőrzik, hogy az illető nincs-e Imperius alatt, vagy használtak-e rajta valamilyen memóriamódosító bűbájt, vagy bármit, ami befolyásolhatja a vádlott vagy tanú vallomástételét. Ha találnak valamit, akkor Veritaserumot használnak a kihallgatáshoz, miután hatástalanították a varázslatot. Már ha lehet…
- Honnan tudsz te ilyeneket? – súgta vissza a lány.
- Részt kellett vennem néhány tárgyaláson annak idején – felelte fintorogva a fiú. – Tanúként is és… vádlottként is. Ha még emlékszel, az én múltam nem mondható patyolattisztának.
Hermione már nem tudott felelni Draco szavaira, mivel a bűbájokat elvégezték.

- Esküszik, hogy a feltett kérdésekre a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat, és csakis az igazat mondja el, és ebből semmit nem hallgat el? – kérdezte a teremszolga hangosan Rontól.
- Igen – felelte a vádlott.
- Tudomásul vette, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti?
- Igen – ismételte Ron.
Miután a fogadalomtétel megtörtént, Wilson közelebb lépett a leláncolt fiúhoz.
- Mr Weasley, az ön ellen felhozott vádak igen súlyosak – szólt az ügyész. – A vallomásában elismerte, hogy járt Miss. Granger otthonában a kérdéses éjszakán. Meg tudja mondani, hogy milyen céllal kereste fel a hölgyet eredetileg?
- Hermione és én szeretjük egymást – jelentette ki magabiztosan Ron. – Persze, köztünk is voltak kisebb-nagyobb súrlódások, de ez minden kapcsolatban előfordul, és…
- A kérdésre válaszoljon, Mr. Weasley, ha kérhetem! – szakította félbe Wilson.
- Elnézést – mondta Ron, de látszott rajta, hogy nem valójában nem nagyon zavarja a dolog. – Azért mentem Hermionéhoz, hogy kibéküljünk, és hogy együtt töltsük az éjszakát.
- Szóval romantikus estét tervezett, Mr. Weasley – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Ön szerint egy hölgy gyengéd vonzalmának és bocsánatának megnyerését elősegíti az alkohol?
- Elnézést… – nézett rá értetlenül a fiú – nem értem a kérdést!
- Ön szerint, Mr. Weasley, elősegítette a célja elérését aznap este az, hogy a látogatás előtt komolyabb mennyiségű alkoholt fogyasztott el? – fogalmazott másképp Wilson. – Mivel magyarázza akkori állapotát?
- Nos… mivel az utóbbi időben kicsit nehezebben jöttünk ki egymással – magyarázta Ron –, féltem az újabb elutasítástól, és úgy gondoltam, egy kis bátorítás nem árthat. Talán túllőttem a célon…

Hermione elhűlve hallgatta egykor kedvese szavait, és nem értette, hogy lehet képes kimondani ezeket a képtelenségeket. Látta a körülötte lévő arcokon, hogy nagyrészt ugyanazt a reakciót váltják ki belőlük a hallottak, mint belőle, de észrevett néhány kétkedő pillantást is. Harryre pillantott, és talán a tömény undorral lehetett leginkább jellemezni azt, ahogyan a fiú a terem közepén ülő Ront szemlélte.

- Miss. Granger hogyan reagált az ön bocsánatkérési és békülési igyekezetére? – kérdezett tovább az ügyész.
- Hát, eleinte ellenkezett, de biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése lett volna, és meg tudtam volna győzni.
- Azzal, hogy erőszakkal kényszeríti őt arra, hogy magával töltse az éjszakát?
- Nem voltam erőszakos.
- Akkor mivel magyarázza, hogy miután kijutottak az égő házból, a kisasszony teste tele volt zúzódásokkal és dulakodásból származó sérülésekkel, melyekből, a gyógyítói vizsgálat alapján, intim területekre is jutott bőven?
- Az származhatott mástól is…
- Mi mástól, Mr. Weasley?
- Nem mi, hanem ki mástól, uram.
- Kire gondol? – faggatta Wilson érdeklődve.
- Nos, tudom, hogy Hermione abban az időszakban, amikor köztünk problémák voltak, találkozott más férfiakkal is – felelte Ron, és jelentőségteljesen Hermione kísérői felé nézett.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy az aznap történteket a féltékenység számlájára írja?
- Senki nem örülne, ha a kedveséhez más férfiak járnak látogatóba, és az illendőnél bizalmasabb viszonyba kerülnének – felelte Ron kissé sértődött arcot vágva.
- Köszönöm, nincs több kérdésem – fordult Wilson hirtelen a bírónő felé.

Madam Bones bólintott, és Garber felé fordult.
- Mr. Garber, felteheti a kérdéseit a vádlottnak.
Garber felállt, és előlépett egyszerű asztalkája mögül, miközben megigazította magán méregzöld talárját. Kényelmesen Ron és a bírói pulpitus közé sétált, majd minden figyelmét védencének szentelte.
- Mr. Weasley, elárulná nekünk, hogy mióta tart ez a súrlódásos időszak ön és Miss. Granger között? – kérdezte nyájasan.
- Sajnos, elég régóta – felelte Ron szomorúnak szánt arccal. – Több, mint két éve.
- Hogyan próbálta megoldani ezt az igen kellemetlen állapotot?
- Ahogyan minden férfi tenné, aki szerelmes – válaszolta halvány mosollyal a fiú –, leveleket írtam, találkozót kértem, szerettem volna megbeszélni a dolgot.
- És hogyan reagált Miss. Granger az ön igyekezetére? – kérdezett tovább Garber.
- Elutasítóan, bár én láttam rajta, hogy valójában ő is ugyanúgy szeretné, ha kibékülnénk.

Hermione keze akaratlanul is ökölbe szorult, ahogy Ron vallomását hallgatta. Hogyan képes úgy előadni mindent, hogy a végén még ő lesz az áldozat, akivel egy nő kibabrált? Hiszen soha nem éreztette azt a fiúval, hogy lenne esély a folytatásra. Sőt! Minden alkalommal elég egyértelműen a tudtára adta, hogy feleslegesen erőlködik. Garber viszont folytatta kérdéseinek sorát, és ő igyekezett odafigyelni, és nem elszalasztani egyetlen szót sem.

- Mr. Weasley, ön szerint Miss. Granger miért nem volt hajlandó kibékülni önnel? Többet várt volna öntől? Valami bizonyítékot arra nézve, hogy ön valóban szereti őt?
- Nem is tudom – mélázott el Ron. – Lehet, hogy féltékennyé akart tenni. Azt gondolta, hogy azzal megtudhatná, hogy mennyire szeretem.
- Tapasztalt erre utaló jeleket?
- Igen – bólogatott a fiú. – Nyilván ez volt az oka, hogy találkozgatott Draco Malfoyjal és Perselus Pitonnal is. Ezen kívül lehetséges még más, számomra ismeretlen személy is a munkájából kifolyólag.
- Értem, Mr. Weasley – válaszolta Garber, majd a bíróság felé fordult. – Köszönöm, nincs több kérdésem.
- Mr. Wilson, van még kérdése a vádlotthoz? – kérdezte Madam Bones az ügyészhez fordulva.
- Egyelőre nincs, bírónő – felelte az ügyész.
- Akkor megkezdheti a tanúk kihallgatását – adta meg az engedélyt Madam Bones.
- Köszönöm. Tanúnak szólítom Miss. Hermione Jane Grangert – szólt az ügyész.

Hermione gyomra görcsbe rándult, ahogy meghallotta a nevét, majd egy nehéz sóhajjal felállt, lesimította talárját, és elindult a tanúk számára kijelölt asztalhoz. Hozzá is odalépett a teremszolga, és elvégezte az ellenőrző bűbájokat, megeskette, hogy az igazat fogja mondani, és felhívta a figyelmét a hamis tanúzás hátrányos következményeire.
A bűbájoknak semmilyen kellemetlen hatása nem volt, csak egy enyhe vibrálást érzett, ahogy a varázsló kiszórta rá őket.
Miután túl volt a kötelező formaságokon, leült a székre, és idegesen várta az ügyész kérdéseit. Wilson ráérősen ballagott közelebb, mintha csak egy összejövetelen menne oda beszélgetni valakihez.
- Miss. Granger, el tudná mondani a saját szavaival, hogy mi történt a támadás estéjén egészen addig, amíg el nem veszítette az eszméletét? – kérdezte tőle nyugodt hangon a férfi.
- Miután hazamentem az irodából megvacsoráztam, és a nappaliban voltam – kezdett mesélni a lány. – Emlékszem, hogy feszült voltam, mint régen, bevetések előtt. Rossz előérzetem volt. Mivel nem tudtam magam lekötni semmivel, aludni mentem. Félálomban lehettem, mert nem tudom, hogy álmodtam-e a zajokat, vagy valóban hallottam őket, de kellemetlen alkoholszagra ébredtem. Ron ott volt az ágyam mellett, és teljesen fölém hajolt. Megijedtem és sikítottam, majd leszorított az ágyra. Megpróbáltam szabadulni, de nem tudtam. A pálcámat nem értem el, mert a szoba közepére gurult. Dulakodni kezdtünk, és valahogy a padlóra kerültünk. Aztán egy pillanatra elengedett, és én nekiestem az éjjeliszekrénynek és elájultam.
- Értem – bólintott a férfi. – Miss. Granger, hogyan próbálta leállítani a vádlottat?
- Először csak szóban, mondtam neki, hogy hagyja abba, de nem használt. Aztán megpróbáltam elérni a pálcámat, de nem sikerült, így puszta kézzel próbáltam védekezni.
- Ezek a védekezésre irányuló próbálkozások milyen hatást váltottak ki a vádlottból?
- Sértéseket vágott a fejemhez – válaszolta Hermione csak az ügyészre figyelve –, durvábbá vált, eltépte rajtam a hálóinget és a fehérneműt.
Halk moraj futott végig a tömegen a hallottak hatásra, de Hermione megpróbálta kizárni őket a tudatából. Össze tudta magát szedni annyira, hogy folyamatosan tudott beszélni a történtekről, és nem akarta, hogy valamilyen reakció kizökkentse, vagy összezavarja.

- Mi történt azután, hogy magához tért? – kérdezte tovább az ügyész.
- Akkor már a földszinten voltam, és ott volt Draco Malfoy és Piton professzor is. El akartak vinni magukkal, mivel megsérültem, és el akartak látni. Nem tudtunk kijutni a házból, mert lángolt az egész épület, és az ajtók le voltak zárva.
- Miért nem használtak varázslatot?
- Mert nem tudtunk – felelte Hermione. – Valamilyen mágiaelnyelő teret vont a házra. Semmilyen bűbáj nem működött, nem tudtunk hoppanálni sem.
- Hogyan jutottak ki a házból?
- Vizes takarókba burkolózva próbáltunk feljutni az emeletre, és a hálószobám erkélyéről akartunk valahogy kijutni. Úgy gondoltuk, ha Ron onnan hoppanált, akkor talán nekünk is lenne ott esélyünk.
- Mennyi idő alatt jutottak fel az emeletre?
- Nem tudom megmondani – rázta a fejét a lány. – Több problémánk is akadt útközben. Leszakadt alattam a lépcső, aztán a vendégszobába akartunk menni, mert az közelebb volt, és ott is volt erkély, de az egész szoba lángolt. Megégett a kezem, és professzor is megsérült. Utána visszafordultunk a háló felé, ott a professzorra rádőlt az állóóra, és Draco is alig állt a lábán a füstmérgezés miatt. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Lehet, hogy tíz perc, lehet, hogy egy óra.
- Értem, Miss. Granger – bólintott ismét Wilson. – Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a vádlott erőszakoskodott önnel?
- Nem – válaszolta határozottan Hermione. – Amikor a hivatalos jegyzőkönyvet felvették, és le kellett mennem a zárkához, akkor is megtámadott. Amikor Tonks megsérült.
- El tudná mondani, hogy mi történt?
- Provokált, és aztán elkapta a karom, ahogy vita közben közelebb mentem a rácshoz. Elkábította az aurort, aztán eltüntette a rácsot, engem elnémított, és nekem esett. A falnak nyomott, és ismét eltépte a ruháimat…
- Hogyan sikerült kiszabadulnia?
- Ismét csak Piton professzor volt a segítségemre.
- Köszönöm, bírónő, nincs több kérdésem a tanúhoz – mondta Wilson, és visszaült a helyére.
- Öné a tanú, Mr Garber – szólt Amelia Bones, mire Ron védője felemelkedett, és a lány elé sétált.

- Miss. Granger, elmondaná, kérem, hogy mivel foglalkozik manapság, mióta felhagyott az aurori munkával? – kérdezte Garber, miután megállt Hermione előtt.
- Egy varázslók és boszorkányok számára fenntartott társkereső irodát vezetek Fort Williamben – válaszolta nyugodtan a lány.
- Sikeres az iroda? Sok ügyfelük van?
- Nem panaszkodhatok – felelte Hermione. – Sokan találtak már társra a mi segítségünkkel.
- Mikor indította el az irodát? – érdeklődött tovább a varázsló.
- Nem sokkal a háború vége után. Úgy éreztem, szükség van rá, és nincs értelme várni a kezdéssel.
- Feltételezem, minden ügyféllel találkozik személyesen is – jegyezte meg ártatlanul Garber.
- Akivel csak lehet – bólintott Hermione. – Akad, akivel csak a bagolyposta segítségével tartjuk a kapcsolatot, de a legtöbb ügyfelet személyesen is ismerem.

- Milyen korosztályból kerülnek ki főként a társra vágyók?
- Ez teljesen változó – válaszolt a lány némi gyanakvással. Oldalra nézett az ügyész felé, aki erősen koncentrált minden szóra, ami elhangzott és Hermione észrevette rajta a bizonytalan feszültséget, mintha ő is érezné, hogy valami készül. – A húszas korosztálytól kezdve egészen az idősebbekig sokan megkeresnek minket.
- Csak az irodában találkozik az ügyfelekkel, vagy adott esetben külső helyszínen is folytat tárgyalásokat? – kérdezte sunyi tekintettel a védő, ahogy Hermione előtt járkált.
- Általában az irodában, de előfordul a külső tárgyalás is – felelte egyre bizalmatlanabbul.
- Beszélne, kérem arról, hogy ügyfelem hogyan viszonyult a munkájához, amikor még minden rendben volt a kapcsolatukkal?
- Elfogadta a munkámat – mondta a lány. – Olykor előfordult, hogy féltékeny volt, de ez csak egy vagy két alkalmat jelentett. Nem volt gond a munkámból.

- Miss. Granger, elárulná nekünk, hogy mi az oka annak, hogy Mr. Malfoy és Piton professzor az utóbbi időben folyamatosan felbukkantak, amikor az ügyfelem igyekezett rendezni az önnel való viszonyát? – váltott témát hirtelen Garber.
- A Béke napi betörés után ők kísértek haza, és ellenőrizték a házamat – felelte Hermione nem kevés ellenszenvet érezve a kérdés iránt. Ez az egész kezdett kicsit komikusnak hatni, ahogy a védő és Ron igyekeznek úgy feltüntetni a helyzetet, hogy ő, Hermione az oka mindennek. – Elhelyeztek néhány védő- és riasztóbűbájt, ami egy esetleges újabb betörésről adott volna nekik riasztást.
- Csak Mr Malfoy és a professzor voltak ott önnel?
- Nem, ott volt Harry Potter is.
- Tehát olyan veszélyesnek érezte egyedül hazamenni, hogy három férfi támogatását is igénybe vette – nyájaskodott a férfi. – Ha jól tudom, ön volt az egyik legjobb eredménnyel vizsgázott diák az aurorképzésben. Mégsem érezte úgy, hogy meg tudná magát védeni?
- Az urak határozottan ragaszkodtak ahhoz, hogy velem jöjjenek – felelte kissé keményebb hangon a lány. – Ezen kívül szükségesnek érezték, hogy a védelmem érdekében elhelyezzék a bűbájokat, és nem is alaptalanul, mint utóbb kiderült.
- Ehhez képest meglehetősen sokáig időztek önnél a késői óra ellenére is – jegyezte meg szemtelenül Garber.

- Elnézést – vonta fel a szemöldökét Hermione, akit kezdett dühíteni a helyzet –, nem értem, mire céloz ezzel.
- Csupán arra próbálok rámutatni, hogy ön az éjszaka közepén három férfit látott vendégül, akik ahhoz képest, hogy elhelyeztek pár apró bűbájt, elég hosszú ideig élvezték az ön vendégszeretetét.
- Bocsásson meg a kérdésért, de honnan van önnek információja arról, hogy az urak meddig tartózkodtak nálam? – kérdezte Hermione egyre idegesebben. – Netán valaki figyelte a házamat?
- Miss. Granger – lépett közelebb az ügyvéd –, ön jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy kérdéseket tegyen fel. Ez, ebben a pillanatban, az én feladatom. Mivel indokolja, hogy a Béke napi ünnepségen Mr Malfoy társaságában volt? Provokációnak szánta ügyfelem számára? Esetleg mással is kiszolgálta éjjeli látogatóit egy csésze teán kívül? Netán az ügyfeleit is alaposan leellenőrizte a külső tárgyalások alkalmával, mielőtt a többi ügyfél kezére adta őket?
- Tiltakozom bírónő! – kiáltott közbe Wilson. – Mr. Garber sértegeti a tanút! Semmi alapja sincs az általa elhangzottaknak.
- Mr. Garber – szólt Amelia Bones – Milyen információ alapján utal a vendéglátás időtartamára?
- Szemtanúval tudom igazolni, hogy az urak az ott tartózkodás magyarázatához képest a szükségesnél talán hosszabb időt töltöttek az említett hölgy társaságában, ami felvet néhány kérdést.
- Akkor lássuk a tanúját, Mr. Garber! – szólította fel a bírónő. – Miss. Granger, kérem, fáradjon vissza a helyére! – nézett a lányra, aki értetlen és dühös arccal ment vissza Perselus és Draco közötti helyére.
- Rendben, asszonyom – bólintott Garber gyanúsan megvillanó szemmel. – Tanúnak szólítom Mr. Jason Wildert!

A szemközti padsorok között felemelkedett egy vészesen sovány, beesett arcú férfi. Kopottas talárját gyűrögetve indult a mutatott helyre. Útközben idegesen simított végig gyér, őszes haján, és enyhén remegő kézzel húzta ki magának a széket. A formaságok után helyet foglalt, és várakozóan tekintett Garberre.
- Mr. Wilder, elmondaná, hogy hol volt a Béke napi rendezvény éjszakáján?
- Fort Williamben voltam, egy ismerősömnél, aki a Lenere közből nyíló mellékutcában lakik.
- Látott valami érdekeset aznap éjjel? Valamit, ami szokatlan és furcsa esetleg?
- Azt láttam, hogy négy alak érkezik a mellékutcába, a kijelölt hoppanálási pontra. Egy nő és három férfi. Feltűnt, hogy nagyon izgatottak, és szinte lopakodva igyekeznek valahová. Olyanok, voltak, mint akik bujkálnak, és nagyon nem akarják, hogy észrevegyék őket.
- Mit tett, miután feltűnt az érkezők viselkedése?
- Követtem őket, és láttam, hogy bemennek abba a házba, ami később leégett – magyarázta a férfi rekedt hangon. – Azt hittem, hogy valamiben sántikálnak, ezért úgy egy órát vártam, hogy történik-e valami. Miután nem láttam kijönni senkit, úgy gondoltam, nincs értelme tovább várni, mert már nem fognak kijönni, így hazamentem.
- Nem látott senkit távozni a házból? – kérdezte Garber.
- Nem, egy lelket se – rázta a fejét a férfi, minek hatására néhány tincse az ég felé lebbent.
- Mit gondolt, miután látta, hogy eltűnnek a házban?
- Úgy gondoltam, hogy mivel fiatalok, nyilván valami olyan szórakozást találtak ki, amiről nem szeretnék, hogy valaki más tudomást szerezzen. A mai fiatalok véleményem szerint, sajnos, elég laza erkölcs szerint élnek, de hát nekem semmi közöm hozzájuk.
- Tehát azt gondolta, hogy a négy személy, a nő és a három férfi, valamilyen szerelmi légyott céljából viselkedett furcsán?

- Tiltakozom, bírónő! – lépett elő Wilson. – Ez spekuláció és nem tartozik a tárgyhoz.
- Helyt adok – szólt Amelia Bones. – Mr. Graber, kérem, maradjunk a tárgynál!
- Elnézést, bírónő – fordult Garber a pulpitus felé –, csak arra próbáltam utalni, hogy Miss. Granger magatartása okot szolgáltathatott védencem szélsőséges viselkedésére, és zavartságára.

- Zavartságára? – szólalt meg Caramel először a tárgyalás megkezdése óta. Most mindenki őt nézte, ahogy előredőlve karjaira támaszkodott. – Hogy érti ezt?
- Nos, védencem orvosszakértő által kiadott szakvélemény alapján nem tehető felelőssé tetteiért – rukkolt ki Garber az aduval, felemelve és meglebegtetve asztaláról egy vaskos pergamenköteget.
- Arra próbál célozni, hogy a vádlott kóros elmeállapota miatt nem vonható felelősségre? – kérdezte ismét Caramel.
- Tiltakozom, bírónő – szólt közbe ismét Wilson. – Az ügyészség nem kapott értesítést a szakértői vizsgálat elrendeléséről, illetve annak eredményéről sem. Szeretném kérni egy független szakértő kijelölését, és új vizsgálat elvégzését!
- Helyt adok – bólintott megvillanó szemmel a bírónő. – Mr. Garber, mivel nem mutatta be a vizsgálat eredményét a határidő lejárta előtt, sőt, egyáltalán nem tudatta sem a Wizengamottal, sem az ügyészséggel a vizsgálat elrendelését, az ön birtokában lévő szakvéleményt semmisnek tekintem, és nem használható fel az ügyben. Szünetet rendelek el – folytatta a teremre emelve tekintetét –, kérem, vezessék el a vádlottat! Mr. Wilson és Mr. Garber, önöket várom.

Az aurorok közrefogták Ront, és miután eltávolították csuklóiról és bokáiról a láncokat, elvezették. Az ügyész és a védő követte a bírói testületet a hátsó ajtón át egy kis helyiségbe, és amint bezárult az ajtó a hátuk mögött, a terem megbolydult.
Hermione úgy érezte, forog vele a terem, az egész világ. Szédült, szűknek érezte a teret maga körül, és levegőtlennek az egész tárgyalót. Nem beszámítható… – visszhangzott fülében a mondatfoszlány, miközben lassan felállt a székről. Bizonytalanul elindult vissza társaihoz, és egyre csak ez a két szó szirénázott elméjében. Ha Ron és Garber kóros elmeállapotra hivatkoznak, és azt a bíróság elfogadja, akkor a fiúra csak kényszergyógykezelés vár, és nem az Azkaban. A Szent Mungóból pedig közel sem olyan nehéz megszökni, mint a varázslók börtönéből…

Piton, Harry és Draco is felkelt már a helyéről, mire odaért a padokhoz, és mindhárman feszült arccal siettek elé. Mindenki kifelé igyekezett a teremből a folyosókra, és egyre hangosabb viták zaja jutott el hozzájuk.
- Menjünk ki! – nyögte a lány sápadtan, amikor teljesen elérte a három férfit.
Minden további kérdés nélkül indultak el a kijárat felé, majd a folyosóra érve Harry megfogta Hermione karját, és határozottan egy mellékfolyosó felé kormányozta. Hamarosan csendesedett a tömeg moraja, és megálltak ők is. Hermione a falnak vetette a hátát, fejét megtámasztotta és lehunyt szemmel igyekezett mélyeket lélegezni.
- Hermione, jól vagy? – hallotta Draco aggódó hangját.
- Nem mondanám… Szomjas vagyok. Nincs itt valahol egy mosdó, vagy valami? – nyitotta ki szemét fáradtan, és körbenézett a szinte néptelen folyosón.
- Mindjárt szétnézek – indult Harry a folyosó távolabbi vége felé.
- Megyek én is – ajánlotta Draco, és ő visszafelé indult, amerről jöttek.
- Köszönöm – szólt a fiúk után hálásan, majd a professzor felé fordult. – Hallotta? Nem beszámítható… Erre azért nem mertem gondolni.
- Nem fogadhatja el a bíróság Garber szakvéleményét – próbálta nyugtatni a lányt. – Amelia valószínűleg kirendel egy független szakértőt, és az ő véleménye lesz mérvadó.
- De nem történhet meg, hogy az elmeosztályra zárják! – mondta szinte kétségbeesve a férfi arcát fürkészve. – Onnan megszökhet… Túl könnyen megszökhet!
Piton legszívesebben magához ölelte volna a remegő lányt, de tekintettel a kihallgatásra, és hogy merre próbálta terelni Garber az eseményeket, inkább eltekintett ettől a bizalmas gesztustól, és csak Hermione apró kezeit fogta kezei közé.
- Hermione, nem kell aggódnia! – mondta halkan, és megszorította a remegő ujjakat. – Amelia nem fogja engedni, hogy megússza ennyivel.
- Reméljük – sóhajtotta.

Megérkezett Harry, sajnos üres kézzel, mivel amerre ő indult, nem volt sem mosdó, sem semmi egyéb. Látta, hogy Piton a barátnője kezét fogja, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. A férfi nyilván igyekszik valahogy megnyugtatni zaklatott barátnőjét. Mire odaért a pároshoz, addigra megérkezett Draco is, akinél szerencsére volt egy pohár víz.
Hermione egy halvány mosollyal elvette a poharat, és lassan kortyolni kezdte a kellemesen hűvös vizet. Piton kissé visszahúzódott, miután elengedte a lány kezeit. Gondolta, hogy Dracót nem érte meglepetésként az előző esti belépőjük után, de Harry nyilván nem tudott és nem is sejtett semmit. Nem ez a megfelelő hely és időpont arra, hogy a fiúban elültessék a gyanú magjait, amik ismerve őt, hamar szárba is szökkennének.
Pár perc múlva egy minisztériumi varázsló ért melléjük.
- Elnézést, de Madam Bones hívatja önöket – mondta fontoskodva. – Kérem, kövessenek!

Elindultak az alacsony varázsló nyomában, és néhány sarokkal messzebb egy szintén néptelen folyosóról nyíló ajtó előtt álltak meg.
- Fáradjanak be! – nyitotta ki előttük az ajtót, majd amikor mindannyian beléptek, behúzta, és ő maga kívül maradt a kis helyiségen.
A szobában Madam Bones és Caramel társaságában ott volt Wilson és Garber is, valamint egy ismeretlen varázsló, nyilván a Garber által felkért szakértő.
- Üdvözlöm önöket – szólt hivatalos hangon a bírónő. – Nos, mivel a védelem szakértő bevonását eszközölte, de erről nem értesítette sem a bíróságot, sem az ügyészséget, a szakvéleményt nem használhatják fel a tárgyalás folyamán bizonyítékként. Lehetőség van új szakértő kirendelésére és új szakvélemény készítésére. Azért hívattam ide önöket, hogy erről tájékoztatást adjak, és megbeszéljük, hogy van-e valamilyen kifogásuk az általunk kirendelt szakértő ellen.
Amelia Bones az ismeretlen férfi felé mutatott, aki ekkor közelebb lépett. Magas, szikár alakja nyugalmat sugárzott, csontkeretes szemüvege mögül megfontolt tekintet nézett a társaságra.
- Az úr Philip Anderson, a Szent Mungó elmeosztályának vezető gyógyítója – mutatta be a bírónő. – Az előző szakvéleményt az ő egyik beosztottja készítetett. Mr. Anderson elismert gyógyító a maga szakterületén, több kutatási eredménye is jelentős előrelépést hozott a mentális problémákkal küzdő betegek kezelésében. Amennyiben elfogadják szakértőként való részvételét az ügyben, akár azonnal el is végezheti a vizsgálatot, és utána akár folytathatjuk is a tárgyalást.

Hermione kérdőn nézett társaira, majd a megerősítő pillantások után elfogadta az ajánlatot, hogy a férfi megállapítsa Ron elmeállapotáról, hogy felelőssé tehető-e mindazért, amivel vádolták.
- Egy óra múlva tudjuk folytatni a tárgyalást – közölte Amelia, majd a gyógyítóhoz fordult, hogy a továbbiakat megbeszélje vele.

Hermione és társai elhagyták a helyiséget, és elindultak vissza az elhagyott folyosóra, hogy ne kelljen a kíváncsi tekintetek kereszttüzében megvárni a tárgyalás folytatásának kezdetét. Mire elérték a folyosót, felhangzott egy mágikusan felerősített hang, amely közölte a többi nézővel is a kezdés időpontját, és megkért mindenkit, hogy amennyiben elhagyják a Minisztériumot, már nem lesz lehetőségük visszatérni a tárgyalóterembe.

- Talán kevesebben lesznek – sóhajtotta a lány. – Azért ez felháborító! Ez a Garber ilyen alattomos?
- Még annál is rosszabb – felelte a professzor. – Nem riad vissza semmitől, hogy megnyerje az ügyet.
- Azt látom – fújt Hermione mérgesen. – Nem fér a fejembe, hogy hogyan képes arra játszani, hogy én… ez nevetséges feltételezés. Merlinre, hát ilyen embernek látszom? Aki mindenkivel összefekszik, aki szembejön és hímnemű?
- Nyugi, Hermione – próbálta csitítani Harry. – Biztos vagyok benne, hogy Garber szakvéleménye nem becsületes úton született. Vagy lefizette a szakértőt, vagy megfenyegette.
- Egyet értek – bólogatott Draco. – Ha most elvégzik az új vizsgálatot, az biztosan azt fogja mutatni, hogy… ezt még kimondani is szörnyű… szóval, hogy Weasley beszámítható, és felelősségre vonható a vádak alapján. Szerintem se kell aggódni. Garber is tudja, hogy Weasley bűnös, és így próbálja elérni, hogy legalább az Azkabant elkerülje. Enyhítésre számítanak, elvégre a kényszergyógykezelés nincs olyan súlyos büntetés, mint a börtön.

- Persze, de most úgy állított be, mint valami cafkát – felelte idegesen Hermione. – Ezek után, ha lesz valamilyen kapcsolatom, azt fogják mondani, hogy… nem, inkább bele se akarok gondolni, mit fognak mondani.
- Mit számít, hogy mások mit gondolnak? – kérdezte Piton. – Van bárkinek is köze ahhoz, hogy kivel milyen kapcsolata van? Akik fontosak, azok tudják, hogy Garber badarságokat beszél.
- A professzornak igaza van – szólt Harry. – Nem kell foglalkozni a tömeggel.
- Tudom, de azért nem lesz egyszerű… – felelte a lány.

Egy darabig még beszélgettek, igyekeztek némi lelket önteni a lányba. Lassan eltelt az egy óra, és elindultak vissza a tárgyalóterembe, hogy folytatódjék Hermione kihallgatása.
A lány visszaült a kisasztalhoz, míg a többiek a padsorokhoz mentek. Pár perc múlva megjelent a bírói testület is, és Madam Bones utasította az aurorokat, hogy vezessék vissza Ront a terembe. Amikor mindenki a helyén volt, a bírónő szólalt meg.
- Kérem, hogy a vád és védelem nyilatkozzon, hogy van-e még kérdésük Miss. Grangerhez!
- Nincs, bírónő – válaszolta Wilson azonnal.
- Köszönöm, nincs, bírónő – rázta a fejét gondterhelten Garber.
- Ebben az esetben tanúnak szólítom Mr Andersont – mondta Madam Bones.
Anderson helyet cserélt Hermionéval, és a lány sietve visszatért kísérőihez. Idegesen várta a fejleményeket, hogy milyen eredmény is született a vizsgálat során. Látta, hogy a jegyző eszeveszett tempóban körmöli az elhangzottakat, és tőle nem messze Rita Vitrol is csillogó szemmel figyeli az eseményeket, mint aki érzi, hogy itt bizony mindenképpen címlap-sztori van születőben.

Wilson eközben a gyógyítóhoz lépett, aki már túl volt a kötelező ellenőrzővarázslatokon és a fogadalomtételen is.
- Mr Anderson, megtudhatnánk, hogy ön mióta foglalkozik mentális problémákkal küzdő betegekkel? – kérdezte az ügyész nyugodt hangon.
- Közel ötven éve – válaszolta a gyógyító.
- Ez alatt az idő alatt nyilván rengeteg beteget kezelt. Elmondaná, hogy minek alapján állapítja meg valakiről, hogy milyen mentális problémával áll szemben?
- Elég sokrétű a vizsgálat. Használunk különböző bűbájokat, némelyik saját fejlesztésű. Ezek kivetítésre szolgálnak, illetve megmutatják az agy fizikai elváltozásait, amennyiben ennek gyanúja is felmerül. A bűbájokon kívül természetesen használunk bájitalokat is. A bűbájok és a bájitalok egymás hatását felerősítve segítenek a biztosabb diagnózis felállításában.
- Minden esetben ugyanazokat az eljárásokat használják? – kérdezte tovább Wilson.
- Nem – rázta a fejét Anderson. – A vizsgálatra használt bűbájok és bájitalok körét szűkíteni tudjuk, ha valamilyen konkrét gyanúval állunk szemben. Így nincs szükség olyanok használatára, amik nem az adott probléma kimutatására szolgálnak. Így időt is megtakarítunk, és amennyiben helyes a feltételezésünk, amiket megerősítenek a vizsgálatok, a kezelést is hamarabb tudjuk elkezdeni.
- Értem – bólintott Wilson. – Beszélne arról a vizsgálatról, kérem, amelyet a vádlott beszámítási képessége kiderítésére végzett?

- Nos, jelen esetben is konkrét feltételezés alapján kellett a vizsgálatot elvégeznem – kezdett bele a magyarázatba a gyógyító. – A kóros elmeállapot kifejezése alatt több dolgot is érthetünk: elmebetegséget, gyengeelméjűséget, szellemi leépülést, tudatzavart és személyiségzavart. A vizsgálat során először a gyengeelméjűséget zártam ki, mivel nincsen semmilyen veleszületett elváltozása a vizsgált személynek. Nem találtam szellemi leépülésre utaló jeleket sem, tehát ezt is kizártam. A következő vizsgálat során megállapítást nyert, hogy nem áll fenn személyiségzavar sem, amit egy speciális kivetítő-bűbáj és –bájital együttes hatása bizonyított. A psziché állapotát mutató kivetülés teljesen ép és sértetlen volt, így nem állapítható meg elmebetegség sem. Nincsenek schizophreniára, paranoiára, vagy mániás-depresszióra utaló elváltozások sem. A jegyzőkönyvből megtudtam, hogy a vizsgált személy a kérdéses bűncselekmények elkövetésekor erős alkoholos befolyásoltság alatt állt, ami tudatzavart okozott. A tudatzavar azonban nem minősül elmebetegségnek, mivel a zavar kiváltó oka valamilyen betegség, kábítószer vagy alkohol lehet. Kóros elmeállapot nem állapítható meg annál a személynél, aki a cselekményét önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követi el.
- Tehát összefoglalva a vizsgálat eredményét a vádlott nem szenved kórós elmeállapotban, és így teljes mértékben felelősségre vonható az ellene felhozott vádakban. Jól értettem? – kérdezett rá Wilson.
- Igen, így van! – bólintott Anderson.
- Köszönöm, nincs több kérdésem – pillantott a bíróságra az ügyész.
- Mr. Garber, öné a lehetőség, ha kíván éli vele – nézett a férfira Madam Bones.
- Köszönöm, nincs kérdésem, bírónő – válaszolta színtelen hangon Garber.

- A Mr. Anderson által elvégzett orvos-szakértői vizsgálat megállapította, hogy, a Mr. Garber által bemutatni kívánt szakvéleménnyel ellentétben, a vádlott beszámítási képessége ép, ennél fogva felelős tetteiért, és nem menthető fel a felelősségre vonás alól – jelentette ki a bírónő.

Hermione halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Tehát az már biztos, hogy nem fog a Szent Mungó elmeosztályára kerülni a fiú. Garber belátta, hogy ez az ötlet megbukott, nem tudnak enyhítést elérni Ron számára. Hiába próbálták szépíteni a helyzetet, hiába próbálták bemocskolni az ő hírnevét is, nem sikerült. Egy gonddal kevesebb, és innentől kezdve már csak a további sértettek vallomásai vannak hátra. Most már csak az ítélet súlyossága volt kérdéses.

- Mr Wilson, kíván további tanúkat meghallgatni Miss. Granger ügyének vonatkozásában? – kérdezte az ügyésztől Madam Bones.
- Nem, bírónő.
- Mr Garber, kíván további tanúkat szólítani? – kérdezte a védőtől is a bíróság elnöke.
- Nem, bírónő – válaszolta Garber.
- Ez esetben, Mr Wilson, rátérhet a következő sértettre.
- Tanúnak szólítom Mr Draco Malfoyt – fordult Draco felé Wilson.

A fiú felpattant a padról, és könnyed léptekkel foglalta el Anderson helyét. Őt is leellenőrizte a teremszolga, elmondatta vele az eskü szövegét, illetve felhívta figyelmét a hamis tanúzás veszélyeire, majd átengedte Wilsonnak a terepet.
- Mr Malfoy, az ön vallomása szerint a vádlott az ön terhére is követett el bűncselekményt. Elmondaná, hogy mi történt?
- Így van – bólintott a fiú nyugodtan. – A Béke napi rendezvényen, illetve Miss. Granger házának leégésekor is leütött, ami miatt elvesztettem az eszméletemet egy rövid időre, és tudta, hogy én is a házban vagyok, amikor felgyújtotta.
- A Béke napi rendezvényen mi volt az oka, hogy megtámadta önt?
- Aznap Miss. Granger társaságában voltam jelen, és ő úgy vélte, hogy én elcsábítottam tőle Miss. Grangert. Féltékeny volt. Úgy gondolta, én vagyok az oka annak, hogy nem akar vele kibékülni.
- Hogyan szerzett tudomást a támadásról, melynek során Miss. Granger háza leégett?
- A riasztóbűbájok jeleztek nekem is és a keresztapámnak is. Úgy voltak kihelyezve, hogy függetlenül a kihelyező személyétől, mindkettőnknél, illetve amíg Harry Potter itthon volt, nála is jelezzenek.
- A jelzés észlelésétől számítva mennyi idő telt el, amíg a helyszínre érkeztek?
- Nem is tudom – gondolkodott el a fiú. – Nem sok, talán tíz perc.
- Hogyan támadta meg önt a vádlott a házban?
- Azt hittem, eszméletlen. Miután a keresztapám kivitte Miss. Grangert, és én utánuk léptem, egyszerűen leütött, és elmenekült.
- Köszönöm, Mr Malfoy, nincs több kérdésem.
- Mr Garber, öné a tanú – szólt a bírónő, mire az ügyész helyét elfoglalta a védő.

- Milyen státusban volt Miss. Granger partnere a rendezvényen, Mr Malfoy?
- Baráti – felelte Draco határozottan. – Nem sokkal a rendezvény előtt futottunk össze, és én meghívtam őt, hogy van-e kedve velem jönni. Ennyi történt.
- Baráti, mi? – kérdezte hirtelen Ron gúnyosan. – Azért ölelgetted annyira, mert csak barátok vagytok.
- Mr. Weasley, kérem, tartózkodjon a közbeszólásoktól! – dörrent rá Amelia Bones szigorú hangja.
- Elnézést, asszonyom – mondta Ron, minden bűnbánat nélkül.
- Változott ez az állapot az elmúlt időszakban valamilyen irányba? – folytatta Garber a kihallgatást.
- Nem. Miss. Granger és én továbbra is baráti viszonyban vagyunk.
- Na persze – hallották ismét Ron kétkedő és gúnyos hangját.
- Mr Weasley, ez volt az utolsó figyelmeztetés! Ha még egyszer megzavarja a tárgyalást, kivezettetem a teremből! Megértette? – kérdezte a bírónő.
- Megértettem, asszonyom – válaszolta a fiú dühösen.

- Mr Malfoy, beszélne arról, hogy milyen volt a viszony ön és a védencem között?
- Rossz. Már az iskolában sem szimpatizáltunk egymással, bár akkor én még, mondhatni, hivatalból viselkedtem szándékosan ellenségesen. Miután magam mögött hagytam apámat és a halálfalóvá válás lehetőségét, igyekeztem vele is normálisabb viszonyt kialakítani a siker érdekében, ugyanúgy, ahogy Harry Potterrel és Hermione Grangerrel is.
- Ja, sikerült egy jó kis viszonyt kialakítanod Hermionéval – szólt közbe ismét Ron vicsorogva.
- Weasley, úgy látom, teljesen elittad az eszed – vágott vissza Draco is. – Csak magadnak köszönheted az egészet. Hermione jól tette, hogy lapátra tett.
- Uraim… – próbált az elnöknő közbevágni, de Ron túlkiabálta.
- Dögölj meg, Malfoy! – tajtékzott Ron. – Ha egy kis szerencsém lett volna, ott rohadtál volna meg a lángok között a drágalátos keresztapáddal és azzal a ribanccal együtt! Sajnálom, hogy nem védtem le az erkélyt is, miután leléptem! Nagy könnyelműség volt részemről!
- Mr Weasley! – robbant Amelia Bones felerősített hangja a teremben.

Hermione egyik kezét a szája elé kapta ijedtében, míg a másikkal megragadta Perselus karját, és érezte, hogy a férfi szinte teljes testében megfeszül mellette az indulattól. Döbbent csend lett, csak Ron ideges zihálása hallatszott. Mindenki elakadt lélegzettel figyelte a terem közepén lekötözött fiút. Ő nem nézett sehová, csak Dracót figyelte, és ha szemmel ölni lehetett volna, a fiúból már kiszállt volna az utolsó sóhajtás is. Ron szemében vad tűzként lángolt a gyűlölet, és légzése csak lassan csillapodott.
A teremben ülők nyikkanni se mertek, csak meglepetten pislogtak egymásra, és igyekeztek a lehető leggyorsabban felfogni a történteket.
- Kérem, vezessék el a vádlottat! – rendelkezett a bírónő szikrázó szemmel. – A beismerő vallomás ismeretében a bíróság ítélethozatalra visszavonul.

Az aurorok ismét kiszabadították a fiút a székből, majd talpra rángatták, és elindultak vele kifelé a teremből. Draco is felemelkedett ültéből és borús arccal sietett vissza társaihoz, miközben a bírói testület a szokásos hátsó ajtón keresztül távozott. Amint bezárult az ajtó mögöttük, a teremben kitört a lárma, és mindenki igyekezett mindenkivel megvitatni a történteket, és kifelé özönlöttek a folyosókra.
Hermione sápadtan ült Harry és Piton karjába kapaszkodva. Teljesen letaglózta Ron utolsó monológja, nem tudott napirendre térni felette. Harry óvatosan átkarolta a vállát, és igyekezett talpra állítani a sokkos lányt.
- Gyere, menjünk ki! – mondta neki halkan.
Hermione szó nélkül felemelkedett, és hagyta, hogy Harry kivezesse a teremből. Draco és Perselus némán követte őket, egészen az előző szünetben használt folyosóig.

- Hermione, jól vagy? – kérdezte tőle Draco aggódva.
- Persze – bólintott a lány. – Ez hihetetlen…
- Weasley ezzel minden esélyét elvesztette az enyhítésre – jegyezte meg haragos, de ugyanakkor elégedett hangon Perselus.
- Még lett volna esélye az enyhítésre? – kapta fel a fejét Harry.
- Egy Amelia Bones elnökletével vezetett tárgyaláson? – vonta fel a szemöldökét a professzor. – Nem sok… Talán pár évet megspórolhatott volna, ha a beismerő vallomás mellé kellő megbánást tanúsít, de így…
- Jobb is, hogy így történt – hallották hirtelen Hermione halk hangját. – Teljesen kifordult magából, szerintem valahogy mégis megbomlott az elméje. Harry, hogyan juthatott idáig? – fordult barátjához. – Az a Ron, akit mi megismertünk, soha nem mondott volna ilyet!
- Nem tudom, Hermione, de ezen már kár gondolkodni – csóválta a fejét Harry. – Túl sok dolog történt. Így is számíthatunk arra, hogy egy ideig nem lesz gond a próféta címlapjával, és még örülhetünk, hogy nem kellett mindent kitálalni.
- A te kihallgatásodra már nem is volt szükség, Perselus – fordult Draco a férfihoz. – Tonksnak sem kellett vallomást tennie, és te is megúsztad, Harry.
- Igen, ennyivel is rövidebb ideig tart ez az egész – bólintott Perselus.

Hermione pár pillanatig csak csendben állt, összeszedte magát, majd talárját megigazítva kihúzta magát. Határozottan felszegte a fejét, és a három férfira nézett.
- Nem fogom sajnálni, bármilyen ítélet is szülessen – mondta kemény hangon. – Túl sok fájdalmat és bánatot okozott, és megérdemli a büntetést. Ha ti nem vagytok, nem tudom, hol lennék most. Ha el kellett volna mondanom, hogy hogyan vesztettem el a gyermekemet, megtettem volna, és megtenném most is, ha csak ezzel biztosíthattam volna, hogy megszabadítsanak tőle.
- Hermione… – kezdte Perselus, de mondandóját félbeszakította a már korábban is hallott mágikus hang.
- Kérem, fáradjanak vissza a tárgyalóterembe!
- Megvan az ítélet – mondta ki Draco, amit mindannyian gondoltak. – Csak egy óra kellett hozzá… Gyertek, menjünk vissza!

Néhány percre volt szükség csak, hogy mindenki visszatérjen a tárgyalóba, és elfoglalják a helyeket. Hermione körbenézett, és végigfuttatta tekintetét a tömegen. A közönség létszáma nem csökkent a kezdés óta, még mindig zsúfolásig telve volt a hatalmas terem.
Ismét csak észrevette Ron hozzátartozóit, ahogy sápadtan, magukba roskadva ülnek, és maguk elé merednek. Hermione szívből sajnálta őket, hiszen nem túl kellemes időszak vár a Weasley családra. Bántani fogják őket, ujjal fognak rájuk mutogatni, hogy az ő fiuk, az ő testvérük az a fiatalember, aki a háború utáni időszak legnagyobb port kavart perének főszereplője lett. Közöttük is keresni fogják a felelőst, a bűnbakot, akinek számlájára lehet írni a legifjabbik fivér kisiklott életét.
Szinte megkönnyebbülten szakította el pillantását a szívének oly kedves család tagjairól, mert kinyílt a hátsó terem ajtaja, és aznap harmadik alkalommal, bevonult a Wizengamot bírói testülete. Miután minden tag elfoglalta a helyét, Amelia Bones, aznap már szintén harmadszor, kiadta az utasítást a vádlott bevezetésére.
Kérése pillanatokon belül teljesült, és az aurorok még egyszer, utoljára a láncos székhez vezették Ront, és miután leültették, ismét csuklója és bokája köré tekeredtek a hideg láncok. A fiú arca teljesen érzelemmentes volt, nem nézett senkire, csak valahová el, a semmibe meredt. Mellette, az egyszerű kis faasztalnál ott állt Scott Garber, szintén kifejezéstelen arccal.

- Ronald Bilius Weasley – csendült a bírónő határozott hangja –, önt a Wizengamot, a Mágiai Törvényszék tagjainak egybehangzó szavazata alapján bűnösnek nyilvánítom az összes ön ellen felhozott vádpontban. A büntetés mértékének megállapítás már nem volt ilyen egyértelmű, de a testület meghozta a döntést.

Feszült csend ült a termen, sokan még levegőt venni, vagy pislogni sem mertek, nehogy elszalasszanak egyetlen pillanatot is. Lélegzetvisszafojtva várták, hogy elhangozzék a büntetés.

Amelia Bones körbenézett a teremben, majd tekintete megállapodott Ron közönyös arcán, végül vett egy nagy levegőt.

- A büntetése…