Draco aznap este le sem ment vacsorázni, és ezért Perselus megint aggódni kezdett. Nagyon remélte, hogy a fiúnak jó oka volt arra, hogy nem jelent meg az étkezőben. Érezte, hogy kissé messzire ment el a veszekedésükkel, de semmi esetre sem akart bocsánatot kérni. Kedden az étkezéseken kívül nem is látta egész nap, mivel megint beült a könyvtárba. „Unalmában” több tucat könyvön átrágta magát.

Szerdán reggel olyan érzése támadt, hogy ebben a kastélyban meg lehet halni az unalomtól. Az utóbbi időben, mintha mindenki kerülte volna a társaságát. Ezért is várta már, hogy végre megérkezzen Harry. Remélte, hogy vele legalább elbeszélgethet egy kicsit. Azonban eltelt a délelőtt, majd lassan ismét szürkülni kezdett. Nyolc órakor idegesen járta az előcsarnokban a köröket, és minden neszre felpillantott. Aztán fél kilenc tájban végre felhangzott a csengő, így nyomban kisietett ajtót nyitni. Az első pillanat után meggyőződött róla, hogy a mai est folyamán már biztos nem fogja Harry társaságát élvezni.

- Szervusz – rázott vele kezet. Hogy ment?

- Fárasztóan.

- Azt látom. Eléggé ki vagy készülve – utalt az enyhén piros szemeire.

- Az nem kifejezés. De fő, hogy vége. Patrick nagyon idegesítő tud néha lenni.

- Sajnálom.

- Te is? Ugyan már… Mire megyek vele? Ennek előbb vagy utóbb úgyis így kellett lennie.

- Hogyhogy?

- Hát eléggé megromlott a kapcsolatunk. Patrick állandóan féltékeny volt. Annyira, hogy az már beteges. Nem bízott bennem, s nekem elegem lett. Már napok óta terveztem a szakítást.

- Értem – könnyebbült meg kissé Perselus.

- Na és itt? Mi a helyzet?- pillantott fel fáradtan.

- Meg kell mondanom, hogy hiányoztál.

- Csak nem?- lepődött meg Harry.

- Oh… de csak azért, mert a hiányodban kénytelen voltam mással veszekedni.

- Tehát minden a régi – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.

- Nathaly? Draco?

- Épp most mondtam…

- Nem mondtad – válaszolt hírtelen.

- Dehogynem. De úgy látom, még mindig kissé lassú a felfogásod. Felbontom, figyelj… Nem volt kivel megvívjam a szócsatáimat… eddig érthető, nem?

- Ha-ha… nagyon vicces.

-És ezért kissé összevesztem mindkettőjükkel. Azóta kerülnek.

- Szóval kissé…

A beszélgetés itt abbamaradt, mert beléptek a kastélyba.

- A szobád még mindig a régi – jegyezte meg Perselus.

- Remek. Akkor ha megbocsátasz…

- Menj csak – válaszolta, majd mielőtt a fiú elsietett volna az emeletre, még hozzátette.- És mivel a mai késésed miatt cseppet sem haladtuk a bájitalokkal, holnap várlak a laborban.

Harry egy pillanatra megtorpant, majd visszafordult.

- Természetesen – bólintott, és folytatta útját.

Perselus a fejét csóválva indult el a saját szobája felé. Be kellett látnia, hogy unatkozik. Az utóbbi időben túlságosan hozzászokott Dracoék jelenlétéhez, most viszont, hogy elő sem bukkantak nem tudott mit kezdeni magával. Őszintén kezdte várni a percet, hogy befejezze a bájitalt és visszamenjen a Roxfortba.

- Pár nap… - suttogta maga elé. Legtöbb, négy és itt sem vagyok.

Csütörtökön, hajnalban egyenesen a laborba ment. Még lett volna egy szabad nap, ám nem akarta az is tétlenül eltölteni. Inkább felállított egy másik üstöt és hozzálátott a fertőzés- gátló szerhez. Már majdnem befejezte, mikor belépett az ajtón Harry.

- Jó reggelt – biccentett neki.

- Úgyszintén – válaszolt a fiú. Mit kell ma főznöm?- érdeklődött.

- Talán jobb lenne a sejtregenerálóval kezdeni. Menni fog?

- Persze – lépett közelebb egy üsthöz a fiú.

- Apropó… meg kell kérdeznem, hogy mitől ez az újkeletü bájital- szakértelmed? Nem sok jelét mutattad régebben, hogy legalább a legegyszerűbb főzetet el tudnád készíteni.

- Az azért volt, mert valami, vagy valaki miatt soha nem tudtam odafigyelni – magyarázott.

- Na és az a valaki csak nem a gonosz tanárod volt? – ironizált Peselus. 

- Részben – vonta meg a vállát. Aztán befejeztem az iskolát. Két választásom volt: elmegyek továbbtanulni, vagy dolgozni. Mivel akkoriban még csak alig kezdett elterjedni a felsőbb oktatás, inkább a másodikat választottam. Akkoriban auror akartam lenni. Ez volt az egyik célja, hogy Párizsba mentem. Ott viszont már az a hír fogadott, hogy az összes helyet betöltötték már. Patrick is éppen akkor jelent meg. Összebarátkozunk, aztán egy hírtelen ötletből megnyitottuk a saját boltunkat. Mugliknak és varázslóknak egyaránt.

- Na és mi köze ennek a bájitalokhoz?

- Hát… a lényeg, hogy Patrickal nem adtuk fel az álmainkat. Bár  nem lettünk aurorok, és kevés varázsló jelentkezett nálunk, mégis volt munkánk. Egyszerűek és nagyszerűek. Egy alkalommal viszont sikerült egy elég bonyolult ügybe belekeverednünk.

- Ismerős…- jegyezte meg Perselus.

- Vicces… Szóval volt pár golyózápor. Kénytelen voltam megfőzni néhány bájitalt, hogy begyógyuljanak a sebeim. Aztán a szabadidőmben ezzel foglalkoztam. Rájöttem, hogy mivel sem mugli, sem varázsló- korházba nem mehetek, nekem kell ellátnom magam. Így hát vettem szépen mindent az alapoktól.

- Értem. Tehát ezért volt mostanában ilyen csend… Semmi hír rólad és a tetteidről…

- Igen… végül is a jó nyomozóknak az a legfontosabb tulajdonsága, hogy beleolvadjon a környezetbe… mellesleg észrevetted, hogy a varázslótársadalom mennyire korrupt?- mosolygott.

- Ez mindent megmagyaráz – bólintott. Szóval nyomozó…- váltott vissza. Csak azon csodálkozom, hogy nem mentek a nyakukra a mugli rendőrök.

- Oh… jöttek azok. De egy- két exmemoriam és el is felejtették, hogy miért.

- Ennyit a törvényekről – jegyezte meg Perselus.

- Valamiből meg kellett élnünk, nemde?

- Csak azt ne mondd, hogy nem volt pénzed…

- De igen… az volt, van és lesz. De mit kezdhettem volna vele?

Perselus elámult.

- Hogyhogy mit kezdhettél volna vele?

- Ugyan már, Perselus… - a férfi figyelmeztető tekintetét látva viszont kijavította magát.– izé… Suavasper. A pénz nem boldogít…

- Csak azt ne próbáld bemesélni, hogy szerény életet éltél…- dörmögte.

- Nos, a legkevésbé sem. A munka ugyanis jó sok lóvét hozott a házhoz…

- Lóvét? – kérdezett vissza.

- Mugli kifejezés. Pénzt jelent.

- Értem. Hát, szép kis történet, mondhatom. Most viszont kíváncsi vagyok, hogy mihez fogsz kezdeni…

- Nem tudom még. Talán nyitok egy boltot.

- Itt is?

- Az utóbbi időben arra gondoltam, hogy jó lenne egy kis vendéglőt nyitni. Egy éttermet. Nem sok ilyet láttam a varázslók között.

- Harry… te nem vagy észnél… - jegyezte meg, de azért mosolygott hozzá.

Harry kétségkívül tudta, mihez kezdjen.

- Na és te? Még mindig megkeseríted a diákok életét?- kérdezett vissza, miközben hozzátett a főzethez néhány sárkánykarmot.

- Ez így van – válaszolt nyugodtan.

- A többiek mivel foglalkoznak?

- Kik? – kérdezett rá, mivel hírtelen nem tudta, kire gondol a fiú.

- Ron, Hermione, Neville…

- Miért? Nem tartod velük a kapcsolatot?- lepődött meg.

- Nem… A Ginnys ügy óta  nem. Valahogy nem tudták megemészteni, hogy…

- Értem – folytotta belé a szót.

Harry hálásan nézett vissza rá.

- Weasley nemrég a Nimbus seprűgyárban kapott állást. Granger állandó kampányokat szervez manóügyben. Longbottomnak saját kertészete van. Miss Weasley továbbtanult. Egy évvel jár Draco alatt.

- Draco tanul? – esett le az álla.

- Igen. Bármennyire is meglepő, de igen.

- Na és mit?

- Bájitaltan mesterfokon – lépett be a laborba a fiú.

A bennlevők kissé összehúzták magukat.

- Idén végzek – húzta meg a vállát. Erről jut eszembe, hogy az utolsó év második felét gyakornokként fejezzük be. Professzor, nem ismer esetleg valakit, aki szívesen felvenne maga mellé? Állítólag, ha vannak elképzeléseink, magunk is választhatunk. Legalábbis így értettem. Mégiscsak jobb lenne, ha olyan emberhez kerülnék, aki maga vállalt és nem rátukmáltak…

- Nem, Draco. Nem ismerek ilyen embert…- felelte rosszmájúan.

- Kár… -csüggedt el a fiú. Ilyenkor sajnálom, hogy pont most lépett le Perselus. Álljon meg a menet – kapta fel a fejét. Maga sem vállalná?

- Kedves, hogy rám gondoltál – vicsorgott, majd levette a tűzről a kész főzetet és kitrappolt a laborból. Harry hamarosan a nyomába szegődött.

- Szerintem Draco nem úgy gondolta – jegyezte meg.

Perselus a szemébe nézett.

- De igen, Harry… Ki kell hogy ábrándítsalak. Draco pontosan úgy gondolta. Nemrég ráérzett az egyik gyenge pontomra, és most ezt kihasználja. El sem hiszed, mennyire felbosszant, ha valaki nem ismeri el a képességeinket.

- Hm… ez valamiért ismerős – jelentette ki Harry. Ugyan már… Draco egy Malfoy! Tudják, hogy kell az embereket a sárba tiporni.

- Egy szinten igazad van – vallotta be Perselus. De akkor sem ez a baja.

- Hallgatlak – felelte olyan meggyőzően, ahogy csak tudta.

- Védekezés – rántotta meg a vállát.

- Most úgy, hogy én is értsem… - kérte Harry.

- Azt hiszem, ez egy elég természetes reakció. Megpróbálja magát védeni azzal, hogy elmarja a többieket maga mellől.

- Biztos vagy benne?

- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! – gorombáskodott. Több éve tanítok fiatalokat. Házvezető vagyok. Hidd el, van tapasztalatom.

- Jól van – visszakozott. De ha ez biztos, akkor nem kéne inkább mellette maradnod? – tette fel a logikus kérdést.

- Nem.- szögezte le.

- Akkor már végképp nem értem…- állapította meg.

- Nézd… Ha ott állunk, akkor egyfolytában ezt fogja csinálni. Hadd higgye, hogy sikerült neki. Hogy biztonságban van. Egy idő után rá fog jönni, hogy ez nem vezet semmire és akkor majd ő fog hozzánk közeledni. Egyelőre csak meg kell tűrnünk magunk mellett.

- Esküszöm, hogy ezek a mardekáros húzások az agyamra mennek – rázta a fejét Harry.

- Te pedig soha nem fogod belátni, hogy ezek a „mardekáros húzások”, ahogy nevezed őket, igenis hasznosak, ugye?

- Történhetnek még csodák… - mosolygott a fiú.

- Griffendélesek – grimaszolt a tanár.

- Most, hogy ezt így megbeszéltük, azt hiszem jó lenne visszamenni. Szerintem Draco nem boldogul valami jól egyszerre két főzettel.

- Ezt tényleg nem hagyhatjuk… -indult el Perselus az ajtó felé, s közben még hozzátette – ki.

Harry nevetve előresietett és benyitott, majd Perselus is belépett a nyomában.

- Harry! Hála Merlinnek… - sóhajtott fel Draco, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Már azt hittem, növesztenem kell még két kezet.

Harry szó nélkül visszasétált az üstjéhez és megvizsgálta a tartalmát.

- Ha jól látom, kissé sűrű lett – jegyezte meg.

Perselus közelebb lépett, hogy ő is megvizsgálja. Csak ránézett, és rögtön válaszolt is.

- Nem, Harry… Ennek ilyennek kell lennie – válaszolt kimérten.

Draco erre büszkén kihúzta magát.

- Professzor, azt hiszem, ez egyszer téved – nézett a tanára szemébe. Én többszőr főztem ezt a bájitalt, mint sejti. És soha nem volt ilyen sűrű.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg te főzted rosszul?- érdeklődött.

- Eszembe sem jut, ugyanis nekem mindig használt.

- Mivel én Perselus – nyomta meg a nevet – receptje alapján szoktam elkészíteni, és soha nem volt panasz a bájitalra, ugyanezt elmondhatom – emelte fel kissé a hangját.

- Bebizonyítsam?- ellenkezett a fiú.

Perselus kérdőn nézett Harryre. Nem értette, hogy mit akar ezzel elérni, de a kíváncsisága megint győzött.

- Csak tessék – intett.

 Harry felállított egy üstöt és dolgozni kezdett. Perselus egy ideig érdeklődve figyelte, de a fiú mindent ugyanúgy csinált, ahogy a receptben le volt írva. Lassan elvesztette a türelmét. Az eddig vigyorogva Harryt figyelő Draco ezt észrevette, s felé fordult.

- Szóval? Akkor vállalja? – kérdezte hírtelen.

Harry egy pillanatra felpillantott a tanárra, majd visszafordult a bájitalokhoz. Perselus néhány percig hallgatott.

- Nos? – sürgette Draco.

Perselus megállapította, hogy a fiú még nem tanult eleget.

- Meg meggondolom – válaszolt.

Draco arcán átsuhant egy árnyék, s Perselus azt is látta, hogy Harry egy pillanatra elmosolyodik. Néhány perc múlva a fiú kitöltött egy adagot a kész főzetből. Perselus átvette tőle és érdeklődve emelte a szeme vonalához. Egy ideig lötyögtette, aztán visszaadta a fiúnak.

- Egy pillanatra fogd csak meg – mondta, s elővette a pálcáját.

Harry és Draco érdeklődve figyelték, hogy mire készül.

Lassan felemelte a kezét, s a pálcát a bal tenyerére irányította.

- Ne! Mit akar csinálni?- zökkentette ki Draco a koncentrálásból.

- Kipróbálom a főzetet – húzta meg a vállát.

- És ehhez saját magát akarja megátkozni?- szörnyülködött.

- esetleg megteszed te helyettem? – gúnyolódott, s közben szeme sarkából látta, hogy Harry somolyog.

- Nem lenne jobb, ha valami állaton próbálná ki? Ki tudja mi van abban a főzetben – érdeklődött kissé feldúltan.

- Ugyan már… Harry azt mondta, hogy használta. Ha ő túlélte, én is túl fogom – mondta, s ismét a tenyerére szegezte a pálcát. Mellesleg egy állat nem tudja elmondani, hogy mit tapasztal.

A pálcából egy átok gyorsan el is találta, s ahol a kezébe csapódott, lassan a bőre elszíneződött és olyan lett, mintha súlyos égési sérülése lenne. Perselus összeszorított fogakkal tűrte az egészet, majd eltette a pálcáját. Draco a zöld egy igen érdekes árnyalatával az arcán figyelte a sebet.

- Kérem, Harry – nyújtotta a kezét az üvegcse után.

- Hagyja csak… majd én. Tudom, hogy hogy a legjobb használni – hárított a fiú.

- Én is tudom, mivel már többször is használtam – jegyezte meg ingerülten.

- De nem ezt.

Harry elkapta a sérült tenyerét és egyet cseppentett a bájitalból rá. Perselus kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét. Ismerte már annyira a saját főzetét, hogy tudja, nem túl kellemes érzés a sejt- regenerálódás. Ezért is döbbent meg annyira, mikor néhány másodperc alatt egyetlen kis csíkká húzódott, majd teljesen eltűnt a sebe. És végig nem jelentkezett sem a kényelmetlen csípős érzés, sem a seb körüli ép bőre nem viszketett.

- Ez… dehát…- Dadogta, s közben megmozgatta az ujjait, hogy megbizonyosodjon: izmai nem sérültek. Ez… hogy…

- Véletlenül – állapította meg Harry. Egyszer Patrickkal együtt főztük és ő nem szólt, hogy már beletett egy adagnyit a…

- Rőtvirág- kivonatból. Fejezte be helyette Perselus. Hát persze… Ez annyira logikus… Nos meg kell mondanom, hogy szép kis véletlen. Harry… felfogtad, hogy mit csináltál? Javítottál ezen a bájitalon. Az emberek sorban fognak állni az ajtód előtt. A Mungó gyógyítói követelni fogják a receptet. Miért nem szóltál eddig még senkinek sem erről? Ez zseniális… Egyszerűen hihetetlen. Megyek is és írok a Szövetségnek – jelentette ki és lenyűgözve akart kisétálni a laborból. Draco még mindig kissé sokkos állapotban volt. Perselus gyanította, hogy nem kedveli az átokhegeket. A fiú mindig is rosszul volt a vértől. Érdekes módon csak akkor, ha az embertől származott. Mikor azonban mellé ért, a Draco hírtelen elkapta a kezét. Perselus megtorpant, s végignézte, hogy Draco maga elé emeli a tenyerét és nagy szemeket meresztve végighúzza az ujját rajta.

- Suavasper… Egyetlen apró heg sem maradt – állapította meg. Mindig marad heg egy ilyen átok után… Most viszont eltűnt… Ez…

- Csodálatos… tudom. Már itt sem vagyok – húzta vissza a kezét, mert a fiú még mindig fogva tartotta.

Mielőtt elment volna Harry mellett, ő is megállította.

- Említettem már, hogy a süveg kis híján a mardekárba osztott? – somolygott.

Perselus hírtelen megértette, amit Harry el akart érni ezzel az egésszel.

- Azt hiszem, ezzel a mondatoddal végleg levettél a lábamról. Annyit azért még hozzáteszek: Mardekár Malazár elbújhat melletted – mosolygott vissza, majd elsietett.

Hírtelen nagyon jó kedve támadt, ahogy az üres folyosókat járta. Végül is több oka is megvolt ennek. Először is: Harry egész tűrhető ismerete a bájitalok terén. Másodszor: Harry jobban kiismerte Dracot, mint ő maga. Harmadszor: Harrynek sikerült túljárni az eszén. Mindezt úgy érte el, hogy ő észre sem vette. Negyedszer. Draco viselkedését most már jobban értette. A fiú nem saját magát védte, hanem a körülötte levőket magától.

Megírta a levelet, és elsietett a bagolyházig. Kiválasztott egy piszkos- szürke madarat, majd nyomban útnak is indította. Elégedetten sietett vissza a kastélyba.