1989. szept. 11

Valahol Kolozsváron egy nő pihen betegágyán. Megfáradt teste meg sem mozdul, csupán szája sarkának néhány rezdülése emlékeztet az eseményekre. Tőle pár méterrel egy férfi üldögél, egy valamivel idősebb nő társaságában. Egymást vigasztalják. A férfi azért búslakodik, mert nem fia született. A nő pedig azért, mert a kicsi kifejezetten rondának tűnt.

Néhány kilométer odébb egy másfél éves kisfiú alszik békésen. Nem sejti, hogy a sors épp most döntött jövője felől. Nem tudhatja, hogy ellenfélre talál majd a lányban.

Néhány év múlva

A kislány csendes volt. Nem tört,  nem firkálta össze a falakat. Nem rúgott, karmolt vagy harapott. Szeretett a mesék világában élni, és sokszor le sem feküdt, amíg nem énekeltek neki. A szabadba sem sokszor járt ki. A többiek kicsúfolták, akárhányszor megjelent. Nem tudta kiadni magából a dühét, így már kiskorában megtanulta magába fojtani  érzéseit. Mindent elraktározott valahol mélyen, s megpróbálta túltenni magát a sérelmeken.

Ennek ellenére volt egy személy, akinek a jelenlétében csak nagy nehezen tudott uralkodni magán. Utálta a fiút, már csak a jelenléte is idegesítette. Gonosz megjegyzései és tettei csupán még jobban megalapozták ezt. Valójában nem ismerte közelebbről őt. A szomszédjában lakott, és annak ellenére, hogy magyar volt, nem szerette, ha ezen a nyelven beszéltek hozzá. Úgy tett, mintha az egész tömbházban ő lenne az úr, s barátai is inkább csatlósoknak illettek be. A lány ki nem állhatta a fiú szemében fel-fel csillanó büszkeséget, mikor sikerült valakit megbántania. Látta rajta, hogy világéletében mindent megkapott amit akart, és még a szülei sem elleneztek semmit neki. Nem tudta, hogy mi oka van a másiknak gyűlölni őt, hogy miért beszéli ki a háta mögött, vagy miért sértegeti állandóan. Egyetlen vágya az volt, hogy hagyja végre békén.

Lassan megérkezett az első iskolai nap. Anyja oldalán besétált az ijesztő tömegbe az iskolaudvaron. Hamar felfedezte kis barátnőjét, s örült, hogy most már egy osztályba járhatnak.  A tanító néni épp vitte volna fel őket az osztályterembe, mikor megpillantotta a fiút. Ő is oda járt. Nem számított arra, hogy az iskolában sem fogják békén hagyni. Az pontosan egy évvel járt fölötte. Megfigyelt rajta mindent, ami sok munkával járt. Örült, hogy a fiú osztálya az iskola másik végében van, s remélte, az nem fogja könnyen megtalálni. Próbált láthatatlan maradni számára, nem akarta még ott is a goromba megjegyzéseit hallgatnia. Arra nem számított, hogy a másik már az első nap kiszúrta, s percről percre azon gondolkodott, hogyan kerülhetne közelebb kedvenc játékszeréhez. A lány egyre felszabadultabbá vált, úgy gondolta, a másik semmit nem sejt róla. Vesztére, egyre óvatlanabb lett, amíg egy nem túl szerencsés napon összefutottak. Arcából kifutott a vér, és minden erejét arra összpontosította, hogy nyugodtan fogadja a legújabb sértéseket. Gyorsan túlesett rajta, mivel épp becsengettek.

Szept. 11-újra.

A lakásban megjelentek a rokonok. A lánynak közben született egy testvére, aki mostanra a negyedik életévét is betöltötte. Megjelent egy unokatestvére is, aki nála fél évvel volt fiatalabb, s úgy gondolta, végre kimehetnének pár órácskára az új labdát kipróbálni. Hárman sétáltak hát ki, s annak ellenére, hogy a kicsi többször is elpityeredett, mivel állandóan ők nyertek, jól szórakoztak. Aztán kis idő múlva megjelent a színteren a régi ellenség. Egy darabig gúnyosan nézte a három fiatal próbálkozását, majd megunta. Nekifogott hát szokásos elfoglaltságának, odaballagott, s jól belerúgott a labdába. Az elgurult, majd egy autó alatt kötött ki. A lány meg sem szólalt, csupán odasétált, hogy kibányássza alóla a játékszert. Nehezen, de sikerült, viszont mikor megfordult, látta, hogy ellensége máson tölti ki haragját. Remélte, hogy a fiú egyszer leszokik arról, hogy őt idegesítse, de nem azon az áron, hogy testvérét bosszantsa. A kicsi megszeppenve nézte a fiút, nem szólt egy szót sem. Aztán az megunta őt is, s a fiú felé fordult. A lány csodálkozva nézte, hogy unokatestvére nem védi meg magát. Sőt, őket sem védi meg. Az jutott eszébe, hogy bár az fiú, és kötelessége lenne kiállni mellettük, nem várhatja el tőle. Tudta unokatestvéréről, hogy még nála is gyávább. Hirtelen döntött. Odaugrott ellensége elé, s kihasználva annak meglepődését megpofozta. Az egy ideig furcsán nézett rá, majd emelte is kezét. Sikeresen eltalálta a gyomrát. A lánynak sem kellett több, újabb ütést mért a másikra. Súlyos verekedés vette kezdetét, egyik sem kímélte a másikat. Aztán egy erős kar választotta szét őket. A lány még bemért egy utolsó balegyenest, s hagyta magát elhurcolni. Elismerően nézett az eredményre. A fiú az utolsó ütés után elfutott. Büszkeség futotta át. Kiállt az igazáért, legyőzte ellenségét, aki ráadásul fiú, s öregebb is nála. Boldog volt. És ezzel együtt unokatestvérének is bebizonyította, hogy a lányok százszor többet érnek, mint a fiúk. Nem hallotta a felnőttek kérdezősködéseit, elmerült a maga örömében. Sejtette, hogy a másik nem mondja el senkinek ezt a történetet, vagy ha mégis, egész más véget alkot neki. Arra viszont nem tudott válaszolni, hogy ezentúl is ugyanúgy fogja sértegetni, vagy most már végleg békén hagyja. A fiú ezentúl inkább kerülte, mindig máshol akadt dolga. Ennek ellenére igazán várta már a következő találkozást, mivel kapott egy fegyvert a fiú ellen. Az talán megértette ezt, mert nem zaklatta. Ritkán pillantotta meg, de olyankor mindig kiolvasta a csodálkozást a szeméből. Gondolta, hogy a másik azon tűnődik, miért nem mesélte el senkinek az esetet. A lánynak viszont már az első nap után tökéletesen kidolgozott válasza volt  erre a kérdésre. Nem akart a másik szintjére süllyedni, és a fegyvert is inkább védekezésre akarta használni. Meg arra is gondolt, hogy úgysem hinne senki neki.

A srác nemsokára rájött, hogy a lány nem tesz semmit ellene. Újabb támadásokat intézett ellene, viszont ezekre egyre ritkábban került sor, és úgy látszott már semmi nyomot nem hagy benne. 

Továbbra is utálták egymást, de már csak távolról. Nem kerültek nyílt összetűzésbe, s ha néha össze is futottak, nem szóltak egymáshoz. Általában barátai társaságában látta őt a lány, s mikor elment mellettük, úgy érezte, fél. Sejtette, hogy nem lenne esélye, ha hírtelen elé állnának. Megkönnyebbülésére viszont soha nem történt baja. Amíg elsétált, azok mély hallgatásba merültek, majd mikor úgy gondolták, hallótávolságon kívül van gúnyosan felröhögtek. Kissé rosszul esett neki, hogy arról még nem szoktak le, hogy kibeszéljék a háta mögött. Többé nem vett róla tudomást, még csak rá sem nézett. Más-más líceumba kerültek, s már idejük sem engedte, hogy folytassák a régi küzdelmet. 

Aztán egy új fogorvosi rendelő nyílt a tömbházban. A lány számára ez praktikus volt, mivel az nem csak, hogy közelben volt, de még jól is dolgoztak. Egyik nap besétált egy rövid vizsgálatra. Helyet foglalt a székben, nyugodtan. Nem félt, soha nem tartott a fogorvosoktól, sem pedig az injekcióktól. Szívesen végignézte, ha vért vettek tőle. Elbűvölte a művelet. Mikor a fogát húzták, az orvos hamar kiszúrta, hogy próbálja kilesni a dolgokat. Ilyenkor mindig a tükörképét nézegette, amely az orvos szivárványhártyájáról, vagy a védőszemüvegéről verődött vissza. Mivel azt kissé zavarta, hogy munka közben a szemeit bámulják, általában a kezébe nyomott egy tükröt, s magyarázni kezdte, hogy éppen mit csinál.  Furcsa módon kizárólag a fogászaton tudott ilyen könnyeden viselkedni, az iskolai és a háziorvosokat ki nem állhatta . Nem szeretett levetkőzni előttük, idegesítette, mikor vérnyomást mértek, vagy a szívét hallgatták.

Ez a látogatás is egy fogműtét után történt. Nyugodtan várta, hogy az orvos átnézze, mennyire jól sikerült az operáció. Egy idő után elismerően bólogatott, hogy minden rendben. Épp ezt a pillanatot választotta a fiú arra, hogy betoppanjon. Kárörvendően hallgatta, hogy próbál mindent elmagyarázni az orvosnő a fiúnak. Az néha kétségbeesve pillantott a lány felé. Irritálta, hogy pont ellensége jelenlétében beszélik ki problémáit. A lány pedig örömmel hallgatta, hogy az is át fogja élni ugyanazt a műtétet, amin nemrég ő is átesett. Tudta, hogy nem fájdalommentes, és azt s, hogy a fiúk ilyen esetekben roppant gyengék tudnak lenni. Már magában röhögött, s elképzelte, hogy a másikat oda kell kötözni a székhez, s ki kell pöckölni a száját, hogy elvégezzék rajta a műtétet. Sajnos erre nem került sor, mivel az orvosnő másnapra halasztotta a dolgot. A fiú elment, s pár pillanat múlva ő is elhagyta a rendelőt. Azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha az illető időpontban hirtelen megjelenne az orvosi rendelőben, csakhogy szenvedni lássa a másikat. Végül inkább lemondott róla. Úgy gondolta, nem lenne elég mersze megtenni, így hát maradt a fantáziálás.

Pár héttel később az anyja megkérte, vigye ki a szemetet. Jól megtömte kezeit, mert nem akart kétszer fordulni. Miközben a kijárat felé vette az irányt, készült, hogy a könyökével kell ajtót nyitnia. Meglepetésére viszont a fiú állt ott, s készségesen kinyitotta az ajtót. A lány kisétált, mintha mi sem történt volna. Nem szólt semmit, de messziről hallotta még, hogy a fiú méltatlankodva utánakiált:

-A köszönöm hol marad?

Ezután sem válaszolt. Mire visszasétált, a másik már nem volt ott. Elgondolkodott az eseményeken. Nem tudta, mi ütött belé, mikor kinyitotta az ajtót, majd még hozzá is szólt. Még egy ideig tűnődött rajta, aztán elvetette, s fontosabb dolgokhoz látott. Éppen egy kellemesnek ígérkező történetet olvasgatott, melynek szerzője vele egyidős volt, és kedvenc szereplőjéről szólt.

Az élet már megtanította, hogy semmi sem történik ok nélkül körülötte. Többször fedezett fel kisebb összefüggéseket. Ha valami kifejezetten foglalkoztatta, érdekes módon több helyen is erről kapott információt, keresés nélkül. Hogy csak a véletlen műve volt ez, vagy pedig az, hogy jobban figyelt arra, mint eddig, nem tudta.

A történetek olvasásával neki is kedve lett volna írni. Sikeresen megvalósította, ezentúl hobby szinten foglalkozott az írással. Egy alkalommal "véletlenül" egy újságot kapott a kezébe. Az olvasók kérdéseit tartalmazó rovatban olyasmire akadt, ami megint felkeltette érdeklődését. Valaki mindenképpen írni szeretett volna, de szégyellte bevallani társainak. A válasz erre az volt, hogy tartson ki a vágya mellett, mert küzdelem nélkül nem fogja tudni megvalósítani. A lány úgy érezte, hogy ezzel a pár sorral hozzá beszélnek. Elhatározta, ezentúl még jobban figyel megérzéseire. Azok soha nem tévedtek.

Évek múlva.

A lány felnőtt, s elköltözött. Munkát kapott, dolgozott, tanult, és írt. Azzal foglalkozott, amit mindig is szeretett, így jól érezte magát a katedra mögött. Olyasmit tanított, ami érdekelte, de ehhez még neki is tapasztalatokat kellett szereznie. Így hát beleásta magát a tanulásba is.  Diákjai kedvelték, úgy érezte, mindenről el tud velük beszélgetni. Szabadidejében pedig írt. Fiatal kora óta nem hagyta abba. Csak barátoknak, ismerősöknek, és diákjainak olvasott fel belőlük. Hiába bíztatták, nem akart kiadókhoz fordulni. Nem érdekelte a vagyon. Az egyetlen, amit akart, az volt, hogy átadhassa csekély tudását másoknak.

Általában egy kávéházban üldögélt, és nézte az embereket. Ennél jobb anyagot nem találhatott volna a történeteihez. Próbálta kitalálni múltjukat, s pár tulajdonságot passzolt hozzájuk. Beszélgetéseiket néha önkéntelenül is kihallgatta, s ha érdekes vagy figyelemreméltó volt történetük, megpróbálta belefoglalni könyveibe.

Kedvelte a kis kávéházat, itt nyugton maradhatott. Barátnője, akivel lakást bérelt sokszor vitt fel idegeneket rövid hancúrozás céljából, így nem maradhatott otthon.

Ebben a pillanatban is egyik asztalkánál üldögélt, egy nagy bögre forró csokoládé társaságában, s kezébe vette néhány perce befejezett történetét. Átfutott rajta, s javítgatta. Egy férfiről szólt, aki mindenkit sértegetett. Aztán legnagyobb ellensége megleckéztette, s ennek hatására megtanulta, hogy nem lehet mindig ő a győztes. Ellenségekből barátokká váltak. Arra viszont nem gondolt, hogy a másik pont erre számít. Így, egy görbe este vége után azon kapta magát, hogy a barátjának hitt személy egy késsel közeledik felé. A történetet végül a levegőben hagyta. Úgy gondolta, az olvasók majd eldöntik, mi lehetett az egyetlen megoldás.

Főszereplője gondolatait könnyen meg tudta írni, mivel ő is volt már ugyanilyen helyzetben.

Nyugodtan olvasgatott, s kortyolgatta italát. Még a felénél sem tartott, mikor a pohara kiürült, úgyhogy rendelt egy újabb adagot. Amíg várt, megint belemélyedt könyvébe.

-Ennyire érdekes?- hallotta a kérdést és felkapta a fejét.

Érdeklődve nézte az asztalánál üldögélő férfit. Valószínűleg a felszolgáló lehetett, tekintve az egyenruháját, és azt, hogy az asztalon egy bögre csokoládé gőzölgött. A férfi halványan mosolygott.

-Mit olvasol, hogy észre sem veszed, ha hozzád beszélnek?

-Semmi érdekeset.

-Nem úgy tűnik. Te írtad?

-Igen.

-Megnézhetem?

-Nem.

-Miért?

-Kezdjük azzal, hogy fogalmam sincs ki vagy te. Miért kellene bíznom benned?

-Jogos. De akár te is bemutatkozhatnál.

-Te jöttél ide. Kezdd te.

-Rendben. Látom két ilyen makacs ember közül valakinek engednie kell. A nevem Tibor. Kovács Tibor.

A lány keze megállt a levegőben.

-Mi a gond?

-Semmi, csak valamikor ismertem egy ilyen nevű fiút.

-Nocsak. Jó haverok voltatok?
-Nem kifejezetten. Inkább ellenségek.

-Akkor ez megmagyarázza a reakciód. És miért utáltad annyira szegénykét?

-Nem tudom. Talán belesegített az, hogy beképzelt volt, állandóan csúfolt, gúnyolt, és mindig megvetett.

-Érthető.

-Mármint mi?

-Rögtön mondom, csak még valamire válaszolj. Visszaadtad neki?

-Nem...vagyis, egyszer igen. De legtöbbször tűrtem. Aztán valamelyik alkalommal túlságosan felbosszantott.

-Mivel?

-Bántotta a tesómat, s az uncsimat. Elrúgta a labdánkat. Ja és persze a sok év alatt felgyülemlett düh is besegített.

-És mit csináltál? Mondtál neki egy gonosz történetet?

-Nem egészen. Összeverekedtünk.

-Na persze.

-Nem kell elhinned. Nem én akartam tudni.

-És ki nyert?

-Szerinted?

-Hát ő.

A lány letette megüresedett poharát, s szedelőzködni kezdett. Az ajtóból még visszaszólt.

-Ebben tévedsz.

A férfi elmosolyodott, s nekilátott a többi vendég kiszolgálásához.

A lány eltűnődött az eseten. Nem hitte, hogy ő volt a régi ellensége. Soha nem látta azon a fiún, hogy érdekelték volna a könyvek, vagy úgy egyáltalán az emberek, kivéve saját magát. Még mindig hallgatott megérzéseire, s azok nem jeleztek semmi gyanúsat. Valójában nem jeleztek semmit. Arra még nem gondolt, hogy az előérzetek hiánya is tekinthető előérzetnek.

Legközelebb egy hét múlva volt ideje betérni a kávéházba, ugyanis közeledett az első félév vége, így osztályoznia kellett a diákok tudását. Leült megszokott helyére és várta a felszolgálót. Hírtelen eszébe jutott a múltkori férfi, és elmosolyodott Aztán megjött a pincér, máris hozta a szokásosat. Újra elmerült az olvasnivalóiban. Ahogy végzett az első lappal, fel sem nézve az asztalra helyezte, s folytatta a következővel. Ez így ment egy ideig, majd egy újabb bögre kakaóval végzett. Miután az utolsó oldalt is maga mögött tudta, úgy döntött, nincs már mit javítson vagy finomítson rajta. Odaszólt egyik vendégnek, hogy pár pillanatig nézzen a dolgaira, amíg ő kimegy a mosdóba. Elgondolkozva ült vissza, hogy még egy bögre mellett elcsomagoljon, s aztán induljon. Nyúlt volna a lapok után, de nem találta őket. Ijedten kapta fel a fejét. Egy fürkésző szempárral találta szemben magát.

-Téged akár el is rabolhatnának, s nem is veszed észre.- szólalt meg a férfi.

-Visszaadnád?

-Miért nem fejezed be? Nagyon jó történet.

-Be van fejezve.

-Nincs.

-De, be van.

-Akkor mi a vége? Mi történik a férfivel?

-Azt a te fantáziádra bízom. De most már add vissza. Mennem kell.

-Miért vagy olyan szórakozott?

-Nem értem.

-Ahogy mondom.

-Mit akarsz?

-Ugye tudod, hogy amióta elkezdtél olvasni, itt ülök?

-Vissza...tessék?

-Szerinted hogy tudtam volna annyi idő alatt elolvasni, amíg te a mosdóban vagy?

-Nem tudom. Megkaphatnám?

-Miért nem keresel egy kiadót? Tehetséged, mint látom, van.

-Nem akarom kinyomtatni őket.

-Miért?

-Nem érdekel a pénz, és hírnevet sem akarok. Nem értékelném, ha csak azért beszélnének velem az emberek, mert hatalmam van.

-Ez most utalás akar lenni?

-Amit mondtam, megmondtam. Értsd, ahogy akarod. Visszaadnád?

-Nem.

-Remek, akkor tartsd meg. Viszlát.

-Ne légy már olyan önfejű.

-Ahogy a múltkor mondtad, két makacs ember közül valakinek engednie kell. Ez esetben  én leszek az.

-Lehet, de te a múltkor egyáltalán nem tartottad be, amit mondtál.

-Mit?

-Nem mutatkoztál be.

-De nem is mondtam, hogy be fogok.

-Valóban.

-Akkor kvittek vagyunk. Na pá!

-Jól van, visszaadom.

-Köszönöm. Viszlát.

-Most már értem.

-Mi van?

-Értem, miért piszkált annyit az a fiú.

-Megosztanád?

-Ritkán lehet kihozni a béketűrésedből. Biztosan kíváncsi volt mennyire nehéz.

-Gyenge érv. Nem fogtál meg vele.

-Van ám más is.

-Hallgatlak.

-Aranyos, hogy állandóan a felhők fölött lebegsz. Biztos két lábbal akart látni a földön. Miért fantáziálsz annyit?

-Nem fantáziálok.

-Akkor?

-Csupán csak....hallgatok az ösztöneimre.

-Aha. És most mit súgnak az ösztöneid?

-Semmit.

-Akkor itt az ideje, hogy ne bízz meg bennük.

-Miért?

-Mert nem figyelmeztettek rám.

-Kellett volna?

-Talán.

-Nincs kedvem rébuszokban beszélgetni. Kinyögöd végre, mit akarsz, vagy elmehetek?

-Elmehetsz.

-Helyes.

-De előtte...Elárulod végre, mi a neved?

-Nem vagy túl okos, és érdekelni sem érdekel túlságosan.

-Honnan veszed?

-Megnézhetted volna a történetemen. Na viszlát.

-Úgy érted Jakab Krisztina?

-Ha tudod, miért kérdezed?

-Biztos akartam lenni benne.

-Akkor most már meggyőződhettél róla.

A lány már el is tűnt a forgatagban, és nem sejtette, hogy mit lehet kezdeni egyetlen adattal. Sietett, mert az ünnepet otthon akarta tölteni. Úgy érezte, tíz év után éppen eljött az ideje, hogy ő is hazamenjen, ne csak a szülei ugorjanak be hozzá. Végül sikerült is egész jól eltöltenie az első pár napot. Aztán jött a meglepetés.

A lány éppen sétálni indult egyet. Körül akart nézni a városban, hiszen már rég nem látta azt. Alig lépett ki a lakásból, mikor egy férfival találta magát szembe.

-Csak nem méltóztatott hazajönni a kisasszony...mennyi is? Tíz év után?

Krisztina inkább továbbsétált volna, csakhogy ne kelljen máris a másikat hallgatnia. Az viszont elkapta a karját, s visszarántotta.

-Még mindig tartod magad ahhoz a "nem szólók hozzá, úgysem érdemli meg" fogadalmadhoz?

A lány még mindig nem szólt egy szót sem.

-Különben úgyis meg fogsz szólalni.

Krisztina kérdő tekintettel nézett rá.

-Ja...elfelejtettem. A büszkeséged, ugyebár. Tartozol nekem egy köszönömmel.

-Rendben. Akkor köszönöm. Békémet hagysz végre?

-Hát mégsem vagy néma? Már kezdtem azt hinni....

-Viszlát.

-Állj már meg! Beszélhetünk, mint két felnőtt?

-Mióta vagy te felnőtt? És mióta akarsz beszélgetni....velem? Egyszerűen vágd a fejemhez, elég lesz az is. Gyerünk már. Menni akarok.

-Tedd magad végre túl rajta! Kölykök voltunk. Szivattuk egymást.

-Szivattuk egymást? Te ezt így nevezed? Mert szerintem az, hogy folyton kigúnyoltál, megaláztál, kibeszéltél a hátam mögött és megsértettél, nem szivatásnak minősül. Máskülönben miért mondtad, hogy szivattuk egymást? Én soha egy szóval sem mondtam rólad, vagy neked valamit.

-Ebben igazad van. De azt hiszem akkor is rajtam esett nagyobb folt.

-Ezt kevésbé hiszem.

-De....te különben is jobban megszégyenítettél és megaláztál engem öt perc leforgása alatt, mint én egész életedben.

-Arra a pár taslira célzol?

-Azt hiszem, azok nem egyszerű taslik voltak. Valósággal meggyilkoltál.

-És te? Hogy mertél visszaütni?

-Az csak védekezés volt.

-Jól van. Hagyjuk. Szervusz.

-Várjál már!

-Nem várok. Körül akarok nézni a városban. Tíz éve nem láttam. Különben is mire kellene várnom?

-Rendben, menj csak. De úgysem szabadulsz meg tőlem egyhamar.

-Elmondod végre, hogy mit akarsz?

-Amint már mondtam, beszélgetni.

-Aha. Nincs véletlenül lázad? Vagy esetleg...hát persze. ..Gondolhattam volna, hogy a drogokat sem hagyod ki...

-Változik a helyzet?

-Miféle helyzet?

-Én tűrők, te sértegetsz?

-Nem tudom, mi ütött beléd, de légyszi szállj le rólam. Menni akarok.

-Akkor menjünk. Tessék: ez itt öt éve nyílt. Van benne műjégpálya és görkorcsolya pálya. Az ott egy mozi. Ez egy étterem. Én vezetem. Azt a parkot még abban az évben építették ki, mikor elköltöztél. Most mit bámulsz úgy?

-Mi történt veled?

-Semmi.

-Elmondod, hogy miért állsz szóba velem? Elvesztettél egy fogadást, vagy mi?

-Nem, dehogy. Egyszerűen csak benőtt a fejem lágya. És te? Mióta nem vagy olyan zárkózott? Régebb meg sem szólaltál, most viszont...

-Azt hiszem, pontosan egy hete.

-Későn érő típus vagy?

-Mondhatjuk. Mi van veled? Mondjuk, nem mintha sokat tudtam volna eddig is rólad, de ha már így loholsz a nyomomban, legalább mesélj.

-Mit meséljek?

-Kezdhetnéd az elejével. Miért nem hagytál soha békén?

-Élveztelek idegesíteni.

-Élveztél....

-Igen.

-Na és miért élveztél idegesíteni?

-Mert nem tudtalak soha kihúzni a sodrodból.

-Akkor meg mi volt benne élveznivaló?

-Más mindenki rég elfutott volna az első szavam után. De te nem...az a fene nagy büszkeséged és makacsságod....Mond csak, igazán soha nem féltél tőlem?

-Miért kellett volna? Ha megtámadsz, úgyis legyőzlek. Ezt bizonyítottam. Az egyszerű szavak pedig nem rémítenek meg.

-Akkor miért is kaptam olyan verést?

-Mert felhúztál. Na meg ahogy mondtad, a büszkeségem.

-Az unokatesód?

-Az. Béna volt szegény.

-Igen, nem ellenkezek. És te? Miért nem dicsekedtél el senkinek arról az esetről?

-Vártam az alkalmat. Mellesleg úgysem hitte volna el senki.

-Sejtettem.

-Szóval, ha tényleg gondoltál erre, miért nem támadtál tovább? Féltél, hogy nagyobb közönség előtt győzlek le?

-Dehogy. Csak azután a verés után rájöttem, hogy nem jó kísérteni a sorsot. Meg talán arra is, hogy az olyanokból mint te lesznek a közveszélyes őrültek. Mindent magukba folytanak, s aztán ha telik a pohár, akkor jaj mindenkinek.

-Hát, valahogy így van ez. És az utóbbi tíz év?

-Mi van vele?

-Karrier, haverek, csatlósok, partnerek, szerelmek, szex?

-Igen, nem, nem, igen, nem ,igen.

-Aha. Akkor ezt megtárgyaltuk.

-Tökéletesen.

-Egyetértek.

-Komolyan?

-Nem.

-Rendben.

-Más?

-Te?

-Én?

-Igen.

-Mi?

-Ugyanaz a kérdés.