A tanár nyelt egy nagyot és követte az igazgatót az irodájába. El sem tudta képzelni, hogy mit fog mondani az öreg mágus, de biztos volt benne, hogy nem lesz valami szívderítő. Megálltak a kőszörny előtt, Dumbledore pedig végighúzta a kezét a szobor fején. Az nyomban félre is ugrott, utat engedve párosuknak. Lassan fellépkedtek, s az igazgató előre engedte az ajtóban.

- Helyezd magad kényelembe - varázsolt elő egy széket.

Perselus szó nélkül helyet foglalt, úgy érezte, ebben a pillanatban nem lenne a legjobb vitatkozni Dumbledore-ral.

- Szívesen megkérdezném, hogy fogyasztanál-e valamit, de tekintve, hogy épp most reggeliztünk, ettől eltekintek. Hogy telt a tegnapi óra? Nem volt időm beszélgetni még Mr. Porterrel.

Perselus hitetlenkedve nézett a férfi szemébe. Erre tényleg nem számított. Dumbledore szemei csillogtak, és ajkai kissé felfelé görbültek, jelezve, hogy remekül szórakozik.

- Azt hiszem egész jól.

- Remek, remek – mosolygott Albus.

Perselus zavarodottan nézett maga elé. Próbálta eldönteni, hogy mihez kezdjen, vagy hogy mit is mondjon el az igazgatónak.

- Majdnem megfeledkeztem róla! – szólalt meg az igazgató ismét. Isten éltesse, Perselus.

A tanár most már biztos volt benne, hogy az öreg igazgató tudja, bármennyire is próbálta ezt eddig kizárni. Albus öreg volt, igaz, de annyira nem, hogy ok nélkül nevezze Perselusnak.

- Köszönöm – bólintott egyet.

- Úgy látom, nem is olyan könnyű leszokni erről, nemigaz?

- Nem értem – grimaszolt a tanár.

- Á, igen. Ez már jobban hasonlít rád. Mi lenne, ha visszatérnél régi kinézetedhez?- kérdezett rá.

- Megvalósíthatatlan.

- Nem értem. Megmagyaráznád?

Perselus sóhajtott egyet és mesélni kezdett. Történetéből gondosan kihagyta Harry megjelenését, a szilveszteri történetet és a két fiatal barátságát. Dumbledore mosolyogva hallgatta, és néhány érdekesebb ponton bólintott. Az igazgató agyában kezdett összeállni a kép, a darabok lassan a helyükre kerültek.

- …azután pedig elköszöntem, és hoppanáltam ide a Roxfortba. – fejezte be a történetet.

Dumbledore felállt az íróasztalától, és az ablakhoz sétált. Néhány percig kifelé bámult, Perselus pedig várta, hogy visszaforduljon és befejezzék a beszélgetést. Az igazgató anélkül, hogy ránézett volna, szólalt meg.

- Az igazság az, hogy pár dolog már feltűnt nekem. A mai bagoly csak megerősítette a gyanúmat.

Perselus meglepődve nézett rá. Az igazgató végül megfordult, és a tanár szemébe nézett.

- Bármily furcsa is, de valahogy tudtam, hogy ki vagy. Ismerlek Perselus. Ennyi az egész. Lehet, hogy mások nem vették észre, de vagyok már annyira tapasztalt, hogy még akkor is felismerlek, ha álcázod magad. Talán nem rögtön, de felismerlek. Van néhány szokásod, ami elárul. Gondolom magad sem tudsz róluk. És még valami. Ahhoz képest, hogy neked nem kellene ismerned ezt a helyet, és az embereket, egész jól kijöttél velük. Bár a diákok most jobban kedvelnek, és te is másképp próbálsz viselkedni, van amin nem tudsz változtatni. Ráadásul megfeledkeztél arról, hogy az új tanárokat megfigyeljük.  Megfeledkeztél még a portrékról és a kísértetekről is. Megfeledkeztél a tényről, hogy ismerem a családi hátteredet. Talán jobb lett volna, ha a kezdettől fogva hozzám jössz. Most nem lennénk ekkora bajban.

- Bajban?- kérdezett vissza. Milyen bajban?

- Kezdetnek fogalmam nincs mi legyen az állásoddal. Azután van ez a dolog Dracoval. Mennyit tud? Ha jól láttam vele egész jól kijöttél. Harmadikként a diákok. Nem fognak örülni, ha visszakapják a mogorva tanárukat. Negyedikként pedig ott van a fogadásunk.

Perselus kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Tudta, hogy mindebben igaza van Albusnak, ráadásul még nem is ismer minden részletet. Nem tud például sem Draco ügyeiről, sem Luciuséról. És akkor Nathalyt is figyelmen kívül hagyta már jó ideje.  Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Draconak el fogja mondani az igazat, ezt már eldöntötte. De a többiekkel mi lesz? Mi történik, ha Lucius megtudja, hogy ő volt a házában, hogy ő ápolta és ő vitte oda azt a nőt? Mi lesz ha nemsokára visszaváltozik és minden kitudódik? Egy biztos, ezzel túl sok mindent kockára tett. Nagyon figyelmes kell ezentúl lennie mindenre. És ha pont olyan pillanatban változik vissza, mikor mondjuk órája lesz? Akkor a hírnevének biztosan lőttek. Bár már nem volt annyira biztos abban, hogy ez túlságosan zavarná. És ezzel a gondolattal megint visszatért arra, ami a legjobban zavarta. Mi történik, ha lovaglás közben változik vissza? Egyetlen megoldás van hátra. Hozzá kell látnia megkezdeni az ellenszer keresését és kifejlesztését. Meg kell tenni minél hamarabb. Ha sikerül, majd mindenkinek azt mondja, hogy visszajött és annyi. Ahogy sikerült belekezdenie, úgy sikerülni kell majd kilábalnia is mindebből.

- Van már valami ötleted, mihez kezdjünk?- kérdezte meg Dumbledore.

Szemeiben a vidám csillogás helyét átvette a féltés, az aggódás.

- Igen – fújta ki a visszatartott levegőt Perselus. Meg kell keresnem az ellenszert. Nem tudom, mi mást tehetnék.

- Igen, azt hiszem ez lenne a legjobb megoldás- bólintott. És a többiekkel mi legyen?

- A megfelelő embereket időben értesítem, nem kell aggódni. A többiek majd csak annyit észlelnek, hogy visszajöttem, és visszakaptam az állásom.

Albus megmasszírozta a homlokát, mint akinek súlyos gondjai vannak.

- Csak remélhetem, hogy minden rendben folyik majd le. Ha viszont kitudódik, akkor semmit nem garantálhatok, Perselus.

A tanár lehajtotta a fejét.

- Tudom. Tisztában vagyok vele. És garantálom, hogy ha valami balul sül el, senkit nem fogok hibáztatni.

- Perselus, ismerlek. Tudom, hogy senkit nem akarsz hibáztatni. Bár ebben én is ugyanúgy benne vagyok. Meg fogjuk oldani, biztos lehetsz benne. Azt még nem tudom, hogy mennyire jár majd ez veszteséggel, de megpróbálok mindent megtenni, hogy minimális legyen.

- Albus, neked nem kell semmit tenned- ellenkezett Perselus.

- De igen. Nem tudsz még valamit, ami miatt igenis részese vagyok.

- Tessék?- értetlenkedett?

- A fogadás, Perselus. És a tény, hogy ismerlek, ami végül úgy látszik elég nagy tévedés volt a részemről.

Albus ismét leült az asztala mögé, majd folytatta.

- Sokmindent tudtam rólad, Perselus. Azt is, hogy túlságosan belesüllyedtél az egyedüllét, a komorság világába. Bár tisztában voltam vele, hogy akár rossz irányba is mehet a dolog, hozzáfogtam. Tudom, hogy hogyan kell az emberekkel bánni, Perselus, ezt magadon is tapasztalhattad. Mondhatni, hogy néha segít, de van mikor bajt is keverek ezzel. Azt hiszem, ezúttal is ez történt meg. Segíteni próbáltam neked. Ismerlek annyira, hogy könnyen felfigyelsz a furcsább dolgokra, tudom, hogy ha valami fontos, akkor minden erőddel azon vagy. Biztos voltam benne, hogy előbb- utóbb hozzám fordulsz majd. Egyszerű volt. Az a kis fogadás pontosan úgy sült el, ahogyan akartam. Ha te teljesíted a feltételt, boldog vagy. A második esetben addig próbálkozol amíg csak lehet. Ekkor viszont nem kell elárulnom semmit egy ideig. Idővel pedig találtam volna egy kisebb problémát, amivel kiegyenlíthettem volna a számlát.

Perselus idegesen nézett a kék szemekbe.

- Azt akarja mondani, hogy mindez csak egy blöff volt, egy játék, hogy olyasmire vegyen rá, amit nem akarok? Hogy úgy gondoljam, az én döntésem volt, miközben maga döntött, és nem hagyott más választást? Megint befolyásolt. Mindig közbeavatkozik.

Perselusnak már sem kedve, sem ereje nem volt ahhoz, hogy veszekedjen. Lassan felállt a székéből, és csalódottan nézett vissza az öreg mágusra.

- Perselus…- próbálkozott a férfi.

- Viszlát, Albus – válaszolt.

Egy pillanatig, ha valaki feleannyira jó emberismerő néz a szemébe, mint Albus, akkor is látta volna a tanár csalódott, szomorú és fájdalommal teli pillantását. Egyetlen pillanatig, míg sikerült újra rendeznie a vonásait. Aztán szaggatott lépésekkel távozott az irodából.