Piton olyat tett, amilyet talán még soha: a szekrény előtt állt, és azon gondolkodott, hogy mit vegyen fel. Ebben a pillanatban mintha megértés éledt volna benne a nőket oly gyakran súlytó probléma miatt, de aztán hamar el is űzte ezt a kósza gondolatot. Ő nem holmi piperkőc, nem Lockhart, egyszerűen csak gondosan akarja kiválasztani aznapi viseletét.

A választása egy fekete nadrágra és egy galambszürke ingre esett. Úgy gondolta, hogy nem köt nyakkendőt, de valami eleganciát mégis akart vinni a megjelenésébe, így kivett még egy könnyű anyagból készült zakót is.
A fürdőszobai teendőket elvégezve felöltözött, és elindult a kertbe, hogy magához vegyen egy szál rózsát. Dracót nem látta sehol, és nem is bánta, hogy nem találkozik vele az indulás előtt. Nem tudta, hogy kínos lenne-e számára vagy egyszerűen csak kellemetlen, de mindenképp kényelmesebbnek találta, hogy nem futottak össze.

Negyed órával később úgy döntött, hogy elindul a találka színhelyére. Mivel az első hölgyet egy kizárólag varázslók által látogatott étterembe hívta, eltüntette a rózsát. Majd amikor a jelentkező megérkezik, elővarázsolja a virágot. Kíváncsi volt arra is, hogy hogyan fognak reagálni a személyére a meghívott boszorkányok…

Az étteremben elég sok vendég volt, amikor odaért. Az előtérben egy kis fogadópult mögött egy idősebb férfi állt, aki az asztalfoglalásokat intézte. Piton lejelentkezett nála, majd követte a könnyed járású varázslót, aki mutatta az utat az asztalához. Az étterem ízléses berendezése ismét elnyerte a tetszését, bár már nem először járt itt. A karamellszínű drapériával borított falakon tájképek sorakoztak, nyilván nem akarták, hogy a vendégeket megzavarják a portrékból ki-kiszóló varázslók és boszorkányok.
Sok asztal kapott helyet a teremben, mégsem volt olyan érzése a vendégeknek, hogy a szomszéd asztal illetlenül közel van. A középső részen állókat főleg négyszemélyesre alakították, míg a falak mentén és az ablakok előtt inkább kétszemélyes asztalokat helyeztek el. Természetesen igény szerint azonnal át tudták alakítani az elrendezést, ha nagyobb létszámú társaság érkezett. A mennyezetről meleg fényt adó csillárok lógtak, fényük ezer irányba vetült, ahogy megtört a poharakon és az üvegeken.

Perselus elégedetten vette tudomásul, hogy az ablak mellett kapott asztalt. Leült az egyik kényelmes székre, és úgy helyezkedett, hogy lehetőség szerint belássa az egész helyiséget. Rendelt egy pohár bort, és várakozni kezdett vacsorapartnerére. Mivel még volt tíz perce a megbeszélt időpontig, szemügyre vette az asztalukat. Tiszta, vakítóan fehér terítő feszített a csillogó kristálypoharak alatt, hozzáillő damasztszalvétával kiegészítve. Semmi más nem volt az asztalon, így hamar kimerült a néznivalók tárháza. Helyette a teremben járkáló pincéreket figyelte, akik pálcáikkal több asztal rendelését is kiirányították a vendégek elé.
Gyakorlott mozdulatokkal lebegtették az egyes fogásokat a megfelelő helyre, és egyik tányérról sem csúszott le semmi. Olyan olajozott gépezetként működött ez a fajta felszolgálás, hogy szinte élmény volt nézni a látszólag össze-vissza röpködő edényeket.

Az előtérbe nyíló ajtó felett lévő óra elütötte a hetet, és már épp kezdett volna bosszankodni, hogy az illető kisasszonynak nem erénye a pontosság, amikor egy magányos fiatal nő lépett be. A magas, barna hajú nő tanácstalanul nézett szét, mintha keresne valakit. Perselus elővette a pálcáját, és elővarázsolta a rózsát, majd felállt a székről.
A nő észrevette őt, és bizonytalanul elindult felé. Ahogy közeledett az asztalok között, a professzor megállapította, hogy a hölgy kifejezetten csinos, és remekül áll neki a krémszínű ruha.
- Miss Genine Hera Grom, ha nem tévedek – szólította meg az ifjú szépséget, amint elég közel ért hozzá.
- Igen – bólintott a nő. – Ön rejtőzik a Fehér rózsa jelige mögött?
- Igen. Perselus Piton, szolgálatára – mutatkozott be, és átnyújtotta a rózsát a megilletődött lánynak.
- Köszönöm – mosolygott rá Miss Grom. – Örülök, hogy megismerhetem.
- Enyém a megtiszteltetés – udvariaskodott a férfi. – Kérem, foglaljon helyet.

Miss Grom leült Pitonnal szemben, és rámosolygott a férfira. Szinte tapintható volt a zavar az asztalnál, amit az érkező pincér tört meg, hogy letegye az étlapokat. Piton érdeklődve figyelte a fiatal nőt, akinek láthatóan nem mondott semmit a neve. Sem pozitív, sem negatív reakciót nem látott a neve elhangzásakor, ami meglepte. Lehetséges lenne, hogy ez a nő nem ismeri a nevét, nem tud semmit az ő néhol szégyenfoltos múltjáról? Ha így van, mindenképp érdekes estének néz elébe…
A pincér visszatért, majd egy perc múlva már el is tűnt a rendelésükkel együtt. Genine előtt már szintén egy kecses borospohár állt, amikor úgy gondolta, hogy ideje lenne elkezdeni a beszélgetés érdemi szakaszát is.

- Ön mivel foglalkozik, Mr Piton? – kérdezte Genine a férfit.
- Tanítok, Miss Grom. A Roxfort bájitalmestere vagyok – válaszolta Piton.
- Akkor ezért volt ismerős a neve – mosolyodott el a nő. – Én nem vagyok angol, Hollandiában születtem, és csak nemrég költöztem az országba, de már sokat hallottam az ön munkásságáról.
- Valóban? – húzta fel a szemöldökét a férfi kicsit meglepetten. – Úgy tudom, ön számmisztikával és rúnaismerettel foglalkozik. Ezektől kissé távol áll a bájitaltan.
- Ez így van, de az iskolában a bájitaltant is emelt szinten tanultam – magyarázta Genine. – Az egyetemen már nem vihettem tovább mindhárom tárgyat, és a másik kettő jobban ment, így azok mellett döntöttem. Hozzánk is eljutott néhány olyan bájital, amelyeket ön kísérletezett ki, és a szaklapokban is olvastam néhány publikációját.
- Ez igazán megtisztelő – mosolygott a nőre. – Miért hagyta el Hollandiát? Elnézést, ha indiszkrét a kérdés, természetesen nem kíváncsiskodom.
- Nem, semmi baj – mosolyodott el ismét a lány. – Állásajánlatot kaptam az itteni Mágiaügyi Minisztériumtól, ami nagyon kecsegtető volt, így elfogadtam.

Pitonnak kapóra jött az érkező pincér, aki eléjük lebegtette a vacsorát. Tehát a lány nem tud semmit a múltjáról, legalábbis eddig nagyon úgy néz ki. Ez érdekes, mivel az esetek többségében, ha valaki ismeri a nevét, és tudja róla, hogy ő Anglia első számú bájitalmestere, akkor tisztában van múltjának árnyaival is. Merengéséből a lány hangja zökkentette ki.

- És én megkérdezhetem, hogy miért döntött úgy, hogy hirdetést ad fel? – kíváncsiskodott Genine.
- Nos, ez egy hosszú és bonyolult történet, és nem szeretném ezzel untatni – próbált kitérni a kérdés elől a lehető legudvariasabban. Mégsem mondhatta el a történteket… nem vetett volna rá túl jó fényt, hogy két fiatal így csőbe húzta, és ez az egész valójában nem más, mint egy bosszúhadjárat, lesz, ami lesz alapon…
- Értem – bólintott a nő megértően, és nem forszírozta tovább a témát a professzor legnagyobb örömére. – Akkor jó étvágyat! – szólt, és hozzálátott az ételhez.

Vacsora közben Piton figyelte a lányt, szinte már tanulmányozta. Finom metszésű tengerszínű szeme okosan csillogott, érdeklődve nézett a körülötte lévő világra. Elegáns ívű orra alatt telt ajkak vonzották a tekintetet, és szinte kényszeríteni kellett magát az embernek, hogy a szemébe nézzen ahelyett, hogy a száját fixírozza. Hosszú, vékony ujjai között kecsesen tartotta az evőeszközöket, és a férfinek feltűnt, hogy szinte semmilyen ékszert nem visel. Nem látott sem gyűrűt, sem karkötőt, de még csak nyakláncot vagy fülbevalót sem.
Az étkezés alatt megegyeztek, hogy nem udvariaskodnak egymással annyira, és a keresztnevükön szólítják egymást. Piton értékrendjéhez kicsit gyorsan történt ez a váltás, de nem akarta elriasztani a nőt rögtön az elején.


- Mivel tölti a szabadidejét ilyenkor nyáron, Perselus? – kérdezte Miss Grom, miután a pincér megszabadította az asztalt a vacsora maradványaitól.
- Pihenek, élvezem a nyugalmat az iskola nyüzsgése után, és a kutatásaimmal foglalkozok – válaszolta a férfi. – És kegyed?
- Ha tehetem, akkor utazgatok. Főleg olyan helyeket látogatok meg, ahol több írásos emléket is őriznek a régi varázslóktól – magyarázta a nő. – Az azokon fellelhető rúnákat próbálom megfejteni és lefordítani. Ha olyan írásos emléket találok, amit le lehet másolni, azt magammal hozom, beülök a könyvtárba, és ott fordítom.
- Érdekesen hangzik – felelte Piton. – Gondolom, mióta Angliába költözött, nem nagyon jutott ideje kirándulgatni.
- Sajnos így van, a minisztériumi feladatok eléggé lekötnek, és alig van szabadidőm.
- És a családja? – érdeklődött a férfi. – Nem lehet kellemes, hogy nem találkozhat a szeretteivel.
- Valójában már nincs senkim Hollandiában – hajtotta le a fejét egy pillanatra Genine, majd ismét Pitonra nézett. – A szüleim meghaltak egy halálfalótámadás miatt hosszú évekkel ezelőtt, és csak a bátyám és én élünk a családból. A bátyám is elköltözött már rég Hollandiából, és most Argentínában él a feleségével és a gyerekekkel. Önnek van testvére, Perselus?
- Nincsen, egyke vagyok – válaszolta Piton.
- Akkor egyedül él ön is?
- Nem, nem élek egyedül – rázta a fejét a férfi. – A keresztfiam, Draco, ott lakik nálam.
- Draco? Draco Malfoy netán? – kérdezte a nő meglepetten.
- Igen, ő. Ismerik egymást?
- Nem, még nem találkoztunk – mondta Genine. – Csak már hallottam a nevét, illetve inkább az édesapjáét…

Piton összehúzott szemöldökkel fürkészte a nő arcát. Tekintete a távolba meredt, és látszott, hogy elmerül az emlékei között. Nem kellett sokáig rakosgatnia, hogy rájöjjön, valószínűleg Lucius keze is benne volt a lány szüleinek a halálában. Viszont ha a Malfoy nevet ismeri a halálfalók révén, akkor azt is tudnia kell, hogy ő maga is a Nagyúr körül forgolódott sokáig. Miért nem hozza szóba? Miért nem kezdi el faggatni finoman vagy nyíltan?

A lány lassan visszafordult felé, és halványan elmosolyodott.
- Bocsásson meg, nem akartam a múlttal terhelni – szabadkozott a lány. - Tehát a keresztfiával él, itt hagytuk abba.
- Így van – bólintott a férfi. – Ezen kívül nem tudom, mi érdekelheti még így hirtelen. Csendesen élek, igyekszem távol maradni a nyüzsgéstől és a tömegtől.
- Amit persze nem mindig tud megtenni – villantott fel egy kicsit szélesebb mosolyt, majd Piton kérdő tekintetét látva magyarázni kezdett. – Én is olvasom a Reggeli Prófétát, amióta Angliában élek, Perselus. Tudom, hogy a Wizengamot egyik tárgyalásán ön is érintett volt a közelmúltban…
- Ah, már értem – biccentett a férfi. – Nos, olykor hiába tervez el valamit az ember, ha az égiek másképp akarják… Rövid időre gondolataikba merültek mindketten, majd lassan újra elindult köztük a beszélgetés. Ahogy telt az idő, mind több közös témát találtak, a férfi elismeréssel nézett rá, amikor kedvenc tudományára, a bájitaltanra terelődött a szó. Genine valóban járatos volt ezen a területen is, és ez nagyon jó benyomást tett a férfira. Bámulatosnak találta a lány hozzáértését a szakterületét illetően, és örült, hogy nem csak a saját tudományában járatos, hanem valóban szerteágazó ismeretekkel bír a mágia területeit illetően.
Kiderült, hogy néhány régi kódex fordításának javításában is részt vett, többek között az egyik legfontosabb bájitaltani kiadványéban, amelyet ismételten megvásárolt, amikor a javított változatot kiadták.

Kellemesen telt az idő, és amikor Genine indulni készült, Piton kérte a számlát, és fizetett.
- Nekem sajnos mennem kell – szólt a nő, amikor elhagyták az éttermet. – Későre jár, és reggel hétkor a Minisztériumba kell mennem, hogy az osztályvezetővel beszéljek meg egy kutatást.
- Igazán sajnálom, hogy máris mennie kell – mondta Piton udvariasan, ahogy a közeli mellékutca felé sétáltak.
- Köszönöm a szép estét, nagyon jól éreztem magam – mosolygott rá kedvesen Genine. – Nos… gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki válaszolt a hirdetésére. Biztosan több találkozója is lesz, így egyszerűen csak elköszönök, és nem veszem a szavát, hogy újabb találkozót fog kérni.

Piton egy pillanatig nem jutott szóhoz, hogy a fiatal nő ennyire tisztán látja a dolgokat, és nem akarja magát olyan ábrándokba ringatni, amik esetleg soha nem válnak valóra.
- Meglep a racionalitása, kisasszony – felelte egy apró mosoly kíséretében. – Én is köszönöm, hogy velem töltötte a ma estét, és külön hálás vagyok azért, hogy nem vár tőlem ígéreteket.
- Jó éjt, Perselus – nyújtotta a kezét Genine. – Örülök, hogy megismertem.
- Jó éjszakát, Genine – köszönt el a férfi is, és könnyedén kezet csókolt.
Az ifjú hölgy egy utolsó, titokzatos mosolyt küldve a férfi felé hoppanált. Piton várt még egy percet, majd rövid koncentráció után ő is eltűnt a gyéren megvilágított zsákutcából.


Csend honolt a Piton kúria falai között. A ház ura a könyvtárban üldögélt egy terebélyes, finom bőrrel bevont fotelben, kezében egy kecses borospoharat tartott, melynek szélén végigfutott a gyertyafény. Élvezettel ízlelte meg a százéves, manók által készített mélyvörös nedűt, miközben az elmúlt órákon töprengett.
Szimpatikus volt neki a fiatal, barna szépség. Tagadhatatlanul csinos nő volt, természetes szépség, aki láthatóan nem folyamodott női praktikákhoz, hogy felhívja magára egy férfi figyelmét. Az észbeli képességei is ígéretesek voltak, hiszen a lány kellően olvasott volt, bizonyos szinten tájékozott volt a bájitaltan területén is. Kellemesen és tartalmasan tudtak beszélgetni, ami számára nagyon fontos tényező volt. Nem tudta hová tenni a búcsúzáskor felfedezett titokzatos tekintetet, de úgy határozott, hogy a kérdést elnapolja egy alkalmasabb időpontra.

***

A következő találkára is gondosan készülődött, bár a megfelelő öltözet kiválasztása már nem okozott olyan gondot, mint az első alkalommal. A megbeszélt idő előtt tíz perccel érkezett az étteremhez, és helyet foglalt az asztalnál, ahová a főpincér vezette.
A választott étterem ezúttal nem csak a varázslók számára működött, számos mugli is látogatta a jó hírű vendéglőt. A rózsát most elővigyázatosságból a kezében hozta, és óvatosan az asztal szélére fektette, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, kéznél legyen.
Nem kellett sokáig várnia, hiszen amint megkondult egy közeli templom harangja, már észre is vett egy fekete hajú, fiatal nőt, aki éppen a főpincértől kért útbaigazítást. Amint a férfi az ő asztala felé mutatott, a nő pár szót még mondott neki, és amikor újra felé fordult, Piton mintha értetlenséget és megdöbbenést fedezett volna fel a szemében.

Egyre jobban eluralkodott rajta valamilyen baljós előérzet, ami csak még inkább a hatalmába kerítette, amikor a nő határozott léptekkel elindult felé az asztalok között szlalomozva. Mintha egy démon közeledett volna, ahogy sötét árnyalatú szemei szinte villámokat szórva egyenesen rá szegeződtek.
Felállt a székről, és a rózsát szorongatta a kezében, amikor a nő megérkezett. Megérkezett? Inkább becsapódott, a szó szoros értelmében, ugyanis minden előzetes figyelmeztetés nélkül lekevert egy pofont a döbbenten álló professzornak.
- Maga – sziszegte gyűlölettől izzó tekintettel –, maga hogy merészel találkozót kérni egy tisztességes nőtől? Mégis mit képzelt magáról?

Piton az első döbbenet elmúltával karon ragadta a nőt, és kiviharzott vele az étteremből, ahol az incidensnek hála egy percre megállt az élet. Arcán még égett vacsoravendégének legkevésbé sem kedves köszöntése, de nem akart nyilvánosan jelenetet rendezni, főleg nem a muglik előtt.
Az épület előtt sem állt meg, és szinte elvonszolta a mind hangosabban tiltakozó nőt a fényárban úszó főutcáról.

- Kisasszony, megmagyarázná az imént történteket? – kérdezte fagyosan, amikor megálltak, és szembefordította magával a fúriát. – Ön Miss Meiro?
- Én vagyok, igen – köpte a szavakat.
- És elárulná, kérem, hogy minek köszönhetem ezt a heves üdvözlést? – kérdezett tovább Piton, és szorosan tartotta a nőt a karjánál fogva.
- Saját magának köszönheti – felelte megvetéssel a hangjában Miss Meiro. – Annak, aki, és annak, ami. Maga, Piton, mindig az marad, ami volt: egy koszos halálfaló, és semmi több. Lehet, hogy a Wizengamot felmentette a vádak alól, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek is felmentették! És most vegye le rólam a kezét!
- Ahogy óhajtja, kisasszony – szűrte a fogai között a férfi, és olyan hirtelen engedte el a nőt, hogy egy kicsit megbillent.
Miss Meiro még egyszer utálkozva végigmérte, majd egy halk pukkanással dehoppanált. Piton egy pillanatig még arra a pontra meredt, ahol a nő eltűnt, majd ő is hazatért.

***

A harmadik találkozóra már vegyes érzésekkel indult el. Igaz ugyan, hogy soha nem érdekelte különösebben mások véleménye, nem egyszer vágták már a szemébe az emberek, hogy mit gondolnak róla, de ez az affér mégis zavarta kissé.
Nem volt benne biztos, hogy van értelme elmennie a további két találkozóra, hiszen akár mindkettő ugyanúgy érhet véget, mint a második. Nem tudta igazából megfogalmazni, hogy miért nem szeretne átélni újabb hasonló atrocitást, de egyetlen porcikája sem kívánta. Azzal nem lett volna problémája, ha valaki a személye miatt visszautasítja az ismeretség lehetőségét, de ezt meg lehet tenni civilizáltabb formában is, ami nem kelt feltűnést illetéktelenek előtt.
Kezdte úgy gondolni, hogy a diszkréció kiveszett valahol félúton az emberek többségéből. Ő is utasította már vissza számtalanszor a felkínálkozókat, de azt mindig olyan formában tette, hogy ne legyen nyíltan sértő. Ha valakinek volt némi sütnivalója, az olvasott a sorok között, és értett belőle, aki meg nem, annak mondhatta volna szó szerint is a gorombaságokat, akkor sem számított volna.

Most pedig itt állt megint, kezében egy szál rózsával, hogy találkozzon egy ismeretlennel, aki talán leül vele egy asztalhoz, megvacsoráznak, elbeszélgetnek, vagy talán még a bemutatkozásig sem jutnak el, mert esetleg ráborul az asztal, amint lehull a lepel a személyéről.
Nem fog visszatáncolni! Elkezdte, és ha egyszer elkezd valamit, azt be is fejezi. Hacsak nem történik valami olyan dolog, ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy pontot tegyen az ügy végére. Amennyiben lehetséges, eltölt még legalább két kellemes estét, aztán majd meglátja, hogyan alakulnak a találkozók. Még az is lehet, hogy valamelyik hölgy olyan szimpatikus lesz neki, hogy újabb találkozóra hívja.

Aznap estére egy fekete inget és nadrágot választott, talán abból az okból, hogy ha az iskolában a fekete kellő tekintélyt tudott neki kölcsönözni, esetleg hatásos lesz egy egyszerű vacsoránál is, ha a vendége ismét olyan vérmérsékletű lenne, mint Miss Meiro.

Még két perc volt vissza hét óráig, amikor egy magas, hirtelenszőke nő közeledett az asztalához. Meglepetés suhant át az arcán, amikor meglátta a kihívóan öltözött nőt, akinek vérlázítóan rövid, kék ruhája nem sokat takart sem alul, sem pedig felül, és szinte második bőrként feszült idomain. Kihúzta magát, ahogy látta őt felállni az asztaltól, minek hatására egyébként is figyelemfelkeltő domborulatai még nagyobb hangsúlyt kaptak. Magabiztosan lépkedett felé az ingatagnak látszó tűsarkúban, kezében apró, fekete táskát tartott.
- Jó estét, kisasszony! – köszönt, amikor a nő odaért. – Miss Iorma Nerg Hergen?
- Igen, jó estét önnek is – mosolygott rá negédesen, gránitszínű szemét az övébe fúrva.
- Perselus Piton vagyok – mutatkozott be, és átadta a virágot. – Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Talán üljünk le…
- Köszönöm a szép rózsát – mondta Miss Hergen, miközben helyet foglalt. – Meglepő, hogy egy férfi, pláne egy olyan férfi, mint ön, ilyen jeligét választ.
- Hogy érti azt, hogy egy olyan férfi, mint én? – kérdezte felvont szemöldökkel Piton.
- Nos, nyilván nem hiszi azt, hogy nem hallottam még önről – felelte a szőkeség. – Sokat hallottam önről, minden tekintetben, és egy kicsit meglepett, hogy ön várt rám itt ma este.
- Sajnálom, hogy csalódnia kellett…
- Nem, nem úgy értettem! – szabadkozott Miss Hergen. – Örülök, hogy talán egy kicsit közelebbről is megismerhetem.

Piton furcsállotta, hogy valaki örül annak, hogy megismerkedhet, egyáltalán találkozhat vele. Kevesen voltak olyanok, akik örültek egy ilyen lehetőségnek, és még kevesebben, akik a találkozás után is így gondolták.
Az éppen érkező pincér borral kínálta őket, majd a rendeléssel együtt észrevétlenül el is tűnt.

- A levele igen meggyőzőnek tűnt – kezdte érdeklődve a nőre pillantva. – Mesélne arról, hogy mivel foglalkozik?
- Tanítok egy kisebb, svédországi varázslóiskolában – felelte Miss Hergen. – A fő területem a bűbájtan, de mivel olykor kevés a tanárunk, így több tárgyból is szoktam néha órát tartani. Azért is vagyok a nyári szünet alatt Angliában, hogy megfelelő tanerőt keressek az átváltoztatástan tárgy oktatásához.
- És sikerült már találnia valakit? – kérdezte Piton némi gyanakvással. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy egy ilyen megjelenéssel bíró nő tanárként dolgozzon.
- Még nem, de talán hamarosan szerencsém lesz – mosolygott, és szemei jelentőségteljesen csillantak meg.
- Sajnos én sem tudok segíteni – felelte a professzor. – Az én területem a bájitaltan, és nem nagyon ismerek olyan embert, akit bátran mernék ajánlani ilyen felelősségteljes munkára.

Miss Hergen nem szólt semmit, csak tovább mosolygott. Megérkezett a pincér is a vacsorával, így a beszélgetés kissé lassabban haladt tovább. Ahogy telt az idő, a professzor kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben a nővel. Olykor gyengén leplezett idegességgel nézett szét, és többször pillantott a bejárat felé is, mintha várna valakit.
A férfi megpróbált mindenre odafigyelni, amit a nő tett vagy mondott. Nagy hasznát vette a hajdan kifejlesztett képességeinek, és a szemben ülő minden rezdülését igyekezett elraktározni és hozzárendelni valamilyen magyarázatot. Iorma kedvesen mosolygott, igazgatta a haját, és olykor csábosan próbált nézni félig leengedett pillái mögül.

Piton egy idő után érdekes dologra lett figyelmes: vacsorapartnere nem tett semmit, ami természetes vagy ösztönös lett volna. Minden mozdulata, pillantása és kimondott szava tudatos volt, kiaknázta a rendelkezésére álló eszközöket. Miss Hergen tudatában volt vonzó külsejének, és ezt fel is használta, hogy elérje, amit szeretne. A stratégiailag fontosnak vélt pillanatban diszkréten felnevetett, vagy épp előredőlt az asztal felett, hogy ne feledkezzen meg arról sem, hogy az előtte ülő nőnek nemcsak szellemi adottságai vannak…
Ki tudja, talán csábosnak szánt megjelenése sem a természet nagylelkű, ámde talán eltúlzott ajándéka, hanem csak néhány ügyes és jól irányzott bűbáj eredménye. Persze nem használhatott semmilyen ellenőrző bűbájt, mert azt a szőke ciklon észrevette volna, ezen kívül muglik is voltak az étteremben.
Egyetlen kérdés maradt nyitott, mire ezeket a jeleket összecsipegette, és elemezte az étkezés alatt: mi a nő célja? Legilimenciát nem akart használni, sejtette, hogy Iorma behatón ismeri az elme hozzáféréséhez használatos varázslatot. Nem maradt más lehetősége, mint tovább figyelni, és talán rájön a válaszra egyedül is.


Pár perc múlva meglepő dolog történt: Iorma arcára enyhe pánik ült ki, ahogy a válla felett az étterem másik részébe nézett. Ő is hátrafordult, és egy nagydarab, marcona férfit látott az asztaluk felé robogni. Kíváncsi volt, ki lehet a mérsékelten intelligensnek tűnő férfiú, akiről első ránézésre azt sem tudta megállapítani, hogy mugli-e vagy varázsló.

- Megtudhatnám, mi folyik itt? – kérdezte dühösen az érkező. – Szóval ez a fickó a szeretőd?
- Tűnj el innen, Milton! – sziszegte a nő. – Hagyj békén!
- Eszemben sincs eltűnni – válaszolta a barna hajú és barna szemű férfi. – Valld be, hogy a szeretőd! És ő melyik a sok közül? Peter? Kevin? Gordon vagy esetleg Cliff?
- Elnézést, uram – emelkedett fel a professzor –, Perselus Piton vagyok, és…
- Á, szóval Perselus! – emelte fel kissé a hangját Milton, és Iorma felé fordult. – Azt hitted, nem tudom, minek jössz Angliába? Most azonnal ve…
- Uram – szólt közbe Piton ismét –, megtudhatnám, miért zaklatja a hölgyet?
Kezdte ugyan sejteni, hogy mi is történik éppen, de azért kíváncsi volt a válaszra, ami alátámasztja a feltételezését.
- Először is, ez a nő itt nem hölgy, hanem egy csaló, másodszor nem zaklatom, és harmadszor teljes joggal kérem számon, mivel a feleségem – hadarta Milton. – Ha lenne rá lehetőségem, már rég elváltam volna tőle, de sajnos kiszórt rám egy olyan bűbájt, ami igen csúnya hatással súlytana, ha megpróbálnám elhagyni. A bűbáj persze nem akadályozza őt abban, hogy másokkal szórakozzon…
- Milton, fogd be a szád! – morogta Iorma, és próbálta menteni a helyzetet. – Perselus, ne higgyen neki, kérem! Nem tudja, mit beszél, ő nem a fé…
- És még le is akarod tagadni, te cafka?! – kérdezte tőle Milton. – Nézze, uram, itt van a bizonyíték, hogy nem hazudok!

Piton elvette a felé nyújtott pergament, és kitekerte. Az irat minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Iorma Nerg Hergen és Milton Stewart négy évvel korábban a házasság szent kötelékében egyesültek, és örök hűséget fogadtak egymásnak élethosszig.
Miután átolvasta a pergament, visszaadta a tulajdonosának, aki arcán büszke és önelégült mosollyal összetekerte, és a belső zsebébe süllyesztette.
- Nos, az imént kapott információ ismeretében a helyzet megváltozott, asszonyom – mondta távolságtartóan Piton a nő felé fordulva. – Azt hiszem, az én jelenlétem a továbbiakban nem szükséges. További szép estét, viszontlátásra.
- De Perselus! – hallotta Iorma kétségbeesetten csengő hangját, ahogy elindult a kijárat felé.
Nem állt meg és nem is fordult vissza, hanem elhagyta az éttermet, és szinte azonnal dehoppanált.

Amint hazaért, szinte nevetve rogyott le a kanapéra. Ilyen nincs, gondolta. Mekkora lehetett az esélye, hogy mindössze három találkozóból kettő kudarccal végződik? A sikertelenség még nem is lett volna baj, de azért volt némi különbség aközött, hogy nem szimpatikusak egymásnak vagy hogy felpofozzák, és megpróbálják becsapni.
Hálásan gondolt Miltonra, aki még időben megjelent, így legalább megkímélte magát egy kellemetlenségtől. Megnyugtatta a tudat, hogy már csak egy találkozó vár rá, aztán véget ér az egész hajcihő. Már nem fogja bánni, ha ott is hasonló eredmény születik, csak végre túl lesz a dolgon, és elfelejtheti.

***

Már nem is nagyon foglalkozott azzal, hogy milyen öltözetet válasszon. Kényelmes szürke nadrágjához kedvenc zöld ingét öltötte magára, és a rózsával felszerelkezve elindult az utolsó találkozóra.
Az étterem ezúttal is igen impozáns volt, gazdagon díszített, de mégsem hatott giccsesnek. Ez egyik legelőkelőbb helynek számított, ahová a muglik közül is csak a tehetősebbek jártak. Ismét lejátszódott a szokásos jelenet a főpincérrel, aki az asztalához vezette. Érezte, ahogy minden lépésnél besüpped alatta a vastag szőnyeg. Hatalmas kristálycsillárok ontották fényüket, és árnyékok százaival tarkították a falakat.
Elérkeztek az asztalhoz, és miután helyet foglalt, a főpincér egy biccentéssel távozott. Lassan rutinná váló szemlélődésbe kezdett a teremben. Tucatnyi pincér serénykedett vakítóan fehér, ránctalanra vasalt ingben, elegáns sötétkék mellényben. Az asztalokat keményített, szintén sötétkék abrosz fedte, karcsú gyertyatartókban vígan lobogó gyertyák tették meghittebbé a hangulatot.
Az asztal szélén nyugvó rózsa hófehér szirmai szinte világítottak az éjkék terítőn. Elmerengve nézte kertje büszkeségét, és arra gondolt, hogy eddig már két szál méltatlan kezekbe került. Vajon ma esti vacsorapartnere méltó lesz-e féltett rózsájára? Remélte, hogy igen.

- Elnézést, uram – halott egy lágy hangot. – Öhm… Ön Fehér rózsa?
Felnézett a hirtelen, kissé bizonytalan hangra, és meglepetten pattant fel a székről.
- Én vagyok – mondta. – Kérem, bocsásson meg, kissé elgondolkodtam. Ön Miss Megahrin Ronger?
- Igen, én vagyok – mosolygott a lány kedvesen.
- A nevem Perselus Piton – mutatkozott be, és átnyújtotta a rózsát.
- Köszönöm – felelte a lány, és kissé elpirult.
- Én köszönöm, hogy elfogadta a meghívást – válaszolta Perselus, és kihúzta a széket a lánynak, hogy le tudjon ülni. Orrát az eső utáni tavaszi rét illata csapta meg, majd ő is visszaült a helyére.
Szinte azonnal megjelent egy pincér egy üveg borral, és amíg az asztalnál ténykedett, a professzor szemügyre vette az előtte ülő lányt.
A finom vonalú arcot lágyan ölelték körbe sötétvörös hajfürtjei, amelyek már szinte feketének hatottak a gyertyafényben. Keleties vágású szemének színe az olvasztott mézre emlékeztette, és szinte érezte annak melegét. Furcsa érzés volt, hiszen nem számított semmi hasonlóra, sőt. Finom vonalú orra, és lágy ívű ajkai tökéletes összképet alkottak, és ameddig szemügyre vehette az asztal mögött, teljesen elégedett volt a látvánnyal.
Miss Ronger palackzöld selyemruhát viselt, mintha csak hozzá öltözött volna. Ujjnyi széles pántok futottak vállai felé, míg lentebb a finom anyag lágyan követte vonalait. Nyakában hajszálvékony aranylánc, fülében apró fülbevaló díszlett, ruhája színéhez igazodó kövekkel.

- A levelében egy kísérletről írt – mondta, amikor a pincér magukra hagyta őket. – Mesélne erről bővebben?
- Oh, tehát felkeltette az érdeklődését – mosolyodott el a lány. – Nagyon szívesen mesélek róla, bár nem szeretném untatni.
- Nem, egyáltalán nem fog untatni – biztosította Perselus, és a lány mesélni kezdett.
- Nos, mint tudja, most a bájitaltan és az átváltoztatástan egymásra gyakorolt hatásával foglalkozom. Azt vizsgálom, hogy mely bájitalok használhatóak párhuzamosan bizonyos transzformációkkal, és a bájitalok összetevőinek aránya hogyan befolyásolja az átváltozást. Persze igyekszem hasonló hatású bájitalokat és transzformációs eljárásokat tesztelni, de olykor elkalandozom kissé.
- Milyen teszteket végzett eddig? – kérdezte Piton, és roppant érdekesnek találta a lány kutatási ötleteit.
- A legsikeresebb eredményeim eddig a Pótcsont-Rapid és a csontnővesztő varázslatok vizsgálásával születtek – mesélte lelkesen Miss Ronger. – Nagyon bíztatóan alakulnak a Sebhegesztővel és a hámnövesztő bűbájokkal kapcsolatos kutatásaim is.
- Mely összetevőkre fókuszált a Sebhegesztőnél? – kérdezett tovább a férfi, és már majdnem átállt bájitalmesteri üzemmódra.
- Főként a kamillára, mint gyulladáscsökkentőre – magyarázta a lány kissé kipirulva, mintha élvezte volna, hogy van valaki, aki legalább olyan lelkes tud lenni a témát illetően, mint ő –, valamint a levendula-kivonatra és az aloe verára, de…

Piton pedig hallgatta a hozzáértő okfejtéseket, és annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, amikor a vacsorájuk megérkezett, mint ahogy azt sem, hogy a pincér leszedi az asztalt, és újratölti poharaikat. Olykor érintettek más tudományokat is, és Megahrine érvelései nagyon meggyőzőek és logikusak voltak.
Ha olyan összefüggést mondott, ami nem állta meg a helyét, akkor azonnal javította, és mondta helyette a megfelelő jellemzőket, és a lehetséges hatásokat. A professzor le volt nyűgözve a lány tudásától. Igaz, hogy legalább ilyen bámulatosnak találta Genine-t is, ezt el kellett ismernie. Egyre inkább úgy tűnt számára, hogy a barna szépség méltó ellenfelére talált Megahrine-ben. Meglepve vette észre magán, hogy egymáshoz hasonlítja a két fiatal nőt, és azon gondolkodik, hogy melyiküket is hívná el egy következő találkára. Eddig erről szó sem volt, hogy következő alkalom is lesz!
Megpróbálta visszaterelni figyelmét a beszélgetés témájára, és hamarosan már ismét elmerültek a tudományok rejtette lehetőségek találgatásában.
Kellemesen érezték magukat, a bor finom volt, a hangulat barátságos, és Perselus az este vége felé már úgy érezte, mintha régóta ismerné a lányt. Meglepő tudásvágya emlékeztette valakire, akire nem akart most emlékezni, mivel pont miatta kényszerült ebbe a helyzetbe. Igyekezett nem hasonlítani Megahrine-t sem hozzá, mint ahogy a többieket sem hasonlította.
Ez a lány, aki vele szemben ült, elragadó volt, kiemelkedően intelligens, és valahogy kicsit titokzatos is, de valami mégis furcsa volt. Nem tudta, hogy mitől van ilyen érzése, de ezt is hasonlatosságnak jegyezte fel Genine és Megahrine között.

Arra eszméltek, hogy a pincér diszkréten egy tálcát helyezett az asztal szélére, amelyben figyelmeztette Pitont, hogy egy óra múlva zár az étterem. Volt még idejük, nem kellett kapkodni, de sajnálattal vették tudomásul, hogy az este a végéhez közeledik.
A professzor rendezte a számlát, majd elhagyták az éttermet, és sétára indultak, hogy a hoppanáláshoz megfelelő helyet találjanak. Út közben folytatták a beszélgetést, és több mellékutca is elmaradt mögöttük. Lassan eljutottak egy park széléhez, ahol Megahrine búcsúzni kezdett.

- Köszönöm a szép estét, Perselus – mondta sugárzó mosollyal a lány. – Ha ön fele olyan jól érezte magát, mint én, akkor elégedett lehetek, ezt hiszem.
- Biztosíthatom, Megahrine, hogy régen volt ilyen kellemes estém – mosolygott vissza a férfi.
- Ennek igazán örülök. Ezek szerint nem bánta meg, hogy meghívott – felelte, és egy pillanata lesütötte a szemét.
- Egyetlen percre se – válaszolta határozottan Perselus.
- Nos, akkor jó éjszakát – nyújtotta a kezét a lány. – Gondolom, a későbbiekben fog dönteni, ha a többi jelentkezővel is találkozott, hogy kit szeretne újra látni.
- Meglepően tisztán látnak a mai ifjú hölgyek – felelte egy félmosollyal a férfi, miközben megfogta a felé nyújtott kezet. – Szinte már zavarba ejtő… Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat, kisasszony. Nagyon örülök, hogy megismerhettem önt. Jó éjszakát, Megahrine!

Kezet csókolt a lánynak, aki kissé elpirult a gesztustól, majd egy mosollyal magára hagyta, és a fák takarásából hoppanált. Perselus még mindig mosolygott, amikor maga is a parkba lépett, és egy kellően terebélyes bokor mögül ő is elindult.

Hazaérve az emelet felé indult, és könnyed léptekkel sietett fel a lépcsőn. A szobája felé tartva a folyosón nem is sejtette, hogy valaki figyelemmel kíséri mozdulatait.
Gyanútlanul lépett be a szobába, és a fürdőszobába ment, hogy átöltözzön, és nyugovóra térjen. Arra nem számított, hogy hamar el tud majd aludni, hiszen a ma esti társasága alaposan gondolkodóba ejtette. Eddig azt tervezte, hogy az utolsó találka után egyszerűen elfelejti az egész közjátékot, de rá kellett jönnie, hogy ez nem lesz olyan egyszerű.
Nagyon igyekezett nem összehasonlítani a két lányt azzal a másik barna hajú, csillogó szemű lánnyal, aki miatt beszállt ebbe a hullámvasútba, és eddig meglepően jól is ment a dolog. Szándékosan figyelt arra, hogy ne azt a borostyánszemű, szemtelenül okos lányt akarja megtalálni bennük, de az utolsó jelentkező esetében erősebben kellett koncentrálnia, hogy teljes egészében a jelen levő nőre figyeljen.

Úgy döntött, hogy alszik néhányat a döntésére, hogy hagyja-e az egészet, vagy kérjen újabb találkozót valamelyik lánytól. Ahogy az álom egyre inkább magával húzta, két név keringett elméje előterében, de ott volt egy harmadik is, kicsit a háttérben, kicsit megbújva, de tagadhatatlanul ott volt…

*****
****
*****

- Szerinted hazaért már? – kérdezte Hermione a nappalija közepén állva.
- Nem tudom – vont vállat Draco. – Még csak fél tíz van, nem hiszem, hogy ilyen hamar véget érne a vacsorája azzal a nővel.
A lány csak fújt egyet, majd fáradtan a kanapéra rogyott. Lerúgta a cipőjét, majd eldőlt a kereveten, és lábait feltette a karfára.
- Ne legyél ideges – szólalt meg ismét Draco. – Nem biztos, hogy jól sikerült a találkozó.
- Ebben reménykedni azért elég bátor dolog… vagy épp botor – morogta Hermione lehunyt szemmel. – Piton mindig is igyekezett a legjobbat kihozni minden helyzetből.

Draco erre nem tudott mit mondani, mivel a lánynak igaza volt, így csak csendben meredt maga elé. Hermione felpattant a kanapéról, és idegesen járkálni kezdett a szobában. A fiú egy ideig türelmesen figyelte barátnője törekvését, hogy labirintusra emlékeztető ösvényeket taposson a szőnyegbe, majd elunva a szemlélődést, felkelt a fotelból.
- Rendben, megnézem, mi a helyzet otthon – mondta Hermionénak.
- Tényleg megtennéd? – torpant meg a lány hirtelen.
- Igen, persze – sóhajtott Draco. – Használhatatlan vagy addig, amíg nem tudsz valamit a mai randiról, így inkább megnézem.
- Jaj, nem is tudom, hogy hogyan köszönjem meg – mondta Hermione megkönnyebbülten.
- Úgy, hogy nyugton maradsz, és ezt a pár napot arra használod, hogy pihensz, hogy kellően szép legyél, amikor kell – mosolygott rá a fiú, és elindult az ajtó felé.
- Remélem, menni fog! – szólt még után a lány is mosolyogva, majd a zár kattanása után elkomorult arccal járkálni kezdett.

***

Piton halk neszt hallott a háta mögül, és nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, ki az érkező.
- Máris itthon vagy? – hallotta a kérdést keresztfia hangján.
Nem válaszolt, csak magában mosolygott egészen addig, amíg meg nem látta maga előtt Draco magas alakját.
- Pontosan addig tartott a vacsorám, ameddig annak tartania kellett – mondta könnyed hangon. – Mire számítottál, meddig fogok ma este távol lenni?
- Nem is tudom… – vont vállat a fiú, miközben elhelyezkedett a férfivel szemben, és pálcájával magához hívott egy poharat. Kényelmesen kitöltötte magának a bort, belekortyolt, és csak ezután nézett a keresztapjára. – Azt hittem, még elviszed a hölgyet táncolni, vagy valami hasonló.
- Táncolni? – nevetett fel Piton. – Őszintén, hányszor láttál te engem táncolni?
- Hm… kétszer biztosan – válaszolta Draco is mosolyogva. – Egyébként milyen volt?
- Mondjuk úgy, kellemesen telt az estém – felelte sejtelmesen a professzor.
Tisztában volt vele, hogy a fiú kémkedni szándékozik barátnője számára, csak azt nem tudta, hogy milyen válasszal lennének elégedettek.

- Nem mesélsz a kisasszonyról? – kíváncsiskodott tovább keresztfia.
- Nagyon kedves és bájos ifjú hölgy – mondta olyan hangon, mintha teljesen magától értetődne, hogy ilyen társaságban költötte el vacsoráját. – Most a Minisztériumnak dolgozik, de egyébként régi rúnákkal foglalkozik.
- És csinos? – kérdezte Draco mintegy mellékesen.
- Igen – bólintott Piton, és szájához emelte a poharat. – Rendkívül vonzó nő.
Draco erre csak kérdőn felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezte volna a tekintetével, hogy mennyire csinos valójában az aznapi versenyző. Nem kapott választ a néma kérdésre, így komótosan elkortyolta poharából a bort, majd felemelkedett a fotelból.
- Azt hiszem, én kérek Lizzytől valamit vacsorára – mondta. – Jó éjszakát, Perselus!
- Jó éjszakát, Draco – köszönt el a férfi, és ahogy becsukódott az ajtó keresztfia mögött, egy gunyoros mosolykíséretében újratöltötte a poharát.

***

- Uram, hozhatok uramnak valamit? – kérdezte Lizzy félve a sötét nappaliban ülő gazdájától.
- Nem kérek semmit, Lizzy, köszönöm – morogta Piton, és a tűzbe bámult. - Lizzy tehet valamit uramért? – érdeklődött tovább a manó.
- Semmit, Lizzy, csak hagyj magamra – felelte, és Lizzy szomorúan hagyta magára.

***

Hermione enyhe gyomorideggel indult el az irodába. Folyamatosan kétségek gyötörték, ám az okok nem voltak állandóak. Az egyik pillanatban saját magában és a képességeiben kételkedett, a következőben már abban nem volt biztos, hogy van-e értelme ennek az őrült játéknak.
Amint beért az irodába, szinte csak annyi ideje volt, hogy köszönjön Lunának, amikor egy bagoly landolt előtte az asztalon, kezében egy baljóslatúan pirosló borítékkal.
- Egy rivalló – mondta Luna. – Ki küldhette, és miért?
- Nem tudom – vont vállat Hermione. – Az én nevem áll rajta…
- Bontsd ki, amíg nagyobb baj nem lesz belőle – javasolta Luna, és kissé hátrébb húzódott, miközben pálcájával gyorsan leszigetelte a helyiséget.

Hermione óvatosan felvette az asztalra ejtett borítékot, de szinte azonnal el is engedte, mert a bíborszínű pergamen önálló életre kelt, és az apró irodát betöltötte a hangorkán.

- HOGY KÉPZELTÉK, HOGY ILYEN HIRDETÉST FELADNAK? MÉLYEN FELHÁBORÍT, HOGY FÉLREVEZETTEK, ÉS TŐRBE CSALTAK! KÁRTÉRÍTÉST FOGOK KÖVETELNI, AMIÉRT EGY ILYEN EMBERNEK SEGÍTETTEK, HOGY BECSÜLETES NŐK KÖZELÉBE FÉRKŐZHESSEN!

A két lány csodálkozva meredt a hamvadó pergamendarabokra, majd egymásra.
- Ez vajon kitől jött? – tette fel a legegyszerűbbnek tűnő kérdést Luna.
- Nem tudom – nyögte Hermione. – De talán ki tudjuk deríteni… ha maradt valami a borítékon.

Kezébe vette a megmaradt, igencsak megperzselődött darabokat, és az egyiken sikerült kibetűznie a Meiro nevet. Egy pillanatig nem tudta hová tenni a nevet, ám a következő percben fény gyúlt elméjében, és széles mosolyra húzódtak ajkai.
- Mondd, Hermione, jól vagy? – kérdezte Luna aggódva.
- Persze, miért ne lennék?
- Csak mert az imént kaptunk egy rivallót, te pedig úgy mosolyogsz, mintha megnyertél volna valami főnyereményt…
- Még nem nyertem meg – felelte sejtelmesen Hermione –, de közelebb vagyok hozzá, mint reggel voltam.

Luna értetlenül nézett barátnőjére, de tovább már nem boncolgathatta a kérdést, mivel mindkettőjüknek ügyfele érkezett.

***

Draco a laborba ment, miután keresztapja elindult, hogy találkozzon az esedékes jelölttel. Nem tartott attól, hogy az izgatottsága a munka rovására megy, mivel csak az alapanyagok előkészítésével foglalkozott, amiket majd másnap kellett felhasználniuk.
Úgy tervezte, hogy miután Piton hazatér, megpróbál megtudni tőle valamit, majd a szerzett információval egyenesen Hermionéhoz megy. Azt még nem tudta, hogy hogyan fogja megszerezni, amire szüksége van, de bízott abban, hogy nem üres kézzel kell megjelennie a város másik végén.
Tudta, hogy Hermione térdig járja a lábait, mire megjelenik, de nem kapkodhatott, mert az feltűnő lett volna, ha túl élénk érdeklődést mutat a találkáinak alakulása iránt.

Néhány óra múlva, miután besötétedett, támadt egy ötlete.
- Lizzy! – szólalt meg hangosan.
- Igen, úrfi? – hallotta a vékony hangot az ajtó mellől.
- Lizzy, segítségre van szükségem – mondta a manónak. – Milyen hangulatban volt a keresztapám az elmúlt napokban?
- Oh, úrfi, a gazda nagyon furcsán viselkedett – mondta a manólány. – Az egyik este jó kedve volt, aztán nagyon borús, megint másik estén magában nevetett.
- És tegnap este? – faggatózott tovább Draco.
- Tegnap es… Elnézést, úrfi, de a gazda hívatja Lizzyt – hadarta a manó. – Lizzynek mennie kell.
- Persze, menj csak, megyek én is hamarosan.
Sóhajtott egyet, ahogy a manó eltűnt, és elkezdett rendet rakni a laborban, majd elindult, hogy csatlakozzon a keresztapjához.

***

A férfit a nappaliban találta meg, amint az egyik szaklapot olvasgatta kényelmesen elhelyezkedve.
- Jó estét, Perselus – köszöntötte, és ő is leült, kezébe véve a Reggeli Prófétát.
- Szervusz, Draco – nézett fel Piton az újságból. – Milyen napod volt?
- Igazán remek – felelte. – A laborban voltam, és előkészítettem a holnapra szükséges alapanyagokat.
- Ez nagyon jó hír – mondta Piton. – Legalább nem azzal fog telni a fél éjszakám, hogy előkészítem őket.
- Azért is csináltam meg, mert már kora reggel kelleni fognak – bólintott Draco. – És neked milyenek voltak az elmúlt napok? Nem találkoztunk túl sokat…
- Valóban nem – értett egyet keresztapja. – Nos, elég vegyesre sikerült, nem tagadom. Mondhatni, néhol már-már viharos volt… De a tegnap estével igazán elégedett vagyok.
- Nocsak! – nézett fel a fiú, és igyekezett olyan közömbösnek tűnni, mintha egy kevésbé érdekes témájú konferencia részletei után érdeklődne. – Ígéretes volt a találkozó?
- Hm… így is mondhatnám – felelte Perselus, és leengedte az újságot az ölébe.
- Mesélsz róla? – kérdezte kicsit kíváncsibban Draco.
- Milyen kíváncsi vagy – pillantott rá a férfi.
- Oh, bocsáss meg, nem akartam indiszkrét lenni – visszakozott gyorsan. – Csak gondoltam, hogy ha már a másikról meséltél, akkor talán erről is mondasz valamit.
- Nos, a hölgy lenyűgözően okos, bájitaltanból is igen tájékozott– mesélte Piton –, és nem utolsó sorban rendkívül csinos. Nagyon kellemes estét töltöttem vele, és erősen fontolgatom, hogy ismét meghívom.
- Tessék? – kérdezett vissza Draco meglepetten. – Ismét meghívod? Na, és mitől függ, hogy meghívod-e?
- Attól, hogy a másik jelölttel szemben mellette döntök-e – válaszolta a professzor. – De most már eleget kíváncsiskodtál, Draco, ennyit sem mondtam volna, de annyira ígéretes ez a két hölgy…
- Értem – bólintott a fiú, és nem kérdezett többet. Mindent megtudott, amire szüksége volt.

Azt persze nem tudhatta, hogy keresztapja szándékosan mondta el neki ezeket az információkat, mégpedig azért, mert tudta, hogy a fiú a megszerzett tudást megosztja majd Hermionéval. Draco a vacsora után visszavonult, majd miután a ház elcsendesedett, Hermionéhoz ment.

A lány már izgatottan várta, látta rajta, hogy nem aludt sokat, és szinte már az ajtóban szóáradatban tört ki.
- Na, mit mondott? Felismert? Vagy teljesen gyanútlan? – kérdezte szünetet sem tartva. – Napok óta idegroncs vagyok…
- Nyugalom – csitította a fiú. – Szerintem gyanútlan, és azt mondta, hogy két jelölt van versenyben. Nem tudom, mi történhetett a másik két találkozón, de minden bizonnyal balul sültek el.
- Én tudom, kaptam egy rivallót is, szóval egy mindenképp kiesett – hadarta Hermione. – De mondd már, mit mondott!
- Okos, csinos, tájékozott, elbűvölő, intelligens, vonzó és azt hiszem, hogy még a lenyűgöző jelző is szóba került, de nem biztos…
- És ezt mind rólam? – mosolyodott el a lány reménykedve.
- Rólad is és a másik nőről is – igazította ki a korábbiakat Draco. – Most azon gondolkodik, hogy újabb meghívást szervez.
- És engem akar meghívni, vagy azt a másikat?
- Még nem tudja, de dönteni fog.
- Jaj, Istenem – rogyott le a kanapéra Hermione, és arcát a kezébe temette. – Most megint várhatok, hogy jön-e bagoly…
- Jönni fog – bíztatta Draco, és leülve mellé átkarolta a vállát. – Jönni fog…

*****
****
*****

Másnap reggel az első napsugarak felbukkanásával egy időben egyetlen bagoly röppent fel a Piton kúria kertjéből, lábára kötve egy levéllel, amit ketten is vártak, de csak egy valaki örülhetett az érkezésének.