A Tiltott Rengeteg

Nem volt igazán parádé. Minden falubeli a központban sorakozott fel, s érzéketlenül bámulták. Egynek vagy kettőnek sikerült hitetlenséget varázsolnia az arcára.

Perselus nem igazán volt egy csillogó hős. A legrosszabb talárját vette fel (nem akarta elrontani a jókat), és egy túlsúlyos szamár hátán ült, ami néhányszor rossz útra tért és makacsul visszautasította, hogy visszatérjen. A király megpróbált ráadni egy páncélinget, de annyira sovány volt, hogy minden alkalommal, mikor megmozdult, valami leesett róla a macskaköves útra.

Két nagy batyut tett a szamár ülepére, amitől a szegény állatnak, úgy tűnt, hogy még nagyobb a feneke, mint általában.

És ott volt Ron, mögötte lovagolva. A tökéletesen kicsiszolt vértje csillogott a reggeli napsütésben. Gesztenyeszínű paripája felágaskodott. Feltűnően vörös haját néha meglobbantotta a szellő, s a legmegfelelőbben összeborzolta. Egyetlen izzadságcsepp folyt végig a tökéletesen kidolgozott karján. Felemelte a kezét, hogy köszöntse a falubelieket és a királyt az emelvényén, s a szél a megfelelő pillanatban felkapta vörös perelinjét.

Egy másodpercre megállt, a tömeg pedig ünnepelni kezdte. A perelinje repült, a lova megtorpant úgy, hogy egyik lábát felemelt, az ő izmos karja pedig köszönésre emelkedett.

- Oh, siess már, te esztelen kölyök! Nem fogod legyőzni a sárkányt pózolással.

A pillanat szét lett rombolva. Ron haragos tekintetet vetett a türelmetlen társára és utána ügetett.

- Sok szerencsét! – kiáltotta Lily királynő.

- Jusson eszedbe, amiről beszéltünk, kapitány! – tette hozzá a király.

A kalandorok elindultak.

Mikor a falut maguk mögött hagyták és a zöldellő hegyeken lovagoltak át, Ron utolérte.

- Van valami ötleted, hogy hová mész?- kérdezte Ron.

Perselus áthatóan ránézett, majd visszafordította tekintetét az útra.

- Persze, hogy tudom, hova megyünk.

- Mert, ha nem tudnád, hogy hova menjünk, elmehetnénk Finley faluba, ahol a bátyám, Charlie lakik. Ő járatos a sárkányokban. Tanulmányozta őket a háza melletti hegyekben. Fogadni mernék, hogy mindent tud Voldemortról.

- Amint mondtam, pontosan tudom, hogy hova megyünk. Mielőtt kinyitottad volna a szemtelen szádat, már elterveztem egy utat Finley faluba.

- Oh… hát… öö.. A leggyorsabb út Finley faluba a másik irányban van. A Tiltott Rengetegen keresztül.

Perselus felsóhajtott, mintha egy nagyon buta gyerekkel kellett volna elbeszélgetnie.

- Kapitány, ki a kiválasztott? Te, vagy én?

- Ööö… ön?

- Jó fiú. Tartsuk ezt észben. És, amint épp mondani akartam, mielőtt gorombán félbevágtak volna… Azt hiszem, jó lenne a Tiltott Rengetegen keresztül mennünk.

- Oh, hát… öö… bocsánat. Nem akartam kételkedni önben.

- Persze – mondta vontatottan Perselus.

Még egy keveset lovagoltak. Igazából, az út legnagyobb része abból állt, hogy lovagoltak. Semmi túl hősies dolgot nem műveltek. Néha Ron rámutatott egy- egy érdekesebb tehénre, vagy egy kifejezetten érdekes kinézetű fára, de nagyjából ennyi volt.

Szóval addig lovagoltak, míg el nem értek a Tiltott Rengeteg széléig, ahol a fák még ritkábbak voltak, s a haldokló fénynek sikerült áttörnie a bokrokon és a lombokon. Okosan, Perselus előhúzott egy lámpást, és néhány kovakőt, meggyújtotta, majd felakasztotta Sal nyakára.

- Ez ügyes volt!- lelkesedett Ron. -Normálisan, mindig fogjuk a lámpást, s elzsibbad a karunk. Aztán, mikor támadnod kell a büdös karod alszik, úgyhogy legtöbbször a csapat és én lemondunk a lámpáról.

Perselus úgy tett, mintha valami megvilágosodott volna előtte.

- Aha! Ezért mondják, hogy a sötét középkorban élünk!

Megforgatta a szemeit.

Az erdőben egyre sötétebb lett. A gyengéd fény, amit a lámpa adott, kevés volt az erdő sötét éjszakája ellen.

- Le fogunk táborozni végre? Fáj a fenekem…

- Fogd be. Az éjszaka alatt tovább haladunk. Nem fogok elaludni ebben az átkozott erdőben. Igazán szeretném még látni a reggelt – válaszolt Perselus mogorván.

Ron csalódottan felsóhajtott.

Majdnem egész éjjel teljes csendben lovagoltak. Végül Perselus megengedte Ronnak, hogy előre menjen, mert Ron tudott a csillagok után navigálni. Perselus kíváncsi volt, így Ron nekikezdett elmagyarázni az alapokat, néhány túlélési tanáccsal  együtt, amit összeszedett lovagi évei alatt.

Perselus érezni kezdte az egész napos és éjjeles lovaglást, de elutasította, hogy lefeküdjön, míg sötét van az erdőben.

Lovaglásuk alatt minden fajta baljóslatú állathangot hallottak, de egyik sem jött közel. Perselus mégis ideges volt egész éjjel…

Még egy földrengető üvöltést hallott. Halkat és fenyegetőt.

Perselus kissé vadul az irányába fordult. Pokolian közelről hallatszott.

Ron nem érzékelt semmit.

- Ronald, nem hallottad?

- Oh, igen. Ha szerencsések vagyunk, csak egy egyszerű farkas. Remélhetőleg nem vérfarkas.

Perselust lenyűgözte Ron nemtörődöm hangja. Vagy nagyon bátor volt, vagy nagyon hülye.

Az üvöltés ezúttal még közelebbről jött. Ron lova idegesen felnyihogott. Sal fülei a hang felé fordultak, s idegesen lóbálni kezdte a farkát.

- Folytassuk az utat ügetve – ajánlotta Ron, miközben felgyorsította a lovát.

Perselus pánikolni kezdett. A szamara nem ügetett. Az állat a legjobb napjain is csak baktatott.

- Ron, várj!

De Ron túlságosan előre sietett már, s a lámpást is magával vitte.

Az üvöltés áthatolt az éjszakán. Ezúttal úgy tűnt, pont mögüle.

Egyszerre történt minden. A szörnyeteg előugrott a mögöttük levő lombozatból, s erős karmaival Sal lábát vette célba. A szamár felordított, s úgy kezdett rugdosni, mint egy bika. Közben Perselust ledobta, aki durván egy fatuskóra esett, néhány percig elveszítve lélegzetét.

Sal egyik rúgásának találnia kellett, mert a farkas-valami felsírt, s farolni kezdett a földön. Végül Ron megpördült, s előhúzott karddal rohant vissza. A lámpásának fénye egy ronda szörnyeteg hátára esett. A gerince groteszken kitekeredett, s nagy, csúnya feje borzasztó volt. Legalább nyolc láb magas lehetett. Perselus úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A szörnyeteg rángatózni kezdett. Ron előreugrott, s  megpörgette a levegőben a kardját.

És utána megtorpant.

A szőrös hát kezdett eltűnni. A végtagok összezsugorodtak. A fej változni kezdett.

Perselus megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor megérezte a hajnal közeledtét. A vérfarkas átváltozott. Túlélték az éjszakát.

A szörnyeteg két óra múlva ébredt fel.

Ron megpróbálta meggyőzni Perselust, hogy ki kellene nyírniuk, s hogy csak veszély volt (inkább: mert veszélyes volt). Perselus elutasította, hogy megöljön egy alvó embert, inkább néhány gyógyító bájitalt kent a sebeire.

A barnahajú lassan ébredt fel. Szemei felpattantak, hogy az érdeklődő Perselus Pitonra essen pillantása.

- Fenébe!

Perselus alattomosan mosolygott.

- Isten hozott az élők között, vérfarkas.

- Valaki… Bántottam valakit?- kérdezte kétségbeesetten.

Perselus megsajnálta, s arrébb lépett.

- Nem. A társam és én jól vagyunk. Bár majdnem leszedted a szamaram lábát.

- Annyira sajnálom! Nem tudok uralkodni magamon! Megpróbáltam bezárni magamat, de mindig elszabadulok. Nem hiszem, hogy öltem valaha, de nem akarok többé kockáztatni. Meg kellett volna ölnötök, míg meg voltam sérülve. Jobb lett volna ha meghalok.

Perselus megforgatta a szemeit. A vérfarkas az eddigi legsajnálatraméltóbb valaki volt, akit valaha látott.

- Van neved, vérfarkas?- kérdezte fáradtan.

Letáboroztak, miután a lény átváltozott, Ron pedig épp aludt, míg Perselus őrködött.

- Remus. Remus Lupin.

- Ironikus.  Találó név egy vérfarkasnak, azt hiszem – kommentált Perselus.

- Ha látja az iróniát a nevemben, ez azt jelenti, hogy ön egy művelt ember, igaz?- kérdezte, egy kevés reménnyel a hangjában.

- Igen – válaszolt Perselus.

- Akkor el kell jönnie a házamba, hogy ott pihenjen. Segíthetne kitalálni, hogy miért nem sikerül soha a zárnak visszatartania.

Perselus tiltakozni akart, de észrevette a vérfarkas pillantását. Egyedül volt. Olyan módon volt egyedül, amit Perselus csak elképzelni tudott. Máris megbánva döntését, rábólintott.

- Nem kell aggódnia. Csak egyszer változom át egy hónapban. A következő hetekben biztonságos leszek. Segítene felállni?

Perselus lábra segítette a férfit. Takaróját biztonságosan meztelen teste köré csavarta.

- Elviheted Ronald lovát. Mi nem sebesültünk meg. Tudunk járni.

Remus tiltakozni akart, de nagyon kimerült volt.

- Ha biztos benne…

- Igen.

Perselus felsegítette Remust a nyeregbe, majd addig rúgta Ron vállát, míg felébredt.

- Kellj fel, te nagy állat. A vérfarkassal megyünk.

- Mi? Egy dolog meggyógyítani, de nem fogom követni…Hé! Mit keres a lovamon?

- Oh, fogd be, és szedd össze a dolgaidat – mondta Perselus, miközben összetakarította a táborukat.

Óvatosan vezetni kezdte Salt, Ron lova mögött. Gyengén sántított, de a gyógyító bájitalok elég jól működtek. Rendben lesz holnapra.

Ronnak sietnie kellett, hogy utolérje őket, mikor a kettősük egy sáros úton haladt végig, hogy a kis házikóhoz érjenek. Remus Lupin magányos lakába.