Perselus úgy gondolta, hogy a lak jól illett Remus Lupinhoz. Régi volt, de nagyon otthonos. Vágyakozva gondolt a saját, kis házikójára. Azon gondolkodott, hogy látja-e még valaha.

- Nézd. Ezt bezárom ide, s akkor ez a rúd leesik innen. Komolyan nincs ötletem, hogy hogyan tudok kiszabadulni. A zár soha nincs leverve, és a ketrec sincs széttörve.

Perselus egy olyan hangot hallatott, ami jelezte, hogy gondolkodik, majd lassan járkálni kezdett a ketrec körül. Ron a házikó oldalának dőlt, s csendesen figyelte, miközben nyugodtan rágódott egy almán.

- Lehet, hogy egyszerűen kicsúszol a rácsok között. Nem láttam valami jól az átváltozott állapotodat, de soványabb lehetsz, mint azt gondolnád. Megpróbáltad már a nyugtatókat?- kérdezte Perselus, s játszadozni kezdett a lakattal.

Remus elszontyolodott.

- Már gondoltam erre, de mivel itt élek az erdőben, nincs esélyem megkapni a bájitalt.

- Perselus Bájital Mester. Ő elkészítheti neked - mondta Ron segítőkészen. – És nem lakunk messzire innentől, csak néhány napi lovaglásra. Talán ő elhozhatná neked.

Rögtön egy elcsigázott remény jelent meg a vérfarkas szemeiben, s Perselus szíve kifacsarodott.

- És persze, Ronald, mivel nekem nincs egy jó lovam, te felajánlod, hogy elhozod?- dobta vissza gyorsan Perselus.

Ron nagyot nyelt, majd másfelé nézett.

- Megtehetném. Közel van a faluhoz. Ha megölne valakit…

Ron kellemetlenül érezte magát. Remus óvatosan elmosolyodott, Ron gyenge érvét hallva. Perselus arra gondolt, hogy ez volt talán az első mosoly, ami kiülhetett rajta, már nagyon régóta.

- Még mindig nem tudjuk, hogy működni fog-e – tette hozzá Perselus.

Nem akarta, hogy a vérfarkas túlságosan reménykedni kezdjen.

- És lehet, hogy sokáig távol leszünk – mondta Ron.

Remus kíváncsian behívta őket és nekifogott teát főzni.

- Hova mentek? És mi hozott benneteket ide, ebbe az erdőbe, telihold idején? Mindenki ismeri a veszélyeit.

- Meg kell mentenünk valakit – magyarázta Ron, miközben a szájába tömött egy lángost, amit Remus helyezett a faasztalra.

- Kit kell megmentenetek?- kérdezte Remus.

- Griffendél hercegét. Elrabolták a Halálfalók – mondta Perselus tompán.

-Ez borzasztó. Biztosan mindketten nagyon jó harcosok vagytok, hogy ilyen fontos feladatot kaptatok. Meg kegyelmesek is. Nem sokan hagytak volna élni. Néha az egyetlen, amit szeretnék, hogy véget vethessek a tönkrement életemnek, de soha nincs hozzá bátorságom, hogy meg is tegyem.

A férfi hangjában a szomorúság és a teljes vereség elég volt, hogy a legkeményebb szív is megsajnálja.

Ron kényelmetlenül mocorgott a székén, mert nem tudta, hogy kezelje a pillanatot. Perselus kortyolt egyet a teájából.

- Ha nem tudod megölni magad, lehet azért van, mert még mindig van valami célod az élők között.

Remus megilletődve felhúzta szemöldökét, s egy apró mosoly húzódott az arcán.

- Nem gondoltam volna, hogy hiszel a sorsban.

- Ez azért van, mert nem hiszek. Csak azt mondtam, amit az anyám mondana, ha ő lenne itt helyettem.

Csendesen, egyetlen további szó nélkül, Perselus felállt az asztaltól és elhagyta a házikót, talán, hogy egyedül legyen.

- Perselus érdekes ember. Érzem, hogy nem olyan démonjai vannak, mint nekem - mondta Remus.

Ron ránézett Perselus megüresedett székére, majd megrántotta a vállát.

- Senki nem kedveli a faluban. Mindenki azt mondja, hogy szívtelen. Egyedül él a falu szélén, és nincsenek barátai. Én a király szolgája vagyok, a lovagok kapitánya. Általában túl elfoglalt vagyok az edzésekkel, és az embereimmel, hogy ismerjem a faluban történteket, de tudom, hogy a férfiak a faluban még mindig úgy kötekednek vele, mint mikor gyerek volt.

- És mi van az anyjával? Úgy látszik, törődik vele.

- Halott. Gyakorlatilag egy remete. Mindenki meglepődött, mikor kihúzta a kardot a kőből.

- Áh! Ezért választották őt ki, hogy megmentse a herceget?- kérdezte Remus.

Ron megevett még egy lángost, majd elmesélte a teljes történetet. Remus figyelmesen hallgatta. Gyakorlatilag éhezett mindenfajta emberi kapcsolatra a sok évi egyedüllét után.

XxX

Elhatározták, hogy az éjszakát még a házikóban töltik, mivel Sal még mindig pihentette a lábát, és egyikük sem szeretett volna hosszú utat megtenni a sötét éjszakában az erdőn át. A nap pihentető volt. Ron és Remus rájöttek, hogy mindketten szeretnek sakkozni. Ron, aki azt állította, hogy még soha nem kapott ki, gyönyörűen veszített háromszor egymás után. Végül megnyerte a játékot, s ezután még legalább tíz kört lejátszottak. Perselus az együtt érző szavai után elillant. Magához vett egy táskát, és elment az erdőbe bájital hozzávalókat keresni. Mikor visszaért aznap este a házikóhoz, Remus meleg vacsorával várta és meleg szalmaággyal a tűz mellett. Ron már mélyen aludt.

Remus szó nélkül adott Perselusnak egy bögre teát és kimentek a kis teraszra. Hosszú ideig mindketten a csillagokat nézték, s az egyetlen hang a körülöttük lévő erdőből jött.

- Szoktam a csillagokkal beszélni. Jó társak. Tudom, hogy butaság, de szeretem azt gondolni róluk, hogy szellemek, eltévedt lelkek, akiknek még nem sikerült maguk mögött hagyniuk a földet.

- Igen, ez butaság – válaszolt Perselus, de nem volt rosszindulat a hangjában.

Remus gyengéden rámosolygott.

- Azt hiszem, a társad valamit tervez ellened.

- Tudom – válaszolt Perselus.

Tekintete elveszett a csillagos éjszakában.

- Nem hiszem, hogy a saját terve, de biztos vagyok benne, hogy véghez fogja vinni, bármilyen érzelmei is legyenek. Egy ember, aki annyira hűséges egy másikhoz, hogy élő fegyverré válik; azért veszélyes, mert tud gondolkodni, de nem a saját érdekében.

Perselus csendben maradt.

- Ron elmesélte az utatokat, és hogy te voltál a kiválasztott. Elég furcsa, de valahogy van értelme. Egy valamit kivéve.

- Mi zavart össze?- kérdezte Perselus, úgy, mintha már milliószor hallotta volna ezt a beszélgetést.

- Miért csinálod? Ha nem szeretnéd elvenni a herceget, és nem szeretnél híres lenni a falubeliek között, miért teszed magad ki ennek?

A csend hosszú ideig tartott. Perselus végül gyengéden letette teáscsészéjét.

- Egész életemben gyáva voltam. Azt hiszed, tudod milyen gyávának lenni, de igazából nem tudhatod. Itt élsz, ebben az erdőben, s minden emberi kapcsolatot elutasítasz, miközben ez az egyedüli, amit szeretnél. A legnagyobb félelmed nem a halál, vagy az, hogy megsebesíthetsz valakit. Attól félsz, hogy ebben a helyzetben egész életedben egyedül fogsz élni. Azt hiszed, hogy egyedül fogsz meghalni, miközben senki még csak észre sem veszi, és senki nem fog emlékezni rád. Ez pedig megrémít. De itt vagy – Perselus egy aprót intett a körülöttük levő természet felé. -, és minden nap szembeállsz a legnagyobb félelmeddel. És az, hogy nem tértél vissza az emberek közé, azt mutatja, hogy nagyon bátor vagy, és önfeláldozó.

Remus el volt bűvölve. Nagyot nyelt, s azt kívánta, bárcsak eltörölhetne egy keveset, új barátjának fájdalmából.

- Én viszont… Egész életemben gyáva voltam. És nem szeretnék így meghalni. Ezért vagyok itt, vérfarkas.

Nehéz csend telepedett le közéjük, s Remus félt megtörni. Végül kigondolt valamit.

- Biztosan nem egy jó kis fenék miatt vagy itt? Ron említette, hogy a herceg elég vonzó…

- Úgy fogok tenni, mintha nem hallottam volna, hogy azt mondod, jó kis fenék, hogy tovább is tisztelhessem a személyedet.

- Rendben. Tedd azt. Játékrontó.

Remus csintalan mosolya, meglepetésére egy apró, szórakozott vigyort csalt az arcára.

A két férfi hamarosan ágyba bújt, s mindkettőnek a lelke könnyebb volt egy kicsivel.

XxX

A következő reggel a férfiak jókedvűen és kipihenten ébredtek. Remus jobban nézett ki, mint évekkel ezelőtt. Perselus pedig, bár még mindig morgott, mégsem annyira, mint általában. Igazából még rá is vigyorgott Ronra reggeli közben, s megdicsérte Remust a főztjéért.

Sajnos azonban, eljött az idő, hogy Ron és Perselus tovább menjenek. Míg Ron elkészítette az állatokat, Remus behúzta Perselust a házikóba, s egy kis csomagot nyomott a kezébe.

- Mi…? – kérdezte Perselus zavarodottan.

- Nyisd ki. Ajándék.

Perselus óvatosan félrehúzta a rongyot, és felhúzta a szemöldökét, mikor meglátta mi van benne.

- Karmok? – kérdezte még zavarodottabban.

Remus elmosolyodott, s Perselus kezére csúsztatta az egyik bőrkesztyűt. Azok erősek voltak, s védelmet nyújtottak, ahogy a karjára tapadtak. A bőrbe, pont az öklén nagy, csillogóan fehér karmok voltak beletéve.

- Nem karmok. Fogak. Vérfarkas fogak, hogy pontosabb legyek. A legendák azt mondják, hogy a vérfarkas karom és fog az egyetlen, ami meg tud sebesíteni egy sárkányt, vagy ami olyan sebeket okoz egy vámpíron, ami nem gyógyul be. Biztos vagyok benne, hogy az utadon mindkettővel találkozni fogsz, úgyhogy ez segítségedre lehet.

Perselus egy pillanatra meglepődött, mert még soha nem adott neki senki ajándékot, de hamar magához tért.

- Köszönöm.

Mindketten furcsán álltak, mivel nem tudták, hogy mit mondjanak.

- Ö… Tudod, ha már úgyis átváltoztál ebben a hónapban… ha szeretnél…

- Imádnék!

Perselus felhorkantott, majd megforgatta a szemeit.

- Akkor siess. Pakolj össze egy táskát, ami kitart néhány napig. Legalább ennyit fog tartani, míg elhagyjuk ezt az erdőt.

Mivel Remus még mindig elég gyenge volt, Perselus felajánlotta neki a szamarát.

- A séta jót fog nekem tenni, Jobb formában kell lennem, ha meg kell küzdenem azzal a bolond sárkánnyal – magyarázta.

Ron csendesen megvonta a vállát, ahogy sokszor csinálta, s lassan lépegetni kezdett, hogy Perselus és Remus ne maradjanak túlságosan le mögötte. Gondtalannak és ráérősnek látszott. Ha viszont Ron azt gondolta volna, hogy már találkoztak az erdő legfélelmetesebb lakójával, akkor hamarosan nagy meglepetésben lesz része.