Harry csipásan a sötétségbe bámult, remélve, hogy megpillanthatja a beszélőt. Valaki volt… vagy valami… nagyon nagy. Gyorsan kiegyenesedett. Egy pincében lógott, egy vészjósló hangot hallott és semmit nem látott a homályos sötétségben.

- Öh…- nyögte válaszként.

A valami megmozdult. Harry szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez.

- Remélem, hogy nem kell bemutatkoznom.

Harry gyorsan magához tért, s rángatni kezdte az őt fellógató láncokat.

- Te vagy Voldemort, a sárkány. Nem félek tőled. Apám meg fogja találni a Kiválasztottat, te pedig az ő kezei által fogsz meghalni. Megírta a jóslat.

A sárkány felkuncogott, s áporodott lélegzete hullámokként csapott át Harryn.

- Vicces. Senki nem szólt neked a jóslat kétértelműségéről? Naiv vagy, fiú. Semmit nem tudsz!

A sárkány előjött a sötétségből, s Harry nem tudta elrejteni a félelmét.

Már kiskorában hallotta a prófécia történetét. Mindig is tudta, hogy a sárkány el fogja rabolni, mikor eljön az idő. Azt is tudta, hogy az igazi szerelme meg fogja menteni. Harry úgy hitt ebben, mint abban, hogy az ég kék és a fű zöld. Hitt a sorsban, a boldog végekben és a szerelemben, első látásra.

De egyik része soha nem gondolta át, hogy mennyire félelmetes is lesz.

Távol az ismerős környezetétől, egy pokoli pincébe zárva, és megláncolva egy masszív húsevő előtt. Mindig is azt gondolta, hogy a megmentője odaér hozzá, még mielőtt túl sokat kell szenvednie. Most először, ezelőtt a szörnyű vadállat előtt, Harrynek az jutott eszébe, hogy lehet, soha nem fogják megmenteni.

- Ha megölöm a Kiválasztottat, én leszek a legjobb! Le fogom nyelni a világot egy darabban! Lávafolyamok és tűz óceánok fognak a számból áradni! Senki nem fogja túlélni rajtam, s a sötétség teremtményein kívül. Így lesz, ha a Kiválasztottad nem jár sikerrel. Ez nem egy tündérmese. A boldog vég nincs garantálva.

Harry mélyet lélegzett, s megpróbálta megnyugtatni magát.

- Miért? Miért akarsz mindenkit megölni? Elpusztítani a világot, ami tele van széppel és békével?

A sárkány, aki immár teljesen látszott; forró dühvel felállt, majd alig néhány centire Harry fejétől a falba csapta a karmos mancsát.

- Szépség? Béke? Mire jó az, ha soha nem lehet a tied? Csapdába estem. Egy rab vagyok ebben a pokoli hegyben. Itt nincs nap. Nincs szépség. Csak fájdalom van és kín! A te fajtád zárt be ide! Azért, mert szörnyeteg voltam. Mert ronda voltam. A te fajtád egy szeplőtlen világot akart. Minden sötét teremtményt összegyűjtöttek, s itt hagytak minket rohadni, hogy elfelejtsék, hogy a gonosz valaha is létezett. De nem működött. A világosság és a sötétség két fél. Te egész életedben békét és jóságot ismertél. Hamarosan, ha eleget élsz, látsz majd egy világot, ami végtelenül sötét lesz, tele halállal. Ugyanannak az érmének a két oldala. A sötétség növekszik. A szabadulásom ideje hamarosan itt van!

A kétség, hogy a világ túléli ezt, egyre nagyobb lett. (Inkább: Egyre jobban kételkedett abban, hogy a világ ezt túlélheti.)

Mégis… Az előtte levő teremtményt látva Harry kezdett együtt érezni vele. Igen, ronda volt. Rettentően. A teste a legrosszabb helyeken dudorodott és bűzlött. A szája tele volt sárgászöld fogakkal. Egyik szeme betegesen sárga volt. A másik égővörös. A legzavaróbb azonban az volt, hogy Voldemortnak néhány helyen emberi testrésze volt. Pont a szeme alatt volt egy kevéske emberi bőr, groteszkül kisimulva. Egy deformálódott karja volt, ami használhatatlan volt a karmos mancsa miatt.

- Neked… Emberi részeid vannak - mondta Harry gyengén.

A szörny még egyszer elmozdult, s megmutatta, hogy a gerince is néhány helyen emberi. Groteszkül állt ki a hátából.

- Nem voltam mindig ilyen. Valamikor ember voltam. Mikor ez a háború még új volt, évezredekkel ezelőtt, varázsló voltam. A világ akkor egészen más volt. A sötétség teremtményei ellepték a helyet. A varázslók hősök voltak. A világosság jelzőfényei. Akkoriban csak akkor használhatták a varázslatokat, ha jó céljuk volt vele. De én más voltam. Sötét voltam és morbid. A gyerekkorom nem volt kellemes. Kiközösítettek. Utáltak. A varázslataim sötétté váltak. Valamivé, amit a világ nem ismert és nem látott. Miközben az utálatom az emberek iránt nőtt, a dühöm olthatatlanná vált, az erőm is növekedett. Hamarosan senki sem volt, aki kiállt volna ellenem. Az egyensúly megbomlott. Az sötét erőm beborította a birodalmat. Mindent megfertőzött. Megvolt a bosszúm azokon, akik megkínoztak -

Voldemort szünetet tartott. A hangja távolinak, s a vörös szemei homályosnak tűntek.

- Aztán változni kezdtem. Eleinte lassú volt. Megállíthattam volna. De még mindig fájdalmaim voltak. Nem tudtam megállni. Minden pusztító varázslattal még nagyobb szörnyeteggé váltam. Elindultam volna, hogy elfoglaljam a világot, ha nem zártak volna el ide, ebbe az átkozott hegybe. Így vártam. A világ magához tért, én pedig csak egy emlék maradtam. Egy történet, amivel a rosszalkodó gyerekeket ijesztgették. Évszázadokig dühöngtem. Nem tudtam, hogy miért átkoztak meg. Egyedül voltam, halhatatlan, csapdába esve ebbe a sötét hegybe az örökkévalóságig. De még mindig erős voltam. A varázserőm új életet adott a félreismert teremtményeknek, akiket velem együtt bezártak. Szörnyek, akik átváltoztak, akiket megátkoztak, akik előtte ártatlanok voltak, részemmé váltak, a sötétségemmé. Aztán ott voltak azok, akik már gonoszak voltak. Ők átalakították a hegyet egy erőddé. Bár nem léphetek túl a kapun, a teremtményeim megtehették. A hegy aljáig vándoroltak, ahol embereket találtak. Emberekre, akiket vonzott a létem sötétsége. Néhányan túl sokáig maradtak a hegyen, s ők is szörnyekké váltak, mint a többiek. Sokan öngyilkosok lettek. Néhányan visszatértek a társadalomba, hogy elvégezzék a munkám. Ők voltak azok, akik elhoztak az otthonodból.

Harry nem tudta, mit mondjon. Mindez túl sok volt. Ha arra gondolt, hogy mindezt meg lehetett volna előzni, csak azzal, ha egyetlen ember kedves lett volna Voldemorttal… Harry szíve fájni kezdett. Dühös lett az emberek kegyetlensége miatt.

- A szíved megesett rajtam. Látom a szemeidben. Ne engedd. Gonosz vagyok. Élvezni fogom, hogy halálra kínozzalak, miután megöltem a Kiválasztottat. El sem tudod képzelni, mekkora élvezet lesz elpusztítani a jóságodat. Gyűlöllek téged, és mindazt, amiben hiszel. Miután halott leszel, nem lesz többé igazi tisztaság a világon. Te vagy az utolsó ártatlan. Az utolsó hívő. Veled együtt minden ember meg fog halni.

Harry lehajtotta fejét.

- Felnyitottam a szemed. Az igazság, amit elrejtettek előled, most nyilvánosságra került. Milyen érzés tudni, hogy te vagy az egyedüli, akit nem kísértett még meg a gonosz? Az egyedüli, akit nem vezérelnek sötét célok?

Harry az anyjára gondolt. A szép édesanyjára, a puha vörös hajával, s csillogó zöld szemeivel.

- Ez nem igaz! Az emberek ártatlanok és jók! Léteznek!

Egy gonosz vigyor jelent meg Voldemort arcán.

- Nevezz meg egyet.

- Az anyám! Ő kedves. Még nálam is kedvesebb.

- Lássuk csak…

Voldemort becsukta a szemeit, s úgy tűnt, transzba esett.

- Áh… majdnem. De nem egészen. Nem szereti az apádat. Vannak pillanatok, pillanatok, amikről senkinek sem beszél, olyanok, amikor azt kívánja, hogy soha meg ne született volna… s hogy te egy másik férfitől születtél volna. Az esküvője napján megfogadta, hogy mindörökké szeretni fogja. Nem tartotta meg a fogadalmát, így az egész házassága hazugság.

Harry meg akarta védeni az anyját, de valahogy tudta, hogy Voldemort szavai igazak. Az anyja szemei csak neki csillogtak. Az apjának soha.

- És mi van az apámmal? Lehet, hogy az anyám nem szereti – vallotta be nehezen -, de ő egy jó ember.

- James Potter? Ne nevettess. Legutóbb azt mondta a kapitányának, hogy, ha a Kiválasztott legyőz engem, szúrja hátba, mielőtt elvehet téged. Nem ez az első, mikor elrendelt egy gyilkosságot.

Harry csendben maradt, majd összezavarodottan megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az emberekben van sötétség, de nem engedik, hogy az vezesse őket. Lehet, hogy nem tökéletesek, de jók.

- Ez igaz. De a sötétség ott van. Egy apró mag óriási fává nőhet. A lelkükben levő sötétség az, amiből élek. Ez az ami halhatatlanná tesz. Mindenkihez hozzá vagyok kötve, aki ezen a világon van. Azokban a napokban, amikor bezártak, a dolgok tisztábbak voltak. Voltak hősök, akik jók voltak, tiszták. Te vagy az utolsó. A világ most már szürke árnyalatokból áll, de én nem voltam olyan. Ha egy aprócska sötétséget is találhatnék mindegyik élőlényben, ami ezen a hegyen túl él, semmi nem választhatna el többé tőlük. Szabad lehetnék. A kapunak nem lenne hatalma fölöttem. De ez nem így van. Te vagy az, akit nem tudok elérni. Az, akinek nincs sötétség a lelkében.

- És mi van a gyerekekkel? Nem mondhatod azt, hogy nem maradt több ártatlan gyerek.

- Áh! Jó kérdés. Engedd meg, hogy elmondjam miben is áll az erőm. Meg fogod érteni, mert hiszel a sorsban. Mivel mindenkinek megvan a sorsa, nem létezik szabad akarat. Az erőm megengedi, hogy úgy mozogjak az időben, mint a vízben. Beleláthatok egy gyerek jövőjébe,

és elmondhatom, hogy egy sincs, aki nem fog a jövőben gonosszá válni. Elég kedvezőtlen gondolat, nem gondolod?

- Ezt nem értem! Ha látsz a jövőbe, akkor… tudnod kellene, hogy ez hogy fog végződni, nem?

- Nem vagyok isten. Belenézhetek egy gyerek lelkébe, és elmondhatom, hogy meg fogja a sötétség szállni a jövőben. De nem mondhatom meg, milyen fajta sötétség. Nem mondhatom el, hogy mikor kerül oda, és azt sem, hogy hogyan. A jövőbelátás nem pontos. Nem ismerek dátumokat. Szóval, bár láthatom, hogy egy gyerek romlott lesz, azt nem, hogy mitől. Szabaddá válok, és minden élőnek a része lesz, vagy meghalok és a sötétség úgy marad, ahogy volt? Nincs mindenre válaszom. Azt sem mondhatom meg, hogy a jövőben lesz-e még olyan teremtés, mint te. Az egyedüli, amit tudok ebben a pillanatban, az az, hogy nincs több teljesen tiszta lélek, vagy aki teljesen tiszta marad a világon, rajtad kívül. Te vagy az utolsó tagja egy kihalóban levő fajnak.

- Ö… Szóval, ha én vagyok az egyedüli, akit fogva tartasz, miért nem ölsz meg?

Miután kimondta, Harry rájött, hogy talán nem volt a legbölcsebb gondolat.

- Mert a jóslat világosan megmondta. Vagy a Kiválasztott megment téged, és megöl engem, vagy én megölöm a Kiválasztottat, és az enyém lesz a világ. Ha megöllek, mielőtt a Kiválasztottat, az a jóslatnak és a sorsnak mond ellent. Én pedig hiszek a sorsban, pont annyira, mint te, ha nem még jobban.

- Még mindig sajnállak. Segítenék neked, ha lenne módom rá.

- Hát persze. Ha nem segítenél, nem te lennél az utolsó tiszta lélek.

- Mit tudsz a Kiválasztottról? A… szerelmemről? - kérdezte hezitálva.

Voldemort annyi ideig csendben maradt, hogy Harry azt gondolta, nem fog választ kapni a kérdésére.

- Mindent tudok róla, amit csak tudni lehet. Jobban ismerem, mint ő magát. Megkínzott lélek. Igazából, magamra emlékeztet, mikor annyi idős voltam, mint ő. A sötétsége lesz a veszte. Már majdnem a teljes lelkét elvette. Garantálom, fiatal herceg, hogy nem az a fényes lovag, akit elképzelsz - mosolygott Voldemort annyira, amennyire a szája engedte.

Harry megvonta a vállát.

- Nem számít, hogy néz ki. Eljön utánam, és mikor meglátjuk egymást, még akkor is, ha az egy másodperc lesz, mindketten tudni fogjuk, milyen a szerelem. És ez az, amit te nem érthetsz meg. Ez lesz a fegyvere.

A csend elnyúlt, s mindketten csak bámultak. Végül Voldemort visszalépett a sötétségbe, s mikor Harry azt hitte, hogy egyedül maradt, egy halk suttogás visszhangzott gyengéden a kamrában.

- Meglátjuk…