A kis csapat elég békésen cammogott a tarka délutáni napsütésben. Ron beleegyezett, hogy előre lovagoljon, olyan csendben, mint a hold. Perselus Remus mellett sétált, aki Sal-on lovagolt, s elveszlődött(ilyen szó nincs: vagy elveszett, eltéved, elgondolkodott) gondolataiban.

Remus a lemenő napra pillantott.

- Le fogunk táborozni az éjszakára, vagy tovább megyünk?- érdeklődött.

Ron megállította a lovát, s az előttük levő erdei útra nézett.

- Túl sok időt vesztegettünk. Tovább kell mennünk – mondta határozottan.

Jól látható volt, hogy aggódik Harryért. Perselus felsóhajtott. A lábai fájtak, s letáborozni az éjszakára mennyei ötletnek tűnt. Ennek ellenére Ron hajthatatlan maradt.

- Továbbmegyünk. Hajnalban megpihenünk - döntötte el Perselus, s folytatták útjukat.

Ron erőset rántott a zabolán (zablán nem zabolán), mikor egy nyíl pont az orra előtt suhant el, s belevájódott(inkább: belevágódott v. belefúródott) egy közeli fába.

- Köszöntelek, utastársak! Legyetek kedvesek, és szálljatok le a lovakról, majd dobjátok a lábatok elé a pénzeszsákokat. Ha lennétek annyira kedvesek, hogy siettek egy picit, nagyon hálásak lennénk - kiáltotta egy hang a körülöttük levő erdőből.

- Ki van ott? Mondd a neved! – kiáltott vissza Ron bátran.

Előhúzta kardját, s a hang irányába fordította a lovát.

- Rossz irányba fordultál. Itt vagyok.

Ron ismét megfordította a lovát, s meglendítette kardját, majdnem levágva Perselus fejét.

- Elég a játékból! Mutasd magad, te kisszerű tolvaj!

- Igazából hazudtam. Igazad volt az előbb.

Ron arca majdnem olyan vörössé vált, mint a haja. Megint megfordult, s ezúttal Perselusnak tényleg el kellett hajolnia előle.

- Hé! Ez Roncika! - kiáltotta egy hang izgatottan.

Ron szemei kitágultak a borzalomtól. Ez kissé ellentmondott az arcán levő dühnek.

- Fred? George? – kérdezte hezitálva, s leengedte kardját.

A bokrok szétnyíltak, mintha láthatatlan kötők(kötelek) húzták szét volna őket, s két egyforma vöröshajú jelent meg a tisztáson. Ron rögtön leugrott a lováról, s megölelte a magas ikreket, megütögette a hátukat, és fülig érő mosolyt küldött feléjük. Aztán hirtelen komollyá vált az arca.

- Anya meg fog ölni, ha megtudja, hogy az erdőben kiraboljátok az embereket!

Remus és Perselus zavarodott pillantást váltottak, mielőtt Perselus megköszörülte volna a torkát. Azon volt, hogy megkérdezze, kik ezek, mikor az előbbi virágzó hang tulajdonosa feltárta magát, egy kis csoport íjakkal és nyilakkal fegyverkezett férfivel együtt. Körbevették őket.

A vezetőjük egy fekete lovon ült, aminek egy nagy fehér pötty volt a horpaszán. Remus megfordult, s az idegen centiméterekre állt az arcától. Meglepetésében, a vérfarkas ugrott egyet a nyeregben, és majdnem leesett. A titokzatos csavargó elkapta a vállát, s megállította. Egy könnyed mosoly jelent meg a jóképű arcán.

- Annak ellenére, hogy milyen kapcsolatotok van az embereimmel, épp engedély nélkül jártok át a Fekete Erdőn, ami rólam volt elnevezve, a legendás, a híres, a hírhedt, a feltűnően jóképű Tolvajok Királyáról, Sirius Blackről… mit is akartam mondani? Oh, igen. Engedély nélkül jártok át, s most vagy meghaltok, vagy feladjátok a feneketeket.

Hogy bemutassa, mire gondol, belecsípett Remus hátsójába, majd a csapat elé lépett. Levette a nevetségesen nagy, tollakkal borított kalapját a fejéről, s meghajolt a nyergében Remus előtt, aki (Perselus felháborodására) úgy elpirult, mint egy hajadon, s akinek egyik keze még mindig a sérült fenekét masszírozta.

Perselus, idegesen a látvány miatt, és amiatt, hogy félbeszakították, gúnyosan elmosolyodott.

- Soha nem hallottam rólad.

- Lehetetlen. Mindenki hallott rólam.

- Mondom, hogy én nem - válaszolt Perselus.

- Badarság. Épp most mondtam el, így, ha csak nem voltál figyelmetlen, hallottál rólam. Elég faragatlanság, hogy nem figyeltél.

- Sirius, nem lophatunk tőlük. Ez itt a testvérünk, Ron.

Perselus felhúzta a szemöldökét.

- A lovagok kapitánya közönséges tolvajokkal érintkezik? Milyen… meglepő.

Ron felborzolta magát, mint akit megsértettek.

- Az ő társaságuk jobb, mint a magáé!

- Fiúk, fiúk… Játsszatok szépen. Fred, George, elfelejtettétek a Tolvajok Törvénykönyvét? Abban le van írva pontosan, hogy kit lehet meglopni - mondta Sirius fenyegetően.

Fred és George kérdő pillantást váltottak egymással, majd Siriusszal

- Milyen törvénykönyv?- kérdezték egyszerre.

Sirius megvonta a vállát.

- Ö… Még nincs ilyen. De tervezem a megírását. Ennek ellenére, ha lenne törvénykönyv, abban meglenne, hogy bárki legyen is a személy, valami kell legyen nála. Mégis, mivel a jó kapitány a testvéred, gyengéd leszek, és csak… a barnahajút kérem, szolgámnak.

- Nem! Nem értünk egyet! - mondta Remus.

- Nem engedem meg, hogy elvedd, míg van élet a testemben! - mondta Ron, s a lovát védelmezően Remus elé vezette, majd előhúzta kardját.

Perselus elmélkedve megdörzsölte az állát.

- Ha információt tudtok szolgáltatni nekem Voldemortról, és egy lovat adtok, a tiétek.

- Te… te… áruló! - vádolta Remus, s mérgesen karba tette kezét.

Sirius szemei felcsillantak, s elmosolyodott.

- Megbeszéltük!

- Előtte meg fogod ízlelni a pengémet! - figyelmeztette Ron megint, s leugrott lovából egy harcos pózt felvéve. Sirius megcsillantott még egy mosolyt, s ő is leugrott. Előhúzott egy egyszerű pengét az övéből, s hétköznapian(inkább: egyszerűen a hétköznapi nem illik ide) megállt Ron előtt.

A csapat egy kört formázott körülöttük, s hangosan ünnepelték Siriust.

- Ki vagyok én, hogy elutasítsak egy kihívást? Ennek ellenére figyelmeztetlek, Roncika, hogy még soha nem győztek le.

- Akkor készülj, mert veszíteni fogsz!

Ron Siriusra rontott, aki nyugodtan hátralépett, s elővett egy közepes méretű követ. Halálos pontossággal találta el Ron homlokát. Ron megtorpant, oldalra döntötte fejét meglepetésében, majd a földre rogyott.

- Csaltál! – kiáltott Remus, még mindig ellenségesen gondolva arra, hogy szolga lesz.

Sirius megsértődött. Nyugodtan Ron elesett testéhez lépett.

- Hogy csalhattam volna, mikor nem voltak szabályok?

Remus válaszra nyitotta a száját, majd becsukta, s egyetértően bólintott.

- Igazad van, csavargó.

- Örülök, hogy egyetértesz, kicsim.

- Nem vagyok a kicsid - válaszolt Remus kihívóan.

- Addig nem, míg nem mondotok el valamit a gonosz sárkányról, Voldemortról.

Sirius bólintott, s az embereihez fordult.

- Leszállni, és letáborozni – parancsolta.

Fred és George arrébb cipelte Ront, egyáltalán nem aggódva eszméletlensége miatt.

A tolvajok villámgyorsasággal(vagy villámgyorsan vagy olyan gyorsan mint a villám vagy egy villám gyorsaságával) dolgoztak, s elég hamar összehoztak egy tábortüzet, mely köré fahasábokat vittek. Egy zsákmánnyal teli szekeret is a tűz mellé húztak. A lovakat kikötötték és megitatták. Sirius egy fahasáb felé intett, Perselus pedig leült.

Remus, aki még mindig mérges volt, elment megvizsgálni Ront.

- Voldemort az Öngyilkos Hegyen lakik. Azt nem tudom elmondani, hogy hol van. A legenda szerint csak akkor találhatod meg, ha ki akarod nyírni magad. A sárkány olyan kincset véd, amit el sem tudsz képzelni. Kerestem egy ideig, de még a térképem sem akarja megmutatni. Azt hiszem, nem szeretném azt a bajt, amit magával hozna. Ennyit tudok elmondani.

Remus visszatért, kissé ingerülten.

- Remélem, boldog vagy. Ronnak akkora kakasa lesz, mint az öklöm.

A Tolvajok Királya ijedten nézett a mérges vérfarkasra.

- Hát, kitartok az ajánlatom mellett. Az információd titokzatos, de ezt nem tudtam. Megtarthatod a vérfarkast - mosolygott Perselus, s Sirius arcát figyelte.

Azt várta, hogy a tolvaj visszahőköl, de az csak elmosolyodott.

- Áh, szóval az enyémhez hasonló átoktól szenvedsz, kicsim? – kérdezte Sirius, miközben Remust arra bátorította, hogy leüljön a tűz mellé.

Remus kissé hezitálva le is ült, s szemeiben remény csillogott.

- Te is vérfarkas vagy? – kérdezte gyengéden.

- Nem, nem egészen, de minden teliholdkor átváltozom. Nagyon régen egy kártyajátékot játszottam egy vén satrafával egy kocsmában. Véletlenül egyik az ászaim közül, amit az ingujjamba tartottam kiesett, s a vén satrafa nem volt megelégedve. Kiderült, hogy boszorkány. Kikergetett a városból, s csaló kutyának nevezett. Nem igazán érdekelt, de a következő teliholdkor kutyává változtam. Elég fájdalmas… de része a leckének, azt hiszem.

Perselus belehorkantott a sörös poharába, jót szórakozva a találó büntetésen. Aztán a pohár fölött Remusra vigyorgott.

- Na látod. Találtam neked egy társat, s ő is segíteni fog az utamon.

Remus ellenkezni próbált, de Siriust lábra állította izgalmában, hogy van egy szolgája.

- Fel kell hizlaljalak, s valamit tenni kellene a sörényeddel is, de ennek ellenére tökéletes vagy!

Meglepve Remust, Sirius lehajolt, s megcsókolta. Remus rögtön elgyengült, s térde összecsuklott.

- Hmmm… és előnyére nem is csókol rosszul! - gúnyolódtak Sirius emberei, zsivajt csapva, mire Remus skarlátvörössé vált.

Mérgesen a kislányos viselkedése miatt, Remus meglepő erővel ellökte magától Siriust, és bemasírozott az erdőbe.

- Semmilyen embernek nem vagyok a szolgája, Sirius Black!

Mikor hallótávolságon kívülre ért, Sirius Perselushoz hajolt, s boldogan megpaskolta a vállát.

- Ha nem lenne ilyen szép kis feneke, nem engedném, hogy hátat fordítson nekem. Hát ez van… Hamarosan ki fogom képezni.

Perselus megforgatta a szemeit, s elhúzódott a szilaj tolvajtól.

- Jó, hát én most visszahúzódok. Ne engedd, hogy a vérfarkas elveszlődjön (nincs ilyen szó: elvesszen v. eltévedjen).

Sirius felkapott még egy sörös korsót, s elindult a vérfarkas után. Egy kis tavacska partján találta meg. Szó nélkül odanyújtotta a korsót.

- Na, kicsim… ne legyél mérges. Csak egy kis csók volt. Nem tudtam ellenállni. Miért nem mondod el, hogy hogyan kötöttél ki a jó kapitány és a zsíros barátja mellett?

Sirius megpaskolta maga mellett a földet, s a legjobb kölyökkutya pillantását villantotta rá. Remus megenyhült, s elvette a korsót, majd megadóan leült.

- Még mindig mérges vagyok rád, de azt hiszem ennek ellenére elmondom. Az egész akkor kezdődött, mikor Perselus kihúzta Griffendél kardját a kőből…