Perselus érezni kezdte, hogy fárad a karja, s a teste ellenkezik. Egy újabb férfi jelent meg, s hátrahúzta, majd az utcára repítette. Perselus erősen összeszorította szemeit, hogy ne lássa az ütést…
- Draco, te idióta! Megszégyenítettél! Tűnj a szemem elől!
Draco megmentője egy hosszú sétapálcával döfködte a fiatal férfit, míg az fel nem állt.
- És az isten szerelmére, vedd vissza a maszkodat, te idióta kölyök!
Draco elbicegett, majd elkapott egy közeli lovat, s eltűnt a káoszban.
Perselus becsukta a szemeit, s megpróbált erőt gyűjteni, hogy felálljon. Lassan feltérdelt, majd lábra állt. Rondán nézett a Halálfalóra, aki megmentette Dracót. Annak ellenére, hogy a férfi teljes öltözetben volt, egy hosszú, szőke lófarok a jobb vállára esett. Szóval Draco rokona.
Perselus nem tudta, hogy a szőke miért nem támadta még meg, de nem volt szándékában meghívót küldeni neki. Csattintott a korbáccsal, de lassan és ügyetlenül. A Halálfaló felemelte a sétapálcáját, s a korbács a köré tekeredett. Gonosz mosollyal a földre húzta Perselust. Levette a sétapálca tetejét, és előhúzott egy vékony varázspálcát. Felemelte, s egy ronda átkot kezdett el motyogni, de a földre taszították.
Először Perselus azt hitte, hogy Ron mentette meg. Aztán egy újabb ház lángolt fel, s a megmentőjét megvilágította. Weasley volt, de nem Ron. Perselus megköszönte a szerencsecsillagainak, hogy az informátora még nem halott, ahogy Draco mondta. A vörös hajú birkózni kezdett a magasabb szőkével, majd a szőke felemelte a pálcáját, s egy zöldfényű sugarat lőtt a levegőbe. Egy szörnyű koponya jelent meg, aminek a szájából egy kígyószerű sárkány csúszott elő, úgy, mint egy groteszk tűzijáték.
Ugyanilyen titokzatosan a szőke egy hangos csattanás kíséretében eltűnt. Perselus felismerte a trükköt. Ugyanaz volt, mint amit Albus Dumbledore használt a dramatikus felbukkanásaira.
A jel valamit jelenthetett, mert pánikszerűen lovak kezdek el rohanni, aztán mindent halálos csönd borított be.
XxX
Remus ahhoz képest, hogy nem gyakorolt túl sokat a házi készítésű íjjal, kiválóan harcolt. Legalább két taláros gonosztevőt megölt, és még egyszer sem sebesült meg. Remusnak be kellett vallania, hogy ez nem így lett volna, ha Sirius nem maradt volna mellette, és nem nyírt volna ki mindenkit, aki a közelébe került.
Remus látta, hogy a tolvaj meg van sebesülve. Lehet, hogy halálosan, de ennek ellenére tovább harcolt, mintha nem is érezte volna, mintha a világ minden energiája benne lett volna. Még gyors bíztatásokat is mondott harc közben, s egyfolytában figyelte a szeme sarkából, hogy biztos legyen benne, senki nem ólálkodik körülötte. Remus meg volt hatódva. Az hogy Sirius őt védte, a szívébe aggodalmat, és még valamit csalt… valamit, amit még nem akart bevallani.
A harc a végéhez közeledett. Remus látta, hogy a taláros alakok többsége eltűnik. Ennek ellenére, még messze voltak a biztonságtól. Sirius a falnak lökte, saját testével védve az övét, mikor egy karddal támadtak rájuk. Belevágott Sirius tunikájába, s a tollas kalapját a földre verte. Egy víztócsában kötött ki.
- A súlyos sértésért, ami a kalapomat érte – nyúlt hátra Sirius, kikapva Remus kezéből az íjat és a nyilat. -, figyelmeztetésként át fogok lőni a fejeden.
A férfi kardja a hátuk mögött összeütközött a kővel, alig néhány centire Remus fülétől, s aztán ugyanúgy leesett, mint a férfi, akinek egy nyílvessző állt ki a nyakából.
- Itt van, szerelmem – mondta Sirius mosolyogva, s visszaadta a nyilat, majd felkapta az elesett férfi kardját.
Egy újabb támadó jelent meg, mintha céltábla lett volna a homlokukra festve. Sirius megvágta, miután azzal idegesítette, hogy „sárga hasú, rothadt hal kölykének” nevezte, és még néhány ilyen színes névvel illette. A sebei ellenére úgy látszott, hogy jól érzi magát.
Egy világos zöld fény jelent meg az égen, s a támadók rögtön visszavonultak. Remus várt néhány pillanatig, majd ellépett a faltól. Az utca üres volt, úgyhogy tovább merészkedett. Sirius mellé lépett, s reszkető kézzel megérintette az arcát. Egy pillanatig találkozott a tekintetük, s addig Sirius volt a teljes világ.
A tolvaj rámosolygott, s megcsókolta.
- Menj, keress egy biztonságos zugot. Utánanézek, hogy kell-e valakinek segítség.
- Én is segíthetek. Nem vagyok egy kényes hajadon, Sirius.
- Hát persze hogy nem, szerelmem, de könnyebb lenne a szívem ha tudnám, hogy biztonságban vagy. Most az egyszer, kérlek? – nézett rá úgy, mint egy kölyökkutya, s Remus nem tudott ellenállni neki. Még lopott egy csókot, majd elindult az utcán, olyan helyet keresve, ahol biztonságban várhat.
Innentől minden gyorsan történt. Hirtelen arccal előre a földre esett, s egy nehéz test került rá. Valami nedveset érzett a nyakán, valamit, ami félelmetesen hasonlított a vérre. Várta, hogy a halott súly, ami rajta van, elmozduljon, de csak egy gyenge nyögést hallott. Kimászott a test alól, s elborzadva látta, hogy Sirius az. A háta a jobb fülének aljától a bal csípőjéig volt keresztülvágva. A vágás mély volt. Mindenütt vér volt. Sirius kezdte elveszíteni eszméletét.
- Sirius! Sirius, ne merészelj elaludni! Ébren kell maradnod! – kérlelte Remus, s rázni kezdte Sirius vállát.
Egy cincogó nevetés zavarta meg. Felemelte a fejét, s ránézett a taláros férfire, akinek a kezében a véres kard állt.
- Jutalmat kapok azért, hogy megöltem. Az a célunk, hogy mindenkit, aki a Kiválasztottnak segít, kinyírjunk. Készülj, vérfarkas, mert te vagy a következő!
A támadó ismét felemelte a kardját, s arra készült, hogy Remusra ront. Állatias ösztönnel, Remus felkapta Sirius rövid pengéjét, s felemelt fővel találkozott a férfivel. Az első elérhető valamire célzott – a férfi karjára.
Talán az ütés erejétől, a levágott tag elrepült. A támadó hátraesett, s a véres részét szorította, sajnálatra-méltóan nyávogva. Egy másik taláros férfi jött lóháton, s néhány percig üvöltözött vele. Végül, mielőtt Remus rájöhetett volna, hogy mi történt, a két férfi eltűnt, s az utca vörössé vált Sirius vérétől.
XxX
Perselus megmentője lábra állította, aztán gyorsan végighúzta a kis utcákon. Körülöttük mindenhol falubeliek sírtak, és a tüzet próbálták eloltani. Mások egyszerűen hagyták, hogy a házuk leégjen, mivel tudták, hogy semmit nem tehetnek. Útközben Ron csatlakozott hozzájuk, barna lovát vezetve.
- Jól vagy, Perselus?- kérdezte Ron, mikor meglátta a nyúzott külsejét.
- Jól vagyok. Te?
- Üdén. Látom, találkoztál Charlie-val. Hallgass ide, én megkeresem Remust és Siriust. Találkozunk Charlie házában.
Charlie bólintott, s gyorsabban kezdte húzni.
Végül egy közepes méretű kőházhoz értek, egy füves hegyoldal lábánál. Charlie bevezette, s leültette a tűz mellé.
- Mid fáj?- kérdezte, s már húzott is elő dolgokat a polcokról.
Perselus arra gondolt, hogy könnyebb lenne elmondani, mije nem fáj, mert az rövidebb lista lett volna.
- A vállam. Belevágtak.
Charlie arra utasította, hogy vegye le a tunikáját és a talárját, s Perselus nem volt valami boldog ezért. Mivel érezte, hogy a húsa tovább szakad, tudta, hogy be kell varrni a sebet, és bájitallal kell utána kezelni. Levetkőzött deréktól fölfelé. Charlie megvizsgálta a meleg fénynél. Nem mondott semmit, de a szemei mindent elmondtak.
- Ne aggódj ezekért. Sárkányokkal dolgozom. Nekem is van néhány sebhelyem.
Perselus nem akart szólni arról, hogy az ő sebhelyei nem szörnyetegektől vannak, hanem a saját apjától. De az apja általában nem volt jobb az állatoknál. A brutalitásának nem voltak határai, s erre Perselus teste volt a bizonyíték.
Perselus ügyesen kibírta míg Charlie kitisztította a sebet, s bevarrta - mindenfajta érzéstelenítő nélkül. Perselus csak összeszorította a fogát, és eltűrte, mivel tudta, hogy a sebet be kell zárni. Miután bevarrta, Charlie egy anyagot tekert köré, ami bele volt mártva valamibe. Perselus ismerte az illatát, de nem tudta sehova elhelyezni. A homlokára még egy kötés került, s az elkékült szemére is. Miután kezelte Perselust, Charlie nekiállt a saját sebeit is eltüntetni.
Aztán készített egy kis teát, s épp kitöltött egy csuporral Perselusnak, mikor az ajtó berobbant, s Ron és Remus jelent meg az ajtóban, karjukban Siriusszal.
- Az egész háta fel van vágva! Elvesztette az eszméletét – magyarázta Ron, s óvatosan lefektette a sérült férfit Charlie kanapéjára. Charlie és Perselus is odarohantak, hogy megvizsgálják a sebet, s eldöntsék, mit tegyenek.
- Ron, menj, keresd meg Salt. A bájitalaim a nyeregtáskában vannak- parancsolta Perselus, s nekifogott kitisztítani a sebet, hogy Charlie meg tudja varrni, aki addigra már készítette is a tűt és a cérnát.
Remus halálosan sápadt volt. Sirius fejét az ölébe helyezte, s Charlie nekikezdett varrni.
Szerencsére (bár nem Siriusnak), a tű felébresztette. Sajnálatra méltóan felnyögött, és erősen Remus combjának nyomta a fejét. Kezeivel pedig halálos erővel szorította meg Remusét.
Mire Charlie befejezte, Ron visszatért a nyeregtáskával. Perselusnak volt egy bájitala, ami megelőzte a fertőződést, és felgyorsította a gyógyulási folyamatot, de ami égetett. Anélkül, hogy szólt volna Siriusnak, rákente a pasztát a vágásra. Ezúttal a tolvaj felordított.
Miután ellátták a sebet, Perselus leöntött egy bájitalt a torkán, ami mély, gyógyító álomba ringatta. Remus még ezután is tartotta, s a hosszú fekete haját simogatta.
Perselus visszatért a teájához.
- Szóval, én úgy képzelem, hogy neked többet kell tudnod azokról az emberekről – mondta Charlie, miközben megvizsgálta Ron egyik horzsolását.
- Halálfalónak nevezik magukat. Mielőtt az öregebbik harcolt volna velem, egy Draco nevezetűvel verekedtem. Azt mondta, hogy azért jöttek, hogy megöljenek téged, mert tudták, hogy azért jövünk, hogy információhoz jussunk.
Charlie leült, s megvizsgálta a teáját, miközben erősen gondolkodott.
- És tudják, hogy Ron, Sirius és én Perselusnak segítünk. Az a patkány, aki megsebesítette Siriust, azt állította, hogy meg fogják jutalmazni, ha megöl minket. Azt is tudta, hogy vérfarkas vagyok. Voldemort valahogy figyel bennünket.
A komor csendet félbeszakította a kanna sípolása. Charlie friss teát töltött mindenkinek, s megállt a tűz előtt.
- Voldemort nem olyan sárkány, mint amilyeneket tanulmányozok. Ha a legendáknak hinni lehet, nem is igazi sárkány. Állítólag ő volt az első sötét varázsló. Annyira gonosz volt, hogy a teste elkezdett megváltozni, hogy tükrözhesse a lelkének sötétségét. Groteszk sárkánnyá vált, emberi testrészekkel, s mindörökké az Öngyilkos Hegybe van zárva.
- Miért nincs az Öngyilkos Hegynek egy pontos helye? Hogy állhat fel egy francos hegy, és hogy mozdulhat el?- kérdezte Ron csalódottan.
A probléma jól láthatólag már foglalkoztatta egy ideje. Charlie felsóhajtott, s végighúzta a kezét a vörös haján.
- Mert nem egy hegy, Ron. Nem olyan hegy, mint amit eddig láthattál. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de amit nekem mondtak, abból arra következtettem, hogy az Öngyilkos Hegy olyan, mint egy… mint az elme. Nem igazán része a világunknak. Kapcsolódik hozzá, de nem egy igazi hegy.
- Charlie tud a sárkányokkal beszélgetni. Ez elég ritka.
Charlie elmosolyodott, s megrázta a fejét.
- Nem tudok beszélgetni velük, de megértjük egymást. Finlay falut mind a négy birodalomban ismerik a sárkány kolóniák miatt, amik a közeli hegyekben élnek. Békésen élünk egymás mellett. Marhát viszünk nekik eledelként, s cserébe, ők sárkány-részeket, kincset és ismeretet adnak. A sárkányok nem esztelen szörnyetegek. Csodálatos lények. A vén sárkány több száz éves. Tőle szereztem az ismereteimet Voldemortról. A sárkányok nagyon érzékenyek a világ energiaegyensúlyára. Az egyensúly sok évig megbomlott.
- És miért csak azok találhatják meg a hegyet, akik öngyilkosok akarnak lenni?- kérdezte Perselus.
- Ez félreértés. Nem ők az egyedüliek. Mindenki, akinek a szívét eltöltötte a sötétség megtalálja a hegyet. Azért kapta a nevét, mert az öngyilkosok mindig megtalálják. Néhányan azt állítják, hogy látták a hegyet, de meggondolták magukat, és sikerült elmenekülniük. Sokszor azok, akik öngyilkosok akarnak lenni, azt is elfelejtik, hogy a fény hogy néz ki. Sötét gondolatokban fuldokolnak, boldogtalan álmokban, nyomorult életben. Megmagyarázhatatlanul vonzódnak a hegyhez.
- Mikor Sirius térképét tartottam, az azt mondta, hogy a hegy Mardekár Birodalmában van. Ha az amit mondasz igaz, és mindenkinek, aki öngyilkos akar lenni megjelenik, akkor nem kellene mind a négy birodalomban mozognia?- kérdezte Ron.
- Elméletileg igen. Bár arra gyanakszom, hogy ezek a Halálfalók Voldemortot szolgálják, s hogy Mardekár Birodalomban van a főhadiszállásuk. Valahogyan a közelükben tudják tartani a hegyet, hogy Voldemorttal könnyebben kapcsolatba léphessenek. Persze, igazából nem láthatják őt, de a lényei a hegyen laknak, s azok átadhatnak üzeneteket.
- Ennek már lassan semmi értelme. Miért nem mondod el mindazt, amit tudsz, s csak aztán kérdezünk? – ajánlotta Remus.
Charlie bólintott, belekortyolt a teájába, s hozzáfogott.
- Voldemort az Öngyilkos Hegyen él egy kőerődben. Sok-sok éve a jó varázslók bezárták oda, mert az egész világot fenyegette a sötétsége. Míg létezik egyetlen olyan valaki, akinek tiszta a szíve, addig oda be lesz zárva. Jó ötlet volt, de túl messzire vitték. Nem csak Voldemortot zárták be, de elűzték az összes olyan lényt, amiről azt hitték, hogy gonosz. A legtöbbjüket csak félreismerték, de néhány ténylegesen gonosz volt. Ennek ellenére mind a szolgáivá váltak. A legenda szerint van egy kapu, ami zárva tartja Voldemortot, a Szarvas Kapu. Öt kulcslyuka van. Mikor mind az öt zárat kinyitották, a kapu kinyílik és a világ elpusztul. A hegy valóságossá válik.
Charlie felsóhajtott, s megdörzsölte a fájó szemét.
- Ha csak Voldemortot zárták volna el, soha nem sikerült volna neki túljutnia a kapun. De mivel szolgákat adtak neki, Voldemortnak sikerült megkísértenie az emberek szívét. A Halálfalók is szolgáivá váltak. Voldemort hisz a legendában. Tudja, hogy ő az egyedüli, aki megölheti a Kiválasztottat. Ennek ellenére, ez nem azt jelenti, hogy nem küldheti el a szolgáit, hogy megöljék azokat, akik segíteni próbálnak neked. Az utad veszélyes. Azok, akik ma meghaltak, nem lesznek az egyedüliek.
Perselus arca olvashatatlanná vált. Ron szemöldökeit ráncolva gondolkodott. Remus nagy levegőt vett, s megszólalt.
- Szóval Perselusnak meg kell találnia az öt kulcsot. Hol lehetnek?- kérdezte óvatosan.
- Mikor a kaput lepecsételték, mindegyik kulcsot különböző fajnak adták. Varázslók, királyok, vélák, óriások és sellők. Ennyit tudok a helyükről.
- Hogy a fenében találhatunk meg öt kulcsot? Soha nem fogunk Harryhez érni! Voldemort meg fogja ölni, még mielőtt rájönnénk, hogy hol kezdjük a keresést! – mondta Ron fellengzősen, s idegesen az ajtófélfára csapott a kezével.
- Nem fogja, Ron. Voldemort nem ölheti meg a herceget, míg le nem győzte Perselust. Addig élni fog, míg Perselus kiáll Voldemort ellen.
- Meglephet, hogy mi mindent ki tudsz állni – mondta Perselus csenden, s elképzelte, hogy hányféleképpen kínozhatja Voldemort az ártatlan herceget.
Ron elsápadt, s összeszorította az ajkait.
- Az az öt átkozott kulcs bárhol lehet – köpte idegesen.
- Négy. Csak négyre van szükségünk – javította ki Perselus.
- Ezt hogy érted?- kérdezte Remus.
- Albus Dumbledore adott egy kulcsot, mielőtt eljöttünk volna – állt fel Perselus, s kihúzott valamit a zsebéből.
Charlie mohón az asztalhoz lépett, hogy lássa. Idegessége ellenére, Ron is odajött. Perselus tiszteletteljesen lehúzta a bársonyt, s megmutatta a briliáns fehér kulcsot. Charlie lélegzete elállt, s óvatosan megérintette.
- Szóval minden igaz. Ez a kulcs a bizonyíték – mondta Charlie lenyűgözve.
- Hadd nézzem át még egyszer – szólalt meg Ron gyengéden. – Voldemort a Szarvas Kapu mögé van zárva, amit öt kulcs segítségével lehet kinyitni, ami a négy birodalomban bárhol lehet. Feltéve, ha megtaláljuk őket, a hegyen rengeteg sötét lény van, akik információkat szolgáltatnak Voldemortnak, s a szolgáinak, a Halálfalóknak. Mindegyikük tudja, hogy hol vagyunk, s meg akarnak ölni bennünket, hogy Perselust gyengítsék. Ennyi az egész?
Charlie rosszállóan és ádázul összehúzta a szemöldökét.
- Nehéz lesz megszerezni a kulcsokat. Az emberek nem értekeznek annyira jól a többi fajjal, mint régebben. Nem fogják aranytálcán kínálni a kulcsokat. És még meg kell találni a hegyet is.
- Honnan tudtad, hogy segítened kell?- kérdezte Ron, meglepődve, hogy Charlie már ismerte a szituációjukat.
- Anyu megírta, hogy megtalálták a Kiválasztottat, s hogy Ron idekíséri. Mindenki tudja, hogy a herceget elrabolták. A vén sárkány figyelmeztetett arra, hogy a Halálfalók jönni fognak. Megpróbáltam mindenkinek szólni, de azt gondolták, hogy megőrültem. Remélhetőleg a következő alkalommal, mikor figyelmeztetem őket, hallgatnak rám.
Perselus hirtelen felállt az asztal mellől, elhagyta a házat, s becsapta maga mögött az ajtót. Remus felsóhajtott, mert ki nem tudta találni, hogy mi borította ki Perselust.
- Ron, beszélnél vele? Nem akarom itt hagyni Siriust.
A lovag felsóhajtott, s elindult az ajtó felé. Perselus odakinn állt, s a messzi hegyeket bámulta. A keze erős ökölbe szorult.
- Elmondod?- kérdezte Ron óvatosan.
Perselus megfordult, s a fejét megdöntve szétnyitotta az öklét.
- Ez túl sok. Nem tudom megtenni.
Ron bólintott, mivel érezte, hogy ez lehet a baj. Leült a földre, s a mellette levő helyre intett.
- Elmondhatok egy történetet Harryről?
Perselus megint másfelé nézett, de kissé nyugodtabban. Ront meglepte, hogy ilyen rövid idő alatt kiismerte s férfi mozdulatait. Nem volt annyira rossz ember. Félelmetes, és nagyon zord, de nem annyira rossz, mint mindenki mondta.
- Van egy folyó a kastély melletti erdőben. Harry és én sokszor játszottunk ott. Megfogtuk a lovainkat, és egy kosár ennivalót, s lovagolni mentünk. Néha én vadásztam, de tudtam, hogy Harry ezt nem szereti, így a legtöbbször csak beszélgettünk, s a folyóparton játszottunk. Soha senkinek nem mondtuk el, hogy hova settenkedtünk.
Ron megdörzsölte a szemét, s szárazon felhorkantott.
- Soha nem gondoltam volna, hogy Harry nem tud úszni. Egyik nap, kérkedni akartam azzal, hogy a köveken átugrálok a folyón. Nemrég esett, s az ár elég erős volt. Harry csak kilenc éves volt, s én már benn voltam a tinédzser éveimben. Nem voltam még izmos, de magas voltam és nehéz. Persze megcsúsztam, s bevertem a fejem a kövekbe. Egy ideig lelebegtem a folyón, aztán valami elkapott. A víz átfolyt a fejem fölött, s én nem tudtam megmozdulni. Azt hittem meg fogok halni. Néhányszor megláttam az erdőt. Harry a parton állt, s aztán a köveken ugrált, majd egy olyan helyre ért, ahonnan nem tudott tovább menni, így beugrott a vízbe.
Ron szünetet tartott, s beleveszett az emlékébe.
- És aztán mi történt? Gondolom nem fulladt meg. Másképp nem lennék ebben a piszokba.
Ron felkuncogott, majd megdörzsölte a nyakát.
- Nem fulladt meg. A folyó másik oldalára úszott, lejött a part másik felén, s kihúzott a vízből. Később, mikor megtudtam, hogy nem tudott úszni, az jutott eszembe, hogy mennyire félelmetes lehetett. Én voltam Harry egyetlen barátja. El tudod képzelni, milyen lehetett látni, hogy beesek a folyóba, s az áramlat elsodor? Tudta, hogy nem tud úszni, s hogy senki nem hallaná meg a segélykiáltásokat. Valahogyan a kis kilenc éves átugrált a köveken, majd a vízbe, s egy kétszer akkora súlyt húzott ki onnan, mint amekkora ő volt.
Ha én lettem volna a helyében, nem tudtam volna megtenni. Azt akartam ezzel mondani, hogy néha meg tudunk olyasmit tenni, amire nem is gondoltunk, hogy sikerülhet. Ha a motiváció elég jó. És hidd el, Harryt megéri megmenteni. Megéri, hogy szembesülj a félelmeiddel. Bármilyen aggályaid vannak, megéri, hogy túllépj rajtuk.
- Igen, Ronald, megértettem a történet tanulságát, anélkül is, hogy elmondtad volna – csattant fel Perselus, bár már nem nézett ki annyira rosszul, mint az előbb.
Ron megforgatta a szemeit, s játszani kezdett egy fűszállal.
- Tudod, a király megparancsolta, hogy öljelek meg, ha legyőzted Voldemortot, hogy én vehessem el Harryt- mondta Ron szelíden.
Szünetet tartott, hogy az állítást megértse. Nem nézett Perselusra. Mikor nem jött válasz, folytatta.
- De nem hiszem, hogy meg fogom tenni. Azt hiszem, ha tényleg meg tudod menteni Harryt, akkor megérdemled őt. Ha a király ki akar nyírni, csak a testemen keresztül teheti meg.
Perselus, teljesen meglepődve a támogatást hallva, pár pillanatig csendben maradt. Végül sikerült mondania valamit.
- Köszönöm, Ronald, hogy nem tartod be a fogadalmad, miszerint meg kell ölnöd. Nagyon… lekötelezve érzem magam.
A vörös hajú elmosolyodott, de még mindig nem nézett rá.
- Tudod, Perselus, minden barátom Ronnak hív.
Perselus felállt. Nem mosolygott, de nem is húzta össze a szemöldökét.
- Hát akkor, Ron, menj, feküdj le. Kulcsokat kell levadásznunk reggel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
