A tömeg zaja iszonyú volt. A patkódobogás úgy puffant, mint a háborús dobok hangja. Ron kapott egy félelmetes vörös lándzsát, s Griffendél Fegyverbevonatát. A karjába vette a lándzsát, s szorosan a térdei közé kapta a lovát. A torna az idegek és a tehetség próbája volt. És ezekből Ronnak rengeteg volt.

A kikiáltó felállt, s megnevezte a címeiket, a játék szabályait, és a nyertes díját. Ron kizárta a fejéből, s csak a vele szemben álló ágaskodó lóra figyelt. Terry Boot köszöntötte, miközben lova hátratántorodott izgalmában. Egy nehéz kötél húzódott végig a téren, s anyagok voltak ráfüggesztve, amik jelezték az összecsapás helyét.  A tömeg még hangosabb lett, a zászlót meglengették, s Ron úgy lőtt ki, mint egy nyíl. Egyre gyorsabb volt, s a lándzsát erősen tartotta. A megfelelő pillanatban hátrahúzódott, felemelte a lándzsát, és elképesztő erősséggel kapta el ellenfele fejét, ami következtében az lerepült a lováról. Tökéletes pontozás. Az ellenfele még csak el sem érintette.

A tömeg felmordult, s Ron körbejárta a teret, majd meghajolt Lady Hermione előtt. A szereplésére a tömeg még hangosabban kezdett el üvöltözni, és fütyörészni. Hermione elpirult, s egy apró mosollyal elfordította a fejét. Az unokatestvére kinevette, és bólintott egyet Ronnak.

XxX

Végül Ron győztesként levette a sisakját, és levonult a térről. Izgatottan felemelte a lándzsáját a levegőbe. A tömeg ünnepelt, s nem érdekelte őket, hogy nem is az ő királyságukból van. Bátran és igazságosan játszott. Elnyerte a tiszteletüket és csodálatukat.

Egy inas előjött, s megfogta a lovának a gyeplőjét. Ron ügyesen leszállt róla, s átadta a lándzsáját is. Valaki odament és visszatette a köpenyét a vállára. A sisakját a hóna alá tette, s elindult a kikiáltó felé. Az emberek, akik a páholyban ültek lejöttek a térre. Ron udvariasan meghajolt Hollóhát hercege előtt, majd Lady Hermione előtt is. A kikiáltó megpaskolta a vállát.

- A győztes, kedves hölgyek és jó urak, Griffendél lovagja!

A tömeg ismét felmorajlott, s Hollóhát hercege odanyújtotta a párnán levő aranyrózsát. Ron meg volt lepődve. Nem egy egyszerű rózsa volt, hanem egy szépen kidolgozott tőr, amit egy király viselhet. Vagy inkább a királynő. Ron elvette a pengét, és megelégedve bólintott. Aztán Hermione előrelépett, s mosolya világította meg az arcát. A nap még mindig fenn volt, de Ron biztos volt benne, hogy Hermione szépsége nála is ragyogóbb volt. Lábujjhegyre állt, és egy édes csókot adott az ajkaira. Elvörösödve húzódott el, de meg volt elégedve magával. Ron hülyén mosolyogva a fejére helyezte a koszorút, anélkül, hogy engedélyt kért volna, s a kezébe adta a tőrt.

- Egy ajándék a születésnapjára, hölgyem. Megtisztelne azzal, hogy a nap hátralevő részén a koszorúmat viseli, és velem tölti az idejét?- kérdezte Ron reménykedve, s a lány apjára pillantott.

A férfi felsóhajtott a lánya arcán megjelenő reménykedést látva, elengedte őket egy intéssel.

- Menjetek, menjetek. Csak ne maradj túl sokáig. Ha a lányomnak valami baja lesz, a fejedet vettetem, lovag!

Ron még mindig mosolyogva kézen fogva elvezette Hermionét a térről.

XxX

A nap olyan volt, mint egy álom. Olyan volt, amilyennek Ron mindig is elképzelte. Beszélgettek, komolyan beszélgettek, mindenről, miközben a kellemes utcácskákon sétáltak. Ron a lányt  egyfolytában megnevettette s állandóan elpirultatta, mikor bókolt neki. Mikor táncoltak, mindenki figyelmét magukra vonzották. Hermione tökéletesen illett hozzá. Ron páncélja csillogott a lemenő nap sugaraiban, s rózsaszirmok hulltak körülöttük, miközben a megviselt kövezett úton végigtáncoltak a hegedűk dalára. A lány fehér ruhája, arannyal volt kidíszítve, s pont a megfelelő helyen ért hozzá, úgy, hogy mindörökké a bőrébe ivódjon az érzés. A csókja az ajkain maradt, s a selymes barna hullámos haja volt a legpuhább dolog, amit valaha érintett.

Hermione volt a kiválasztott.

De a nap végül eltűnt. A holdvilágtól csillogó ég alatt álltak, a kikötőben, s a vízen árnyékok táncoltak. Ron a karjaiban tartotta Hermionet, s orraik majdnem összeértek.

- El kell mennem reggel- mondta Hermione gyengéden, s hangja megbánással volt tele.

A távolban harangok szólaltak meg, szerenádot adva, majd elhalkultak, mint a szeretők ígéretei.

- Miután elvégeztem a feladatom, érted fogok jönni. Soha nem tudnék mást szeretni, Hermione. Kérlek, várj meg. Találkozzunk itt holnap, mielőtt elmész. Csak így tudok elválni tőled.

Rámosolygott s egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megcsókolta.

Aztán elment. Ron várt rá másnap reggel, de nem jött el.

XxX

Perselus ér Bill reggel Ron reménytelensége ellenére hajóra szálltak. A víz fodrozódott, a szél erős volt. Felkapta a leesett szirmokat, s Ron arcába szórta őket, csúfolódva Ron elvesztett szerelmével.

- Meg foglak találni, Hermione. Még nem végeztünk.

- Mi az, Ron? Hangosabban kell beszélned, mert a szél miatt nem hallunk – kiáltotta Bill.

- Semmi – mondta Ron a bátyának. – Csak megfogadtam valamit- suttogta a tengernek.

XxX

Két napon keresztül hajóztak a rossz időben, míg meg nem láttak egy ködös szárazfölt szegélyt.

- A sziget!- jelentette ki Bill boldogan.

Megkérdezte Perselust, hogy ő is velük mehetne, részben a kaland miatt, és részben azért, hogy lásson egy vélát.

Perselust nem érdekelte, de megengedte, hogy csatlakozzon.

Idegesen a partra szálltak, s nem tudták, mit várjanak. Még Ron is, aki az egész utat duzzogva töltötte, kissé magához tért az ismeretlent látva. Kibiztosították hajójukat, előhúzták fegyvereiket s elindultak a parton.

Ron meglátott valamit csillogni a homokban, s előrerohant, hogy elkapja, még mielőtt eltűnik. Végül azon kapta magát, hogy képtelenül gyorsan lefele csúszik, mintha valami fajta gödörbe esett volna. Szerencsére Perselus elkapta a korbácsával, s Bill segítségével nagy nehezen kihúzták.

- Rendben agy, Ron?- kérdezte Bill, s idegesen megvizsgálta öccsét.

- Igen. De láttam valamit ott, a homokban. Eltűnt a gödörbe – magyarázta Ron ijedten.

Közben sötét felhők gyűltek a fejük fölött. Mindhárman felugrottak, mikor egy halk, intenzív nyögés hatolt át a levegőn. Bill arca elsápadt.

- Mi volt az? – kérdezte Perselus hírtelen, félelemmel teli hangon.

Bill nagyot nyelt.

- Ez, Perselus az Augurey sírása volt. A sírása a halált jelzi. Biztosan azon  a hegyen van a fészke.

- Hát ez kellemes. Van valami ötleted, hogy kinek a halálát jelenti, Bill?- kérdezte Ron.

És akkor egy tűz robbant az arcukba.

- Azt hiszem, hogy a miénk – mondta Bill szárazon, s megfordult, hogy elszaladjon. Csak hogy megpillantsa, hogy körülvették őket. Mindenütt óriási rákok formáztak egy kört.

- Tudod, hogy mik azok, Bill?- kérdezte Ron reménykedve.

Bill gyorsan megrázta a fejét.

Még egy láng lőtt feléjük, s Perselusnak a földre kellett feküdnie, hogy elkerülje.

- Én tudom, hogy mik ezek. Tűzrákok. A házuk nagyon értékes… - Perselus elkerült még egy lángot. -, mint üst – fejezte be, lihegve. – Bár soha nem láttam még élőt.

- Oh. Nos, most hogy tudjuk, hogy mik ezek, van valami ötletetek, hogy hogyan szabaduljunk meg a halál tüzes körétől?- kérdezte Ron, s gurulni kezdett, hogy elkerüljön két ellentétes irányból jövő lángot. Azok összetalálkoztak, s felrobbantak, majd csillámokat záporoztak.

- Csak akkor támadnak, ha úgy érzik, nincsenek biztonságban – mondta Perselus, s félrelökte Billt, mikor egy láng a fülét vette célba.

A rákok egyre közeledtek.

- Akkor mi lenne, ha nem lennénk többet fenyegetőek?- kérdezte Bill idegesen.

- Rendben- morogta Perselus, s megpróbálta kiszámítani az esélyeit, hogy átugorjon egyen.

- Billnek igaza van. Valamit rosszul csinálunk. De mit?- kérdezte Ron, s belefejelt a homokba, mert lángok repültek el a feje fölött.

Perselus keresni kezdett a homokban. Csak keveset tudott a Tűzrákokról. Néhányszor összetévesztették őket a teknősökkel. Persze, ez nem lehet semmi…oh. Perselus majdnem felsapkázta magát, de visszatartotta.

- Teknősök! – kiáltotta győzedelmes hangon.

A köpenyének egy része lángra kapott, s rá kellett lépnie, miközben elhajolt egy másik láng elől.

- Nem, Perselus, rákok! – mondta Ron, mintha kisgyerekkel beszélne.

- Nem! Olyanok, mint a teknősök! Fogadni mernék, hogy a tojásaikat a homokba ássák, s fogadni mernék, hogy mi a fészkükön állunk!

- És így az ajánlatod?- kérdezte Bill pofátlanul, s botjával hátradobott egy rákot.

Aztán hátrálni kezdett, mert az feldühödött, és arra készült, hogy az arcába lőjön. Perselus gyorsan rátekerte a korbácsát, meghúzta, s az óceánba küldte. Egy lyukat hagyott a körben.

- ROHANJ!

- Jó tanács, Perselus, azt hiszem, megfogadom- kiáltotta Ron, s átrohant a lyukon.

Átszaladtak a tengerparton, s lihegni kezdtek. A földre estek, s megköszönték, hogy nem csúsztak bele még egy gödörbe, s hogy nem voltak körülvéve tűzköpő rákokkal. Az erdő széle a hátuk mögött volt, s kifejezetten ellenségesnek és sötétnek tűnt, ahogy a fekete felhők tovább gyűltek, s dörögni kezdett.

- Jobb lenne bemenni az erdőbe. Hamarosan zuhogni fog. Talán találunk egy barlangot, vagy valamit- mondta Bill.

- És az Augurey? – kérdezte Perselus dühöngve.

Hírtelen eszébe jutott, hogy meghallhat az erdőben. Ron felnevetett.

- Mi lenne egy kalandból egy félelmetes halálos ómen nélkül? Gyere már, semmi nem jobb, mint a jelen.

Óvatosan az erdőbe léptek, pont mikor kövér esőcseppek kezdtek el potyogni.