Nem találtak barlangot, hogy megszabaduljanak az esőtől. Addig trappoltak az erdőn keresztül, míg az eső elállt és a forróság tűrhetetlenné nem vált. Még Perselus is, aki nagyon szégyenlős volt, mikor a testéről volt szó, ugyanúgy levetkőzött, mint Ron és Bill. Csak nadrágban, a hármas végigsétált a fák között. Perselus nagyon hálás volt, hogy Ron nem szólt semmit a sebhelyeire, csak épp rápillantott, majd hallgatott róluk. De Ron egy lovag volt, aki rengeteg háborúban harcolt már. Biztosan rosszabbat is látott.

- Rosszul nézel ki! Csak nem egy tüskebokorral verekedtél?

Talán Perselus megint túl hamar dicsérte Ront.

- A legtöbben megtartanák maguknak a véleményüket, Ronald – sziszegte veszélyesen, s megfogta a korbácsát.

- Miről beszélsz? – kérdezte Ron zavarodottan.

- Hármat találhatsz, hogy ki a hülye ebben a csoportban - az első kettő nem számít!

- Fogd be, Bill! – válaszolt Ron idegesen.

- Én nem mondtam semmit!- mondta Bill

Heves fekete szemek néztek körül a földön. Végül Perselus megpillantott egy nagyra nőtt görényt.

- Áh, gyanítottam. Nézzétek, egy Jarvey – mondta, s megnyugodott.

- Oh, ez megmagyarázza – szólalt meg Ron unottan.

- Mi az a Jarvey?- kérdezte Bill kíváncsian, s a nagy rágcsáló felé hajolt, hogy megfigyelje. A Jarvey lekicsinylően nézett rá, majd eltűnt egy fatönkben. Ron egy pillanatig meglepett volt, majd eszébe jutott.

- Te már elhagytad Roxmortsot, mikor történt. Egy Jarvey fertőzésünk volt. Ellepték az egész falut. Mindenki morgott, mert mindenki azt hitte, hogy valaki megsértette. Ezt csinálja egy Jarvey. Sértegetéseket köpnek. Nem lehet elbeszélgetni velük. Nem elég okosak ahhoz.

- Rendben. Én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy beszélgetni lehessen velem. De mi a te mentséged?- mondta a Jarvey valahonnan a fatönk belsejéből.

Perselus Ronra vigyorgott, majd folytatta az útját.

- A rágcsáló érdekes kérdést tett fel – mondta, s Ron idegesen morgott az orra alá, miközben követte.

Csak néhány lépést tettek meg, legyőzve a vastag bokrokat, mikor egy óriási növény megpróbált kiharapni Billből egy darabot. A vörös hajú hátraugrott, Ron pedig előre sietett, s levágta a növény fejét. Perselus el volt ragadtatva.

- Ez egy emberevő Vénusz! Érdekes növény. Évekig próbáltam egyet felnevelni a kertemben…

Bill és Ron hitetlenkedő pillantást váltottak, mikor Perselus növénydarabokat szedett, s boldogan a táskájába tette őket.

Ron vigyorogva Bill felé hajolt és suttogni kezdett.

- Azt hiszem, ez az első eset, amikor boldognak látom.

- Tudod, hogy hogy van ez: valaki szőkén, valaki barnán, és valaki hat láb hosszú, iszapos, mérgező és ragacsosan szereti.

- Betegre röhögtem magam. Komolyan – mondta vontatottan Perselus.

Felhúzta a szemöldökét, és elhúzott egy ágat, hogy átengedje őket. Szertartásosan elengedte és az fejbe vágta Ront

- Milyen ügyetlen vagyok.

Kissé gondatlanabbul folytatták útjukat, s a halálómenűket majdnem elfelejtették.

- Woah… láttátok ezt? Mi volt az a valami?- kérdezte Ron gyorsan suttogva.

A valami egy óriási madár volt, ami lecsapott előttük, majd leszállt egy magas fának az ágára, s tollászkodni kezdett.

- Az egy Fwooper. Szép példány – válaszolt Bill, s el volt bűvölve a narancs és rózsaszín tollazatától.

- Úgy néz ki, mint a naplemente- tette hozzá Ron.

- Nagyon drága tollakat készítenek belőle, és néhány ember háziállatként is tartja őket. Bár némítóbűbájt kell szórni rá, mert az éneke megbolondít.

Tovább mentek, néhányszor kikerültek egy-egy futóhomokos gödröt és emberevő virágot, meg rámutattak a ritka lényekre, amit felismertek. Ha nem lett volna a hőség és a vérszívó szúnyogok, amik másodpercenként sokasodtak, jó kis kirándulás lett volna.

Hamarosan víz hangja hallgatott el minden mást, s a hármas gyorsan sietett előre. Egy hideg vízesés luxus volt.

Mindhárman megálltak, mikor megérkeztek a vízeséshez.

Talán a legszebb dolog volt, amit Perselus valaha is látott, az anyjáról való emlékein kívül. A hófehér unikornis éteri szépség volt. Nyugodtan ivott a kristálytiszta vízből, s a vízesés fölött egy halvány szivárvány jelent meg. Mikor meghallotta a közeledésüket nem szaladt el, hanem higgadtan nézett rájuk. Perselus megütközve nézte a gyönyörű szép zöld szemeit. Ez megint valami jel volt a sorstól? Az unikornis olyan nyugodtsággal töltötte el, amit már nagyon rég nem érzett.

Teljesen mozdulatlanul álltak, s elveszlődtek egymás szemében, míg az unikornis egy sajnálatraméltó kiáltást hallatott és a vízbe botladozott. Egy hosszú, ezüstös nyíl állt ki a kecses nyakából. Egy másik a horpaszában volt. Perselus gyorsan gondolkodott és visszahúzta Billt meg Ront a lombozat takarásába, hogy lássa, ha a vadászok előjönnek. Egy Halálfaló lépett elő a lombozatból, velük szemben, s a maszkja nem takarta el a nevetségesen ronda arcát. Az íjat a kezében tartotta, s groteszk büszkeség volt az arcán.

- Elkaptalak, szépségem! – búgta, s előhúzott egy nagy üvegcsét a csomagjából.

Végigsétált a vízben, hogy az elesett unikornishoz érjen. Épp nekifogott hogy néhány csepp vért az üvegcsébe gyűjtsön, mikor Bill kiszabadította magát Perselus fogásából, és előretört. A Halálfaló fejét találta el, s az beesett a vízbe. De nem lehetett ilyen könnyen megállítani, mivel lábra ugrott, s azzal fenyegetőzött, hogy elveszi Bill lándzsáját. Verekedni kezdtek, s megpróbálták belefojtani egymást a vízbe. Perselus is előcsörtetett, Ron pedig követte. Perselus rögtön az unikornishoz sietett. Előhúzott egy sebgyógyító főzetet, a leggyorsabbat, és legerősebbet, amije volt, és ráöntötte a nyílvesszők okozta sebekre. Az unikornis már meglevő gyógyító erejével összevetve a sebek rögtön összezáródtak, s ő lábra ugrott. Köszönésképpen hozzádörzsölte bársonyos orrát Perselus arcához, s elrohant a vízeséstől. Billnek sikerült legyőznie a Halálfalót, s kihúzta a holttestét a partra. Az arca még mindig dühös volt. Nehezen lélegzett, és reszketett a keze.

- Soha életemben nem voltam még ennyire mérges – magyarázta.

Ron megpaskolta a hátát, majd megvizsgálta a Halálfalót. Elvette a szépen kidolgozott Íjat és nyilakat, s a férfi zsákját. Kinyitotta, és káromkodni kezdett, mikor meglátta a rengeteg üvegcsét.

- Úgy látszik, azt tervezte, hogy a szegény állat minden vérét megszerzi. Van valami ötleted, Perselus, hogy miért?- kérdezte Ron, s megmutatta neki a csomag üvegcsét.

Perselus, aki még mindig a vízben térdepelt és az unikornis után bámult magához tért.

- Az unikornis vér majdnem halhatatlanságot biztosít annak, aki megissza és legyőzhetetlen erőt. De megrontja a lelket. Voldemortnak kell, hogy előnye legyen a harcban.

- Akkhor te vhagy a khiválaszthott – mondta egy dallamos hang.

A fák közül egy figura lépett elő, aki majdnem olyan elképesztő volt, mint az unikornis. A véla egy tiszta fehér szárnyas lovon ült A hosszú, szőke haja puha hullámokban hullt a vállára. Az arca tökéletes volt, az alakja hibátlan.

Bill elfelejtette a dühét, s eltátotta a száját. A lány kuncogni kezdett, s eltakarta a száját. Leszállt a lóról és Ronhoz lépett. Kinyújtotta a kezét az íjért.

- McNair ellhopta ehzt thőlem. A vhélák hetek óta prhóbálják elkhapni. Ahz erdhőben élt, khivégezthe a lényeket és megprhóbálta megsebesíteni ahz unikhornokat. Phár napja követtem, de leestem. Míg eszméletlen voltam ellhopta az íjamat és ott hagyott meghalni. Perhsze ahz én embereim hamar megthaláltak. Te nem vhagy véla, de megkhapod a juthalmat érhte. Gyhere, elvhiszlek az apámhoz.

Ron bólintott. Az első pillanat csodálkozás után nem befolyásolta többé a szépsége. Perselus ugyanilyen közönyös volt. Bill nyáladzott, mint egy kiskutya.

A lány rákuncogott Billre, s odahajolt. Odanyújtotta a kezét. Bill megengedte, hogy lábra állítsa, s nagyon közel álltak egymáshoz.

- Hős vhagy. Én Fleur vhagyok,  a vélák hercegnője. Te ki vagy?

Bill össze tudta magát annyira szedni, hogy kimondja a nevét.

Fleur elmosolyodott, s Bill majdnem infarktust kapott. Aztán megfordult és hangosan füttyentett egyet. Szárnycsapások hallatszottak, aztán lópatkók csattanása.

- A szhárnyas lovakat az embereim szelídítették. Akkor jönnek, mikor hívjuk őket. Válasszatok egyet. A házamhoz fog vinni.

Ron rögtön ahhoz a szárnyas lóhoz lépett, amelyik a legjobban hasonlított a Virágzásban hagyott lovához. Egy magas gesztenyebarna példány volt, büszke, és erős. Bill azt a fehéret választotta, amelyik legközelebb állt Fleuréhez. Perselus elindult a hozzá legközelebb állóhoz, de egy másikat pillantott meg.

Perselus lassan ellépett a többiek mellett és csendben kinyújtotta a kezét. Az óriási fekete ló nyugtalanul trappolni kezdett. A teste tele volt sebekkel, ami tükrözte Perselusét. Felhorkantott, majd majdnem agresszíven a hátsó lábára ágaskodott. Perselus egy helyben állt, s a tenyere még mindig ki volt nyújtva. Mikor a nagy ló látta, hogy nem tudja elijeszteni, az orrát Perselus tenyeréhez érintette és ráfújt. Perselus grimaszolt egyet és a nadrágjához törölte. A ló Perselus mellkasához érintette az orrát, mintegy elfogadva, s lehajolt, hogy Perselus felülhessen rá.

- Ehz a legcshodálathosabb dolhog! Ő egy kívülálló. Nem válaszhol egyhik vélának sem. Úgy tűnik, khiválasztotta a Khiválasztottat – kuncogott Fleur ismét, olyan hangon, mint az eső, majd a levegőbe szállt a lovával. Bill és Ron gyorsan követte. Perselus hátasa tett néhány erős és hosszú lépést, aztán rakétaként lőtt ki. A szárnyai gyönyörűen nyitódtak szét. Egy pár erős szárnycsapás és magasabban szállt, mint a többiek. A farka úgy szállt utána, mint egy óriási fekete lobogó.

Most először, ilyen kényelmesen lovagolva látva Perselust, a sebhelyes mellkasával, Ron tényleg elhitte, hogy esélye lehet Voldemorttal szemben. Végre kezdett úgy kinézni, mint egy harcos. Ron szerette volna, ha Roxmorts lakói így lássák: levegőben büszkén és erősen. Valamikor valószínűtlen volt, de most már nem. Perselusból hős lett.