Hermione… Valóban ő lenne?

Ismét elkapta az az érzés, ami a bálon is, hogy szinte kísérteties, mennyire összeszokottan táncolnak. Pedig ez még csak a második táncuk volt. A szeme sarkából lepillantott a lányra, aki lehunyt szemmel, ajkain lágy mosollyal lépkedett, amerre vezette. Érezte, hogy teljesen rábízta magát, szinte ösztönösen követte a lépteit, és a legapróbb mozdulatából is tudta, merre kell lépnie vagy fordulnia. Alig akarta elhinni, pedig egyre több bizonyosságot nyert.

Hermione… Hát valóban ő az… A szemtelen, csillogó szemű, határozott és makacs Hermione tényleg képes volt belemenni ebbe az egész őrületbe. És mindezt… miatta…
Igen, miatta. Perselus Piton végre belátta, hogy ez a nem mindennapi boszorkány vállalta ezt a kockázatos, bizonytalan és… igen, mardekáros játékot azért, hogy megmutassa neki, hogy tévedett. Sikerült neki; észrevette, belátta. Beismerte, igaz, egyelőre csak magának, hogy Dracónak talán mindenben igaza volt: ostoba és féltékeny volt, hiányzott neki a lány, és igaza volt abban is, hogy jólesett neki a minap kimondani a nevét, és jó érzés volt most érezni őt. Egyszerűen csak jó volt, hogy ott volt vele.

Már csak le kellett lepleznie a színdarabot, de már nem akarta, hogy a lány rosszul érezze magát emiatt. Nem akarta ismét megbántani egy rosszul megválasztott szóval vagy egy félreérthető hangsúllyal. Ezt viszont nem egy étterem kellős közepén kellene intézni, hanem diszkrétebben, nyugodt körülmények között, négyszemközt.

Be kellett vallania, hogy Megahrine, vagy inkább Hermione remekül játssza a szerepét. Talán még némi büszkeséget is érzett, hiszen kétségtelen volt számára, hogy a siker Dracónak is köszönhető. Biztosan azért töltött annyi időt a lánnyal, mert a bájitalt és a szerepjátszást próbálták, és elismerte, hogy remek munkát végeztek mindketten.

A dal véget ért, kezdődött a következő, de ők nem álltak meg, csak amikor a második is véget ért.
- Remekül táncol, Perselus – mondta a boszorkány halkan.
- Ilyen partnerrel nem nehéz jól táncolni – mosolyodott el a férfi, és visszakísérte társát az asztalhoz. - Nem lenne kedve sétálni? – kérdezte hirtelen a lány. – Kellemes este van.
- Nagyon szívesen – bólintott Piton. – Merre szeretne menni?
- Nem is tudom, talán a park felé jó lenne, és nincs is messze.

Perselus újabb ékes bizonyítékot kapott szinte ezüsttálcán. Felrémlett előtte a parkban töltött délután és este, amikor egymás mellett ülték végig az estét és a naplementét, amíg a hűvösödő időjárás haza nem kényszerítette őket. Most pedig még a kezére is játszott a séta ötletével, hiszen így elhagyhatják a kíváncsi tekinteteket.

Fizetett, és néhány perccel később már a ragyogó fényekbe öltözött utcán sétáltak a park felé. Némán lépdeltek egymás mellett, és ahogy beléptek a fák közé, ujjai közé zárta a lány apró kezét, aki válaszul felnézett rá, és a lámpafényben észrevette, hogy az arcát elfutotta a pír.
- Azt hiszem, jól döntöttem – mondta az olvadó mézszín szembe nézve.
- Amiért ismét meghívott? – kérdezett vissza a lány.
- Nem egészen. Amiért önt hívtam meg – javította ki a szavait.
- Tehát ez a mai találkozó nem egy újabb rosta? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiatal nő.
- Nem, ez nem egy újabb rosta. Ezen az estén már nincs senki, akivel szemben előnybe kellene kerülnie.
- És mitől olyan biztos abban, hogy jól választott? – kérdezett tovább a boszorkány, miközben lassan leértek a tópartra.
- Még nem vagyok benne teljesen biztos – felelte Perselus. – De azt hiszem, már csak egy apró részlet hiányzik, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól választottam.
- Valóban? És mi lenne az?

A férfi nem válaszolt, csak megállt, és nem engedte tovább lépni a lányt sem. Kivárt még egy pillanatot, majd kezét a hátára simítva magához húzta, és megcsókolta. Érezte, hogy a karcsú alak – az első döbbenet elmúltával – a karjaiba simul, és a vékony karok a nyaka köré fonódnak. Ajkaikon elkeveredett a desszert édessége és a bor gyümölcsös fanyarsága, ahogy a boszorkány viszonozta a csókot.

Megvolt hát a bizonyosság, a végső bizonyíték. Magához szorítva a törékeny alakot szemernyi kétsége sem maradt, hogy kit is ölel éppen, és a tüske végre kihullott.

Eltávolodott a lánytól, hogy a szemébe nézhessen, és a mézbarna tekintet úgy csillogott a holdfényben, ahogy talán még soha.

- Azt hiszem, ennél helyesebben nem is dönthettem volna – mondta halk, reszelős hangon –, Hermione…