Perselus meglepetésére, Harry ugyanúgy, mint tegnap, készített neki, s ezúttal magának is egy csésze kávét, majd leült, hogy átnézze a levelét, amit elküldeni készült. Perselus kissé összezavarodva a viselkedésétől, megköszönte neki.

- Szívesen - mondta a fiú egyszerűen, majd belekortyolt a kávéba.

Perselus végignézte, ahogy a fiú vág egy grimaszt az íze miatt, összeráncolja a szemöldökét, majd vállat von, és még egyet kortyol.

- Van teám is, ha azt jobban szereted - közölte Perselus.

- Holnap - egyezett bele Harry. – Ennek a vacaknak szar íze van.

Perselusnak vissza kellett fognia a késztetést, hogy házpontokat vonjon le ezért a megjegyzésért. Helyette elindult az irodája felé, azzal a szándékkal, hogy elvégezzen még egy pár dolgot, mielőtt megkezdődik a nap. A baglyok bejárására szolgáló lyukak egyikéből érkező szárnysuhogás azonban megállította. Felnézett, s látta, hogy jó pár bagoly repül be és landol a szobában, mindegyik nehéz borítékokkal és csomagokkal megrakodva. Harry meglepetten állt fel, mikor még több bagoly követte az első párat, majd még több azokat.

- Küldeményt vár?- kérdezte.

Perselus megrázta a fejét, s ő is össze volt zavarodva a hirtelen levélözöntől. Nem lehetett mindegyik Rivalló Blacktől! Előrelépett az egyik bagolyhoz, s felvette a levelet, amit a madár a lába elé ejtett. Meglepetésére, Perselusnak és Harry Potter-Pitonnak volt címezve. Nem ismerte fel a hátán levő pecsétet.

- Potter-Piton? - követelődzött Harry, mire Perselus gyorsan felnézett.

Harry felvett egy marék levelet, és a borítékokat nézte. Undorodónak és felháborodottnak hangzott. - Mi ez az egész?

- Nászajándékok, ha nem tévedek – világosította fel Perselus, s felbontott egy borítékot, hogy elolvassa a benne levő kártyát. – Úgy látszik, egy bizonyos Mr. és Mrs. Hardcastle hosszú életet és boldogságot kíván nekünk, és egy tizennegyedik századi ezüst teáskészletet küldött a Piton Kúriába, az örömteli esemény megünneplésére.

- Piton Kúria? – kérdezte Harry kíváncsian. – Szóval tényleg van Piton Kúria? Milyen színű?

Perselus rosszallóan nézett rá. Néha nem értette a griffendéleseket.

- Természetesen maga is rájött, hogy mindegyik idiótának köszönőlevelet kell küldenünk, igaz? - kérdezte. – Kétségtelen, hogy a világ összes varázslócsaládja küld majd nászajándékot a Kis Túlélőnek, és mindegyikre válaszolnunk kell.

Harry a növekvő levél- és csomagkupacra nézett.

- Gondolja, hogy valamelyik meg van átkozva? - kérdezte.

Perselus szemei riadtan kerekedtek el. Kétségtelenül van olyan, amelyik halálfaló családtól jött.  - Ó, a francba! Ne nyúlj egyikhez sem!

Elővarázsolt egy dobozt, és nekifogott, hogy belebegtesse a leveleket, közben megidézett pár házimanót, és utasította őket, hogy minden levelüket a minisztériumba irányítsák át, ahol rendesen kiválogathatják és megvizsgálhatják őket. Még pár levelet dobott a dobozba, mikor észrevette, hogy az egyiken levő írás furcsán ismerős. Megmerevedett és megfordította, és a hátán levő pecsétre bámult, egy vörös rózsára, amely körül egy kígyó tekergőzött. Egy pillanatra elkábult, s majdnem elejtette.

Megelégedve látta, hogy a kezei biztosak, mikor feltörte a pecsétet, és kinyitotta a borítékot. Erősen uralkodott érzelmein, miközben a rövid levelet olvasta, s megpróbálta legyűrni a kitörni készülő keserűséget, dühöt és fájdalmat. A szemei elidőztek a levél alján levő meghíváson, és az azt követő aláíráson.

- Mi az?- Harry hangja keresztültört a higgadtságán.

- Nem a te dolgod! – vicsorogta, majd azonnal megbánta válaszát. Ennyit az érzelmei megfékezéséről.

Egy pillanat múlva rájött, hogy nem csak hogy visszamondta ugyanazokat a szavakat, amivel múlt éjjel Harry gúnyolta, de azok ezúttal teljesen hamisak is voltak. Felnézett, s látta, hogy Harry arca elfehéredik a dühtől. De ahelyett, hogy Harry mondott volna valamit, csak ellépett mellőle, és az ajtó felé csörtetett.

- Várj - sóhajtott. Harry megállt, de nem fordult meg. – Ehhez van közöd. – Bármennyire is gyűlölte beismerni, voltak bizonyos személyes tényezők, amelyeket meg kellett osztania Harry Potterrel. Semmiképpen nem kerülgethette a végtelenségig.

Harry megfordult, zöld szemei óvatosak voltak, de már nem annyira dühösek. Viszont még mindig nem mondott semmit.

- Ez a levél az öcséimtől jött – magyarázta Perselus, majd, mivel tudta, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés, a kanapé felé lépett, s leült. Harry egy pillanat múlva követte, és leült szemben vele az egyik fotelbe.

- Mi dolguk van az öcséinek velem? – kérdezte Harry.

Perselus keserűen elmosolyodott. - Meg akarják ismerni. Meg akarják ismerni a fiatalembert, akinek egyedül köszönhető, hogy családunk visszakapta a jó hírnevét.  

- És emiatt mérges rám? - kérdezte Harry.

A kérdéstől meglepődve, Perselus a szemeibe nézett, s több éves sérelmet látott benne. Semmi kétség, hogy a mugli családja minden apró sértés és családi civakodást rajta vezetett le.

- Nem magára vagyok mérges – biztosította. – Dühös vagyok a… - elhallgatott, mert nem volt benne biztos, hogyan válaszoljon a kérdésre. – Egyik öcsémmel sem beszéltem közel tizennyolc éve.

- Miért?

- Elsősorban azért, mert a testvéreim sosem nem bocsátották meg sem nekem, sem az apámnak, hogy foltot ejtettünk a családunk nevén – magyarázta Perselus egyszerűen, bár ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Ebben a kijelentésben semmi sem szerepelt, ami megmagyarázza a testvérek között évek óta tartó szenvedést és árulást, a dühös, megbocsáthatatlan szavakat, amelyeket nem lehetett visszavonni.

Harry meglepődött a beismeréstől. - Az apja halálfaló volt? - kérdezte. Perselus bólintott. - És maga azért csatlakozott a halálfalók közé, hogy vele legyen?

Kétsége sem volt afelől, hogy a fiú már gondolkodott a múltján, és azon, hogy hogyan lett belőle kém. - Nem, Mr. Potter – mondta. - Azért csatlakoztam a halálfalókhoz, mert így elég közel kerülhettem apámhoz, hogy megöljem.

A zöld szemek tágra nyíltak a döbbenettől, s Perselus egy torz mosolyt küldött Harry felé.

- Mint ahogy a testvéreim, úgy én sem tudtam megbocsátani az apámnak. A vérünk volt, a felelősségünk, és minden bűnért, amit elkövetett, nekünk kellett felelnünk.

- Megölte a saját apját?

- Nem - rázta meg Perselus a fejét. – Szerencsére ettől a kis méltatlanságtól megkímélt Lucius Malfoy. Úgy tűnik, mindkettejüknek ugyanaz az úrinő tetszett, s párbajoztak érte. Apám veszített. Mivel nekem nem sikerült visszaszereznem a család becsületét, ezért elmentem Albus Dumbledore-hoz és felajánlottam, hogy kémkedek neki.

- De a testvérei soha nem hittek magának? - találgatott Harry, túlságosan is ügyesen.

- Soha nem folytattunk részletekbe menő beszélgetéseket e témában – világosította fel Perselus. – Nem volt sok lehetőségem arra, hogy meggyőzzem őket a bűnösségemről, vagy az ártatlanságomról.

- De hát hinniük kellett magának a tárgyalás után! - ellenkezett Harry.

Perselus élesen felnézett, és ellenséges pillantást vetett Harryre. Mi a fészkes fenét tudhatna a fiú arról a tárgyalásról? Ő ugyan soha nem említett semmit, és erősen kételkedett benne, hogy Albus ezt megvitatta a fiúval.

Harry elpirult, és lesütötte tekintetét. - Belenéztem Dumbledore merengőjébe pár évvel ezelőtt. Láttam a tárgyalást egy részét. Első sorban innen tudtam, hogy neki kémkedett.

- Az az ember a legpocsékabb dolgokat hagyja szerteszéjjel! - átkozódott Perselus, s furcsán sebezhetőnek érzezte magát attól a gondolattól, hogy Harry talán tanúja lehetett, a dementoroktól ifjúkorában elszenvedett kínzásának, és azt követő szégyenletes tárgyalásnak.

- A testvérei akkor sem hittek magának? – kérdezte témát váltva Harry

- Nem számított – magyarázta Perselus. – A kár már megtörtént. És a levél tömörségéből ítélve, kétlem, hogy akár most is hinnének nekem. De nem hajlandóak elszalasztani ezt a lehetőséget. A baráti kezet nem nekem, hanem magának nyújtják.

Harry erre rosszallóan ráncolta össze homlokát, és ha hallotta is Perselus hangjában a keserűséget, az arckifejezése nem árulta el. - Megnézhetem a levelet? - kérdezte.

Perselus megvonta a vállát, és átadta a fiatalembernek, miközben azon töprengett, vajon miért érdekli ez egyáltalán. Harry elolvasta, s arca elgondolkodó volt.

- Mivel a meghívás valójában nekem szól maga helyett, megírhatnám én a választ? – kérdezte.

Perselus szíve kihagyott egy ütemet. Csak nem akart a fiú összebarátkozni a családjával? Leküzdötte a feltörő fájdalmat, amit ez a gondolat okozott. Miért számított volna másra James Potter fiától?

Megmerevedett, elrendezte az arckifejezését, s elhatározta, hogy a legkisebb érzelmet sem fogja elárulni. - Tegyen, ahogy jónak látja - mondta hidegen.

Harry elégedetten bólintott, elmosolyodott, miközben felállt. A levelet még mindig a kezében tartotta. Ahogy az ajtó felé sétált, Perselus rájött, hogy egyszerűen nem tudja ennyiben hagyni. Az árulás fullánkja túlságosan éles volt, hogy ne szúrja még egy kicsit.

- Ha megkérdezhetem - mondta röviden. -, mit akar mondani nekik?

Harry megállt az ajtóban.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy megtalálom a fogalmazás megfelelően ékesszóló módját arra, hogy elmondjam, de a lényege az lesz, hogy mindannyian megbaszhatják.

Szerencsére az ajtó becsukódott Harry után, még mielőtt bármelyik más tanuló a tanúja lehetett volna a bájitalmester harsogó nevetésének.

Meglepő módon, mindkettejüknek sikerült átvészelniük a következő két hetet anélkül, hogy megöljék egymást. Az arról szóló történetek, hogy Perselus megfenyegette Draco Malfoyt, úgy tűnik megtették a hatásukat, és a tanulók ügyeltek arra, hogy azután megtartsák maguknak a megjegyzéseiket. A tanórák szokásos mederben folytatódtak, bár Harry ügyelt rá, hogy ne adjon okot Perselusnak arra, hogy rendreutasítsa az osztályban. Mindazonáltal ez nem mindig sikerült. Mindketten úgy gondolták, hogy furcsa lenne, ha a dolgok túlságosan megváltoznának. Ezekben a napokban Perselus ugyanúgy levont pontokat a Mardekártól, mint a Griffendéltől, bár az utóbbit messzemenőkig jobban élvezte, mint az előbbit.

Harry a szabadidejét a barátaival töltötte, s Perselus folytatta az életét a maga szokásos módján, kivéve azokat a tevékenységeket, amiket halálfaló kémként végzett. Éjszakánként Harry bevette az Álomtalan Álom Elixírt, amit Perselus a laborjában neki főzött, és a férfi magán tartotta az ezüst védőköteléket a Sötét Jegy körül.

Harry megpróbálta elkerülni Perselus társaságát amennyire csak lehetséges volt, de néhány este vele üldögélt a nappaliban, és a házi feladatát írta, míg Perselus olvasott vagy felkészült a másnapi óráira. És, habár nem egészen jöttek ki egymással. Perselusnak be kellett ismernie, hogy a társaság nem volt teljesen kellemetlen. Legalább túllépett a vágyán, hogy minden második percben megfojtsa a fiút.

Meglepetésére, a következő pénteken egy második levelet kapott a testvéreitől. Ezt már Perselusnak és Harrynek is címezték, és sokkal udvariasabban volt megfogalmazva. Valami olyasmit írtak, amit halvány bocsánatkérésnek lehetett értelmezni Perselus felé, és ezúttal a meghívás őt is magában foglalta. A húga hozzátett egy utóiratot a levélhez, s könyörgött Perselusnak, hogy fogadja el a meghívást, mert ő borzalmasan szerette volna újra látni.

Perselus összeráncolta a szemöldökét, s azon gondolkodott, vajon mit válaszolt nekik Harry. Érdekes lehetett, és megbánta, hogy nem kérte el, hogy megnézze. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Harry Potter megvédte a családjával szemben. Furcsán jó érzés volt, és ez a tény aggasztotta Perselust. De mindent félretett, s elgondolkodott a kérdésen.

Szombat, késő délelőtt volt már mire elhatározta magát, és Harry keresésére indult. Roxmortsi hétvége volt, és nem volt kétsége afelől, hogy a griffendélesek a szokásos kiruccanásukat tervezték a Mézesfalásba aznap délután. Remélte, hogy elkapja Harryt, még mielőtt elmegy.

A Nagyteremben talált rá Ron, Hermione és Neville Longbottom társaságában. Mindannyian egy tábla varázslósakk körül tömörültek. Ron Weasley körülbelül két lépésre volt attól, hogy sakk-mattot adjon Harrynek. Mind a négyen meglepődve néztek fel, mikor Perselus odalépett, és Neville kimondottan betegesen sápadttá vált.

- Harry- köszöntötte, szándékosan a fiú keresztnevét használva, s ez úgy tűnt, mind a négy tanulót sokkolta. – Van egy személyes jellegű küldetésem, amit ma reggel el kell intéznem Roxmortsban. Reméltem, hogy hajlandó vagy elkísérni… természetesen, ha szabad vagy.

Megpróbálta magát olyan formában kifejezni, hogy a fiú megértse, ez egy kívánság volt és nem egy utasítás. Ez volt az első alkalom, mikor megpróbálta kijátszani Harry szabadidejét. Látta Ron felháborodott arckifejezését, és hozzátette:

- Nem tart tovább egy vagy két óránál tovább. Marad utána bőséges időd minden másra.

- Rendben - egyezett bele Harry megfejthetetlen arckifejezéssel. Bólintott a barátainak. - Találkozunk délután a Mézesfalásban.

Ők egyetértésük jeléül bólintottak, s Harry követte Perselust kifelé a teremből. Miközben elsétáltak, Perselus hallotta Neville felnyög Ron és Hermione felé.

- Ó, szegény Harry! Olyan, mintha egyfolytában büntetésben lenne!

Magában elvicsorodott a gondolatra, s elhatározta, hogy megtalálja a módját, hogy büntetést adjon annak a kis együgyűnek. Harryre pillantott, s úgy vélte, egy halvány vigyort lát rajta, és majdnem teljesen felhagyott az ötlettel. Tudta, hogy a társasága nem valami élvezetes, de biztosan nem volt olyan, mint egy büntetés! Mindent elkövetett, hogy a büntetőmunkákat olyan nyomorúságossá tegye, amennyire csak lehetett, de az együtt töltött estéket megpróbálta az elképzelhető legjobban eltölteni Potterrel. Volt elképzelése, Harry és a barátai miket mondhatnak róla a háta mögött.

Perselus elkapott egy fiákert a kastély udvarán, és elindultak a kanyargós úton Roxmorts felé. Harry, aki Perselusszal szemben ült a járműben, kíváncsian nézett rá.

- Szóval, mi ez a küldetés?

Perselus összehúzta szemöldökét, mivel nem volt biztos benne, hogyan magyarázza ezt meg.

- Kaptam egy újabb vacsorameghívást a családomtól. És, bár az öcséim cseppet sem érdekelnek, szeretném újra látni a húgomat. Ő legalább megpróbált velem beszélni az évek során, annak ellenére, hogy a férje azt akarta, hogy minden kapcsolatot szüntessen meg velem. Most persze megváltoztatta a véleményét, és a húgom megkért rá, hogy legalább én próbáljak meg kibékülni a testvéreimmel. Magának természetesen nem muszáj elkísérnie, de reméltem, hogy beleegyezik.

- Egy egész ház teli Pitonokkal? - kérdezte Harry.

Perselus gúnyos mosollyal vette tudomásul a tréfát.

- Segítene, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem hasonlítunk?

- Voltaképpen igen. - A fiúnak vette az arcátlanságot, hogy felvilágosítsa. – Elmegyek. De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy milyen küldetésre megyünk ma reggel.

Ah, és most kell tényleg megsérteni a fiút. - Torsondhoz megyünk. Szüksége lesz néhány használható ruhára. Azok a rongyok, amiket Dursleyék adtak nem megfelelőek - pillantott félreérhetetlenül a farmerre, amit a fiú jelenpillanatban hordott.

A legtöbb tanuló a hétvégén nem viselte az uniformist; és míg a pulóver, amit Harry viselt, - úgy gondolta, Mrs. Weasley készítette - még valamennyire elviselhető volt, a farmer nem. Azon túl, hogy pár helyen szakadt volt, még jó pár számmal nagyobb is volt Harrynek. Korábban a héten bepillantott Harry szekrényébe, és észrevette, hogy az iskolai talárok mellett a ruháinak többi része pár ősrégi pólóból, két szakadt farmerből és egy skótmintás ingből állt, amiről úgy sejtette, hogy a fiú elsős kora óta koptatta.

Harry elvörösödött a kritika miatt.

- Nem mintha nem tudnék ruhát vásárolni saját magamnak! - berzenkedett.

- És mégsem tette még meg - mutatott rá Perselus.

Harry összeráncolta a homlokát.- Sosem tűnt fontosnak. Legtöbbször egyenruhát hordok.

- És mi van nyáron? - kérdezte Perselus. – Bizonyára nem viseli a roxforti egyenruháját a mugli Surreyben nyáron?

- Tekintve, hogy a nyarat egy kis szobában bezárva töltöm, nem igazán számított, hogy mit viselek - mondta neki nyomatékosan Harry.

Perselus a gondolataiba merült. Ezt nem vette számításba. És nem tetszettek neki ezek a emlékeztetők sem a fiú otthoni életéről. Ha arra gondolt, rosszul volt tőle, és eszébe véste, hogy elbeszélgessen Albusszal arról, hogy mit tegyenek Dursleyékkel. A viselkedésük lelkiismeretlen volt, és nem kéne büntetés nélkül maradnia.

- Szóval, akkor hova is megyünk? - kérdezte Harry témát váltva.

- Torsondhoz - ismételte meg Perselus. Az egész varázslóvilág legjobb ruhakereskedőjének adta meg a nevét. A hétvége folyamán Harrynek lesz egy használható ruhásszekrénye.

Harry egy pillanatig elgondolkodott ezen. - Nem túl drága az a hely?

- Jó okkal - tájékoztatta Perselus. Lehet, hogy drága, de minden galleont megér. Csak a legjobb anyagot használták. - Természetesen én állom a vásárlás költségeit.

- Van pénzem! - tiltakozott Harry.

- Jó neked - vonta össze a szemöldökét Perselus, s kinézett a fiáker ablakán. – Akkor is én fizetek. Én vagyok felelős az anyagi jóllétedért.

- Miért maga a felelős? - követelte Harry, s hangja elsötétült a dühtől.

Kissé meglepődött a fiú hanglejtésétől, és Perselus nehezményezően nézett rá. - Mi?

Harry bosszúsan ráncolta össze a homlokát

- Miért maga a felelős értem? Miért nem én vagyok a felelős a maga anyagi jóllétéért?

Piton rábámult. A fiú megbolondult. Az megmagyarázná a bájitaltan jegyeit is. - Ne legyen nevetséges!

Harry szemei villámokat szórtak.

- Mi ebben a nevetséges? Ez egy teljesen helyénvaló kérdés. Azért, mert fiatalabb vagyok? Csak, mert fiatalabb vagyok, automatikusan én leszek a feleség?

Feleség! A fiú nem bolond, őrült. De bármi is volt, úgy tűnt, egészen felidegesítette magát a témával. - Ez valami fajta mugli dolog, igaz?

- Csak válaszoljon a kérdésre!

- Semmi köze a korához! - nézett rá bosszúsan Piton. – Azért van, mert az én anyagi helyzetem szilárd, a magáé meg nem. Még nem is tette le a R.A.V.A.Sz. vizsgáit. És még ha le is tette volna, még ha ötven évvel öregebb is lenne nálam, ha a pénzügyi helyzetünk egyforma lenne, akkor is én lennék a felelős a maga eltartásáért. Több pénzem van, mint magának. Sokkal több. Ez teszi a pénzügyeink biztosítását az én felelősségemmé.

Ám Harry karba vágta a kezét, és makacs felháborodottsággal nézett rá. Perselus úgy gondolta, hogy ez talán valami furcsa mugli büszkeségi dolog. Találnia kell egy módot rá, hogy személyesebbé tegye a szóváltást.

- Soha nem gondolkodott még arról, hogy Percy Weasley miért nem vette még el a bájos Penelope Clearwatert?

Úgy tűnt, ez a nem ideillő megjegyzés váratlanul érte Harryt. - Úgy gondoltam, hogy még állt készen rá.

Piton undorodva felhorkantott.

- Egy Weasley, aki nem áll készen a házasságra? Na persze. Azért nem vette még el, mert bár a kisasszony nem gazdag, mégis szép hozománya van. És amíg Mr. Weasley nem tudja a saját pénzével egyensúlyozni a hozomány mértékét, nem fogja elvenni.

Ám ez a kommentár ahelyett hogy megbékítette volna a fiút csak még jobbanfelbőszítette. - Mert ő a férfi, Penelope meg a nő! És ez teszi őt felelőssé.

Aha, Perselus úgy gondolta, most már érti a problémát. Nyilvánvaló módon a pénzügyi egyenrangúságuk kérdését valamifajta nembeli azonosítással hozza kapcsolatba.

- Azért, mert gyerekeket akar, te ostoba kölyök! - javította ki. – Mivel Weasley, bizonyára rengeteg gyereket akar! És ha nem ő a felelős a családjuk anyagi helyzetének fenntartásáért, nem lehet gyerekük, és nem számíthat arra, hogy megőriz bármilyenfajta, a varázsló társadalomban betöltött társadalmi pozíciót

- Mi közük van ehhez a gyerekeknek?

Perselus felsóhajtott. - Tekintsünk el attól, ki milyen nemi szerepet tölt be a mugli társadalomban. A varázslótársadalomban az anya pénzét soha nem arra használják, hogy pótolják vele a család jövedelmét. Azt ő maga használja, de legtöbbször félreteszi gyermekei örökségeként. Egyetlen, önmagát tisztelő varázsló sem fog hozzányúlni a gyermekei örökségéhez.

Harry meghökkenve húzgálta egyik hajtincsét, önkéntelenül jobban elrejtve ezzel a sebhelyét. - Még mindig nem értem, ez miért jelenti, hogy maga…

Perselus közbevágott.

- A nemtől eltekintve, egy házasságban az a partner a felelős a család pénzügyeinek biztosításáért, akinek pénzügyi helyzete szilárdabb. Ha egy férfi és egy női házaspár gyereket akar, akkor a férfinek biztosítania kell azt, hogy ő legyen pénzügyileg a stabilabb. A mi esetünkben, mivel a gyerek-kérdés nem jön szóba, csak egyszerű matematika az egész. Nekem több pénzem van, mint neked. Ennél fogva én vagyok a felelős a pénzügyekért. Most már érted, vagy el kéne magyaráznom, hogy úgy, hogy te is megértsd?

Harry dühösen nézett rá. - Rendben, felfogtam. Tudja, valaki ezt már korábban is elmondhatta volna.

- Talán ha többet foglalkoztál volna vele, vagy felvetted volna a mugliismeret tantárgyat - javasolta Perselus gúnyosan.

- Foglalkozom vele. És a mugliismeretnek semmi haszna! - vágott vissza Harry hevesen. - Neville azt mondta, múlt héten megtanulták, hogyan használják a kenyérpirítót.

Nem tudta, hogy ennek mi köze van a témához, így Perselus lesújtó pillantást vetett Harryre. - És ha kérdezhetem, mi az a kenyérpirító?

Harry szája gúnyos mosolyra görbült. - Fog egy szelet kenyeret, beteszi az egyik nyílásba, lenyom rajta egy fogantyút, és a kenyér pirítva jön ki belőle. Bármelyik ötéves mugli tudja használni a kenyérpirítót.

- Mivel soha nem voltam ötéves mugli, én nem tudhatnám - világosította fel Perselus hűvösen. Nem úgy hangzott, mintha a mugliismeret különösebben hasznos lett volna, de úgy gondolta, Harry pontosan ezt akarta kifejezni.

- Mi történik, ha átmegyek a R.AV.A.Sz.-on és lesz munkám? - kérdezte Harry váratlanul. – Ha több pénzt keresek, mint maga, akkor én leszek a felelős?

Perselus felhorkantott a gondolatra. Úgy tűnt, a fiú nem értette, milyen gazdag családba házasodott be. - Nagyon kétlem, hogy valaha is annyi pénzt fog keresni, mint én.

A kihívó csillogás visszatért a zöld szemekbe. - Honnan tudja? Tudja egyáltalán, mennyi pénzt keres egy profi kviddicsjátékos? Gondolkozom rajta, hogy az leszek.

Perselus majdnem hangosan felmordult erre a gondolatra.

- Tudhattam volna, hogy olyan haszontalan pályát választ, mint az!

Harry pimaszul vigyorgott rá. - Gondoljon csak bele, maga lenne az egyetlen bájitalmester, aki elvett egy profi kviddics játékost.

Perselus csak bámult rá. A fiú ugratta őt. Két hete tetemes összegű pénzben mert volna fogadni rá, hogy Harry Potter retteg tőle, most pedig olyan módon ugratta, ami azt jelezte, hogy a fiú remélte, hogy felbosszanthatja, vagy feldühítheti.

- Maga elhatározta, hogy kínozni fog, nemigaz?

Harry ezen egy pillanatig elgondolkodott, aztán elvigyorodott.

- Hát, a legjobbtól tanultam – magyarázta. – Valamit csak nyernem kellett azokból a bájitaltanórákból.

A fiáker egy döccenés után megállt, amint megérkeztek a céljukhoz, és a fiú kiugrott.

- Megpróbálhatna bájitaltant tanulni - dörmögte Perselus a tovahaladó alakjának.

De persze, ez talán túl nagy kérés volt.

A Torsand tulajdonosa, mihelyt beléptek a boltba eléjük jött, hogy találkozzon velük, és Perselust a nevén köszöntötte. A férfi ruháinak többségét itt vásárolta, - mindet, kivéve azokat a talárokat és tunikákat, amelyeket a tanórákon viselt. Tekintettel arra, hány alkalommal találta magát felrobbant üstök tartalmával beterítve, nem látta értelmét, hogy bármilyen jó minőségűt tönkretegyen.

- Marius - köszöntötte Perselus a férfit egy illedelmes főhajtással.

Marius melegen rámosolygott Harryre. - És ő biztosan Harry! - kiáltotta lelkesen. Perselus visszatartotta a késztetést, hogy a szemét forgassa. A varázsvilágban mindenki ismerte Harry Pottert. - Á, új ruhákért jött, igaz-e fiatalember?

Harry a farmerjára pillantott.

- Azt hiszem - sóhajtotta. – Lehetőleg valamit, ami az én méretemben van. Hajlok a narancssárga és lila színekre.

Perselus és Marius elborzadva néztek rá.

- Vicceltem! - mondta mindkettejüknek. – Igazából vörös és arany.

- Áh, egy griffendéles - mondta Marius megkönnyebbülve. – Hogyne!

Pillanatokkal később Harry egy emelvényen állt, Marius kezében pedig egy mérőszalag volt, miközben egy mágikus tekercs automatikusan lejegyezte a méreteket, amit kikiáltott. Perselus leült oldalra, és csendben figyelte. Mikor a méreteket levette, Marius egyik anyagot mutatta a másik után - bársony, selyem, brokát -, s pár anyagot Harry vállára tett, hogy megnézze, hogy mennek a fiú szeme színéhez. Perselus azon kapta magát, hogy szórakozottan mosolyog. Lehet, hogy a fiú kedvelte a griffendéles színeket, de a mardekárzöld jobban illett hozzá. Kihozta a szeme színét.

Ő maga nagyon keveset beszélt, megengedte Harrynek, hogy ő döntsön, bár tájékoztatta Mariust, hogy egy teljes szekrénynyit akar - térdnadrágokat, tunikákat, zekéket, talárokat, köpenyeket, csizmákat, lovagló nadrágokat. Harry szemei elkerekedtek, mikor a férfi elhadarta a listán szereplő dolgokat. Minél többet sorolt fel, annál többet gondolta arra, hogy… – leállította magát, mikor rájött, hogy kezdi túlságosan élvezni. Elképzelni, hogyan fog majd Harry kinézni a lovaglónadrágban, túl messzire ment azoknak buja gondolatoknak a sokaságában, amiket megígért magának, hogy mindenképpen el fog kerülni.

Amikor távoztak, a pénztárcája sokkal könnyebb volt, s Harry sokkal összezavarodottabb a viselkedésétől, mint valaha. - Nevetségesen fogok kinézni – panaszkodott Harry.