Harry a Griffendél asztalánál ült a következő reggelen, egy nyitott, kezdő bájitalkönyvvel maga előtt. Korábban találta a könyvtárban, amit bizonyosan elsőéveseknek tettek félre, hiszen nem volt több az alapoknál. Persze volt benne egy teljes bekezdés, ami az aprítás, illetve kockázás szükségességét taglalta. És, bár megemlítette, hogy ezek változásokat okoznak a kérdéses alapanyagok tulajdonságaiban, olyan homályos utalásokkal volt megfogalmazva, amit egy mugliszületésű valószínűleg fel sem ismer.

- Ó, istenem, végül megtörtént! - nyögte Seamus elborzadva. Harry meglepődve nézett fel, mikor a griffendéles társai csatlakoztak hozzá. - Harry egy bájitaltankönyvet olvas!

Harry elpirult a barátaitól érkező pillantások súlya alatt, főleg a Roné miatt.

- Ó, hagyjátok abba – mondta nekik. – Nem olyan vészes. Csak biztos akarok benne lenni, hogy nem bukok meg bájitaltanból. Megfordította a könyvet, s az asztalon keresztül Hermione elé lökte.

- Tudtad, hogy mutatkozik különbség az alapanyagok kockázása és aprítása között a bájital eredményében?

Hermione bólintott. - Igen, mi van vele?

- Én nem tudtam - mondta neki Harry nyomatékosan. – Nem emlékszem, hogy valaha is említették az órán. És habár biztosítottak róla, hogy ezt a legtöbb varázslószülött gyerek megtanulja ötévesen, ez nem olyasmi, amit egy mugliszülött tudna. Te hogyhogy tudod?

- Természetesen olvastam róla - mutatott a könyvre. – Pontosan ott írja, világosan angolul.

- Pontosan ott írja nagyon halványan, angolul – világosította fel Harry. – Semmi érthető nincs benne.

- Akkor hogy jöttél rá? - kérdezte Hermione.

- Piton professzor mondta - magyarázta Harry.

- Ó, istenem, Harry! - nyögte Neville. – Már arra kényszerít, hogy a szabadidődben is bájitaltant tanulj?

Harry rosszallóan nézett Neville-re. - Nem, nem igazán. Csak beszélgettünk.

Habár be kellett ismernie, ez szintén hátborzongatóan hangzott. És a barátai arckifejezéséből ítélve, ők is így gondolták.

- Beszélgettél? - háborgott Ron. – Pitonnal? Csak úgy csevegtetek? Miről? Kviddicsről?

- Bájitalokról - sóhajtotta Harry. – Nem mintha elkerülhetném, hogy beszélgessek azzal az emberrel. – És ha őszinte akart lenni magához, kezdte bevallani, hogy majdhogynem élvezte azt a beszélgetést.

- De hát akkor, az muszáj, hogy átkozottul szörnyű legyen! - kiáltotta Seamus.

- Nem annyira rossz - világosította fel Harry mindannyiukat. – Ő nem… ő nem… - felsóhajtott, s megvonta a vállát. – Nem olyan rossz. Akár hiszitek, akár nem, meg szoktam úszni még azt is, ha egyenesen a szemébe mondom a sértéseket.

Ez mindannyiukat megrázta. Hermione teljesen meg volt hökkenve. - Azt akarod mondani, hogy nem von le házpontokat, amikor sértegeted?

Harry megrázta a fejét. - Órákon kívül nem. Tudom, hogy gondol rá, de igazából sosem teszi meg. Gondolom, nem tartja tisztességesnek.

- Piton tesz valamit tisztességességből? - horkantott fel Ron hitetlenkedve. – Az lesz ám a nap…

-Valaha is hívtad őt a nevén? - kérdezte Dean kíváncsian.

Harry meghökkenve ráncolta össze a homlokát. – Mire gondolsz?

- Hát, elég furcsa, hogy a házastársadat Piton professzornak szólított – mutatott rá.

- Hogy hívhatnám másként? Ő is mindig Mr. Potternek hív.

- Nem mindig – mondta Neville. – Harrynek szólított, mikor magával vitt Roxmortsba. Emlékszel?

Harry emlékezett, s összeráncolta a szemöldökét. Halványan rémlett neki, hogy már azelőtt is szólította őt Harrynek. Az ágyban, ha jól emlékezett rá, habár ezt az információfoszlányt nem óhajtotta megosztani a barátaival.

- Furcsán érezném magam, ha bármi másnak nevezném, mint Piton - mondta mindnyájuknak egy elutasító vállrándítással.

Mind egyetértően bólintottak. - Akkor is - tette hozzá Dean. – Kissé bizarr.

Harry személy szerint úgy gondolta, hogy az egész dolog elég bizarr volt.

Megkezdődtek a kviddicsedzések, s Harry délutánjainak nagy részét az órák után ez vette el. Gyakran nem talált időt arra, hogy elkészítse a házi feladatait egészen vacsora utánig. Aztán csendben ült az íróasztalnál, amit Piton neki helyezett el a számára, míg a tanár dolgozatokat osztályozott a tűz mellett. Észrevette, hogy annak ellenére, hogy Pitonnak volt egy külön irodája, gyakran töltötte az estéit a tűz előtt, és Harry azon tűnődött, hogy vajon ez az új fejlemény az ő előnyére szolgál-e. Különös módon úgy vélte, hogy Piton azért teszi, hogy társaságot nyújtson neki, bár hogy miért, azt el sem tudta elképzelni. Nem mintha kedvelte volna a férfit. És Piton biztos, hogy ki nem állhatta őt.

De azért sem húzódott vissza irodájába, bármilyen könnyedén megtehette volna. Egy idő után Harry megszokta a jelenlétét. Időről időre a férfi még beszélt is hozzá, megjegyzést tett valamire, amit olvasott, vagy valamire, ami a nap folyamán történt. Harry azon kapta magát, hogy olykor-olykor ő is beszél, legtöbbször kérdéseket tesz fel a házi feladatával kapcsolatban, amelyeket tipikusan Hermionétól kérdezett volna meg, ha a Griffendél klubhelyiségében készítette volna el a házi feladatát, mint normál esetben tette volna. Meglepetésére, Piton általában válaszolt a kérdéseire, és a túlságosan goromba megjegyzéseit a bájitaltan órákra hagyta, ami még mindig nehezen ment, bár Harrynek be kellett ismernie, hogy jegyei fokozatosan javultak az alapanyagok jóval óvatosabb előkészítése miatt.

A ruhák érkezése, amit Piton rendelt számára a Torsandból, meglepte Harryt, még akkor is, ha tudta, hogy jönnek. Tulajdonképpen nem számított ilyen sokra. Egész életében soha nem volt ennyi mindene. Méghozzá ennyi minden, ami tényleg illett rá - felpróbált párat közülük, s elképedve nézte magát a tükörben. Na jó, a lovaglónadrágban nem volt annyira biztos, de be kellett vallania, a zeke jól nézett ki. Végül mindent eltett a szekrénybe, és csatlakozott Pitonhoz a nappaliban.

- Nos?- kérdezte Piton, anélkül, hogy felnézett volna a pergamentekercsből, amit olvasott.

- Szép…- vallotta be Harry, s azon spekulált, mit is kéne tennie most.

Úgy sejtette, illene köszönetet mondania, de hirtelen nagyon kínosan és furcsán érezte magát. Nem tűnt helyesnek, hogy annyi ember közül pont Piton adjon neki ennyi mindent. Hátborzongató érzés volt.

Piton megfejthetetlen arckifejezéssel nézett fel. - Szép? - Valahogy hitetlenkedően hangzott.

Harry elpirult. Az az ember egy kis vagyont költött a ruhákra, csak az anyag egyedül galleon hegyeket érhetett. - Csak soha nem volt még ennyi mindenem - vallotta be. – Különös érzés. – Idegesen ült le a székbe.

- Mi a különös benne? - kérdezte Piton.

- Nem tudom. - Harry kényelmetlenül fészkelődött az átható pillantás alatt. - Csak nem hiszem,… úgy értem… tudom, hogy mit mondott meg minden, de nekem kellett volna mindent megvásárolnom magamnak.

- Azt hittem, ezen már túlléptünk - dőlt hátra Piton a székében, és ingerülten az ölébe ejtette a tekercset.

- Tudom, mit mondott - ismételte Harry. – De mégis… ez nem helyes! Nem érdekel, hogy mit gondolnak, vagy mondanak mások, én nem a pénzéért vettem el. És magának sem igazán volt más választása. Nem kellene fizetnie nekem!

- Fizetni magának?

Harry ismét elvörösödött, mert rájött, hogyan is hangzott ez. Idegesen nézett Pitonra.

- Nem úgy értettem! Úgy értettem, nem kellene gondoskodnia rólam! Senkinek nem kell gondoskodnia rólam!

Piton hirtelen előredőlt, az arca elsötétedett a haragtól. - Mr. Potter, ennek semmi köze ahhoz, hogy én gondoskodok magáról, vagy fizetek magának, vagy bármit is gondol, mi helyes, vagy helytelen. Ennek ahhoz van köze, hogy mit tekintek én és a varázsvilág többi része az én felelősségemnek, és ahhoz a tényhez, hogy nem szándékozom nyilvános helyen feltűnni a házastársammal, aki nem megfelelően van felöltözve!

A düh és a sértettség olyan hevesen lobban fel Harryben, hogy majdnem megütötte Piton gúnyosan vigyorgó arcát. Igazából annyira közel állt ehhez, hogy a kezei már ökölbe szorultak, s a teste reszketett a dühtől. Csak úgy tudta visszafogni magát, hogy felugrott, s kirohant a szobából. Piton magánkönyvtárába ment, becsapta maga mögött az ajtót, és szorosan bezárta. A düh hullámokban söpört át rajta, aminek következtében pár könyv lerepült a polcokról, és hangos puffanással esett a földre.

Harry összerezzent a hangoktól, és érezte, hogy dühe elpárolog. Lehuppant a fenekére a padló közepén, túlságosan tompultan ahhoz, hogy rendes széket keressen. A düh eltűntével csak a sértettség maradt.

Szóval Perselus Piton szégyellte! Tudhatta volna. Pont, mint Dursleyék. Az ő megoldásuk az volt, hogy bezárják egy kis szobába, és úgy tegyenek, mintha nem létezne. Piton megoldása, úgy tűnik az volt, hogy díszes ruhákba öltöztesse, és úgy tegyen, mintha más valaki lenne. Mindig úgy gondolta, hogy Piton utálja a tényt, hogy híres. Soha nem gondolta, hogy eljön az a nap, mikor Piton belekényszeríti őt ebbe a nevetséges szerepbe, amivel hét éven keresztül gúnyolta. De úgy tűnt, most mégis jól jött neki, nem? Visszaadta családjának a jó hírnevét. Még a gondolata is fájt.

Harry azon kapta magát, hogy ismét könnyekkel küzd. Nem fog sírni. Soha nem sírt. Még Voldemortnak sem sikerült elérnie, hogy sírjon. Pitonnak biztosan nem fog sikerülni. De tényleg nem tudta, miért is fájt annyira. Nem is kedvelte Pitont. Nem érdekelte, mit gondol róla a férfi.

Legalábbis nem gondolta, hogy érdekli, nem igaz? Biztosan nem gondolta, hogy Piton azért vette neki azokat a ruhákat, mert valami jót akart tenni érte. Az teljesen röhejes lett volna. Különösen, mivel meg is magyarázta először, miért is teszi. Persze, elrejtette egy csokor ostobaságban a varázslóvilágban betöltött  házastársi szerepekről, de egyszer sem jelezte, hogy érdekelné-e ő, Harry jóléte.

Nem mintha Harry törődött volna vele, végül is pont most mondta meg Pitonnak, hogy nem kell neki senki, aki gondoskodna róla. És nem is kellett. Soha nem kellett. Dursleyék soha nem törődtek vele. És, bár Sirius hajlandó lett volna arra, hogy vigyázzon rá, soha nem adatott meg neki az esély. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, az az, hogy úgy tegyen, mintha ez a házassági komédia több lett volna, mint ami. Egy kellemetlenség mindkettejüknek. Piton igazából nem volt a családja.

Nem, nem tenne jót, ha megsértődne azon, amit Piton tesz, vagy nem tesz. Csak véget kellett volna vetnie a vitának, a tipikus elévülhetetlen gyűlöletének kinyilvánításával, és úgy kellett volna hagynia. Figyeld meg, mikor kezd újra még egy beszélgetést a férfivel!

Harry felsóhajtott, és óvatosan talpra állt. Fáradt volt, a kviddicsedzés aznap délután sokat kivett belőle. És ez az utolsó tíz perc kimerítette, és fázóssá tette. De legalább most már úrrá lett az érzésein, az eltökéltsége a helyén volt. Végül is, tudta, miért van itt, mindketten tudták, hála Piton szavainak.

Kinyitotta az ajtót és visszatért a nappaliba. Piton még mindig a tűznél ült, bár felnézett, mikor Harry belépett a szobába. Az arca egészen megfejthetetlen volt. Harry az íróasztalhoz lépett, s hozzálátott, hogy összeszedje a házi feladatait, azzal a szándékkal, hogy lefekszik.

- Mi volt ez az egész? - követelődzött Piton.

Harry nem nézett fel, de magán érezte Piton pillantását. - Semmi - motyogta. – Nem érdekes.

- Harry? – A nevének hallata meglepte Harryt, s élesen felnézett. Piton zavarodottan bámult rá.

- Miért nevez így? - kérdezte akaratoskodva Harry.

Piton meglepődött. - Tessék?

- Harry. Néha így hív. Miért? Minek vesződik vele? - világított rá Harry. - Azelőtt sosem tette. Mindig Potternek hívott, vagy fiú voltam, idióta, vagy kölyök. Azok eddig mind megfeleltek magának. Most miért változtat rajta? Perselusnak kellene szólítanom?

Piton szemei összeszűkültek. - Te sem igazán fogtad magad vissza, hogy ne sértegess engem, bármikor csak átkozottul kedved támadt hozzá.

- Az nem ugyanaz.

- Házastársak vagyunk. Hozzá kell szoknunk bizonyos mértékű bizalmaskodáshoz! – ragaszkodott hozzá Piton.

- Mert a társadalom elvárja? - háborgott Harry.

- Mi a pokol ez az egész? – kérdezte Piton elkeseredve. – Jól láthatóan mérges vagy valamiért. Miért? Mit tettem?

Harry rájött, hogy nem tartotta be a saját elhatározását, mely szerint nem beszélget ilyesmiről többé, így csak megrázta a fejét, és elfordult. - Semmi, ne törődjön vele. Nem számít. – Már majdnem a hálószoba ajtajában volt, mikor egy kéz megfogta a karját, megállította, majd megfordította. Harry megriadt, és meglepetten nézett fel Pitonra. Eddig a férfi tartózkodott attól, hogy megérintse, kivéve, mikor nagyon szükséges volt.

De messzi attól a dühös arckifejezéstől, amire számított, Harry úgy gondolta, hogy amit  Piton arcán lát… aggódás? - Megbántottalak valamilyen módon?

- Nem! - tagadta Harry hevesen.

- Akkor mi a pokol van? - kérdezte Piton. – Kétségkívül felbosszantottalak.

Harry nem tudta elhinni, amit hallott. - Minden évet, amióta itt vagyok, azzal tölt, hogy mindent elkövessen, csakhogy felbosszantson! Most miért törődik vele?

Piton kezei összeszorultak a karján. - Mert ezúttal nem akartam!

- Szóval más, mikor nem akarja? - gúnyolódott Harry.

- Igen – mordult fel Piton, s szemei már nem aggódóak voltak, hanem dühösek, és a szokásos hévvel villogtak.

- Miért? - akaratoskodott Harry ismét. – Mert házastársak vagyunk? Mert most azt feltételezik rólunk, hogy egy család vagyunk? – Már a gondolat is nevetséges volt.

- Igen!

- Utálom! - tájékoztatta Harry elégedetten, hogy megkapta a megfelelő lehetőséget, hogy ismét elmondhassa. A gond csak az volt, hogy kezdte gyanítani, ez nem volt teljesen igaz.

- Egyfolytában ezt mondod! – mondta Piton. -De szeretnék rámutatni, hogy ez nem cáfolja meg azt, amit mondtam. Dursleyéket is utálod, és a testvéreim utálnak engem, én meg utáltam az apámat. Az utálat gyakori téma a családokban. Néha ez a ragasztó, ami összetartja őket!

- Ha ez igaz, akkor mi soha nem válunk el! - vágott vissza Harry, s erre a gondolatra a szíve összeszorult a mellkasában. Utálatra alapozott családok. A legborzasztóbb dolog volt, amit el tudott képzelni. Minden, amire csak gondolni tudott, a Weasleyk és a velük eltöltött idő volt, az a néhány nyár, amikor korábban elhagyhatta a Privet Drive-ot. Úgy tűnt, számára ez sosem adatik meg.

Pitonnak erre nem volt válasza, s Harry csak ellenségesen bámult rá. - Ne fogdosson - utasította.

Piton egy pillanatra zavartnak tűnt. - Mi? - kérdezte hitetlenkedve, aztán észrevette, hogy a keze még mindig szorosan markolja Harry karját. Úgy engedte el, mintha megégette volna, s gyorsan hátra lépett. Harry rögtön megfordult, belépett a hálószobába, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Eddig Piton teljes magányt adott neki, mikor lefeküdni készülődött. A vita ellenére, nem várta, hogy ez ma este megváltozna.

Belépett a fürdőszobába, automatikusan elvégezte az esti mosdást, és végül átvette a pizsamáját. Azután visszatért a hálószobába, ahol megállt a szekrény előtt, hogy ismét belepillantson. A szép új ruhák szinte gúnyolták őt, s végigfuttatta kezeit a puha anyagokon, arra a napra emlékezve, amikor a Torsandba mentek. Azon a napon, amikor majdhogynem jól érezte magát. Élvezte Piton ugratását arról, hogy ő az első bájitalmester, aki egy profi kviddics játékoshoz ment hozzá. És kiválasztani azokat a dolgokat szórakoztató volt.

De Piton csak azért tette, mert szégyellte Harryt. Hogy képzelte azt, hogy ez nem fogja megbántani?

De hát Piton soha nem mondott olyat, amit nem úgy gondolt. Komolyan nem akarta megbántani? Harry összeráncolta a homlokát.

Ha ez igaz volt… nem szándékozom nyilvános helyen feltűnni a házastársammal, aki nem megfelelően van felöltözve…– ez egy határozott támadás felé! De ha tényleg nem akarta megsérteni, akkor ezzel kire célzott? Ha nem őrá? Az egyedüli mások, akikről említést teszt a kijelentésében, az maga Piton és az általánosságban értelmezett nyilvánosság.

Piton vagy a nyilvánosság.

Harry hirtelen elsápadt, s más beszélgetések ugrottak be. Piton azért lett halálfaló, hogy visszaszerezze családjának becsületét, azzal, hogy megöli a saját apját. És azzal, hogy elbukta a feladatát, Dumbledore kémévé vált, isten tudja mi mindent elszenvedve Voldemort kezeitől a kötelesség érdekében. A férfiben tonnányi súlyú becsületesség volt, ám Mardekáros lévén, az indítékai és módszerei szinte soha nem voltak megfejthetőek.

A rádöbbenés erősen mellkason vágta Harryt. Nem Harryt szégyellte. Komolyan elhitte azt a badarságot, hogy ő a felelős Harry anyagi jólétének biztosításáért. És ha Harry rendetlenül jelenik meg a nyilvánosság előtt, az annak biztos jele lenne, hogy Perselus Piton nem hajtotta végre kötelezettségét. Hogy elhanyagolja őt, ahogy kétséget kizáróan hitte Dursleyékről.

Ami azt jelentette, hogy ezek a ruhák ajándékok voltak. Igaz, hogy kötelezettség végett adta, és nem szeretetből vagy kedvességből, de attól még ajándékok voltak. És Harry majdnem megütötte érte. Felkavarodott a gyomra.

Egy pillanat múlva az ajtó kinyílt, Piton belépett, és szó nélkül a fürdő felé indult.

- Köszönöm - mondta Harry gyengéden, megállítva ezzel útjában.

Mikor semmi választ nem hallott, felé fordult. Piton úgy nézett rá, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. - A ruhákat – magyarázta Harry. – Köszönöm a ruhákat. Tetszenek. Soha senki nem vásárolt nekem ennyit… és…

Abbahagyta ezt a gondolatsort. Ez volt az, ami ebbe a helyzetbe hozta. Oké, még mindig furcsa volt, de legalább most már jobban értette. - Csak… köszönöm.

Piton ismét nem találta a szavakat. Végül összezavarodottan rázta meg a fejét.

- Szívesen - mondta egyszerűen.

Harry rámosolygott, és elindult az ágy irányába, hogy lefeküdjön, és egy teljesen összezavarodott Perselus Pitont hagyott a szobájuk közepén.