8. Fejezet - A király minden embere

Harry a következő hétvégén, a Piton által vásárolt egyik alkalmibb ruhájában ment Ronnal és Hermionéval a Mézesfalásba. Mindazonáltal Hermione és Ron is megjegyzéseket tettek a külsejére. Hermione azt mondta, hogy egész csinosan néz ki. Ron, arra a gondolatra, hogy Piton bármit is vett Harrynek, öklendező hangokat hallatott. Harry kis megjegyzéssel mindent elviselt. Ő és Piton kötött egy kimondatlan egyezséget; azt hogy sosem hozzák fel újra a témát.

Miközben Roxmorts felé sétáltak az úton, Harry a legutolsó, Siriustól kapott levélről beszélt, és a férfi ígéretéről, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meg fogja látogatni.

- Remélem, hogy itt lesz ezen a hétvégén - mondta nekik Harry.

- Nem veszélyes neki, hogy visszajöjjön ide? - tiltakozott Hermione.

- Nem, ha nem látható – felelte Harry. – Meg amúgy is Dumbledore-nak dolgozik, és alkalmanként be kell számolnia. És a minisztérium még mindig nem tud semmit Szipákról. Néha azt hiszem, jobban kedveli azt a formát.

- Gondolod, hogy ártani fog Pitonnak, ha visszajön? - kérdezte Ron reménykedve.

Harry csak megrázta a fejét. - Állandóan elfelejted azt a tényt, hogy ez nem Piton hibája. Csak azért vett el, hogy megvédjen. És nem mintha tett volna azóta valamit, hogy megsértsen. Lehet, hogy Sirius nem örül a dolgoknak, de Piton sem tett semmi rosszat. – Szórakoztatta, milyen csalódottnak látszott Ron erre a gondolatra.

- Ugye nem akarod, hogy Piton valami rosszat tegyen? - kérdezte Hermione a vöröshajút.

- Nem, persze, hogy nem! - biztosította Ron mindkettejüket, mire mindketten nevetni kezdtek az arcán feltűnő rémült pillantás láttán.

- Ne aggódj, Ron - mondta Harry. – Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb Piton mond valamit, ami felidegesíti Siriust, és végignézheted a veszekedésüket.

- Gondolod? - csillant fel Ron szeme a gondolatra.

- Mikor váltál ilyen vérszomjassá? – sóhajtotta Hermione. – Fiúk! - rázta meg a fejét felháborodva.

Eltöltöttek pár órát a Mézesfalásban, és később a helyi kocsmában. Mindannyian hülyéskedtek néhány osztálytársukkal, és Robbantós Snapszlit játszottak.

Utána fel-alá kóboroltak a falu utcáin, s bekukkantottak különböző boltokba. Harry megállt, hogy megcsodáljon egy csillogó kardot, amit az egyik bolt kirakatában pillantott meg, míg Hermione átráncigálta Ront az úton, hogy benézzen egy könyvesboltba. Harry elmosolyodott. Egész úton Ron panaszkodását hallgatta. Azt is észrevette ugyanakkor, hogy Ron nem utasította el, hogy Hermionéval menjen. Sokat elmondott Ronról, hogy otthagy egy fegyverkirakatot, csakhogy elmenjen könyveket nézni.

Magában nevetgélve Harry elhatározta, hogy ad a párosnak néhány percet egyedül, és figyelmét visszafordította a bolt ablakában levő kardra. Halványan Griffendél Godric kardjára emlékeztette, amit másodikos korában használt, hogy megölje a baziliszkuszt. Mintha egy élet is eltelt volna azóta.

Mozgásra figyelt fel a boltból, felnézett, és az üvegen keresztül bebámult. Néhány férfi volt odabenn, és a bolt tulajdonosával beszélgettek. Egy pillanatig eltartott Harrynek, hogy rájöjjön, az egyiküket ismeri. Alphedor Carlton. Egy halálfaló. Múlt évben ismerte meg a férfit, Voldemort egyik támadása során. És most itt volt, egy csapatnyi másik férfivel, hogy valamifajta fegyvereket vásároljon.

Pont, mikor hátrálni kezdett, egyik férfi felnézett, egyenesen az ablak felé, és kiszúrta őt. Egy kiáltás. Harry megfordult, és szaladni kezdett, a szemei fedezéket kerestek. Nem hitte, hogy időben megérkezik a könyvesboltba.

Az ajtó kirobbant, s meghallotta az első elkiáltott átkot, amely elszáguldott a feje mellett, amikor alábukott, és fejes ugrott egy nagy esővizes hordó irányába a könyvesbolt előtti sétányon. Éppen, mikor lebukott, érezte, hogy valami belécsapódik, és halványan érzékelte az éles fájdalmat. Aztán átgördült a térdére, megfordult, s jobb kezével felemelte a pálcáját. Elég furcsa volt, hogy a jobb keze nem mozdult rendesen, s egy pillanatig nem értette, hogy miért nem tudja teljesen felemelni.

Egy nyílpuskából kilőtt nyílvessző tollas részének volt hozzá bizonyára köze, ami a vállából állt ki - gondolta -, s egy pillanatig azon tűnődött, vajon miért nem érez nagyobb fájdalmat.

Több átok érkezett, és kiáltásokat hallott az utcáról, ahogy az emberek megpróbáltak elugrani az útból, mikor az átoközön közepén találták magukat. Áttette a pálcáját a bal kezébe, s Harry visszakiáltotta a saját átkait az előrenyomuló férfiakra. Mögüle hallott pár másikat, amiket Ron és Hermione a könyvesbolt ajtaja mögé guggolva lőtt a halálfalók felé, mikor megpróbáltak segíteni neki.

A halálfalók - hatan, ahogy Harry látta - a fegyverbolt előtti nagy sziklakert mögé ugrottak fedezékbe. Egyikük egy újabb nyílvesszőt lőtt ki Harry irányába. Ez alul, a bal lábán kapta el, teljesen áthatolt az izmain, és a másik oldalon bújt ki. Harry megpróbálta magát jobban összehúzni a hordó mögött. Nem igazán volt jó fedezék. A sétányon levő összes berendezési tárgyra bűbáj szórtak, hogy azok megvédjék őket a támadásoktól. De a hordó… egy újabb halálfalótól érkező átok elkiáltása után már nem volt védelem… szilánkokra robbant, és Harry támadhatóvá vált.

Elvégzett egy pajzsbűbájt, visszavert jó néhány átkot, miközben megpróbált a könyvesbolt ajtaja felé ugrani. A lába nem akart normálisan működni, és érezte, ahogy a pajzsbűbája meggyengül, és pár átok beletalál. Aztán Hermione ismét kiáltott, kiküldött pár átkot, míg Ron kinyúlt az ajtóból, elkapta Harry vállát, s az ajtó mögé vonszolta. Mielőtt Harry megköszönhette volna neki, egy átok találta el Ront egyenesen a mellkasán, amitől több métert repült hátra, majd mozdulatlanul terült el a földön.

Harry megfordult, ismét felemelte a pálcáját, és viszonozta az átkokat. Több embert látott mozdulatlanul heverni az utcán. Halottak - vélte. Egyiknek egy nyílvessző állt ki a mellkasából. Két másik úgy nézett ki, mint akiket olyan átok talált el, amely élve nyúzta meg őket. Egy másiknak a halálos átokra jellemző üres tekintete volt.

A hat halálfaló biztonságban elbarikádozta magát a fegyverbolt előtti növényekkel beültetett sziklafal mögött, ezért egyikük sem nyújtott tiszta célpontot, hogy Harry eltalálhassa. Egy tucatnyi másik embert látott az utcán, ahogy szekerek és virágcserepek mögé bújva kucorodnak össze. Nem messze a fegyverbolttól egy üstöket áruló bolt kirakata mögött három roxforti diák kuporgott. Ha csak a halálfalók egyike is egy kicsit előrébb mozdul, a diákok támadásuk szabad prédájává válnak. Harrynek kétsége sem volt afelől, hogy megölnék őket.

Eszébe jutott egy ötlet. - Hermione? - Fájdalom lobbant a testében, ahogy megfordult, hogy magára vonja a lány figyelmét. A lány szemei tágra nyíltak a rettegéstől. - Tudnál készíteni egy illúziót nekem? – kérdezte. – Valakit, aki kirohan a boltból, végig az utcán, afelé a teás üzlet felé?

Hermione bólintott. - Mikor?

- Most jó lenne - mondta neki.

Megtámasztotta magát az ajtófélfában, és szorosan megmarkolta a bal kezében tartott pálcáját. A teljes jobb karja elzsibbadt.

Hermione kilőtte a bűbájt, és Harry meglátta egy sötéthajú, szemüveges fiú alakját, amint a teás üzlet felé rohan. Rögtön három halálfaló rontott elő, hogy megátkozzák, célpontul felkínálva magukat.

Harry kiválasztotta a leghátsót, megcélozta pálcájával, és elsuttogta a varázsigéjét. Érezte, hogy erő tódul ki belőle, mikor a kérdéses embert eléri a varázslat. Nem az Imperius volt. Kételkedett benne, hogy meglenne az ereje, hogy kilőjön valami annyira erőset. De ez egy előfutára volt annak, olyan valami, amit ő és Hermione fedeztek fel a múlt évben mágiatörténet órájuk alatt. Egy ősrégi bűbáj, amelynek az volt a neve, hogy a Király Hangja. Nem volt annyira erős és hatásos, mint az Imperius, de nem is főbenjáró, mivel a legtöbb ember már a létezését is régen elfelejtette. Túl sok hibalehetőség volt benne, hogy a halálfalókat érdekelje, akik inkább az Imperius használatát választották helyette. Először is, hatása átmeneti volt, és állandó szemmel tartás kellett ahhoz, hogy működjön. De Harry remélte, hogy elég lesz.

- Állítsd meg őket - suttogta a bűbájának közepébe. Egymáshoz szőtte a szavakat, és az eltalált halálfaló felé küldte őket.

A férfi azonnal megfordult, és üres tekintettel átkokat lőtt előtte álló társai védtelen hátára, akik közül kettő rögtön elesett, mielőtt a legelöl levő eltalálta azt a férfit, akit Harry kapott el a bűbájjal. Ez megtörte a köztük fennálló köteléket, és száguldva küldte vissza az egész energiát Harry vérző testébe. Harry elgyengülve rogyott le a padlóra, s nem volt biztos benne, hogy tud annyi erőt mozgósítani, hogy ismét megmozduljon.

Aztán egy újabb átkot hallott, ami ezúttal az ajtót találta el, alig pár centivel a feje fölött. Lángok ropogására figyelt fel. Iszonyat söpört át rajta, mikor rájött, hogy a halálfalók lángra lobbantották a könyvesboltot.

- Hermione! - kiáltotta. – Vidd ki Ront a hátsó ajtón!

- Nem hagylak itt! - ellenkezett a lány.

- Meg fog halni! - bizonygatta Harry ellentmondást nem tűrően. – Védtelen. Feltartom őket. Menj!

Az eltökéltség hogy megmentse a barátait, új erőt adott neki, és megfordult, hogy további néhány gyenge átkot küldjön, míg Hermione, aki időközben rájött, hogy Harrynek tényleg igaza van, és Ron gyámoltalan, elkezdte kifelé lebegtetni a fiút a hátsó ajtón keresztül.

Mikor elment, Harry halványan észlelte, hogy még számos ember tart vele, az ajtó felé botladozva, miközben ő védőtüzet nyitott, hogy fedezze menekülésüket. Nem tehetett róla, de kissé keserűen töprengett azon, vajon hány felnőtt varázsló rejtőzött mögötte, mialatt három hatodéves roxforti diák küzdött a halálfalókkal.

A hőség tovább növekedett az ajtó mellett, s Harry megpróbált elhátrálni az emelkedő lángok elől, csakhogy rájött, hogy a lába megtagadta, hogy tovább működjön. A kirakati üvegben levő könyvek sebesen kaptak lángra, és Harry tudta, hogy már csak percek kérdése, hogy a teljes épület pokollá válik. Megpróbált egy újabb átkot küldeni az ajtón keresztül, de elborzadva látta, hogy ezúttal már a bal keze sem mozdul. Összezavarodott, és üres tekintettel nézett le a karjára. Egy nagydarab éles faszilánk állt ki a bal bicepszéből és azon csodálkozott, hogy vajon azt mikor kapta. Nem tudott rá visszaemlékezni, bár úgy gondolta, akkor történhetett, mikor a hordó felrobbant.

Röviden felötlött benne, hogy nagyon valószínű, hogy meg fog halni, halálra fog égni egy könyvesboltban, vagy egy halálos átok fogja elkapni, mivel nem tud többé szaladni. És akkor, szemben út másik felén, ismerős hangokat hallott, ahogy kiabálnak, s meghallotta a jellegzetes pukkanó hangot, amely jó néhány ember hoppanálását jelezte. Egy pillantás a tűzön keresztül megmutatta, hogy Albus Dumbledore és Perselus Piton elkapja a megmaradt három meglepett halálfalót, bűbájokkal kötik össze őket, miközben aurorok rajzottak feléjük.

És Harry miközben a földre roskadt, és a testén levő rengeteg sebből vér szivárgott, látta, hogy két megmentője a lángokra emelt pálcákkal siet könyvesbolt felé, amelyek már bármelyik percben a bőrét nyaldoshatták volna. Az áldott hűvös áztatta, s érezte, ahogy a pálcája kihullik elzsibbadt ujjai közül. Egy pillanata volt csak, ábrándozva arra gondoljon, hogy a házastársa egész lenyűgözően néz ki, mikor dühös, aztán a világ szürkévé és homályossá vált.

Perselus a Nagyteremben ebédelt, s közben már legalább egy órája Harry furcsa viselkedésén tűnődött. Tulajdonképpen már jó pár napja gondolkodott rajta, bár vigyázott rá, hogy ezt a tényt ne mutassa kifelé. Még mindig nem volt biztos benne, hogy miről is szólt az a beszélgetés a ruhákról. Az nyilvánvaló volt, hogy mondott valamit, ami jól láthatóan megbántotta és felidegesítette Harryt, bár sehogyan sem tudott rájönni, hogy mivel. A dühöt Harry kétségtelenül jól tudta kezelni. Látta a fiú öklét összeszorulni, mintha meg akarta volna ütni. De a düh megbántással keveredve láthatóan kezelhetetlen volt, és gyanította, hogy Harry ezért zárta be magát a könyvtárba.

De, hogy mit tett, még mindig rejtély maradt számára. Egyszer már Harrynek sikerült túltennie magát a büszkeség dolgán, arról, hogy maga fizessen a saját dolgaiért, s remélte, hogy értékelni fogja a ruhákat. Perselus azt akarta, hogy kedvelje őket. De érezhetően valamit teljesen elhibázott, és a legutolsó dolog, amit akart, hogy megbántsa Harryt. Messzemenőkig tudta, hogy a fiút megbántották azok az emberek, akiknek vigyázniuk kellett volna rá. Nem kellett neki még több fájdalom.

És aztán, alig tíz perccel később a hálószobában Harry ismét teljesen összezavarta, mikor azt a választ adta, amire már az elején várt, mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna. Ha valaha megfejtené Harry Potter kifacsarodott agytekervényeit, az egy csoda volna. Addig is, úgy gondolta, el kell fogadnia a féktelen elmebajt.

Még mindig magában merengett, amikor megzavarta a Sötét Jegy azzal, hogy gyenge bizsergésbe kezdett. Összeráncolta homlokát, s talárjának ujján keresztül megérintette az ezüstszálat. Albus bűbája megakadályozta, hogy bármilyen fájdalmat okozzon, de még mindig megérezte, a Jegy aktiválódását Ez nem igazán egy hívás volt - jött rá. Olyan volt, mint egy kisebb halálfaló összejövetel. Érzéséből ítélve a közelben.

Riadtan nézett fel, s átvizsgálta a Nagytermet egy ismerős arc után kutatva. A Griffendél asztalánál sok üres hely volt. Ron, Hermione, Harry és még néhány tanuló Roxmortsba mentek.

- Albus! – szólalt meg hirtelen. Dumbledore aggódva nézett fel. - Meg kell találnunk Harryt.

Látta, hogy Dumbledore és pár másik tanár a Griffendél asztala felé fordul.

- Roxmortsba ment - magyarázta Minerva mindenkinek.

Perselus nem várt arra, hogy többet halljon, fürgén az ajtó felé indult. Hallotta, hogy maga mögött Madam Hooch felajánlja, hogy hívja az aurorokat, míg Albus sietősen követte Perselust.

Seprűket idéztek meg, s mindketten kirepültek Roxforti birtokról, és azonnal Roxmorts felé fordultak. Mikor megközelítették a kis falut, Perselus észrevette, hogy füst emelkedik fel a falu központjából. Szitkozódott, alacsonyabbra ereszkedett, és a tűz forrását kutatta. Ahogy közeledett, láthatta az utcán dúló csatát, mindenfelé testek hevertek szanaszét a macskaköves burkolaton. Egy pillanatig eltartott, hogy kitalálja, ki hol van – hogy az ott Harry volt, aki csapdába esett az égő könyvesboltban!

Hatalmas robajjal áttört a fegyverbolt egyik oldalsó üvegén, ahol a halálfalók elbarikádozták magukat. Albusszal szorosan a nyomában a férfiak háta mögött bukkantak fel. Háromnak már vége volt, a többiek pedig az összetörő üveg hangja felé fordultak. Perselus és Albus másodpercek alatt elfogták, és a kötöző bűbájjal összekötözték őket. Odakintről meghallotta az aurorok érkezését, aztán az égő könyvesbolt felé rohant. A részben nyitott ajtón át láthatta, hogy a vérrel borított Harry a földre zuhan, és a lángok egyre jobban közelednek hozza. A tűz felé lendítette pálcáját, és elkiáltott egy oltó bűbájt. Érezte, hogy Albus ereje csatlakozik az övéhez, hogy feltartóztassa a tüzet, visszaszorítsa, majd teljesen eloltsa.

Perselus megtaszította a megperzselődött ajtót, hogy kinyíljon, és térdre esett Harry mellett. Szíve a torkában dobogott, ahogy felmérte az elszenvedett sérüléseket. Nyílvesszők a jobb vállban és a bal lábban, számos alaposan vérző vágás, s egy nagy fadarab beágyazódva a bal bicepszébe. Az inge majdnem átázott a vértől, s Perselus remegő kézzel szórt rá egy bűbájt, hogy megállítsa a vérzést, mielőtt belehalna.

- Harry? – szólította meg, s vonta karjaiba  a fiút, miközben hevesen próbálkozott, hogy ne érintkezzen  túl szorosan a sérülésekkel. Szelíden megérintette Harry arcát, és megpróbálta eldönteni, hogy átoktól szenved-e, vagy csak elájult a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől.

Harry halkan felnyögött, s szemei remegve kinyíltak. - Piton? - suttogta vérző ajkakkal. A szemüvege eltört, s Piton levette, majd Harry pálcájával egyetemben a talárjába tette. - Ron, Hermione?

Piton megértette, hogy mit kérdez, s nyomban körülnézett. Az ajtón kívül látta Albust Hermionéval. Az igazgató azzal foglalatoskodott, hogy valamilyen bűbájjal magához térítse Weasleyt. Mindketten sértetlennek tűntek.

- Jól vannak - biztosította Harryt. Fájdalom suhant át a fiú arcát, s Piton gyorsan ráküldött egy fájdalomcsillapító bűbájt. Átkozta magát, amiért nem gondolt erre azonnal.

Harry arca valamennyire feloldódott, s erőtlenül, fókuszálatlan szemmel nézett fel rá. - Sajnálom - suttogta halkan.

- Mit? - kérdezte Perselus hitetlenkedve. Bizonyára nem képzelte a fiú, hogy a támadás az ő hibája volt.

- Megöltem őket - magyarázta Harry. – Még több halott. - Pitonnak eszébe jutott, hogy a hat halálfaló közül, akit látott, három már halott volt. Érezte, hogy a mellkasa összeszorul a fiú iránt érzett szánalomtól. Ez volt az utolsó dolog, amire szüksége volt.

- Pihenj, Harry - unszolta gyengéden. – Visszaviszlek a kastélyba.

Harry elernyedt, és még arra sem mondott semmit, mikor Perselus a karjaiba emelte, és kicipelte a kiégett könyvesboltból.

- Harry! - kiáltotta Ron és Hermione, mikor meglátták őket. Ron szeme tágra nyílt félelemtől. - Meg…?

- Életben van - biztosította Perselus mindkettejüket. Albusra pillantott. - De azonnal Poppyhoz kell vinnünk.

- Van hopp-por a Három Seprűben – mondta neki Albus. – Egyenesen a gyengélkedőre mehetünk.

Perselus bólintott, és sietősen cipelte Harryt végig az utcán Albusszal, Hermionéval és Ronnal az oldalán. Az összecsődült bámészkodók, akik előjöttek, mikor az aurorok feltűntek, most gyorsan félreálltak. Perselus a legmegsemmisítőbb pillantását vetette feléjük. Egy tucat teljesen kiképzett varázsló és boszorkány volt a nézelődő tömegben, és mégis, az egyedüli, akit látott, hogy harcolt, az Harry volt.

A Három Seprű tulajdonosa szélesre tárt ajtóval várta őket. Odabenn egy másik csoport roxforti diák volt, akik aggódva lódultak előre, amikor bájitalmesterük karjaiban meglátták a véres Harry Pottert. Albus rögtön megnyugtatta őket, és megparancsolta nekik, hogy egyenesen induljanak vissza a kastélyba, és hogy útközben gyűjtsék össze minden társukat. Azután az igazgató aktiválta a hopp-hálózatot, és előre engedte Perselust, aki egyenesen a gyengélkedőre ment. Ron és Hermione gyorsan követték.

Poppy szaladva érkezett, mikor Perselus kiáltott érte, és szeme szélesre tágult, mikor meglátta a testet, amit cipelt. Míg Perselus letette Harryt az egyik ágyra, ő behúzta a függönyöket az ágy körül, és tökéletes nyugalommal az arcán munkához látott. Ketten vetkőztették a fiút, leszedték róla véres ruháinak többségét, egy bűbáj eltávolította a bőrébe ágyazódott szilánkos fadarabokat, azt a borzasztó nagydarabot is, ami átszúrta a bicepszét. De a nyílvesszőkről elvégzett gyors vizsgálat kimutatta, hogy kisebb bűbájok voltak rajtuk. Egyetlen módja volt, hogy kivegyék őket.

- Fogja meg, Perselus - utasította Poppy. Perselus bólintott, s lefogta a fiút.

- A nyílvessző lapockájába fúródott be. Nem tolhatom előre. A saját útján kell kijönnie.

Perselus érezte, hogy elsápad a gondolatra. - Csinálja – parancsolta mogorván.

Poppy egy mugli harapófogóval megfogta a nyílvessző szárát és kirántotta, míg Perselus mozdulatlanul tartotta Harryt. A fájdalomcsillapító bűbájok ellenére, Harry felordított, mikor a vessző kiszakadt belőle. A hang olyan volt, mintha kést mártottak volna Perselus szívébe. A fiú elernyedt: ismét elájult a fájdalomtól.

A lábában levő nyílvesszővel könnyebben elbántak. Teljesen átment rajta, és Poppynak sikerült előbb letörnie a nyílvessző hegyét, mielőtt kihúzta a húsából. Mire befejezte, mindkét kezét vér borította. Perselus hallotta, ahogy mögöttük Hermione csendesen sírdogál Ron Weasley vállán.

Perselus segítségével Poppy számos bájitalt lenyeletett Harryvel. A fiú fulladozott, és köpködött néhánynak az íze miatt. Perselus azon kapta magát, hogy óvatosan cirógatja a torkát, s megpróbálja rávenni, hogy az egészet lenyelje.

- Gyerünk, Harry- suttogta csendesen. – Csak még néhány korty. - Nem volt biztos benne, hogy a fiú egyáltalán hallotta-e, de úgy tűnt, hogy segít, így folytatta, és bátorításképpen tovább suttogott neki.

Miután a bájitalok eltűntek, Poppy nekilátott ahhoz, hogy bezárja a sebeket. Felhasználta tekintélyes szakértelmét, hogy meggyógyítsa a testet. Mire befejezte, Harry majdnem a régi volt. A három komolyabb sérülésnek több időbe telik, míg egészen begyógyul. De rendesen bekötözte őket, majd mindketten nekifogtak megtisztogatni. Kórházi pizsamát adtak rá, majd betakarták, hogy aludjon. Egyszer sem nyerte vissza az eszméletét.

Amikor Perselus úgy érezte, hogy semmi mást nem tehet azon kívül, mint hogy Harry mellett üljön, körbenézett, és észrevette, hogy Grangeren és Weasleyn kívül Albus, Minerva és Terrence Lowry hadseregparancsnok a minisztérium auror parancsnokságáról is csatlakozott hozzájuk.

-    Hogy van, Poppy? - kérdezte Albus aggódva, mikor a nő félrehúzta a függönyöket, amit a fiú ágya köré húzott; amiért Perselus hálás volt.

Nem szeretett arra gondolni, hogy ezek az emberek végignézték Harryt szenvedését, annak ellenére, hogy tudta, a legtöbbjük szerette a fiút. Harry utálta, hogy bárki felé is gyengeséget mutasson.

- Túléli, igazgató úr - tájékoztatta mindannyiukat Madam Pomfrey.

Mind Ron, mind Hermione majdnem összeroskadtak a megkönnyebbüléstől.

Most, hogy a veszély elmúlt, Perselus érezte, hogy dühe visszatér.

- Mi történt?- kérdezte Grangertől, Weasleytől és a mellettük álló aurortól. - Csak hat halálfalót láttam. Több tucat képzett varázsló és boszorkány van Roxmortsban. Miért nem segített senki Harrynek?

Halványan arra is emlékezett, hogy látott pár hetedévest is egy csomó üst mögött elrejtőzve. Ha egy másodpercre is felnéztek volna, könnyen megtámadhatták volna bármelyik halálfalót.

- Ugyan-ugyan, Perselus - korholta Minerva. – Nem hibáztathatod őket. A legtöbb ember túlságosan fél, hogy szembeszálljon a halálfalókkal.

- Mellesleg - vitatkozott a hadseregparancsnok. – A polgárok nincsenek kiképezve ilyesmire. A legtöbb ember bepánikol egy támadás bekövetkeztekor.

- Harry nem tette!

- Ő nem egy polgári egyén, nem igaz? - válaszolt a férfi egy vállrándítással.

- Tizenhat éves!

- Ő Harry Potter - magyarázta a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna.

Hermione közbevágott, mielőtt Perselus valami maróan gúnyosat mondott volna.

- Túl gyorsan történt, uram - magyarázta. – Senki nem tudta, mi folyik. Egyik percben minden rendben volt, a következő pillanatban pedig azt láttuk, hogy átkok szelik át az utcát. Nyílvesszőkkel együtt. Az emberek egyszerűen szétszaladtak.

- És mi történt utána? - kérdezte Albus kedvesen.

Hermione, reszketve az emléktől beszámolt mindenről, amit tudott az azt követő eseményekről, Ron pedig kiegészítette a saját megjegyzéseivel. Piton véleménye mindkét fiatal griffendélesről jelentős mértékben megnőtt, mikor rájött, hogy legalább ők ketten nem hagyták el Harryt. Mindketten az életüket kockáztatták, mégis csatlakoztak hozzá a harcban. Három tizenhat éves a halálfalók ellen, mikor ott tucatnyi sokkal felkészültebb egyén is lett volna.

- Hogy halt meg a három halálfaló? - kérdezte őket Perselus, emlékezve, mit mondott Harry arról, hogy megölte őket.

- A halálos átok - magyarázta a hadseregparancsnok. – Mindhármat eltalálták vele.

Piton érezte, hogy a vér kifolyik az arcából. Tudta, hogy Harry ismerte az átkot, de nem volt tudatában, hogy a fiú valaha használta is azt. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas erő kellett ahhoz, hogy kilője. Nem tűnt úgy, mintha Harry elég erős lett volna hozzá, tekintettel arra, hogy milyen szörnyen megsérült. Főleg nem háromszor.

- Nem mintha felróhatnák a fiúnak - biztosította őket gyorsan a parancsnok. – Természetesen önvédelem volt. És végül is ő Harry Potter.

Mégis, mindannyian tudták, hogy ez vizsgálatot jelent. Minden Főbenjáró átok használata vizsgálatot eredményezett, és Perselus már a gondolatát is utálta, milyen poklon menne keresztül Harry.

- Harry nem használta a gyilkos átkot - bizonygatta Hermione. – Egymáson használták őket.

Egymáson? Akkor az Imperius?

- Az Imperiust használta? - kérdezte Albus, végiggondolva ugyanazt a gondolatsort

Hermione megrázta a fejét. - Nem, Harry nem szereti a Főbenjárókat. Sosem használná őket. A Király Hangját használta. Vocis Regalis.

Perselus erre összeráncolta a szemöldökét, s az igazgatóra pillantott. Soha nem hallott még a Király Hangjáról.

- Tavaly találtuk - magyarázta a lány. – A Bűbájok és Átkok Fejlődését olvastuk történelem órán. A könyv megemlítette, hogy a legtöbb modern bűbáj és átok régebbi, kevésbé hatásosak egyikéből származik. Kíváncsiak lettünk, és kutatni kezdtünk. A Király Hangja az Imperius elődje volt. De már évszázadok óta nem használták, mert közelről sem annyira erős, mint az Imperius, ami felváltotta azt. Csak időleges, és fenntartása állandó szemmel tartást igényel. De működött. - A hadseregparancsnokra pillantott, aki elgondolkodva ráncolta a homlokát. - És mivel ilyen régi és elavult, nem illegális. Sehol sem szerepel a könyvekben.

A férfi elmosolyodott, s megrázta a fejét. - Remek – mondta elégedetten. – Most, hogy közelednek a választások, utálnék én lenni az, aki közli Caramellel, hogy hivatalos vizsgálat alá kell helyezni Harry Pottert.

Udvariasan bólintott Albus felé. - Nos, miután ezt elintéztük, legjobb lesz, ha elindulok, és elkészítenem a beszámolót – bólintott Perselusnak is. – A legjobbakat a házastársának, uram. Remélem hamarosan jobban lesz. - Ezzel a férfi kisietett a szobából.

Perselus egy széket húzott Harry ágya mellé, és belerogyott. - Ha Harrynek nem sikerül megöletnie magát, majd az ilyen idióták megteszik helyette – panaszkodott Perselus Albusnak.

Az igazgató csak szomorúan mosolygott. - Akkor meg kell győződnünk arról, hogy ez nem történik meg, fiam. - Ron és Hermione felé fordult. – Nektek kettőtöknek meg kellene mosakodnotok, és biztosítani az osztálytársaitokat, hogy Harry jól van. Semmi kétség, hogy mindenféle szóbeszéd kerülte már meg tucatnyiszor a kastélyt.

- Visszajöhetünk, és Harry mellett maradhatunk? - kérdezte Ron. Reménykedve nézett Madam Pomfreyra.

- Én fogok vele maradni - közölte Perselus.

- Vacsora után eljöhettek, és röviden ránézhettek - mondta Madam Pomfrey Ronnak és Hermionénak. - De azt akarom, hogy a fiú aludjon. Kimerült, és rengeteg vért vesztett. Pihennie kell.

Két diák lemondóan bólintott, és elhagyták a gyengélkedőt. Minerva követte őket.

- Te rendben leszel, Perselus? - kérdezte Albus csöndesen, miután Poppy visszatért a saját az irodájába.

- Három kiskorú varázslóra hagyták a harcot, Albus - jelentette ki határozottan. – És még veszik a fáradtságot, hogy azon gondolkozzanak, hogyan kerülhetnek a hatalomra olyan emberek, mint Voldemort. Semmi mást sem kell tennie, mint hogy feltűnik, és ők rettegve lapulnak meg. Miféle világban élünk?

- Olyan világban, ahol három kiskorú varázsló kész meghalni, hogy megmentse a körülöttük levők életét – mondta Albus csendesen. - Ez egy igen csodálatos világ, ha engem kérdezel; tele valóban bámulatos emberekkel.

Mindennek ellenére, Perselus érezte, hogy ajka szórakozottan megrándul. - Ez annyira griffendéles – sóhajtotta.

- Milyen mardekáros tőled, hogy észrevetted, Perselus - értett egyet Albus, majd gyengéden vállon veregette és elhagyta a szobát, egyedül hagyva Perselust Harryvel.

Perselus az ágy fölé hajolt, s előrenyúlt, hogy kiseperjen néhány összegubancolódott hajtincset Harry arcából. A homlokán levő sebhely vörösnek és mérgesnek látszott. Gyengéden végighúzta rajta az ujjait. Valami mélyen, fájdalmasan és megmagyarázhatatlanul fájt benne. Az élete árán sem értette volna meg. Nem a páni félelem volt, amiről azt gondolta, hogy esztelen tömegek érezhetnek, ha úgy gondolják, hogy a hősük nincs többé. És nem az a rádöbbenés volt, hogy elveszthette volna az egyetlen embert, aki családjának nevét becsben tarthatta volna.

Ez valami más volt, valami erősebb és sötétebb, és felfordult a gyomra, ha elképzelte, mennyit szenvedhetett aznap Harry. Neki nem voltak téves elvárásai a fiúval szemben, mint mindenki másnak, bár nyíltan beismerte volna, hogy a fiú sorozatosan meglepte. Viszont nem tetszett neki, hogy ilyen gyámoltalanul és sebezhetően látja így feküdni. Nem volt helyes, hogy ennyit szenvedett. Az igény, hogy megvédjék, és ő mégis hagyta elveszni. Szavakért küzdött, hogy megértse az érzéseit, de csak zűrzavart talált.

- Harry Potter - mondta halkan, s lassan végigsimított a fiú arcán az ujjaival. – Nem fogom hagyni, hogy feláldozd magad a cél érdekében. - Ez egy eskü volt. Egy, amit meg is akart tartani. Végülis már tett másik esküt is a fiatalembernek: összeköti a testét, nevét, házát és erejét az övével. Mit számított még egy?