Perselust néhány órával később egy nyers hang ébresztette fel könnyű szendergéséből.

- Mit keresel itt? – Perselus kinyitotta a szemét, hogy felfedezze Sirius Blacket, aki Harry ágyának másik feléről bámult rá.

- Halkabban - parancsolta Perselus, s Harryre pillantott, hogy meggyőződjön, még mindig biztosan alszik. Harry úgy nézett ki, mintha egyáltalán meg sem mozdult volna, és Perselus megítélése szerint az arca még mindig túl sápadt volt.

- Felelj a kérdésemre – sürgette Black.

- Azt kéne hinnem, ez magától értetődő – mondta neki Perselus. Néha ámulatba ejtette Black hülyesége. Előredőlt, hogy gyengén ismét megérintse Harry homlokát, ellenőrizze a hőmérsékletét, miközben a másik kezével megfogta a csuklóját, hogy megvizsgálja a pulzusát.

- Mit művelsz? - követelődzött Black.

- Ennek szintén magától értetődőnek kell lennie - morogta Perselus ingerülten.

Kissé melegnek érezte Harry testét, de a pulzusa rendben volt. Korábban adtak neki bájitalokat, hogy bármilyen fertőzésnek elejét vegyék, de gyanította, hogy szükségük lesz még jó néhányra, mielőtt túl lesznek ezen az egészen.

- Minden… - kezdte Black, de bizonytalanul elhallgatott.

- Rendben – mondta neki Perselus. – Egy kis fertőzést gyanítok, de korábban adtunk neki valamit ellene.

- Miért te ülsz vele Poppy helyett? - kérdezte Black.

Végre egy halványan intelligens kérdés a férfitől. - Más páciensei vannak, én pedig felajánlottam, hogy vele maradok.

De ez a válasz nyilvánvalóan nem elégítette ki Blacket. A férfi szemei összeszűkültek.

- Miért te?- erősködött ismét.

Perselus ingerülten nézett rá. - A házastársam. Minden jogom megvan ahhoz, hogy itt legyek.

- Ez a házasság egy vicc, és ezt te is tudod – mordult fel Black.

- És még mindig teljesen törvényes - mutatott rá Perselus. – Ami több mint amit elmondhatok a te gyámságodról, miután te még mindig körözött bűnöző vagy.

Black szeme gyűlölettel telve lobbant fel. - Higgy nekem Piton, senki nem bánja ezt nálam jobban. Harrynek olyan valaki mellett lenne a helye, aki szereti őt. Helyette azok között a szörnyű muglik között ragadt, most meg veled van megáldva.

- Szeretet ide vagy oda, te nem védheted meg - emlékeztette őt Perselus.

- És el kellene hinnem, hogy te igen? – kérdezte Black hitetlenkedve. – Hogy megmozdítanád akár egyetlen ujjad is, hogy segíts James Potter fián?

- A pokolba veled Black, higgy, amit akarsz! - mondta gúnyosan Perselus. – Már úgysem tehetsz ellene semmit.

Black szeme eltompult a dühtől. - Komolyan? - fortyogott a férfi, de egy Harrytől érkező gyenge hang mindkettejük figyelmét magára vonta.

Harry szeme kissé megrebbent, a keresztapja felé fordult, és lassan kinyitotta. A szemüvege nélkül bandzsítania kellett, hogy lássa, ki nézi őt, de amikor rájött, hogy ki az, arcvonásain meleg mosoly tündökölt fel. - Sirius – suttogta boldogságtól ragyogó szemmel.

Perselus érezte, hogy átsuhan rajta valami, ami rendkívül hasonlított a féltékenységre, és eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy miért. Azt akarta, hogy Harry rá nézzen úgy. Teljes gyönyör a puszta látványától. Ott ült, valahogy kábultan a felfedezéstől, míg Sirius Black az ágy fölé hajolt és gyengéden megölelte a benne fekvő fiatalembert. Hogy tudott valamit annyira akarni, ami néhány hete még teljesen nevetségesnek tűnt volna?

- Hogy vagy, Harry? - kérdezte Sirius, gyengéden simogatva Harry fejét, és kisöpörte haját az arcából. Úgy tűnt, Harry belesimul a vigasztaló érintésbe. A féltékenység ismét fellobbant benne, s Perselusnak harcolnia kellett, hogy legyűrje.

- Örülök, hogy látlak - vallotta be Harry. – Hiányoztál.

- Te is hiányoztál - mondta Sirius. – Sajnálom, hogy nem voltam itt melletted.

- Megkaptam a leveleidet - mondta neki Harry. – Azok segítettek. Maradhatsz?

- Maradni fogok – ígérte Sirius. – Ameddig csak tudok. Amíg elkerülöm, hogy meglássanak, addig minden rendben lesz. Remus is jön.

- Jó - mosolyodott Harry újra, ezúttal a távollévő vérfarkas miatt, s Perselus érezte, hogy a fájdalom a szívébe nyilall.

- Albus elmondta, mi történt – mondta Sirius szelíden Harrynek. – Jobban érzed magad valamivel?

- Jól vagyok, Sirius – biztosította Harry, bár Perselus meglehetősen biztos volt abban, hogy a fiúnak még mindig erős fájdalmai lehetnek. A sebek, amiket kapott, még nem záródtak be teljesen. Kétségtelen hogy az izmai is sajogtak a harc miatti megerőltetéstől, és a mesterségesen kikényszerített gyógyulástól, amin keresztülment. - Dumbledore és Perselus megmentettek.

Perselus szemei elkerekedtek Harry szavait meghallva, de nem tudta, hogy mi döbbentette meg jobban. Tettének méltányolása, vagy a keresztnevének használata. Siriust nyilvánvalóan ugyanúgy sokkolták a szavai.

- Perselus? - kérdezte hitetlenkedve.

Harry szemei ismét megrebbentek, és nyilvánvalóvá vált, hogy küzd azért, hogy ébren maradjon.

- Ne veszekedjetek, rendben? - suttogta. – Nem akarom, hogy veszekedjetek.

Perselus ekkor megértette a szavait és a nevének használatát is. Őt védte! A kis kölyök megpróbálta megvédeni őt, amikor ő maga félig holtan feküdt. Védte a keresztapjának vérmérsékletétől, vagy talán a keresztapját védte attól, hogy végül elkövesse azt a bűncselekményt, amiért üldözték. Akárhogy is, közéjük vetette magát, kényszerítve ezzel Siriust, hogy elismerje a köztük fennálló életre szóló adósságot, és a házasságot, amely ilyen bizalmasságot szült.

- Harry? – kérdezte Sirius összezavarodva.

De a fiatalember percei meg voltak számolva, s kihunyt, mint a fény. Sirius csalódottan felsóhajtott, előrehajolt és gyengéden megpuszilta Harry homlokát. Aztán előhúzott egy széket, s leült az ágy mellé Perselusszal szemben.

- Remélem, rájöttél, hogy ha valaha is bántod őt, kitekerem a nyakadat – mondta Black hűvösen.

- Ennyit kitaláltam - értett egyet Perselus nyugodtan.

- Jó - tette karba Sirius a kezét, és mogorván nézett rá az ágy felett.

Perselus felsóhajtott. Ez egy hosszú várakozásnak ígérkezik.

Pár óra múlva, valamikor az esti étkezés után, Perselus Piton furcsa látványnak lett szemtanúja. Persze várta Remus Lupin érkezését, Black megmondta Harrynek. És igazság szerint, Lupin ugyanúgy nézett ki, mint amikor Perselus utoljára látta. Amire nem számított, hogy látni fog, az a mód volt, ahogy Black azonnal felugrott, amikor meglátta őt, átszelte a szobát, és szenvedélyesen a karjaiba ölelte. Perselus azt a Lupin arcán feltűnő némileg szomorkás pillantást sem tudta megmagyarázni, mikor ügyetlenül visszaölelte. Mire Black visszahúzódott, és arcát ragyogó mosoly járta át, Lupin arcáról minden kényelmetlenség eltűnt, s helyét a Harryért való aggodalom vette át.

- Hogy van? - kérdezte csendesen Blacket.

Black az ágyhoz vezette, s egyik karját majdhogy nem birtokló módon átvetve Lupin vállán. Perselus meglepődését látva, Lupin komolyan elpirult a tekintet láttán. Black nem úgy tűnt, mint aki észrevette.

- Perselus - köszöntötte Lupin egy kurta bólintással, és elfoglalta Black elhagyott székét.

Perselus úgy vélte, egyszerűen azért ült le, hogy kikerüljön Black karja alól, amit a férfi a vállaira tett.

- Remus - köszönt vissza Perselus, s hangját olyan szívélyessé tette, amennyire csak tudta. Kissé összezavarta a viselkedés, aminek épp a tanúja volt, s gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy valami fontos megváltozott a két Tekergő életében.

Remus Lupint először a Nagyteremben látta, a beosztási ceremónián, első éves korukban. Csak azért vette észre az apró mézhajú fiút, mert annyira nyilvánvalóan próbált észrevétlen maradni. A fiú elkülönült a többi elsőévestől, fejét szégyenlősen lefelé tartotta, s ideges pillantásokat küldött a környékén levők felé. Meg sem próbált csatlakozni a körülötte levők izgatott sugdolózásához. És akkor elkezdődött a beosztási ceremónia, és Perselus olyasmit látott, amire még most is jól emlékezett.

Sirius Black nevét kiáltották, és mikor a felvágós, pimasz fiatal fellépett az emelvényre, hogy megkapja a Teszlek Süveget, Remus Lupin felnézett, és azon nyomban szerelmes lett. Olyan volt, mintha azzal, hogy meglátta Sirius Blacket, a napot, a holdat és a csillagokat pillantotta volna meg - életében először. Még a fiatal tizenegy éves korú Perselus is megértette, hogy mi történt, és azt is értette a lelkének mélyén, hogy rá soha senki nem fog úgy nézni.

Sirius persze nem vette észre. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy háztársainak dörgő éljenzése közepette beosztották a Griffendélbe. A fiú szemében feltűnő sóvár pillantást sem vette észre, aki mozgását a székéig követte. A Teszlek Süveg rövidesen Remus Lupin fejére került, s hosszú szünet támadt, míg a süveg megvitatta, hova is tegye. Perselus megfigyelte, ezért valahogy tudta, mit fog látni, miközben azon kapta magát, hogy valami félelemmel vegyes tisztelettel bámulja a fiú arcán felizzó boldogságot, amikor a süveg őt is a Griffendélbe osztotta be.

Azután elvesztette a nyomát, mivel őt a Mardekárba osztották, ahol őt a vele egyenrangú társai üdvözölték. De a színes múltja ellenére a Tekergőkkel, soha nem felejtette el azt az első pillanatot. Gyakran kapta magát azon, hogy keresi Remus szemeiben azt a pillanatnyi mennyei boldogságot, ami akkor jelent meg, amikor Sirius Blacket bámulta. Azok az érzelmek szinte teljesen ismeretlenek voltak az ő világában, és Remus szemeiben látni olyan volt, mint bepillantani egy másik életbe.

Tudomása szerint a hét év alatt, amíg a Roxfortba jártak, Remus rajongása Black iránt sohasem ingott meg. Piton ismeretei szerint Black soha nem jött rá, soha nem viszonozta az odaadást vagy szeretetet, ami annyira nyilvánvalóan várt rá, helyette inkább azt választotta, hogy kegyeit a befolyásos és nagy számú rajongója között osztja szét.

És Perselus emlékezett a teljes megsemmisülésre, ami megjelent Remus Lupin tekintetében, mikor Sirius Blacket elvezették Azkabanba. Mintha az egész világa atomjaira hullott volna szét. Perselus feltételezte, hogy a vérfarkas számára valószínűleg így is történt. A barátai halottak voltak, és élete szerelmét ítélték el a meggyilkolásukért. Az, hogy túlélte a következő éveket, csodálatraméltó volt.

De most valami megváltozott, s Perselus nem tette volna tűzbe érte a kezét, hogy tudja, mi lehet az. Látni Remus Lupint, ahogy szégyenlősen elhúzódik Black érintésétől ahelyett, hogy sütkérezne a figyelmességében? Vagy talán a férfi egyszerűen nem bírta többé elviselni az ugratást. És Black... Perselus szeme összeszűkült, ahogy figyelte a két ember csendes beszélgetését. Volt valami majdnem kétségbeesett abban, ahogy Black Remus felé dőlt...; a kutató, vizsgálódó pillantásban, ami alá a vérfarkast vetette. A pillantásban, amit a vérfarkas vagy nem akart, vagy nem tudott túl sokáig viszonozni.

Nagyon érdekes - gondolta Perselus, és azon kapta magát, hogy eltöpreng, vajon mi idézhette elő a dolgok ilyen drasztikus megváltozását. Nem is igazán kéne érdekelnie - mondta magának. Nem volt több puszta kíváncsiságnál, valamiről, amit annyi éven keresztül megfigyelt. Olyan, mint elkezdeni egy könyvet, és csak azért olvasni végig, mert már annyi idődet rááldoztad, hogy úgy érzed, megérdemled, hogy megtudd, mi történik a könyv utolsó oldalán. Természetesen, nem azért, mintha tényleg érdekelne.

Ron és Hermione egy pillanattal később léptek be a szobába, és lelkesen köszöntötték a Tekergőket. Perselus megvetően mosolygott mindannyiukra. Griffendélesek gyülekezete. Komolyan visszataszító. Úgy gondolta, hogy ez most pont a megfelelő alkalom lehet arra, hogy magukra hagyja őket. Úgyis fel kellett hoznia a szobájukból néhányat Harry holmijából. Harry friss ruhát akar majd, mikor kiengedik. És lehet, hogy értékelne egy könyvet is, hogy olvashasson, ha túl sokáig kellene itt maradnia.

Felemelkedett, s az ajtó felé indult. - Maradjatok csendben – morogta a sokaság felé, mikor távozott. A várt rosszalló pillantásokat kapta, s egy pillanatig arra gondolt, hogy pontokat von le a Griffendéltől - csak azért, mert megtehetné. De nem tette meg. Az utolsó pillanatban emlékeztette magát, hogy akár tetszik neki, akár nem, tartozott Ronnak és Hermionénak. Ők akkor is Harry mellett maradtak, mikor senki más nem tette. Végül is ez megérdemelt egy kis előzékenységet felőle - legalábbis a következő bájitaltan óráig.

Egy gyors zuhany és átöltözés kárpótolta, és bekapott néhány falatot, mielőtt összegyűjtötte volna Harry cuccait. Megjavította a szemüvegét, s egy pillanatig elgondolkodott egy lehetőség szerint jóval tartósabb megoldáson a rossz látásra, majd visszaindult a gyengélkedőre. Mikor belépett a szobába, Poppy azon volt, hogy kirúgja a négy griffendélest éjszakára, Black legnagyobb tiltakozása ellenére. Perselus mindenkit figyelmen kívül hagyott, mikor végigment a termen, majd újra elfoglalta helyét Harry mellett. Ez ismét felbőszítette Blacket.

- Akkor ő miért maradhat? - ellenkezett, gyakorlatilag nyögdécselve Poppynak.

- Nem maradhattok, mert felébresztettétek a fiút, mikor neki alvásra van szüksége, majd ezek után még fel is izgattátok - világosította fel őket Poppy. – Perselus maradhat, mert tudom, hogy ő egyiket sem teszi. És most kifelé! Reggel láthatjátok.

Szinte kidobta őket a szobából, és az arcukba csapta be az ajtót. Perselus ránézett, mikor a nő fáradtan felsóhajtott. - Felizgatták? - kérdezte, mert nem volt biztos benne, hogy tetszeni fog neki, amit majd hall. Harry ismét aludt, de az arca kissé felhevült volt.

Poppy megrázta a fejét. - Mi ütött ezekbe a griffendélesekbe? - kérdezte. – Hallani akarták a csata minden dicsőséges részletét. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy lehet, hogy Harry még nem akar róla beszélni. A fiú sosem volt túlságosan hajlandó, hogy önszántából ilyesmikről beszéljen. Az ember úgy gondolná, hogy mára már rájöttek.

Perselus összeráncolta a szemöldökét. Poppynak igaza volt Harry tartózkodásáról, hogy bármilyen erőszakos dologról beszéljen. Ez volt az egyik oka, hogy nem tudták, hogy a családja durván bánik vele. Perselus gyanította, hogy Harry jobban szerette volna elfelejteni az egészet, s úgy tenni, mintha egyszerűen meg sem történt volna. Határozottan nem élvezte a dicsőség mámorát, úgy, mint ahogy egy tipikus Griffendéles tette volna. Harry kudarcot látott ott, ahol a többiek hősiességet. Harry halált látott és kárhozatot ott, ahol a többiek győzelmet és dicsőséget.

- A szomszéd szobában leszek, ha szükséged lesz valamire, Perselus - tájékoztatta Poppy. – Adtam Harrynek egy újabb fertőzés gátlót, és foglalkoztam még egy keveset a sebeivel, mielőtt visszaaludt. Át kellene aludnia az éjszakát. De ha bármilyen változás van, rögtön gyere utánam. Ha fáradtnak érzed magad, aludhatsz azon az ágyon – mutatott a Harry melletti ágyra.

- Köszönöm, Poppy- felelte Perselus. – Rendben leszek.

A nő bólintott, és jó éjszakát kívánt. Perselus hátradőlt, és várakozni kezdett.

Három óra telt el, mikor észrevette az első jeleket, hogy Harry már nem alszik annyira békésen. Előredőlt, s figyelte a fiú arcát. Látta a feszült arcvonásait, összeszoruló ajkát, és az arcát elcsúfító homlokráncolását. Félig várta már ezt, s csak elkésve döbbent rá, hogy a sok bájital között, amit leöntöttek a torkán, egyetlen Álomtalan Álom Elixírt sem volt, pedig ezt rendszeresen szedte minden este, azóta, hogy Perselus félbeszakította a legelső rémálmát.

Bizonytalanul, hogy pontosan mit is tegyen – nem igazán akarta felébreszteni Harryt, mikor ilyen kétségbeesetten szüksége volt az alvásra – Perselus kinyúlt, s gyengéden megérintette a fiú arcát. Az sem akarta, hogy elvesszen a rémálmokban, főleg most, hogy megértette, pontosan mit is lát bennük. A halottakat – mondta. És most még több halottja volt, hogy kísértsék.

- Harry, minden rendben. Biztonságban vagy - suttogta lágyan, s keze könnyedén a fiú arcán pihent. Meglepetésére Harry az érintése felé fordult, s valamennyire csökkent a feszültség az arcán. Perselus kissé zavarodottan nézett le az alvó arcra. Talán azt gondolta, hogy ő a keresztapja? Talán úgy képzelte, a keresztapja ül itt mellette, és ösztönösen elfogadta a kezétől a vigasztalást.

Vagy talán a fiú annyira kívánta a kedvességet, hogy bármilyen gyengéd érintés meg tudta nyugtatni.

Valahogy ez a gondolat nem igazán győzte meg Perselust. Érezte, hogy a gyomra összeszorul a gondolatra, visszahúzódott, és kezét elvette Harry bőréről. Egyébként sem kellene megérintenie. Hát nem fogadta meg magának, hogy nem tenné azt? Hogy nem fogja megengedni magának, hogy bármilyen mértékben is ragaszkodni kezdjen hozzá? Talán meg kellett volna engedni Blacknek, hogy ő maradjon a helyén? De aztán Black és a többi griffendélesnek sikerült a figyelmeztetés ellenére kiborítaniuk Harryt.

Csak pillanatok kérdése volt, mielőtt Harry ismét nyugtalanul kezdett el mozgolódni, a feszültség visszatért az arcára. Perselus elgondolkozott, hogy mégis felébreszti. Helyette ismét megérintette, kisimította a haját a homlokából, majd egyik kezét a sajátjába fogta. A fiú ismét elcsendesedett, és megnyugodott. Érdekes - gondolta. Kétségtelen, hogy a fiú elborzadna, ha arra ébredne fel, hogy látja gyűlölt bájitalmesterét, ahogy bármilyen módon megérintette. És vitathatatlan, hogy Black a plafonon lenne, ha belépne, és azt látná, hogy Perselus Piton a keresztfia a kezét fogja.

És arról sem volt kétsége, hogy az összes griffendéles betegre röhögné magát, ha rájönnének, hogy akár egyetlen, röpke pillanatig is Perselus Piton arra vágyott, hogy egy bizonyos zöldszemű hős úgy nézzen rá, mint ahogy Remus Lupin nézett valaha Sirius Blackre.

Perselus pár óra elteltével arra ébredt fel, hogy felfedezze, ő és Harry nincsenek többé egyedül. Albus Dumbledore állt Harry ágyának lábánál és elgondolkodva bámult kettejükre. Albus elmosolyodott, mikor észrevette, hogy Perselus felébredt, s szeme egy pillanatig a kezére tévedt, amely még mindig a Harryén pihent. A szégyenkező Perselus, rögtön visszavonta az érintését.

- Rémálmai voltak - magyarázta egészen halk suttogással, mert nem akarta, hogy az öregember többet gondoljon bele.

Albus csak bólintott, s pillantása ismét elgondolkodóvá vált, mikor Harryre pillantott. Úgy tűnt, a fiú elég békésen alszik, légzése lassú és egyenletes volt.

- Szereted, Perselus? - kérdezte váratlanul Albus.

Perselus meglepetten nézett rá. - Hogy?

Az öregember ismét elmosolyodott, szinte elnézően. - Szereted? Tudom, hogy megvéded, de annál többre van szüksége. Szilárd érzelmekre és stabilitásra.

Perselus hitetlenkedve nézett a férfire, s azon gondolkodott, hogy a férfi tényleg azt kérdezte-e, amit hallott.

- Albus, ha ez volt, amit kerestél, rossz embert választottál a feladatra. Én nem vagyok kedves. Egy Weasley jobb választás lett volna a kényeztetésre.

Albus erre elmosolyodott. - Kedvesebb vagy, mint mutatod, Perselus - sóhajtotta, s megrázta a fejét. – De nem, nem így értettem. Nincs szüksége kényeztetésre.

- Albus, mi a baj? – Perselus elég ideje ismerte már a férfit, hogy tudja, valami miatt aggódik.

Az igazgató elgondolkodva simított végig szakállán. - Semmi baj nincs – biztosította. – Nem igazán. Csak aggódok Harry miatt. Sok minden nyomja a vállát. Mindnyájunkét, gondolom, de ő… - ismét megrázta a fejét. – Beszéltél vele? - kérdezte Perselustól. – A családjáról?

Perselus szemei összeszűkültek. – Egy keveset - vallotta be. – Erről jut eszembe, ha már megemlítetted. Beszélni szerettem volna veled erről. Meg kell őket büntetni azért, amit vele tettek.

Albus egy hanyag vállrándítással intézte el aggodalmát. - Már elrendeztem, fiam- magyarázta. – Kellőképpen meg lettek átkozva.

- Mennyire kellőképpen?- kérdezte követelőzve Perselus. Volt néhány ötlete, és kissé csalódott lett, hogy nem engedték meg, hogy kivitelezze azokat.

Valami röviden megcsillant Albus szemében, valami, ami szinte bosszúszomjas volt, és furcsamódon, Perselus eléggé vigasztalónak találta, hogy még Albus Dumbledore is kapható valami olyan kicsinyesre, mint a bosszú.

- Hát, kezdetnek, mindhármuk a klausztrofóbia legrendkívülibb fajtával találták szembe magukat. Valóban gyógyíthatatlan. Megkockáztatom a feltevést, hogy a világon egyetlen ház vagy épület sem lesz elég nagy ahhoz, hogy életük hátralevő részében kényelmesen érezzék magukat benne.

Perselus ezen elgondolkodott. Arra gondolt, vajon milyen érzés lehetett egy kisfiúnak, hogy annyi évet töltsön egy apró gardróbba bezárva. Bezárva a sötétbe.

- Félnek a sötétségtől is – tette hozzá Albus, mint egy utógondolat. – Igazából nem tudják elviselni. Ordítanak a rettegéstől, ha kihunynak a fények. Az elme furcsa rémálmok sokaságát varázsolja elő, amelyek megbújtak a sötétben.

Egy élethosszig tartó érzés, hogy csapdába estél, és félsz olyan dolgoktól, amik a sötétben vannak. Elégedetten bólintott. - És az éheztetés?- kérdezte. Azt sem hagyná annyiban. Harry valószínűleg örökre alacsony maradt volna, az éheztetés miatt, amit gyermekként elszenvedett. Ennek is életre szóló büntetéssel kéne járnia.

- Á - bólintott Albus. – Úgy tűnik, elvesztették minden ízlelő képességüket. Nem érezhetnek semmilyen ízt, soha többé nem élvezhetnek egyetlen fajta ételt sem. És ha jól értelmeztem, azok hárman eléggé kedvelték az ételt. Főleg a két férfi. Azt hiszem, ez egyike volt életük kevés örömének. Ó, még mindig érzik az illatát, és kétségbeesetten kívánhatják, de hát ez olyan vágy, amit soha többé nem elégíthetnek ki.

Perselus elmosolyodott erre. A „kellőképpen”, talán valami ilyesmi lehet. Feltételezte, ő messzebb ment volna ennél, mint például a vakság, vagy a kevésbé finom átkok, mint örökkévalóságig tartó kelések vagy tetvek. De hát Albusnak talán igaza volt, hogy a büntetést össze kell egyeztetni a bűntettel.

- Harry nem mondott sokat, de gyanítom, hogy többször megverték, mint állította - mondta Perselus az igazgatónak. – Tudom, hogy a nagybátyja különösen kedvelt dolgokat dobálni rá. – Ez legalább megérdemelt egy komoly fizikai verést. Nagy élvezetét lelte volna, ha Vernon Dursley megismeri, milyen érzés, ha megveri egy nála jóval erősebb.

- Nem bánnám, ha látnám őket, életük végéig az Azkabanba zárva, Perselus - mondta Albus csendesen. – Azért, amit a gondjaikra bízott fiú ellen elkövettek, úgy gondolom, magam is meg tudnám ölni őket.

Perselus megdöbbenve nézett fel az igazgatóra. Elképedt, hogy a férfi bevallott ilyesmit. Szomorú, gyengéd csillogás jelent meg az idős férfi szemében - De azt is tudom, hogy Harry jobb annál - magyarázta az idős férfi. – És bármennyire is te, én, vagy Sirius Black bántani akarjuk őket, Harry soha nem bocsátaná meg nekünk, ha valami igazán borzasztó történne velük.

És természetesen Albusnak igaza volt, de Perselusnak nem kellett tetszenie. - Átkozott griffendélesek – káromkodott csendesen.

- Nemes griffendélesek - javította ki Albus. – És Harrynek a többi jó tulajdonsága mellett a nemességét hangsúlyozni kell.

- Többi jó tulajdonság? - vonta össze a szemöldökét Perselus. Gyanította, hogy az igazgató valamire utalt ezzel.

Albus szemei többé-kevésbé szemtelenül csillogtak. - Talán nem említette senkinek, de a Teszlek Süveg a Mardekárba akarta tenni. Harry lebeszélte róla.

Perselus minden képzeletét felülmúlóan megdöbbenve bámult a férfire.

Mardekár? Harry Potter a Mardekárban? Lehetetlen! A fiúban egyetlen uncia alattomosság sem volt… de ennyi éven keresztül sikerült bolonddá tennie a Mardekár házvezetőjét az életével és a nevelésével kapcsolatban, és soha egyetlen utalást sem tett hogy ő nem olyan, amilyennek látszott. Titokban tartotta a rémálmait is az összes szeretett griffendéles követője előtt. És az utóbbi hetek alatt egyfolytában bebizonyította, hogy túlságosan okos... – amikor Perselus saját szavait fordította ellene.

A rohadt életbe! Harry Potter a Mardekárban. Az lett volna ám a valami... Nem hiába félt Voldemort a fiútól. Várjunk csak…! - Lebeszélte róla? Hogy a Merlin nevére lehet lebeszélni a Teszlek Süveget valamiről? Az egy mágikus műremek. Nem lehet kétértelmű vagy határozatlan.

Albus elmosolyodott. - Különös, nem igaz? És mégis megtörtént.

Perselus emésztette ezt még egy pillanatig, s ismét lenézett a fiúra. Volt valami határozottan különös ebben az egész dologban.

- Utána olvastam - mondta Albus hirtelen, témát váltva. – Kíváncsi voltam a bűbájra, amit használt. A Király Hangja.

- Soha nem hallottam róla - ismerte be Perselus. – De a Granger lány semmi, ha nem leleményes.

- Igen- értett egyet Albus. – Azon gondolkodtam, hogy vajon mi után kutattak még ők ketten.

- Mit találtál a bűbájról?

- A tényt leszámítva, hogy nem lehetett volna rá képes, hogy használja? - kérdezte Albus kissé szórakozottan. Perselus csak megforgatta a szemeit. Gondolhatta volna. Mintha az valaha is megállíthatná Harry Pottert. Albus felsóhajtott, megrázta a fejét, és a tűnődő pillantás ismét visszatért az arcára, amiből Perselus rájött, hogy valami igazán nyugtalanítja az öregembert.

- Mi az, Albus?

Albus megrázta a fejét. - Tévedtek abban, hogy miért került használaton kívülre - magyarázta egyszerűen. – Bár még mindig kutatnom kell. Néhány régi szöveget még nekem is nehéz elolvasnom.

- Akkor hogy tanulta meg Granger a bűbájt? - kérdezte Perselus. – Ugye nem azt akarod sugallni, hogy az ő fordítási képességei jobbak a tiednél?

- Valójában, cseppet sem lennék meglepve - mondta Albus bájosan szórakozottan. – De nem úgy értettem. A könyvben, amiben ők olvastak a bűbájról, tisztán le van írva a bűbáj latinul. A varázsige számos könyvben benne van. Nincs rá indok, amiért ne lenne. A bűbáj teljesen hasznavehetetlen.

- Hasznavehetetlen? – ráncolta össze szemöldökét Perselus, mert most nem akart Albus értékelésével foglalkozni Hermione intelligenciájáról. – Azokat a halálfalókat irányította valami.

- Igen - bólintott Albus. – Különös, nemde? - mosolygott rá feszülten, és ismét bólintott. – Tartsd rajta a szemed, Perselus - mondta neki. – Most nagyobb szükségünk van Mr. Potterre, mint valaha.

Ezzel megfordult, és elment, egyedül hagyva Perselust az alvó házastársával. Első adandó alkalommal, ő is kutatni fog egy kicsit. De gyanította, hogy Albus pontosan ezért említette meg ezt a témát.