Perselus Piton dühösen viharzott  keresztül a Roxfort folyosóin. A diákok félreugrottak az útjából, miközben elhaladt mellettük. Az egyedüli vigasza az volt, hogy Sirius Blacket ugyanúgy, mint őt, kiűzték a gyengélkedőből, aki ezért most kutya alakjára volt kényszerítve. Az a veszett korcs soha nem képes tartani a száját! És ha Black csak feleannyira jól ismerte volna Harryt, mint ő, tudnia kellett volna, hogy a bolond griffendéles kardélre hányva vetette volna magát közbe, hogy megvédje a keresztapját. Tudnia kellett volna, hogy meg fogja próbálni, hogy megakadályozza a verekedést. Így felszakítani a saját sebét…

Perselus elhessegette az emléket, nem akart többé rá gondolni. Az a bolond kölyök néha saját maga legnagyobb ellensége volt! És most Blacknek köszönhetően nem vigyázhatott rá.

Poppy végül meg fog nyugodni, mondta magának. És Lupin még mindig ott volt. A vérfarkaskórságtól eltekintve, Lupin egész elviselhető volt.

- Professzor?

Piton meglepődve fordult meg, meghökkenve, hogy valamelyik kis kölyöknek a folyosón volt annyi mersze, hogy megszólítsa őt az arcán intőjelként kiülő goromba tekintet ellenére. Hermione és Ron álltak mögötte, ő pedig visszanyelte a dühös szavakat, amik az ajkára tolultak.

- Igen? - kérdezte helyette.

- Éppen Harryt akartuk meglátogatni - magyarázta Hermione. – Jobban van már valamivel?

- Ha távol tudjátok tartani tőle azt a veszett kutyát, biztos vagyok benne, hogy teljesen helyre fog jönni - tájékoztatta őket Piton, s észrevette a mindkettő arcán átfutó pírt.  Természetesen mindannyian griffendélesek. Velejükig hűségesek, és sajnálatos módon ez Blacket is magába foglalta - nyugtázta magában

- Szereti Harryt! – ellenkezett Ron, rögtön Black védelmére kelve. – És jobban tudna vigyázni rá, mint…

Hermione keményen belekönyökölt Ron oldalába, s ezzel elhallgattatta, még mielőtt befejezi megjegyzését, amiért Piton kétségkívül megleckéztette volna.

Piton közben azon töprengett, hogy megérné-e emlékeztetnie ezt az ostobát arra, hogy Black harmadikban eltörte a lábát.

- Miss. Granger, beszélni akarok valamiről önnel. – Piton kiiktatta figyelméből Ront, és  teljes egészében Hermione felé fordult, ahogy eszébe jutott valami, amit az igazgató mondott múlt éjjel.

A lány ellenkezni kezdett, de felemelte a kezét, hogy leállítsa. - Potter még mindig ott lesz, mikor befejezzük. Mr. Weasley, maga elvonulhat, és meglátogathatja, ha Madam Pomfrey megengedi. Miss Granger később csatlakozhat önhöz.

Mindketten úgy néztek ki, mint akik vitatkozni akarnak, de egyikük sem mondott semmit. Hermione csak intett Ronnak, hogy menjen nélküle. Ron neheztelő pillantás küldött Piton felé, majd elindult a gyengélkedő irányába.

Perselus az irodájába vezette Hermionét, s intett neki, hogy lépjen be, majd becsukta az ajtót, és leült az íróasztala mögé. A lány a vele szemben levő székre ült, s kíváncsian bámult rá. Soha nem félt annyira tőle, mint a többi diák, bár biztos, hogy elég kegyetlen volt hozzá. Nehéz volt fenntartania a hűséges halálfaló szerepét, aki az ő mardekáros szövetségeseit favorizálja, amikor egy ilyen ragyogó elméjű griffendélessel kellett szembenéznie. Az, hogy Draco Malfoynak ugyanolyan jegyeket kellett adnia, mint Grangernek – a pofátlanság teteje volt. Nagyon kevés emberrel találkozott, akik felértek a lány intelligenciájával.

- Ön és Potter múlt évben bűbájokat kutattak fel? – kérdezte, emlékeztette ezzel a lányt arra a beszélgetésre, amit tegnap folytattak az aurorral.

Hermione merengve ráncolta össze a szemöldökét, és egyet bólintott.

- Jó érdemjegyért? - kérdezte, s már eleve gyanította, milyen választ fog adni rá a lány.

A lány elgondolkodva nézett vissza rá, mint aki megpróbál valamilyen döntésre jutni. Végül megrázta a fejét. - Nem, uram, nem igazán volt iskolai munka. Csak úgy gondoltuk, hogy Harrynek szüksége lenne egy kis segítségre néhány dologban.

- Folytassa - bíztatta.

Hermione felsóhajtott. - A Sötét Varázslatok Kivédése órák nem igazán voltak túlságosan a segítségünkre - mutatott rá, s hangja kissé bosszúsnak tűnt. – Mógus és Lockhart professzor hasznavehetetlenek voltak. Mordon professzorról kiderült, hogy titokban halálfaló, és minden idejét azzal töltötte, hogy megtanítsa nekünk a Főbenjárókat, amit Harry nem akar használni. És Mackrel professzor tavaly csak annyit tanított meg, hogyan ismerjük fel a mérgezett ételt. Lupin professzor volt az egyedüli valamire való tanárunk eddig.

A lány nem is próbálta meg elrejteni neheztelését azért, hogy ő volt a felelős Lupin elbocsátásáért. Abban az időben nem igazán volt túl sok választása. Lucius Malfoy ragaszkodott hozzá, hogy találja meg a módját, hogy megszabaduljon tőle, és farkasember mivoltának felfedése volt az egyetlen dolog, amit ki tudott találni.  És az igazság az volt, hogy Lupin elbaszta. Az, hogy elmulasztotta bevenni a bájitalát kis híján jó néhány életbe került.

- Végül is, uram, csak arra gondoltunk, hogy ha Harry túl akarja élni Voldemort támadásait, akkor nekünk kell felkészítenünk őt - folytatta Hermione. Pitonnak be kellett ismerni, hogy csodálta a kezdeményező képessége miatt. – Szóval hozzáláttunk egyedül tanulni.

- Ez egy jó gondolat volt, Miss Granger - mondta Piton vonakodva, és észrevette a lány arcán feltűnő meglepetést, mikor rájött, hogy épp megdicsérte. – Mit tudna elmondani a Király Hangja bűbájról? - Bármi is volt az, amit Albus felfedezett a bűbájról, meglepte. És nagyon kevés dolog lepte meg Albus Dumbledore-t másfél évszázad után.

- Hát, úgy volt, ahogy mondtam a tegnap, uram - magyarázta Hermione. – Az Imperius elődje volt. Nem tűnik olyan erősnek, mint az Imperius, de ugyanolyan hatásos, ha működik.

- Ha működik?

A lány elgondolkodva bólintott. - Éppen ez az, uram. Nem igazán működik valami jól. Nekem soha nem működött. Ronnak sem, mikor megpróbálta.

- De Mr. Potternek működött?

- Igen, uram - értett egyet. – Úgy gondoltuk, ahhoz, hogy használni lehessen, olyan valakire van szükség, aki nagyon erős, ami valószínűleg még egy oka annak, amiért már nem használják.

- Találtak még más bűbájokat is, amiket már nem használnak?

- Volt egy-kettő - vallotta be. – Bár a legtöbbnek semmi haszna nem volt számunkra. Nem mintha gyakorolni lehetne a démonűző bűbájokat a barátaidon. Ahhoz előbb egy démont kellene megidézni.

Perselus erre elsápadt. - Miss Granger, Isten nevére remélem, nem szórakoztak démonidézéssel. – Az ismeretek azon bizonyos területe talán a minden sötét varázslat legsötétebbjének számított, és semmiképp sem lehetett játszani vele anélkül, hogy visszafordíthatatlanul meg ne fertőzné a saját lelked.

- Persze, hogy nem, uram! - kiáltotta Hermione ijedten, és az arcára kiülő felháborodott tekintettől sokkal jobban megkönnyebbült, mint bevallotta volna. A gondolat, hogy minden ember közül éppen Harry Potter kontárkodhat bele ilyen sötétségbe, olyan mértékű aggodalommal töltötte el, amire nem is akart gondolni.
- A már előre kialakított véleménye ellenére sem vagyunk hülyék! És ha Harry nem akarja használni a Főbenjárókat, még a saját védelme érdekében sem, miért gondolná azt, hogy ilyesmivel játszadoznánk?

- Miss Granger, van egy kis félreértés. Nem az intelligencia az, amit megkérdőjelezek, hanem a griffendéles természet, amely elvakult módon nekivág mindennek.

A szemében fellobbanó szórakozott pillantásból látta, hogy a lány felismerte a kétértelmű dicséretét. Okos kis boszorkány. Majdhogynem elkezdhetné megkedvelni.

- Tudja, uram, azért a mardekárosoknak sem kell a szomszédba menni, ha cselről van szó.

- Ahogy erről az igazgató úr is szeret felvilágosítani - értett egyet Perselus szelíden. – Köszönöm, Miss. Granger, ezzel végeztünk is.

A lány felállt, hogy elmenjen, de megállt az ajtónál, és visszapillantott.

- Tanár úr, miért nem tesz semmit az igazgató úr a Sötét Varázslatok Kivédése óráinkkal? Dubloise professzor idén ugyanolyan rossz, mint tavaly Mackrel professzor volt. Biztosan tudna találni jobb tanárt.

Perselus összeráncolta a homlokát. - Úgy érti, miért nem én tanítom?

A lány bólintott.

- Mert ettől semmi nem változna, Miss Granger - világosította fel. – Kevésbé ismert tény, de a varázslók és boszorkányok többségének abszolút semmi tehetsége nincs a Sötét Varázslatokhoz, vagy azok kivédéséhez. Egy elég különleges vérmérséklet szükségeltetik hozzá. Ez az egyik oka annak, hogy a követelmények annyira szigorúak az aurorrá váláshoz. Nagyon kevés ember alkalmas rá. És kimutatni a védekezési képesség hiányát a nyilvánosság többsége irányába, pánikot okoz. Azok, akiknek a megfelelő a temperamentuma, mint ön, Mr. Potter, és Mr. Weasley, bármi áron meg fogják tanulni, amit kell,

- De mindenki megtanulta az alapokat, amikor Lupin professzor tanított - tiltakozott Hermione.

- Nem azt mondtam, hogy nem tudják megtanulni a bűbájokat, Miss Granger - emlékeztette Perselus. – Azt mondtam, nincs meg hozzá a megfelelő természetük. Lupin professzor bravúros tanítása ellenére van egyáltalán valamilyen elképzelése arról, hány tanuló szenved rémálmoktól mumusokról, és kappákról a leckék miatt? Tekintve, hogy én főzöm az Álomtalan Álom Elixírt Madam Pomfreynak, én tudom.

Látta, hogy a szavai megdöbbentik a lányt.

- Dehát legyőztük a mumusokat, és megtanultuk, hogyan meneküljünk el a kappáktól! Miért félnének még mindig tőlük?

- Csakugyan, miért? - értett egyet Perselus, mert ő is ugyanolyan nevetségesnek tartotta a gondolatot, mint a lány, annak ellenére, hogy igaz volt. – Tegnap körbe voltak véve felnőtt varázslókkal és boszorkányokkal, akik tökéletesen képesek pajzsbűbájokat és átkokat szórni, arról a pár hetedévesről nem is beszélve, akik Lupintól tanultak. És természetesen minden könyvesbolt-tulajdonosnak ismernie kellett volna egy bűbájt, ami legalább megfagyasztja az üzlete leégetésével fenyegetőző lángokat. És mégis, egyikük sem emelte fel a pálcáját, hogy segítsen maguknak. Biztosíthatom, hogy a világ legjobb Sötét Varázslatok Kivédése tanárok sem tudnák megváltoztatni ezt a siralmas tényt. Mindig lesz egy néhány kiválasztott, akiket a tömeg megvédésére szólítanak fel. Különben miért helyezné a reményét a teljes varázslóvilág egy fiú kezébe, aki még el sem végezte az iskolát?

- Én magam mindig is úgy véltem, hogy ez kissé nevetséges - vallotta be Hermione.

- Valóban - értett egyet Perselus.

A lány hirtelen elmosolyodott.

- Akkor azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy Harry hivatott a feladatra.

Intellektus ide vagy oda, még mindig griffendéles volt, s a hűsége Potter iránt soha nem inogna meg.

Perselusnak meg kellett becsülnie őt ezért. - Talán Mr. Potter egyszerűen csak szerencsés volt a barátai megválasztásában.

A lány ismét meglepettnek látszott. Ez a dicséret kevésbé volt körmönfont, és nagyjából ezzel állt a legközelebb ahhoz, hogy megköszönje, amit tegnap tett. A lány rámosolygott, úgy tűnt, valamit mondani akar, aztán meggondolta magát.

- Jó napot, professzor - mondta helyette, s kinyitotta az ajtót.

- Jó napot, Miss Granger.

Amikor Perselus egyedül maradt, a figyelmét Albus rejtvényére fordította. A Király Hangja. Nagyon valószínűtlennek tűnt az, hogy Harry Potter képes egy bűbájra, ami Hermione Grangernek nem sikerül. Ami azt jelentette, hogy itt többről volt szó. Albus is azt mondta, hogy Harrynek nem sikerülhetett volna a bűbáj. Úgy tűnt, némi kutatást kell elvégeznie.

Elindult, hogy visszatérjen a lakosztályába, és elhatározta, hogy előbb a magánkönyvtárában próbál majd feljegyzéseket találni a bűbájról. De amint közelebb ért lakosztályának ajtajához, rögtön rájött arra, hogy a kutatását egy ideig el kell halasztania. A portré előtt egy Zordó állt.

Perselus megállt, és rábámult a hatalmas kutyára, ami baljóslatúan nézett vissza rá a sötét folyosón. Sirius Black, állatformájában megfélemlítő volt, habár Perselus ezt soha nem vallotta volna be hangosan. Akkora volt, mint egy ír farkaskutya és volt benne valami fenyegető. Szeme egy farkas hideg, gyilkos tekintetével csillogott. Mindent összevéve, ő és Lupin jól egymásra talált.

Perselus legyőzte a késztetést, hogy előhúzza pálcáját, s helyette döbbenten állt a folyosón, sötét pillantása találkozott az ugyanolyan sötéttel. Rájött, hogy döntést kell hoznia, és akár akarta, akár nem, a következő lépés az övé volt. Sirius megtette a sajátját azzal, hogy idejött.

Meg akarta átkozni, vagy legalább elűzni. De nem tudott nem gondolni arra a mosolyra, ami felderítette Harry arcát, mikor meglátta maga mellett a keresztapját. Harry szerette Sirius Blacket, teljesen, egészen, feltételek nélkül. A tények egyszerűek voltak: ha Perselus elűzi Blacket, megsérti, megbántja, vagy megpróbálja kizárni Harry életéből, akkor Harry örökre utálni fogja.

Néha úgy gondolta, hogy Harry érzelmei iránta egy kicsit meglágyultak. Hogy, noha még nem volt szeretet vagy gyengédség, a fiú a számos „utálom” nyilatkozatok ellenére sem gyűlölte annyira. És bár Perselus irtózott bevallani, valamikor az utóbbi hetekben, elkezdett neki számítani Harry véleménye. Valahogy, minden ellenére, ami köztük állt, és ellenük szólt, amiért megvetette ezt a fiút; és a kellemetlenség ellenére, amit az életében okozott, Harrynek sikerült ugyanúgy megszereznie Perselus csodálatát, ahogyan a varázsvilág többi részéét. Nem akart hosszan elidőzni a körülménynél, hogy talán az a csodálat nem minden, ami megfogta.

Tehát a választás.

Sirius Black. A riválisa. Az ellensége. A kínzója. A férfi, akit a házastársa szeret.

Perselus Piton előresétált, kimondta a jelszót, és életében először beengedte Sirius Blacket az otthonába.