12. Fejezet - Vádaskodni

Azt hitte, hogy Black vissza fog változni, amint becsukja az ajtót. Tévedett. Bosszúsan nézte, ahogy a kutya gyorsan körbejár a lakosztályban, s az orrával mindent megszaglászik, ami mellett elmegy. Perselus tiltakozni akart. Meg akarta fogni az utálatos teremtményt egy kötöző átokkal, és megállítani ezt az otromba behatolást. De végül úgy döntött, hogy semmi oka sincs arra, hogy megtagadja ezt a tettet. Elkerülhetetlen volt, és el kellett fogadnia azt, ami jön. Ha nem másért, hát azért, hogy túl legyen rajta.

Mégis, egy kis sértés talán a helyénvaló lenne.

- Ha bármit levizelsz, Black, én megnyúzlak, és bőrödből ágyelőt készítek a kandalló elé - vicsorogta.

A kutya torkából halk morgás hallatszott, de nem hagyta abba a szüntelen szimatolást. Perselus leült a kandallója elé, és csendben figyelte.

Harry íróasztala alapos vizsgálatnak lett kitéve. A kutya volt olyan pimasz, hogy megcsóválja a farkát, mikor megszagolta a köpenyt, amit a fiú a székének háttámlájára terítetve hagyott.

Minden mást is megvizsgált a szobában, s Perselusnak be kellett ismernie, hogy Black orrának rendkívülinek kell lennie, ha sikerült kiválasztania mindent, amit a fiú megérintett. Aztán továbblépdelt a többi szobába, megszagolta a bájital labor ajtaját, majd mikor a nyakán felállt a szőr, arrébbmozdult, mintha tudta volna, hogy legalább egy szoba ezen a helyen teljesen Perselus birtoka. Az egyetlen rögtönzött lecke óta Harry elkerülte a labort.

Az irodája szintén csak egy futólagos szippantásban részesült: Harry ritkán ment oda, kivéve, mikor kölcsönvett pár pergament vagy tollat. A könyvtárban viszont mélyreható vizsgálatot folytatott. Harry gyakran olvasott ott. Először megkérdezte, hogy elolvashatja-e a könyveket, hogy kölcsönvehet-e egyet-egyet. Perselus engedélyt adott rá, és kíváncsiságból nyomon követte, hogy mit tartott a fiú érdekesnek. Varázslatok, bűbájtan könyvek, sötét varázslatok kivédése. Volt olyan bátor, hogy egyik este megkérdezze, Perselusnak miért nincs egyetlen könyve sem, ami a kviddicsről szól. Meglepetésére, a fiú mindig ugyanolyan állapotban hagyta a könyvtárat, ahogy találta, soha nem hagyott elől könyvet, kivéve, azt az egyetlen esetet, mikor Perselusszal vitatkozott a ruhákról. Perselus hallotta, hogy a könyvek lerepülnek a polcokról, mikor a dühös fiatalember bezárta magát oda; a zabolátlan, pálcanélküli varázslat megreptette őket. Maga tette őket a helyükre, és soha nem említette meg Harrynek.

Aztán Perselus abszolút bosszúságára Black a könyvtárból a hálószobába ment, pofájával belökte az ajtót, anélkül, hogy egyetlen pillantást hátravetett volna engedélyért. Perselus csendben hallgatózott, s mintha kitalálta volna a néhány pillanat múlva bekövetkező párbeszéd legalább egy részét, - feltételezve, hogy Black nem ugrik helyette egyszerűen neki a torkának. A hálószobából érkező morgás, azt sugallta, hogy talán valóban erőszakos kimenetele lehet. Perselus csendesen a pálcája felé tapogatózott ujjaival, készen arra, hogy előhúzza, ha szükséges.

Black nem jött ki azonnal, helyette azt választotta, hogy teljesen végigkutatja a szobát, mielőtt visszatér a nappaliba. Mikor kilépett a hálószobaajtón, már ismét emberi formájában volt, s az arca olyan sötét volt, akár egy viharfelhő. Bosszú és fenyegetés sugárzott a küszöbön álló férfiből, ahogy ellenséges tekintettel meredt rá.

- Arra kényszeríted, hogy az ágyadban aludjon. - Black szájából előtörő szavak kemények, és hidegek voltak, tele vádaskodással és gyűlölettel.

Perselus visszatartotta dühét, de csak azért, mert tudta, hogy ez fog következni.

- Nem kényszerítem őt semmire, Black - állította, s a hangja ugyanolyan kemény és hideg volt. – Ő a házastársam, nem a foglyom. És ha, akár egy pillanatig is gondolkoznál rajta, rájönnél, hogy még Voldemort sem járt sikerrel, hogy rákényszerítse azt a fiút valamire, amit ő nem akart megtenni.

Valami megcsillant Black szemében. Perselus úgy vélte, hogy a meglepetés, bár ezt gyorsan álcázta. - Arra utalsz, hogy ő akar a te ágyadban aludni? - A hangszínéből nyilvánvaló volt, hogy Black pont az ellenkezőjére utalt.

- Nem, Black - vicsorogta Perselus. – Biztosíthatlak, hogy eléggé utálta az elképzelést. Ugyanúgy, ahogy én.

Erre Black szeme összeszűkült, kétségkívül nem hitte el az utóbbi állítást. Perselusnak be kellett látnia, hogy ez elég gyenge hazugság volt. Utálni akarta, de Potter nagyon is átkozottul vonzó volt ahhoz, hogy ez igaz legyen. - De egyikünknek sem volt sok választása az ügyben - folytatta Perselus gyorsan. – Caramel miniszter úr a tetteivel mindkettőnket belekényszerített ebbe.

- Azt akarod mondani, hogy a nagy Perselus Piton nem képes emlékezni arra, hogy változtasson át egy második ágyat? - gúnyolódott Black összeszorított állkapoccsal.

Perselus áthatóan nézett vissza rá, s arra gondolt, hogy vajon Azkabanban eltöltött tizenkét évtől tényleg teljesen megzápult-e a férfi agya. - Két hete felfedeztem a Bolyongó Szem bűbájt Potter seprűjén. Minden kétséget kizáróan az egyik mardekáros diákom tette rá a szülei kérésére. Mire felfedeztem, a Szem már teljesen átkutatta a lakosztályt. Caramelnek egyetlen ürügy kell, és ez a házasság érvénytelen. Egy második ágy biztosan elég igazolásul szolgált volna.

Valami megvillant Black szemében, és Perselus láthatta, hogy a férfi épp elharap egy visszavágást. Az állkapcsa nem lazult.

- Ezért választottak téged? Mert senki nem képzelné, hogy a házasság nem érvényes? – az érvényes szót megvetéssel ejtette ki. – Mert senki nem gondolná, hogy nem használnád ki Harryt teljesen, abban a pillanatban, amikor egyedül van?

Perselus leküzdötte dühét. Hozzászokott az ilyen vádakhoz, őszintén szólva csak öregbítette a hírnevét.

- Ez volt az egyik ok - vallotta be. – Az a tény sem segített, hogy körülbelül tizenöt percünk volt, arra hogy találjunk megfelelőbbet.

- Tényleg? - Black szemei villámlottak a dühtől. – Azt akarod mondani, hogy senki más nem volt a kastélyban, aki megfelelő lett volna? Sonara Sinistra, gondolom vidéken volt abban az időben...

Perselus megmerevedett, és teljes döbbenettel bámult Blackre. Sinistra! Nem tudta elhinni, hogy a férfi ilyesmit mond.

- Tudod, Black, annak ellenére, amiket eddig az évek során gondoltam rólad, soha nem hittem volna, hogy szíved mélyén nem Potter legjobb érdekét tartod szem előtt. Eddig.

Black szemei elkerekedtek és felé lépett párat, aztán gyorsan magához tért.

- A legjobb érdeke! Nagyon sokra tarthatod magad, ha úgy gondolod, hogy…

- Van egyáltalán fogalmad arról, az a fiú mennyire éhezik a szeretet után? – Perselus egészen sikeresen hallgattatta el Black szóáradatát ezekkel a szavakkal. A férfi arca elsápadt, mintha Perselus megütötte volna.

- Biztosíthatlak - folytatta Perselus -, hogy Sonara Sinistra biztosan megragadta volna az esélyt, hogy hozzámenjen A Fiúhoz, Aki Túlélte. Ez olyasmi, amit egyetlen társadalmi törtető sem utasítana el. És biztosíthatlak, hogy senki nem vonná kétségbe egy ilyen házasság érvényességét, ami azon a bizonyos éjszakán ráadásul nagy valószínűséggel igazzá is vált volna, mint tényszerűségét, mint kivitelezését illetően. Sinistra étvágya közismert volt.

Sonara Sinistra úgy használta el a fiatalembereket, mint más nők a ruhákat. A diákok tiltott területnek számítottak, de Roxfort alkalmazottai közül mindenki tudta, hogy mit értett a nő a „Hetedéves Vadászaton”. Abban a pillanatban, amikor véget ért a tanév, és megkezdődött a nyári szünet, Sinistra ráhajtott végzős osztály a legjobb és legokosabb tanulójára.

- Sinistra kétségtelenül megrengette volna Mr. Potter világát - folytatta Perselus. – Elhitettette volna vele, hogy a nap vele kel és fekszik. Körülbelül egy hétig. Aztán elvesztette volna a varázsát, és továbblépett volna valaki máshoz. Otthagyta volna a keresztfiad összetört szívvel és elárulva. Minden bátorsága és érettsége ellenére ő még mindig csak egy tizenhat éves fiú, aki borzalmasan akarja, hogy szeressék. Sinistra megrágta, és utána kiköpte volna.

Black csendben, még mindig sápadtan állt. Sinistra nyilvánvalóan a legfőbb érve volt, és úgy tűnt, elbizonytalanodott, mit lépjen most, hogy Perselus ilyen tisztán rávilágított a helyzet nevetségességére. Az igazság az volt, hogy Sinistra neve nem merült fel egyikükben sem azon az estén. Mindenki elutasította volna, ha valakinek eszébe jutott volna. Még ő, aki kész volt foggal, körömmel harcolni az ellen, hogy elvegye Pottert, ő sem fogadta volna el Sinistrát, mint lehetséges pótlék. Sinistra sokkal hatásosabban tette volna tönkre Pottert, mint bármi, ami Voldemortban felmerült.

Magában megjegyezte, hogy rajta kell tartania a szemét Sinistrán. Potter már nem volt elérhetetlen továbbra a számára. Mint házasemberen, nem volt rajta meg ugyanaz a védelem, mint a többi diákon. És azt a tényt biztosan ismerte, hogy a házasság nem elrettentő dolog a nő számára. Csakugyan sok idősebb varázsló és boszorkány szeretett fiatal, házas férfiakkal és nőkkel viszonyt folytatni, akik megértették, hogy a kapcsolat alkalmi jellegű, és soha semmi egyéb nem származik belőle.

- Nem volt senki más? - kérdezte Black, s hangsúlya jelezte, hogy nyilvánvalóan elfogadta a tényt, hogy Sinistra nem lehetett lehetőség.

- Tizenöt percünk volt, Black. Te kit ajánlottál volna? Talán McGalagonyt? Azt senki nem vette volna be.

Trelawneyn és Sinistrán kívül mindegyik női alkalmazott házas volt. Azt még Black sem állíthatta volna, hogy Trelawneynek elég ereje van ahhoz, hogy szembeszálljon Caramellel.

- Olyan valakire volt szükségünk, aki elhihető volt. Valaki, akinek elég nagy esélye volt, hogy szembeszálljon a minisztériummal. És valaki, aki elég erős ahhoz, hogy megvédje Pottert Voldemorttól. Kit ajánlottál volna?

Black nem válaszolt. Inkább elfordult Perselustól és némán, zaklatottan járkálni kezdett a körbe a szobában. Perselus várt, figyelt, de nem igazán tudta, hogy hogyan olvassa le a férfi arcán lejátszódó érzelmeket. Valójában nagyobb vitát várt a másik férfitől. Soha nem gondolta volna, hogy Black fontolóra veszi a szavait, vagy logikusan nézi a helyzetet. Nem gondolta, hogy a griffendéles egyáltalán tud gondolkodni.

Végül Black a járkálás közben Perselus mellé ért, és ledobta magát vele szemben egy székre. A férfi arcán vereség tükröződött. Perselus elfojtotta a feltörni készülő vidám gúnyos megjegyzését, hogy voltaképpen megnyerte a vitát.

- Nos, azt hiszem, attól nem kell aggódnunk, hogy Harry talán véletlenül beléd szeret - mondta Black határozottan, nyilvánvalóan még mindig arra gondolt, amit Perselus Sinistrával kapcsolatban mondott neki. A megjegyzés nyilvánvalóan jobban célba talált, mint ahogy Black akarta.

- Nem, kétlem, hogy emiatt bármikor aggódnod kéne - köpte Perselus, s küzdött, hogy hangjában érződjön a harag.

Black felnézett rá, s pillantása ismét megkeményedett. - Ha bármikor rájövök, hogy megpróbáltad magad rákényszeríteni…

- Be ne fejezd a mondatot! - vágott közbe Perselus gyorsan. – Nem lenne más választásom, mint megsértődni. És ha megtanítanánk Mr. Potternek a megfelelő varázslószokásokat, ő is megsértődne. - Ugyanúgy nem engedte ezt a sértést, mint ahogy azt sem hagyhatta, hogy Draco Malfoy sértése észrevétlenül elsikkadjon.

Meglepetésére Black ismét megadta magát, meg sem kísérelte befejezni azt, amit mondani akart. A pillantása azonban nem enyhült. - Csak, hogy tisztában legyünk vele - mondta ridegen.

- Tökéletesen - morogta Perselus.

Ismét csendben ültek, s Perselus arra várt, hogy Black előadja az előkészített búcsúszöveget, mielőtt távozik. Távol állt attól, hogy aggódjon, mert már befejezték azt a beszélgetést, amiért elkerülhetetlenül összeveszhettek volna. Black azonban ismét meglepte.

- Harry ruháinak fele nem viseli Harry illatát. Miért?

Perselus összeráncolta a homlokát. Nem számított egy ilyen váratlan megjegyzésre. - Gondolom azért, mert még nem viselte őket. Csak most vásároltam neki.

- Akkor szándékodban áll eleget tenni a felé irányuló kötelességeidnek?

Perselus döbbenten pattant talpra. Tomboló harag gyúlt benne. Ez a sértés, noha teljesen más természetű, ugyanolyan nagy volt, mint az, aminek kimondását néhány másodperccel ezelőtt félbeszakította. Az egyedüli különbség az, hogy ez csakis egyedül Perselust célozta. Black, legyen akármilyen korcs, még mindig a varázslóvilág egyik legnagyobb múltú aranyvérű családjához tartozott, egy olyan családhoz, amiről Perselus tudta, hogy tagjai több száz éven keresztül a mardekárosok voltak, míg Sirius Black meg nem érkezett. Meg tudta bocsátani Harrynek a pénzre, házra, ruházatra és gondoskodásra vonatkozó félreértéseit, mert a fiú mugliként nőtt fel. De Black nagyon jól tudta, hogy mit mondott, mennyire megsértette Piton családi becsületét.

De mielőtt Piton meg tudta volna fogalmazni a megfelelő választ, Black dühös arccal szintén felpattant.

- Én vagyok a keresztapja! – kiáltotta ökölbe szorult kézzel. – Jogom lett volna feltenni ezt a kérdést, még mielőtt a házasság egyáltalán megtörtént volna! Nem fogod most megtagadni tőlem!

Black szavai hatásosabban hallgattatták el, mintha megütötte volna. Azt a sértést, amit mondani akart, Perselus elfelejtette, a helyét a hinni nem akarás vette át. Azon kapta magát, hogy dermedten rogy vissza a székére, ahogy a helyzet irrealitása hirtelen földhöz vágta. Nem tudta elhinni, amit éppen hallott, nem tudta felfogni. Több mint nevetséges volt.

De Black pillantásában nem volt semmi, ami az ellenkezőjére utalt volna. Halálosan komoly volt. És Perselusnak nem volt más választása, mint elfogadni, hogy valahogy, képtelen módon, éppen most keveredett bele Sirius Blackkel egy eljegyzési tárgyalásba Harry Potter kezéért. Csendben bámulta, fásult döbbenettel figyelte, ahogy Black dühtől megfeszült testtel leül, de a tekintete meg se rebben

Nem tudta, mit mondjon. Ez felülmúlt mindent, amit valaha elképzelt. Ha őszinte akart lenni magához, akkor Blacknek igaza volt: megvolt a joga a válaszra. Meg kellett volna adni neki a lehetőséget, hogy feltegye a kérdést, mielőtt a házasság megtörtént, de ez így egy elfogadható kérdést súlyos sértéssé változtatott.

Nyelt egyet, hogy enyhítsen hirtelen kiszáradt torkán, s megpróbálta megkeresni azokat a szavakat keresni, amely mindkettőjüknek megfelel. Minden múltbeli gyűlölet ellenére, be kellett vallania, hogy csodálta Black eltökéltségét.

- Nincs értelme ennek a … tárgyalásnak - mondta lassan, világossá téve a szavaival, hogy pontosan értette, mit akart Black azzal a megjegyzésével. - Esküt tettem, amit nem fogok megszegni. Semmiben nem fog hiányt szenvedni.

És egyedül ennek ki kellene elégíteni Blacket. Perselus semmi mást nem akart felajánlani.

Black ellenségesen bámult rá. Perselus láthatta benne az Azkabanban túlélt sokévnyi gyötrelmet. Életében először szinte sajnálta Blacket azért, hogy ennyi időt elszalasztott keresztfia életéből. Életében először szinte meglátta, amit Potter és Lupin láttak a férfiben. Az elszenvedett kínok ellenére úgy jött ki Azkabanból, hogy még mindig képes volt szeretni. És szeretett. Vadul. Perselus nem tudta hibáztatni azért, mert a legjobbat akarta Harrynek.

Annyira megdöbbentette a felismerés, hogy emiatt majdnem elmulasztotta Black első szavait.

- Dumbledore azt mondta, hogy végig az ő kéme voltál. Hogy soha nem voltál halálfaló. Hogy megpróbáltad megmenteni Lilyt és Ja… Jamest. - A hangja elcsuklott, ahogy megpróbálta kimondani barátja nevét. Perselus csendben maradt. Sejtette, hogy ez a beszélgetés elvezet valahova. Azt is gyanította, hogy már régóta esedékes volt.

- Dumbledore azt mondja, kezdetben azért csatlakoztál, hogy megállítsd apádat. Hogy nem hittél az ideológiájukban, hogy hátat fordítottál a prédikálásuknak – folytatta Black, s Perselus tudta, hogy az „ők”, akikre utalt, a többi halálfaló és sötét varázsló volt, akik oly gyakoriak voltak a mardekáros családokban. Továbbra is azon töprengett, vajon hova tart ez az egész.

- Dumbledore azt mondta, hogy az apád gonosz ember volt, kegyetlen férfi. Hogy az anyád sem volt sokkal jobb. - Black most nem nézett rá, helyette egy pontra bámult a válla mögött. Perselus dühbe gurult a burkolt célzástól, hogy Albus az ő családjáról beszélt Blacknek, de sikerült befognia a száját.

Épphogy.

- Az én családom…- kezdte Black újra, csak hogy abba is hagyja, s valami megcsillant a sötét szemekben. Perselus mindent tudott Black családjáról. Hogy sokuk sötét varázsló volt. Több generáció belőlük. A varázsló közösség tisztelte őket, tisztelte és félte. Ez volt az egyik oka annak, hogy senki nem kérdőjelezte meg Sirius Black bűnösségét. Amiért soha senki nem kiáltott fel felháborodva, hogy per nélkül került Azkabanba. Senki, kivéve a magányos vérfarkast, akinek a hangja elveszett a gyalázkodó ordibálások között.

- Az én családom – ismételte meg Black – gonosz volt, kegyetlen és dühös, hogy hátat fordítottam a prédikálásuknak.

Ekkor megértette, hogy hova tart ez az egész. Nem akarta elhinni. Perselus leküzdötte késztetését, hogy fészkelődni kezdjen a helyén. Gyomra felfordult a hirtelen rátörő émelygéstől. Te jó ég, Black biztosan nem ezt teszi? Nem akar rámutatni köztük fennálló a hasonlóságokra. Nem akarta látni azokat a hasonlóságokat, nem akart elismerni semmiféle rokonságot a férfivel. A kapcsolatuk nem így működött. Túl kevés volt, túl későn. Nem fognak kötődni egymáshoz. Nem lesznek barátok. Szóval, Merlin nevére, miért teszi ki mindkettejüket ennek a kínzásnak, hogy olyan dolgokat mond, amiket soha nem kellene kiejteni?

- A dolgok különös időpontokban köszönnek vissza - mondta Black furcsa hangsúllyal. Hangja valahogy üres volt, majdnem elveszett. - Az emlékek visszatérnek hozzád, és olyan irányba sodornak, amelyekbe nem lenne szabad. Néha ezek az emlékek indítnak el téged, néha miattuk mondasz, vagy teszel dolgokat, és még csak nem is tudod, miért.

Isten nevében, mit akar ez az ember tenni velük? Perselus másodpercekre volt attól, hogy ráordítson. Másodpercekre attól, hogy a gallérjánál fogva penderítse ki a lakosztályából. Nem ő volt Black gyóntatója, sem a bizalmasa. Nem akarta hallani a szorongással telt történetét… Miért akarná…

- Dursleyék bántották Harryt. - Black szavai azonnal elvágták a gondolatait, és végre megértette.  Ez nem róla vagy Blackről szólt. Ez Harryről szólt. Pusztán róla.

- Dursleyék bántották Harryt - ismételte meg Black. – És te nem láttad. Szinte minden nap láttad őt, öt éven keresztül és nem láttad, még akkor sem, ha fel kellett volna ismerned minden jelét. Én nem láttam, még akkor sem, ha fel kellett volna ismernem minden jelét. Kétlem, hogy ismeretlenek bármelyikünknek is.

Az émelygés fájdalommá változott, mikor Perselus hagyta, hogy a férfi szavai leülepedjenek.

- Tavaly, röviddel a tanévkezdés előtt láttam - mondta neki Black. – Emlékszem, hogy úgy gondoltam, túl sovány volt. De az étvágya jó volt, és én a serdülőkor tipikus velejáró kellemetlenségeként kezeltem. Végülis mindegyikük sovány, mikor keresztülesik a hirtelen növekedési szakaszon. Ami elég nehéz, gondolom, amikor éheztetnek. Emlékszem, hogy zúzódásokat láttam a karján és megkérdeztem, mi történt. Csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy kviddicsbaleset miatt vannak. Csakhogy Harrynek Dursleyéknél nem volt megengedve, hogy kviddicsezzen. Ezt a tényt kényelmesen elfelejtettem.

Black hirtelen felállt és ismét járkálni kezdett. Perselus a földet bámulta, nem akarta őt nézni. Tudta, hogy meg kell hallgatni a maradékot is. Tudta, hogy Black nem megy el, míg el nem mondja, amit akar.

- Véletlenül meghallottam, hogy a Weasley ikrek neki és Ronnak a Kettest magyarázzák - folytatta Black. Perselus erre halványan elmosolyodott. Senki nem végezte el a hetedik évét anélkül, hogy megtanult volna Kettest játszani. Egy nevetséges kártyajáték, ami általában azzal végződött, hogy a két vesztes egy szekrénybe lett zárva öt percig. Egy gyors tapogatózás, smárolás volt a végső célja a játéknak.

- Harryt elborzasztotta a játék leírása - magyarázta Black. – Emlékszem az ugratásokra, amit eltűrt aznap este vacsorakor. Még Remus és én is piszkáltuk miatta. Úgy tűnt, az örökkévalósági tart neki, míg végre rájött arra, hogy miről beszélünk és rendesen elpirult. Most már értem, hogy a játék egész csókolózási része elveszett benne. Egyedül arra gondolt, hogy egy kis helyre lesz bezárva.

És ez visszahozta Perselus meggondolatlan szavainak emlékét Harry itt töltött első estéjén. Még mindig emlékezett a pillantására, mikor azt ajánlotta, hogy aludjon a kamrában.

- Tudnunk kellett volna - mondta Black. – Látnunk kellett volna. Mindkettőnknek látnia kellett volna.

És Perselus nem tudott nem egyetérteni. A gyomrában levő csomó elég bizonyíték volt rá.

- Igen, kellett volna - mondta csendesen.

Black gyorsan felé fordult, látszólag meglepődött a szavaitól. Perselus tekintete találkozott az övével. Úgy tűnt, a keserűséggel és nehezteléssel telt minden év úgy állt közöttük, mint egy elérhetetlen fal.

- Akkor beismered - mondta Black. Hangja meg nem bocsátó és éles volt, mint az acél. – Beismered, hogy kudarcot vallottunk.

- Igen, Black, beismerem. - Ebben… ebben a gyalázatban… egyek voltak.

És úgy tűnt, ez volt minden, amit Black akart. Tekintete nem engedett fel, de nyugtázásképpen bólintott, és visszaváltozott kutya formájába, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy nehéz volt követni.

A fekete Zordó csendesen leült az ajtó mellé, várt, Perselus pedig egy sóhajtással felkelt, és kiengedte.