13. Fejezet - Megérteni a vérfarkasokat

Remus röviddel azután, hogy Ron megérkezett, elhagyta Harry ágyát, s egyedül hagyta őket. Harry csendesen figyelt, míg Ron elmondta neki milyen nyugtalan éjszakát töltött ő és Hermione a Griffendél toronyban. A támadás története futótűzként terjedt szét az iskolában. Egy tucat tanuló látta Perselus Pitont, amint becipeli Harry véres testét a Három Seprűbe. A Harry testéből kiálló nyílvesszők leírása részletes volt és szörnyűséges. A griffendélesek fele bepánikolt, azt hitte, hogy Harry halott, és Ron meg Hermione szinte egy teljes órát azzal töltöttek, hogy biztosították őket, ez nem igaz.

- Újra és újra hallani akarták a teljes történetet – vallotta be Ron Harrynek. – Nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire fárasztó. – A vöröshajú kipirultnak tűnt, s talán egy kicsit úgy, mint aki rosszul van. – Tudni akarták, mennyi vér volt, hogy kiabáltál-e, hogy… - abbahagyta, és megrázta a fejét.

- Minden rendben, Ron - mondta Harry csendesen.

Ron aggódva nézett fel rá. – Harry, tettem én ilyet valaha? Idegesítettelek így egyszer is?

Harry hosszú pillanatokig kereste a szavakat, kutatott egy elfogadható hazugság után. Ron túlságosan jól ismerte, és felsóhajtott. - Merlin! Sajnálom, Harry! Fogalmam sem volt róla.

- Ne aggódj miatta - biztosította Harry. – Akár hiszed, akár nem, hozzászoksz.

Ron csak megrázta a fejét. – Talán - válaszolta. – Akárhogy is, késő éjszakáig beszélgettünk. Sok ember attól fél, hogy ez azt jelenti, Tudodki ismét támadásba fog lendülni. És hallanod kellene, amiket Pitonról mondanak.

Harry meglepetten nézett fel erre. – Mi van Pitonnal? - Hangja még önmaga számára is védelmezőnek hangzott.

Úgy tűnt, Ron is így gondolta, de a vöröshajú csak szórakozottan ránézett, és elkeseredetten megforgatta a szemeit. – Semmi rosszat - biztosította. – Csak, hogy ez az első alkalom, mikor Piton hősnek van kikiáltva a griffendélesek által. Ő és Dumbledore olyanok voltak, mint egy vérbeli lovasság, nem igaz?

- Megmentették az életünket - értett egyet Harry. Neki kell lennie az elsőnek, aki ezt elismeri. – Meg kell mondanom Pitonnak. Betegre neveti majd magát.

- Piton nevet? - kérdezte Ron hitetlenkedve.

- Néha - vallotta be Harry. – Általában, ha valami hülyeséget csinálok.

- Képzelem - forgatta meg Ron ismét a szemét. – Egyébként ne mondd meg neki. Már így is elég kibírhatatlan. Életünk végéig ezt vágná a fejünkhöz. És valószínűleg valahogyan módját venné, hogy pontokat vonjon le miatta a Griffendéltől.

- Elképzelhető - értett egyet Harry. Piton tényleg szeretett pontokat levonni a Griffendéltől.

- Egyébként sok ember tudni akarta, hogy…- tétován elhallgatott, s bizonytalanul nézett Harryre. Harry csak bólintott egyet, bátorítva ezzel, hogy mondja, bármi is az. – Hogy megöltél-e valakit - fejezte be Ron. – És milyen átkokat használtál. De Hermione és én úgy gondoltuk, ehhez senkinek semmi köze, és meg is mondtuk nekik.

- Kösz, Ron.- mondta Harry hálásan. Korosztályukra tekintettel, tudta, hogy a kérdések elkerülhetetlenek, de jó volt tudni, hogy Ron és Hermione legalább megértették.

- Jól vagy, Harry? - kérdezte Ron óvatosan, s Harry tudta, hogy mit kérdez igazából.

- Nem - vallotta be. – De túlélem. Jó tudni, hogy számíthatok kettőtökre.

Ron hevesen bólintott, s megpróbálta leküzdeni elérzékenyülését. Kinyúlt, hogy megveregesse Harry vállát, aztán meggondolta magát, talán eszébe jutottak a nyílvesszők, amelyek tegnap még benne voltak. Helyette megszorította Harry kezét, s a gesztus amennyire ismeretlen, annyira kellemes volt. Harry senkinek sem mutatta ki túlságosan az érzelmeit. Egy kezén megszámolhatta, hogy hányszor ölelték meg. Ezt csak Hermione, Molly Weasley és Sirius merte megtenni.

És Piton.

Harry összeráncolta a homlokát. Piton felvette, s a karjában cipelte tegnap. Úgy gondolta, ez számít. Elég közel volt hozzá. Meglepte, hogy valami okból kifolyólag akarta, hogy számítson.

Hermione egy pillanattal később zavarta meg őket, mikor belépett a szobába, és egy tálca ennivalót hozott Harrynek.

- Ezt Madam Pomfrey küldte neked, Harry - magyarázta, miközben az ágyhoz közelített. Ron segített Harrynek felülni, s párnákat tett a háta mögé, hogy elhelyezkedjen. Hermione Harry ölébe helyezte a tálcát.

- Mit akart Piton? - kérdezte meg Ron Hermionét, mikor a lány leült vele szemben a székre.

Harry kérdő pillantást küldött felé, miközben beleharapott a tányérján levő tojásba.

- Piton megállított minket a folyosón idejövet - magyarázta Ron. – Azt mondta, ’Mionéval akar beszélni.

Mindketten kérdő tekintettel néztek Hermionéra. A lány összehúzta a szemöldökét.

- Tudni akart a Király Hangja bűbájról - magyarázta. – Tudni akart a mi külön tanulásunkról.

Harry megmerevedett a szavai hallatán, s régi bizalmatlanság lobbant fel benne. – Meg fog állítani minket? - Számított arra, hogy folytatni fogják azokat a külön tanulmányi órákat. A jóisten a megmondhatója, hogy semmi hasznosat nem fognak megtanulni idén Dubloise professzortól. Ha nem lett volna Hermione, és a lány által felállított tanulási idő, Harry kételkedett benne, hogy még életben lenne.

- Nem - mondta Hermione gyorsan, mielőtt Ron tirádába kezdett volna, elítélve Pitont még azelőtt, hogy hallotta volna a beszélgetés kimenetelét.

- Nem, nem fog. Valójában arra utalt, hogy helyesli. Igazából… megdicsért minket.

- Mi? - Ron és Harry döbbenten bámultak rá.

Hermione csak megrántotta a vállát. - Kissé furcsa volt - vallotta be. – Úgy tűnt, nagy hatással volt rá. Mindhárman nagy hatást tettünk rá.

Harry fokozatosan hozzászokott ahhoz, hogy az ellenségeskedés közte és a Bájital Mester között egyre csökken, és csak egy kicsit lepték meg a lány szavai. De Ron úgy bámult rá, mint egy tátogó hal. Szája kinyílt és becsukódott, ahogy a szavakat keresgélte.

- Komolyan mondtam - bizonygatta a lány.

- Piton? - akarta Ron tisztázni, s hitetlenkedés színezte szavait.

Hermione bólintott.

- Ő…- Ron megrázta a fejét. – Adott pontokat a Griffendélnek?

- Hát nem - ismerte be Hermione. – De ez nem arról szólt, hogy griffendéles vagy-e, nem igaz? A barátságunkról szólt. Hármunkéról.

Barátok. Harry, Ron és Hermione. És valami miatt Piton megértette, hogy ez számít. Sokat számít. A gondolat furcsa melegséggel töltötte el Harryt.

- A francba! – nevetett Ron. – Mikor fagyott be a pokol és én miért nem kaptam róla értesítést?

Ettől mindhárman kirobbantak, s egy pillanatra elfelejtettek mindent a halálfalókról, háborúkról és halálról. Belemerültek abba, hogy még csak tinédzserek.

Végül, Madam Pomfrey ragaszkodására Ron és Hermione távoztak, s ezzel ismét esélyt adtak Harrynek, hogy aludjon. A nap további részét átaludta, testét kimerítették az átélt megpróbáltatások.

Aznap este olyan érzésre ébredt, mintha valami meleg nyomódna az oldalának, és egy zavart pillanatig úgy gondolta, hogy Piton volt az. De Piton soha nem érintette meg, egyszer sem annyi hét egymás mellett alvás után. Kinyitotta a szemét, s meglátta, hogy Tappmancs az, aki halkan horkolt mellette. A bozontos kutya kényelmesen kinyúlva feküdt a paplan tetején. És, aki az ágy mellett ült, és szórakozott mosollyal az arcán figyelte kettejüket, az Remus Lupin volt.

- Mióta van itt? - kérdezte Harry halkan, s az alvó kutya felé intett.

- Gondolom, órák óta - tűnődött Remus. – Kihagyta az ebédet.

Harry elmosolyodott, és kinyúlt, hogy megvakarja Tapmancs lompos fejét. A kutya megrándult, de nem ébredt fel. - Mindig akartam egy kutyát - vallotta be szinte sóvárogva.

Remus lágyan felnevetett erre. - Hát, általában sokkal több gonddal jár, mint amennyire megéri. Főleg ez.

Harry elvigyorodott. - Mégis, elég jó lett volna, ha lett volna, aki meg tudja harapni Dudleyt.

Remus szemei ellágyultak, és bár Harry nem vette észre, Tapmancs természetellenesen mozdulatlanná vált az ujjai alatt. - Dudley az unokatestvéred, nem igaz? - kérdezte Remus. – Gondolom nem valami rendes.

- Egy seggfej - vallotta be Harry.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte meg Remus óvatosan. Harry meglepődve nézett fel a férfire. Megkésve értette meg, milyen irányba fordult ez a beszélgetés. Nem akarta, s igazából nem is gondolkodott rajta. De persze Dumbledore elmondta Siriusnak, amit megtudtak Dursleyékről. És persze Remus is tudni akarta volna.

Gyors vigyor villantott a vérfarkasra. - Jól vagyok, Remus - biztosította a férfit. Érezte, hogy a bunda megmozdul a keze alatt, és meglepetten felkiáltott, amikor rájött, hogy Tapmancs ismét Siriusszá vált. Keresztapja gyorsan felült, s vidáman rávigyorgott, miközben összeborzolta Harry haját, visszafizetve ezzel a véletlen dédelgetést. És akkor, csak hogy idegesítő legyen, Sirius a Remus melletti székbe ült, kinyúlt, és Remus haját is összeborzolta.

Remus elnézően mosolygott, de félrelökte magától Sirius kezét. Sirius vigyorgott, de most először Harry észrevett valami mélyebbet keresztapja szemében. Valami melegebbet és fényesebbet égni benne, mikor Remusra nézett. Azon kapta magát, hogy elfolyt egy kuncogást, s az arca elpirult, mikor rájött, hogy mi jelent az a pillantás. Ron nézett úgy Hermionéra, mikor úgy gondolta, senki más nem látja. A gondolat, hogy Sirius talán kevésbé van egyedül, mint tűnik, csontig áthatóan melengetette Harryt.

Sirius visszafordította figyelmét rá, s a szemében levő pillantás átváltozott egy másfajta csillogásra. Törődés, szeretet és aggodalom. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz róla beszélni, Harry? - kérdezte Sirius, megismételve Remus kérdését.

Harry rájött, hogy Sirius hallotta a megjegyzését Dudleyről, s felsóhajtott. – Nem tudom, mit kellene mondanom - vallotta be. Soha nem tudott dolgokról beszélgetni, különösen nem érzelmekről. Ritkán nyílt meg bárki felé is. Elég furcsa volt, hogy Pitonnak sikerült többet kiszednie belőle, mint bárki más.

- Talán elmondhatnád nekem, miért nem mondtál soha semmit - javasolta Sirius. Nem volt semmi vádló a hangjában, és a szeme puszta megértést és egy halvány reményt sugárzott, hogy Harry talán megenyhül. Harry nem igazán tudta, hogyan utasítsa el azt a pillantást. Az utolsó dolog volt, amit akart, hogy megbántsa Siriust, de azt sem akarta, hogy a férfi bűnösnek érezze magát olyasvalamiért, ami felett nem volt irányítása.

- Azt hiszem…- sóhajtott, s valami magyarázatot keresett. – Azt hiszem, mielőtt Roxfortba jöttem volna, nem tudtam, hogy van valami rossz abban, ahogy bántak velem. Ez a dolgok menete, mindig is ez lesz. Nem volt semmi, amihez hasonlítsam.

Mindkettőjük szemében látta a megdöbbenés villanását. Felismerte a mindkettejük ajkára toluló tiltakozást, csak hogy ugyanolyan gyorsan elfojtsák, mint ahogyan megküzdöttek az első impulzussal is, amit éreztek. Harry el tudta képzelni, hogy mi volt az. Úgy gondolta, az ő nézőpontjukból nézve mások a dolgok. Mindketten vissza tudtak emlékezni arra az évre, mikor ő a szüleivel élt, mielőtt belépett Dursleyék életébe. Az egyedüli dolog, amire a dementoroknak köszönhetően ő emlékezett abból az időből, az a haláluk volt.

- Nem emlékszem rájuk - mondta halkan, és sajnálkozóan, és mindkét ember megértően bólintott bólintott. Pontosan tudták, hogy kire érti, és hogy miért van értelme a szavainak az ő szemszögéből. Úgy gondolta, ez a beismerés sokkal jobban fájt kettejüknek, mint neki.

- És miután Roxfortba jöttél, Harry? - ösztökélte Sirius, s folytatásra ösztönözte Harryt.

- Első évben a dolgok túlságosan újak voltak - vallotta be. – Csak azután jöttem rá, hogy valami nincs rendben, miután az Odúba mentem, és láttam, hogy Ron családja milyen. Akkor nem tudtam, mit tegyek, vagy hogy kinek mondjam el. Egy keveset gondolkoztam rajta, de úgy tűnt, hogy bárki, aki tenni tudna valamit ezügyben, már tudja. Úgy véltem, Dumbledore-nak és McGalagonynak tudniuk kellett. A következő dolog, amit megtudtam, pedig az volt, hogy azzal gyanúsítanak, hogy én vagyok Mardekár utódja, így kissé hülyeségnek tűnt, hogy ezért aggódjak. Annyi ember mellett, akik meg akartak ölni, továbbra is hülyeségnek tűnt. Dumbledore azt mondta, azért kell Dursleyéknél maradnom, mert az volt az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok. Én pedig úgy gondoltam, hogy jobb, mint halottnak lenni, és nincs értelme hűhót csapni miatta. Nem tartott volna mindörökké.

Valamikor a beszéde közben félrenézett, s a bekövetkező csendre, hezitálva visszanézett a két férfire. Mindketten elgondolkodva néztek rá, mint akik megpróbálják megérteni a szavait, vagy mint akik megpróbálják összeegyeztetni azzal, amit már tudnak róla. Félelem szántott rajta keresztül. Túl sok évig nem számítottak az érzései ahhoz, hogy most féljen attól, amit mondani fognak neki. - Nem számít…- kezdte, készen arra, hogy az egészet elhessegesse. Készen arra, hogy megvédje magát, akármilyen bántót is hajítsanak felé.

Mindkét férfi meglepte őt azzal, mikor egyszerre kinyúltak és megfogták a kezét, majd szorosan a markukba zárták.

- Harry, ez számít - mondta neki Sirius. - És nem hülyeség. És azt akarjuk, hogy csapjál hűhót miatta.

- Harry - tette hozzá Remus. – Nem tudjuk megváltoztatni, ami történt. Nem mehetünk vissza, hogy jóvátegyük. Megtennénk, ha lehetne. De ha úgy érzed, hogy beszélned kell róla, vagy ha csak… szükséged van ránk, itt vagyunk neked.

Szavai gyengédek voltak és megnyugtatóak, a Sirius szemében levő pillantástól Harry torka összeszorult, és még akkor is jól érezte magát tőle, ha fájt. – Köszönöm - suttogta halkan nekik, s hirtelen elgyámoltalanodott a figyelmük alatt, és nem igazán volt képes ennél több szót találni.

Úgy tűnt, mindkét férfi megérti, s rámosolyogtak. Még egyszer megszorították a kezét, majd elengedték.

- És Harry - tette hozzá Sirius. – Ha valaki megpróbál megbántani, mondd el nekem. Ígérem, meg fogom harapni, bárki legyen is az,.

Harry szomorkásan elmosolyodott, s kitalálta, hogy ezúttal kire értette ezt Sirius, bár a férfi most legalább megpróbált illedelmes lenni. – Tudom, hogy nem kedveled, de Piton egész rendes hozzám.

Remus elfogadta az állítását, tekintve a korábbi beszélgetésüket. Sirius viszont konokul lebiggyesztette ajkát. – Hát, jól tenné, ha így is maradna - dörmögte. – Különben…- lógva hagyta a fenyegetést.

Harry hirtelen csintalannak érezte magát, és fel akarta dobni a hangulatot, ezért huncutul keresztapjára mosolygott. - Tudod, Tappmancs, Holdsáp elárulta nekem, hogy nem vagy oda a házasságért.

Remus - Harry feltételezése szerint - szórakozott zavartan emelte égnek szemét.

Sirius viszont őszintén meg volt döbbenve. - Ezt mondta? – nézett fel Remusra meglepetten. – Úgy vélem, soha nem gondolkodtam rajta túl sokat, mikor fiatalabb voltam, de egyáltalán nincs ellenemre. Megállapodni... ez elég jól hangzik.

Most Remuson volt a sor, hogy meglepődjön. Hitetlenkedve bámult a barátjára. - Te? Megállapodni? - A hangsúlyából ítélve nyilvánvalóan nevetségesnek találta a gondolatot. – A te elképzelésed a megállapodásról az volt, hogy egy illetővel egy hétnél tovább randizol.

Remus összeesküvő módon fordult Harry felé. – Apád azt szokta mondani, hogy Sirius úgy gondolja, a találkák olyanok, mint a kviddics. Miután elkaptad a cikeszt, a játéknak vége, s ideje, hogy új meccs kezdődjön.

Harry döbbenten felnevetett, s nem hitt a fülének, hogy épp most hallotta Remus Lupint, amint szexuális felhangú szóviccet mondott előtte.

- Holdsáp! - kiáltotta Sirius hitetlenkedve. – Ne mondj ilyeneket Harrynek! Még túl fiatal  ahhoz, hogy…

Harry jókedvű vihogással szakította félbe. – Nem vagyok túl fiatal, Tappmancs - vigyorgott. – És hidd el, már hallottam szinte az összes cikeszfogó és seprűpolírozó viccet, ami létezik.

- Seprűpolírozás! – prüszkölte Sirius, s az arca elvörösödött. – Mellesleg egyébként sem igaz. Nem voltam annyira rossz. És az, hogy régen annyit randiztam, nem jelent most semmit. Fiatal voltam. Az emberek változnak. – Némileg kíváncsian pillantott Remusra, s Harry megérezte a két férfi között hirtelen feltámadó feszültséget. – Már nem vagyok olyan - tette hozzá Sirius, miközben Remus arckifejezését figyelte.

De a vérfarkas csak hitetlenkedve felhorkantott. – Hiszem, ha látom - mondta egy elbocsátó nevetéssel, de Harrynek az volt a benyomása, hogy a férfi közel sem olyan érdektelen, mint amilyennek látszott.

- Holdsáp - kezdte Sirius, csak hogy elhallgasson, amikor Remus hirtelen felállt.

- Megyek, szerzek neked vacsorát, Harry - mondta Remus. – Kihagytad az ebédet. Biztosan éhes vagy.

- Nem várt választ, inkább kisietett az ajtón, hogy megkeresse a beígért ennivalót. Sirius furcsa pillantással nézte, hogy elmegy.

- Szerinted, mi volt ez az egész? - kérdezte meg végül keresztapja, s komolyan meg volt hökkenve.

Harry megpróbált válaszolni. - Talán azért, mert az oly sok ember számára ismert randizás fogalma számára idegen.

Sirius egy pillanatig elgondolkodott ezen, s kelletlen egyetértéssel bólintott. – Azt hiszem, kissé szégyenlős. Most, hogy elgondolkodok rajta, nem emlékszem rá, hogy randizott volna az iskolában.

Harry szemei elkerekedtek, s azon gondolkodott, hogy ez vajon miért lepte meg Siriust.

- Persze, hogy nem - nevetett. – Remus vérfarkas.

- Semmi gond azzal, ha valaki vérfarkas - mondta Sirius védekezően. – Sok ember boldog lenne, ha randizhatna Remusszal.

- Persze, hogy semmi baj azzal, ha valaki vérfarkas! - értett egyet Harry, s elgondolkodott rajta, hogy Sirius vajon tényleg nem látja-e a lényeget – De nem az a fő szempont, nem igaz? A vérfarkasoknak csak egyetlen esélyük van rá.

Sirius zavarodottan ráncolta össze a szemöldökét. - Egy esély mire?

- Randevúra. Szerelemre.

- Miről beszélsz?

Harry hitetlenkedve nézett keresztapjára. A férfi komolyan nem tudta? Nem tudta elhinni.

- A vérfarkasok egy életre párosodnak. Hermione talán jobban meg tudná ezt neked magyarázni. Soha nem értettem az e mögött álló teóriát. Van valami köze a szagjelekhez, és állati ösztönökhöz, meg a mágikus rezonanciához. De csak egy esélyük van rá, és ennyi. Megházasodnak, vagy párosodnak, vagy nevezd, aminek akarod.

Sirius teljesen el volt kábulva, s meg sem bírt szólalni Harry kijelentésére. Arcán mély elképedéssel hullott vissza székébe.

- Hogy tudtad minden idődet egy vérfarkassal tölteni, hogy ezt nem tudod? - kérdezte Harry kíváncsian.

Sirius csak megrázta a fejét. – Soha nem beszéltünk róla. Soha nem gondolkodtam el rajta - vallotta be szégyenlősen. – Egyszerűen soha nem jutott eszembe. Honnan tudsz ennyi mindent a vérfarkasokról?

- Piton feladta harmadikban, hogy írjunk róluk egy esszét. A Hermione-é nagyon részletes volt. – Tanulmányozta Sirius arcát, s észrevette az elgondolkodott csillogást a férfi szemében. - Talán el kellene olvasnod, ha azt tervezed, hogy beleszeretsz egy vérfarkasba.

Ez rögtön visszavonta magára Sirius figyelmét, és döbbenten pislantott Harryre.

- Beleszeretni…- hadarta, de a tiltakozás elhalt az ajkán, mikor Harry ránevetett. – Honnan tudtad? - kérdezte.

Harry megvonta a vállát. - Eléggé az arcodra van írva, akárhányszor csak ránézel.

- Zavar?

Harry megrázta a fejét. - Nem - biztosította. – tetszik a gondolat, hogy ott vagytok egymásnak.

- Hát, Remus nem igazán van meg nekem - vallotta be Sirius kissé leverten. – Próbáltam felhozni a témát, utaltam rá, de ő mindig elhallgattat, még mielőtt hozzákezdenék. Nem úgy tűnik, mint akit érdekli.

Harry elgondolkodott ezen, s eszébe jutott valami, amit Remus mondott neki korábban arról, hogy ott van ugyan Tappmancsnak, de nem igazán tudja, mit kezdjen vele.

- Nem, úgy vélem, tényleg nem érdekelné - értett vele egyet Harry. – Nem, hogyha úgy gondolja, hogy részedről nem komoly.

És a téma ellenére, Sirius nem tudott ellenállni egy viccnek.

- Én mindig KOMOLY vagyok.

Harry megforgatta a szemeit.

- Gondolod, hogy ez minden? - kérdezte Sirius, s hirtelen reménykedőnek tűnt, szemei felcsillantak a gondolatra. – Gondolod, hogy lenne nála esélyem?

- Nem fog elhagyni - mondta neki Harry, s ezt teljes szívéből elhitte. – Történjen bármi, nem hiszem, hogy elhagyna. És ha a világon valakinek esélye lenne rá, az te lennél.

- Szóval csak annyit kell tennem, hogy meggyőzöm arról, hogy megérem a kockázatot - határozta el Sirius, s csintalan vigyor jelent meg az arcán. – Ezt meg tudom tenni.

- Nem mintha bármit is tudnék a szerelemről - mondta neki Harry-, de lehet, hogy ez nem lesz olyan könnyű, mint ahogy hangzik. Sok szerencsét.

Már elég ideje figyelte Ront és Hermionét, amint egymás körül táncolnak, hogy tudja, semmi nem volt olyan könnyű a szerelemben, mint amilyennek tűnik. Úgy gondolta, ez nem egy olyan probléma, amiért neki aggódnia kellene. Nincs sok esélye rá, hogy ő valaha is szerelmes lesz. Feltételezve, hogy élne leget ahhoz, hogy törődjön ilyen dolgokkal.

- Egy kihívás - nevetett Sirius. – Jó vagyok a kihívásokban!

Harry rámosolygott keresztapjára. Nem akart mondani semmit, de volt egy olyan érzése, hogy elsősorban az az oka annak, hogy Remus nem az övé, mert ezt az egészet úgy kezeli, mint egy játékot. De úgy gondolta, erre majd maga is rájön. Végül.