15. Fejezet - Viselkedésmód

A hétvégi izgalmak után Harry hálás volt egy eseménytelen hétnek. Péntek este telihold volt, és aznap sem Remus sem Sirius nem maradtak a kastélyban. Azt mondták Harrynek, valószínűleg vissza sem térnek vasárnapig. Piton megfőzte Remusnak a Farkasölőfű főzetet, de még így is eléggé kimerült volt az átváltozás után, és szándékában állt átaludni a szombat nagy részét. Sirius ragaszkodott ahhoz, hogy vele maradjon, bár bevallotta Harrynek, hogy még nem jutott messzire a kísérletében, hogy udvaroljon a barátjának. Remus még mindig viccként kezelte a flörtölését.

A péntek esti vacsora a Nagyteremben különösen vidám volt, mert néhány hetedéves griffendélesnek és hugrabugosnak sikerült beszerezni számos dolgot a Weasley ikrek legújabb csínyeiből, s azon voltak, hogy kínozzák a mardekárosokat és a hollóhátasokat. Számos diáknak rózsaszín haja volt, és nyúlfület viselt, a társaik nagy örömére. Harry eleget tudott ahhoz, hogy tudja, hogyan kerülje el a csínytevőket.

- Akkor tudod már, hogy mit fogsz viselni? - kérdezte Hermione tőle, mikor mindannyian, körülülték az asztalt, hogy elköltsék a vacsorát. Erre Neville és Dean felnéztek, s kíváncsian bámultak Harryre.

- Viselni, mikor? - kérdezte Dean.

- Szegény Harrynek holnap este vacsorára kell mennie Piton családjához - világosította fel Ron mindannyiukat egy undorodó pillantással az arcán. - El tudtok képzelni egy komplett házat teli Pitonokkal?

- Ó, Harry! - kerekedtek el Neville szemei a döbbenettől. – Egy formális varázsló vacsora, pont a Pitonokkal!

Harry megforgatta a szemeit. - Nem lehet annyira rossz - bizonygatta. – Piton azt mondja, hogy a családja többi része nem olyan, mint ő.

- Akkor is - rázkódott össze Neville. - Soha nem szerettem a formális vacsorákat. A nagymamám szeret ilyeneket adni, de én mindig túl ideges voltam, hogy egyek.

- Túl ideges? - húzta össze Harry a szemöldökét, s azon töprengett, hogy talán volt valami, amit Piton nem mondott el neki. Formális varázsló vacsora. Erre eddig nem is gondolt igazán. Nem képzelte, hogy formális lesz.

Lepillantott a tányérjára, s hirtelen visszaemlékezett arra az esetre, mikor zavaró hibát vétett a nagynénjének az asztalánál egy ilyen ünnepi vacsora előtt. Talán hat vagy hét éves lehetett, és meglehetősen kíváncsi volt arra, hogy nagynénje miért fontoskodik annyit az asztal körül. Mikor kiosont a gardróbjából, hogy megnézze, észrevette a „szép” porcelánt, amit Petunia elzárva tartott egy ládában. Halványan emlékezett arra, hogy több kristálypohár és több villa volt minden teríték előtt. Az ezüst evőeszközök szokatlanul szépek voltak, és ő kinyúlt egy kanálért, hogy megnézze annak csillogó nyelén a mintát.

Petunia észrevette, s dühösen felsikoltott. Megfogta a csuklóját és elráncigálta az asztaltól. Emlékezett rá, hogy mi mindennek nevezte, miközben a konyhába vonszolta, azzal a szándékkal, hogy megbüntesse, amiért hozzá mert nyúlni a dolgaihoz. Még most is tisztán emlékezett arra, ahogy a mosogatóhoz rángatta, és leöntötte a kezét a teáskannában lévő forró vízzel. Már zokogott a fájdalomtól, mire visszahurcolta a gardróbba, belökte, majd közölte vele, hogy ha este a vacsorájuk közben egyetlen hangot vagy cincogást is hallat, egy hétig nem kap enni.

Az éjszakát azzal töltötte, hogy a vörös kezét a mellkasa előtt tartotta, s az ajkát harapta, hogy csendben tudjon maradni, miközben hallgatta, a szép porcelán csilingelését, és Dursleyék vendégeinek a nevetését. Az volt az első és egyedüli kapcsolata bármilyen formális vacsorával.

- Milyenek? - kérdezte Harry. Hirtelen nyugtalanság fogta el, mert rájött, fogalma sincs arról, hogyan kell viselkednie egy formális vacsorán. Tudta, hogy illedelmes a modora - Mrs. Weasley ezt elég gyakran mondta neki. De valahogy kételkedett benne, hogy azok közül a vacsorák közül, amelyekben része volt az Odúban, bármelyiket is valaki formálisnak nevezne-e. Ott az ikrek rendszeresen hajigáltak ételt a szobán keresztül.

- Mik milyenek? - kérdezte Hermione.

- A formális vacsorák - tisztázta Harry. – Úgy értem, egyszer láttam, hogy a nagynéném megteríti az asztalt egy ünnepi vacsorára, és úgy emlékszem, több mint egy villa volt, Mi szükség van két villára?

- Jó kérdés, haver - kuncogott Ron. – Talán azért, hogy kétszer annyit ehess.

- Soha nem étkeztél még egy jó étteremben, Harry? - kérdezte Hermione kíváncsian.

Harry elgondolkodott ezen. Dursleyék még gyorsétterembe sem vitték el, nemhogy valami jó étterembe. Az volt az igazság, hogy míg a Roxfortba nem jött, még asztalnál is ritkán evett. - Ettem a Foltozott Üstben. És fagyiztunk az Abszol Úton.

- Oh - mondta a lány tétován, s Neville-re nézett, aki bizonytalanul felhúzta a vállát. – Nem igazán erre gondoltam.

- A különböző villák a különböző fogásokhoz vannak, Harry - mondta Neville. – De ez varázsló vacsora, ami azt jelenti, hogy valami olyasmit fogsz használni, aminek ősi nyelven „scramasax” a neve. Tőrt jelent.

- Tőrök? - kérdezte Harry hitetlenkedve.

- Attól függ, hogy mennyire figyelmesek a Pitonok - mondta neki Dean egy fejbólintással. – Mivel mindenki tudja, hogy muglik neveltek fel, az udvariasság megköveteli, hogy engedményt tegyenek, és legyenek megfelelő mugli kellékeik, mint a villák. De néhány aranyvérű család inkább meghalna, minthogy villát használjon egy formális vacsorán

- Nincsenek villák? - kérdezte Harry összezavarodva.

Ron oldalba lökte, hogy figyelmét a Mardekár asztalára irányítsa. - Figyeld meg, hogy eszik Malfoy. A kését a domináns kezében tartja, és felnyársalja vele a húst.

Harry Malfoyra pillantott. A fiú mély beszélgetésbe merült Blaise Zambinivel, de Ronnak igaza volt. Egy elég hegyes kést tartott a domináns kezében, és egy kanalat a másikban, de a kanalat is csak akkor használta, ha feltétlenül szükséges volt. A legtöbb mardekáros ugyanígy tett, s mikor Harry körülpillantott a teremben, észrevette, hogy nem ők voltak az egyetlenek. Volt számos Hollóhátas és még néhány Griffendéles is ugyanilyen szokással.

Egy gyors pillantást vetett a tanári asztal felé, és látta, hogy Piton is ugyanígy tesz. Meglepetésére, Dumbledore, McGalagony, Flitwick és Sinistra is. Hagrid, mint szokta, az ujjaival tépte az ételt.

Harry zavarodottan nézett vissza barátaira. - Mi van a tőrökkel?

- Egy formális varázsló vacsorán, jellegzetesen csak tőrök és kanalak vannak egy terítéknél. A villákat túlságosan muglinak tartják az asztalnál, sőt, egyenesen szerencsétlennek - magyarázta Neville.

Harry Hermionéra nézett megerősítés végett. A lány megvonta a vállát. - Én magam még sosem láttam formális varázsló vacsorát - világosította fel. – De olvastam róluk. Van egy csomó olyan szokásuk, amik a mugliknak nincs.

- De még a mugli szokásokat sem ismerem - ellenkezett Harry. – Hogy kellene kitalálnom a varázslókét?

- Adhatunk egy gyorstalpaló tanfolyamot, Harry - ajánlotta Neville. – Teljesen reménytelen vagyok a hivatalos eseményeken, de legalább tudom, mik a szokások. A nagyi gondoskodott róla.

- Meg tudtok tanítani mindent, amire szükségem lesz holnapra? - kérdezte Harry reménykedve.

- Hát…- Neville szkeptikusnak látszott. – Megpróbálhatjuk.

- Ne feledkezz meg a kviddics edzésről - emlékeztette Ron. – Az fontosabb, mint Piton vacsorája.

- Nem, ha Piton megfojtja - mutatott rá Neville. És ezzel bár vonakodva, de Ron is egyetértett. Véleménye szerint kevés dolog volt fontosabb, mint a kviddics.

Perselus a nap legnagyobb részét a bájitaltan tanteremben töltötte, felmérőket javított, és felkészült a következő hét óráira. Kora délután ment vissza a szobájába, hogy átöltözzön, hiszen a családja négy óra körül várta őket. Harry nem volt a közelben.

Míg Harry kviddics edzésen volt, Perselus kiválasztott néhány megfelelő öltözetet a fiú számára, és az ágyon hagyta őket egy üzenettel: Ebben tájékoztatta őt az elindulásuk időpontjáról. Most, ahogyan belépett a hálószobába, észrevette, hogy a ruha eltűnt, és az üzenete az ágytakarón feküdt. Egy gyors pillantással felfedezte Harry válaszát, amit az aljára firkált. Azt írta hogy van valami tennivalója, és hogy a Griffendél toronyban fog felöltözni, de megígérte, hogy időben érkezik.

Nem is baj, gondolta Perselus. Legalább nem lesznek egymás útjában.

Kivette a saját ruháit a szekrényéből, majd visszavonult a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Saját maga is megdöbbent, mikor észlelte, hogy a gondolatai egyre nagyobb mértékben forognak Harry körül. Utálkozva rázta meg a fejét, és meglehetősen ingerült volt saját magára, miután rájött, hogy az utolsó tíz percet azzal töltötte, hogy megpróbálta elképzelni, hogyan fog kinézni Harry a díszöltözékben, amit kiválasztott neki.

Derekára csavart törülközőben lépett ki a zuhanyzóból, megszárította a frissen mosott haját egy gyors bűbájjal, majd a tükör felé fordult. Kritikus pillantást vetett magára, s azon tűnődött, hogy mit fognak a testvérei gondolni, mikor meglátják őt Harry Potter mellett állni. Nagy valószínűséggel azt, hogy valamilyen sötét varázslatot használt, hogy kényszerítse a fiút, hogy hozzámenjen.

Soha nem fog megnyerni egyetlen szépségversenyt sem, az biztos. Rosszallóan nézett az orrára. Sosem volt egy vonzó orr, és az, hogy fiatalkorábban eltörte, cseppet sem javított rajta. Úgy gondolta, alkata elég erős és fitt, de nem hitte, hogy volt valami más is, amit dicsérni lehetett volna a kinézetén. És még a teste is tönkre volt téve a karján állandóan jelen levő Sötét Jeggyel, ami még észrevehetőbbé vált a védelemként körülvevő ezüst szálak által.

Aztán ott voltak a sebhelyek. Elég kardpárbajban volt már része, hogy legyen belőlük. Természetesen begyógyíthatta volna őket, mielőtt behegednek, de ez nem lett volna mardekáros. A sebhelyek a becsület jegyei voltak a Kardozók Köreiben. Fiatal korától kezdve tanulta, hogyan cselekedjen megfelelően mardekáros módon Legalább ezzel a régi hagyománnyal képes volt felhagyni. Manapság már minden új sebet gyorsan begyógyított, s nem adott nekik esélyt, hogy sebhely maradjon utánuk.

Harry észrevette a sebhelyeket. Ez meglepte. Azt jelentette, hogy amióta házasok voltak, a fiú tényleg megnézte őt, amikor csak részben volt felöltözve. Eddig Harry óvatos volt, nehogy megteremtse ugyanezt a lehetőséget, ő pedig annyi elvonultságot adott neki, amennyi lehetséges volt. Ennek ellenére eléggé járatos volt Harry testének legalább egy részében. Az utóbbi években számos alkalommal segített Madam Pomfrey-nek összefoltozni őt.

Nem tudta megállni, hogy ne töprengjen azon, vajon mit gondolhat róla a fiú. Nem volt képes eldönteni abból az egyetlen árulkodó megjegyzéséből, mikor Lupin és Black a véres portokról meséltek neki. Feltételezte, hogy nincs értelme abban a tévhitben ringatnia magát, hogy a fiú esetleg vonzónak találta őt. Az arany griffendéles fiúk nem tartották vonzónak a nyálkás mardekárosokat. Ez egy egyszerű, jól ismert tény volt.

Persze, soha nem is tett semmit azért, hogy javítson a kinézetén. Soha nem volt fontos számára.

Összeráncolt szemöldökkel nézte magát a tükörben, majd felvette a pálcáját, és egy gyors borotválkozó bűbájt hajtott végre. Általában a borotvát részesítette előnyben, de a bűbáj tisztább kinézetet biztosított. Egy egyszerű bűbájjal megtisztította a fogait is, majd egy másik bűbájjal ki is fehérítette őket. Valamennyivel jobb, gondolta, majd száműzte, mint reménytelen, mert hát ki tudna továbblépni az orráról, hogy észrevegye a többi vonását.

Egy sóhajjal letette a pálcáját, és a hajzseléért nyúlt. Megtorpant, mielőtt kinyitotta volna az üveget, s elgondolkodva nézett le rá. Ez egy másik tradíció volt, amit a mardekárosok tanítottak neki. Mindegyik divatosan öltözött halálfaló elegánsan lesimított, mozdulatlan hullámokban viselte a haját. Ironikus módon ez sokkal könnyebbé tette a halálfaló maszkok viselését. Ez megszokott gyakorlat volt az ő mardekáros generációjában, ahogy Draco Malfoy is kialakította a divatot az ő korcsoportjában, ami szintén elég megszokott volt a tanulók között.

Sikamlós mardekárosok, olajosak és csúszósak, mint a kígyók. Nem, mint az arany griffendélesek, akik inkább hasonlítottak a bozontos Griffendél oroszlánra. Ők tipikusan szabadon és vadul hordták a hajukat, kevés gondot fordítottak az eleganciára vagy a stílusra. Mint Lupin és Black. Mint Harry, akinek a haja állandóan rendetlen volt, s gyakorlatilag azért könyörgött, hogy valaki húzza rajta végig az ujjait, hogy megszelídítse a tincseket.

Perselus leeresztette a zselés üveget, anélkül, hogy kinyitotta volna, s újra megnézte magát a tükörben. Zselé nélkül a haja selymes és vad volt, és tulajdonképpen erősen hasonlított a Sirius Blackére. Ám talán a griffendélesek így szerették? Összehúzott szemöldökkel tette vissza a zselét a szekrénybe, anélkül, hogy kinyitotta volna. Csendesen gúnyolódott magán azért, hogy azt remélte, bármilyen különbség egyáltalán feltűnik Harrynek. Még egy átható pillantás a tükörbe, és idegesen felsóhajtott. Abszolút nem tudta elviselni a rendetlenséget. Semmi kifogás. De legalább képes kompromisszumot kötni. Kifésülte a haját olyan elegánsra, amennyire csak tudta, aztán hátrakötötte egy fekete szalaggal.

Úgy döntött, ennyi elég hiúság volt egy egész életre, majd a ruháira fordította figyelmét. Felvette magára a kiválasztott térdnadrágot, a zekét és a csizmát, és visszatért a hálószobába. Egy gyors pillantás az órára, emlékeztette, hogy majdnem ideje volna elindulni. Azon tűnődött, vajon Harry készen van-e már.

Visszatérve a nappaliba meglátta Harryt, aki egy kissé elgondolkodva ült a kanapén, és a tűzbe bámult. Nem vette észre azonnal Perselust, s ez adott egy pillanatot neki, hogy megfigyelje a fiú- fiatalember, javította ki magát, mert ebben a pillanatban semmi fiús nem volt a megjelenésében.

Harry a zöld zekét viselte, amit Perselus kiválasztott neki, a sötét, szépen fűzött, sárkánybőr nadrággal és csizmával A teljes öltözetet ezüst hangsúlyozta ki. Csillogó ezüstfonal volt belevarrva a zekébe, s díszgombok voltak a nadrágon. És mivel személyre szabott volt, Harry méretére készítve, tökéletesen illett a fiúra. A nadrág bűnösen testhezálló volt, s a zeke kihangsúlyozta Harry karcsú, éppen fogónak való testalkatát. A haja még mindig az örökösen kusza volt, és a szemüveggel kissé félszegnek látszott, de úgy nézett ki, mint egy fiatal herceg, mint bármelyik aranyvérű mardekáros, akit Perselus életében látott.

Végül észrevette Perselust, és gyorsan felállt. Perselusnak kényszerítenie kellett magát, hogy a szemeit a fiatalember arcán tartsa ahelyett, hogy a teste vonalát kövesse, mint szerette volna. Az a nadrág tényleg a romlottság tetőpontja volt. Eltűnődött azon, hogy vajon Harry tudja-e, mennyire megnyerően néz ki.

Egy pillanattal később már hálás volt, hogy az alapösztöneit uralni tudta, mert így tisztán látta Harry arckifejezését, mikor meglátta a kinézetét. A fiú szemei elkerekedtek a szemüvege mögött, s az álla leesett meglepetésében.

- Ön…- szólalt meg a fiú. Perselus megmerevedett, s felborzolódva várta a sértést. - Jól néz ki.

Perselus összehúzta a szemét. Jól. Ez bizonyosan több volt, mint amire számított. Egy valódi dicséret, habár lehet, hogy egy ilyen halvány dicséret után nyomorultnak tartotta magát.

Aztán lehetne-e nagyobb csoda? - Tetszik a haja - tette hozzá a fiú.

Perselus nem tudta megállni, hogy szeme szélesre ne táguljon erre, bár akkor és ott azonnal elhatározta, hogy minden megmaradt hajzselés üveget ki fog dobni.

Harry hirtelen elpirult, mintha csak most jött volna rá, hogy megdicsérte, méghozzá nem egyszer, hanem kétszer is. A fiú karba tette a kezét, s ezt a gesztust csakis védekezőnek lehetett nevezni. Az arca hirtelen furcsán üressé vált, Perselus úgy gondolta, kétségtelenül azért szenvedett, mert meg merte dicsérni.

Perselus elhatározta, hogy megkönyörül rajta.

- Ön is nagyon jól néz ki, Mr. Potter. – Engedte, hogy kellő mennyiségű szórakozottság és gúny ízesítse a szavait, s a fiú bosszankodva megforgatta a szemeit. – Átestünk a kedveskedésen? - kérdezte Perselus szárazon.

- Felőlem - értett egyet Harry ugyanolyan szárazon. Hirtelen összehúzta a szemöldökét. - Nézze… ezzel a vacsorával kapcsolatban…

Perselus megtorpant, s úgy gondolta, ez lesz az a pont, amikor Harry vissza fog lépni. Végül is nem hibáztathatta. Az este valószínűleg nyomorúságos lesz.

- Azt hiszem, figyelmeztetnem kell, hogy valószínűleg kellemetlen helyzetbe fogom hozni - fejezte be Harry, egyáltalán nem úgy, ahogy Perselus várta.

- Tessék?

Észrevette, hogy Harry idegesen dörzsölte egyik kezét. Ez egy furcsa, tudatalatti mozdulatsor volt, amit még soha nem látott ez előtt. És megmagyarázhatatlanul óvatosnak látszott valami miatt.

- Kellemetlen helyzetbe fogom hozni - magyarázta Harry. – A családja előtt. Neville és Hermione megpróbáltak megtanítani néhány szokást, de még soha nem voltam semmilyen hivatalos helyen. Úgy értem, akkor kerültem hozzá a legközelebb, mikor egy rövid pillantást vetettem a nagynéném terítékére, és megbüntetett érte... - hallgatott el egy sötét pillantással a szemében, amit gyorsan elhessegetett. – Mindenesetre Nev’ és ’Mione az egész délutánt azzal töltötték, hogy tőrökről és sóról meg asztalkendőkről magyaráztak, de a legtöbb része csak átment a fejemen. Csak gondoltam, jó, ha tudja.

Perselus egy pillanatig csendben bámult rá, s megpróbálta feldolgozni, amit hallott. Az, hogy a fiú ilyen áldozatot hozott, hogy megtanulja a varázsló vacsorák illemét csak ezért, hogy ne szégyenítse meg, rendkívüli volt. Azon tűnődött, vajon mit tett, hogy kiérdemelte ezt a figyelmességet. De volt még itt valami. Valami, ami sokkal idegesebbé tette, mint kellett volna. Harry még nem hagyta abba a bal kezének a dörzsölését, s olyan volt mintha fájna neki.

- Hogyan büntetett meg a nagynénéd? - kérdezte csendesen. Ahogy sejtette, a kérdése rögtön a kezére vonta Harry figyelmét; rajtakapta magát, hogy a bal tenyerét dörzsöli. Rögtön abbahagyta, és az oldalához ejtette el a kezét. Az arca bezárkózott, és elrejtette az érzelmeket, amik gyorsan átfutottak rajta. De Perselusnak ez mindent elmondott, amit tudnia kellett. A nagynénje bántotta. Ezúttal fizikailag, hiszen a teste emlékezett rá, még ha az elméje nem is akarta beismerni.

- Ez nem fontos - mondta gyorsan. - A lényeg az, hogy valószínűleg ragyogóan el fogom rontani a dolgokat azzal, hogy a rossz kezemmel adom tovább a sót, vagy a rossz oldalán kenem meg a kenyeremet vajjal. Gondoltam jó lenne, ha tudná.

Perselus szem összeszűkült. - Attól tartasz, hogy ez feldühítene? – Úgy gondolta, most már érti az idegességet. Jóllehet Harry józan ésszel megértette, hogy senki nem fogja megbüntetni egy társas összejövetelen elkövetett vétek miatt, az idegesség elméjének egy teljesen tudatalatti részéből jött, amely egy egész életre elegendő zaklatásra emlékezett.

- Hát, igen - vallotta be Harry, s kissé meg volt lepve, hogy feltettek neki egy ilyen kérdést. – Jó vagyok abban, hogy felmérgesítsem. Nagy gyakorlatom volt benne. Csak úgy gondoltam, fel kéne készítenie rá magát. Úgy véli, hogy a bájitaltan órák rosszak, mivel nem tudom, mikor szeleteljek, vagy kockázzak. Nos… ez valószínűleg sokkal rosszabb lesz.

Perselus érezte, hogy az ajka szórakozottan megrándul, ahogy egy vigyorral küzd. A griffendélesek mindig is túl becsületesek voltak. Bármelyik mardekáros a tökéletes bosszú lehetőségét látná ellene. Ha érdekelte volna a családjának a véleménye. De nem érdekelte.

- Úgy tűnik, mintha azt gondolnád, hogy érdekel, amit a családom gondol rólam - világosította fel Perselus. – Vagy akár te. Nem érdekel. Valójában úgy gondolom, elég szórakoztató lenne végignézni, ahogyan a fivéreim és a feleségeik feszengnek a társadalmi illendőségek alá vetve , miközben megpróbálnak kedveskedni a Kis Túlélőnek.

- Hm?- nézett Harry zavarodottan.

Perselus ezúttal megengedett magának egy halvány mosolyt. - Úgy tűnik, elfelejted, hogy nélküled az ők társadalmi megítélésük legjobb esetben is megkérdőjelezhető. Akár étellel is dobálózhatnál az asztalnál, és mindegyikük mosolyogva és udvariasan úgy tenne, mintha semmi nem történt volna.

- Komolyan? - vigyorogta el magát Harry. – Akkor rendben. Nem fogok aggódni miatta.

- Jó - értett egyet Perselus. A kandallópárkányhoz sétált, hogy magához vegye a zsupszkulcsot, amit korábban odatett. Egy kis ezüstérmét, amit könnyen a zsebébe tehetett.

- Mit tud mondani a családjáról? - kérdezte Harry. – Hányan lesznek ott?

- Nem tudom a számukat - vallotta be Perselus. – Három fiú és egy lánytestvérem van, Diana. A két bátyám, Claudius és Marcellus nagyon hasonlóak. Meglehetősen nyersek, de társaságkedvelők, habár hajlamosak a durvaságra, ami engem soha nem érdekelt. A feleségeik, sajnálatos módon a kinézetük és nem az eszük miatt lettek választva. Ez egy tény, ami abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, amint kinyitják a szájukat. Diana csendes és édes. Egy igazi gyengéd lélek. A férje meg pontosan az ellentéte.

Perselus megrázta a fejét. Mindig úgy gondolta, hogy Diana szerencsétlenül választotta meg a férjét, és mégis, a páros mindig úgy tűnt, mint akik kedveli egymást.

- És a másik testvér? - kérdezte Harry kíváncsian.

- Julius - mondta neki Perselus. – Ő a legfiatalabb a családban. Nem igazán ismerem őt. Még nagyon fiatal volt, mikor kiestem a kegyükből, és abból, amire emlékszem, mindig is úgy gondoltam, hogy ő hasonlított a legjobban apánkra… legalábbis a modora. Igazából nem sokkal idősebb, mint te.

- Mi van a gyerekekkel?

Perselus felhúzta a vállát. - A húgomnak két gyereke van, egyik három éves, a másik négy. Claudiusnak egy van, hat éves. Soha nem találkoztam velük.

Látta, hogy erre Harry összehúzza a szemöldökét, s ő félrelökte a saját sajnálkozását. Nem volt valami erős megbánás. Mindent egybevéve nem igazán kedvelte a gyerekeket. De úgy gondolta, hogy egyszer még illene erőfeszítést tennie, hogy megismerje őket. Tekintve a saját házasságát, valószínűleg nem lesz saját gyereke, és ki kellene választania egyet az unokahúgai vagy unokaöccsei közül, mint az örökösét.

- Felkészültél az indulásra? – kérdezte Perselus, s felemelte a zsupszkulcsot.

Harry bólintott, s felé lépett, majd kinyúlt és megérintette vele együtt az érmét. Perselus megkoppintotta az érmét a pálcájával, és egy pillanattal később mindketten jókora húzást éreztek, és átkerültek egy másik vidékre.