17. Fejezet – Tüskék

Még ültek egy ideig a fogadószobában, s Diana megpróbálta a testvérek között kultúrált mederben tartani a beszélgetést. De Harry látta, hogy a három legidősebb testvér közötti ellenszenvet egy éjszaka alatt nem fogják legyőzni. Julius, úgy tűnt, nem aggódik a családi civakodás miatt, és nagyon ritkán kapcsolódott be a beszélgetésbe. Helyette, Harry megrökönyödésére, az ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy Harryt bámulta. Harry bármikor ránézett, azok a sötét szemek spekulatívan, csaknem éhes pillantásokkal bámultak rá. Emiatt nagyon kellemetlenül érezte magát.

Perselusnak igaza volt: Claudius, Marcellus, Delphina és Julliana is találtak időt arra, hogy négyszemközt beszéljenek Harryvel, mindannyian a Piton Kúriával kapcsolatos terveiről kérdezték. A két nő barátságosan felajánlotta, hogy újra kifestik és berendezik neki, míg a két férfi kiemelte annak fontosságát, hogy az ő rangjához illő személynek rendelkeznie kell egy megfelelő otthonnal, hogy szórakoztathassa benne a fontosabb méltóságokat. Harry rájuk mosolygott, és azt mondta nekik, hogy beszéljenek Perselusszal a témáról, hiszen ő túlságosan el van foglalva az iskolai munkájával, hogy ilyesmiről gondolkozzon. Mindannyian csalódottak voltak, de nem sikerül elijeszteni őket.

Végül Delphina és Julliana az ebédlőbe vezették őket, hogy megvacsorázzanak. Harryt Julius mellé ültették, pontosan Perselusszal szemben. Egy pillantást vetett az asztalra, s már látta is a tőröket, amikről Neville beszélt. Megkönnyebbülésére villák is voltak mindegyik teríték mellett, de furcsa szögbe voltak állítva, bizonyítva Neville magyarázatát, hogy csak egyszerű udvariasságból voltak odahelyezve a mugli születésű vendég számára, és nem igazán azért, hogy használják is azokat.

Az első fogás előtt Claudius tósztot mondott, és hosszúra nyúló szónoklattal üdvözölte Harryt a családban. Ez így magában rendjén is lett volna, ha nem tűzdelte volna meg bőkezűen olyan utalásokkal, hogy a családjuk neve egykor milyen szörnyen be lett mocskolva. Meglepetésére, Perselus, csendben eltűrte a megjegyzéseket. Több mint valószínű, hogy Diana miatt, de Harryt felbosszantották. Nem sokkal különbözött az első levéltől, amit Perselusnak küldtek. Harry soha nem értett egyet Perselusszal, de pontosan tudta, milyen érzés, ha valakit a családja szemétként kezel. És tekintve, hogy Perselus igazából a kis családi dráma hőse volt, és nem az ellensége - mint ahogyan a testvérei hitték -, kétszeresen is igazságtalan volt.

Jól van, gondolta idegesen. Ha ők gorombák lesznek, akkor ő sem fog aggódni amiatt, hogy esetleg megsérti őket. Mikor az első fogást felszolgálták, a szalvétáját határozottan mugli módon nyitotta szét, és a tőrt teljesen elkerülve rögtön a villáért nyúlt. Mikor Perselusra pillantott, úgy gondolta, egy halvány önelégült mosolyt lát a férfi arcán. Volt a szemében egy határozottan szórakozott csillogás. Harry rávigyorgott, és azon gondolkodott, hogy milyen hibákat követhetne még el.

Ahogy az várható volt, a modorát nem kommentálták. Bár észrevették. Harry csendesen szórakozott, mikor látta, hogy figyelik őt. Julliana még egy védőjelet is vetett a gonosz ellen, mikor a rossz irányban adta tovább a sót. De senki nem mondott semmit.

Julius a vacsora elég nagy részében lefoglalta a figyelmét azzal, hogy a Griffendél kviddics csapatában levő pozíciójáról kérdezett. Erről a témáról szeretett beszélni. Miközben beszélt, megfeledkezett a férfi intenzív pillantásairól, ami nagyon kényelmetlen volt, és valóban jól érezte magát. - És te? - kérdezte meg végül Juliust. – Játszottál az iskolában?

Julius megvonta a vállát. - Megpróbálkoztam egy csapatnál, de nem voltam valami jó repülő. Bár nem zavart. Úgy gondoltam, ugyanolyan szórakoztató volt csak nézni a játékot.

Harry ebben nem értett vele egyet, de nem mondta meg neki. - Melyik házban voltál?

- Házban? - kérdezte Julius, kissé megzavarodva. – Ó, igen, persze. A házak. Én nem a Roxfortba jártam, hanem a Beauxbatonsba. Mindannyian oda jártunk, kivéve Perselust.

- Komolyan? - Harry tudta, hogy a meglepetése kiült az arcára.

Marcellus, aki meghallotta a beszélgetésüket, előre hajolt. - Igen, Harry - mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a család többi része is hallja. - Egyedül Perselus járt Roxfortba. Attól tartok, apánkat túlságosan is érdekelte a látszat. Nem hitte, hogy mi a megfelelő házba lennénk osztva.

- A megfelelő házba? - húzta össze a szemöldökét Harry. Felismerte a sértést, de nem tudta, mit tehetne ellene.

- Természetesen a Mardekárra érti – világosította fel Perselus, s hangja bársonyosan mézes-mázos volt, gyűlölettel csipkézve.

- Az volt a te házad, nem igaz, Perselus? - jegyezte meg Marcellus, bár nyilvánvaló volt, hogy már tudja a választ. – Merlin ments attól, hogy egy halálfaló fiai ne a Mardekárba kerüljenek. Attól tartok, apánk nem igazán bízott bennünk.

Harry érezte, hogy dühe ismét felszínre tör. Nem azért, mert kedvelte a mardekárosokat, hanem azért, mert ezek a Perselus elleni támadások borzalmasan igazságtalanok voltak. Látta a hideg csillogást Perselus szemében és Diana ide vagy oda, Harry nem hitte, hogy ezt a viselkedést még sokáig fogja tűrni.

- Tudja, azt hiszem, eléggé egyoldalú a felfogása a különböző házakról és a halálfalókról. - tájékoztatta őt Harry.

- Aligha. - gúnyolódott Marcellus. – Mindenki tudja, hogy a Mardekárból csak halálfalók jöttek ki.

Ezúttal ez egy nyílt támadás volt, s Perselus keze megfeszült a tőr nyelén. Harry áthatóan nézett Marcellusra.

- Tulajdonképpen, téved uram. Minden házból akadnak halálfalók, nem is beszélve arról, hogy számosan akadnak a Beauxbatonsból és a Durmstrangból is. Valójában, Peter Pettigrew, a férfi, aki két éve feltámasztotta Voldemortot halálból, griffendéles volt.

Perselus kivételével mindenki összerándult Voldemort nevének hallatára. Alrik lépett túl a leggyorsabban a sokkon, s megszólalt. - Úgy tűnik, összetéveszted a dolgokat. Peter Pettigrew-t évekkel ezelőtt meggyilkolta Sirius Black.

Harry megrázta a fejét. - Sirius Black ártatlan volt. Peter Pettigrew miatt hamisan vádolták meg a gyilkosság vádjával. Két griffendéles. Egy jó és egy rossz. Minden ház ilyen. Perselus erre a legjobb példa. Többször mentette meg az életem, mint össze tudnám számolni. És évekig kockáztatta a sajátját, hogy megvédje a varázslóvilágot a halálfalóktól. Azt mondom, hogy Önök tévesztik össze a dolgokat, ha mást gondolnak.

A szavait csend fogadta, a kihívás tisztán hallatszott a hangjában. Harry megkockáztatott egy pillantást Perselusra. A férfi őt bámulta olyan meglepettséggel az arcán, ami határos volt a sokkal. Harry azon gondolkodott, hogy vajon kiállt-e már valaki a férfiért korábban? Ez a legkevesebb, amit meg tud tenni, gondolta. Még mindig tartozott neki azért, mert megvédte Dracótól a házasságuk első napján.

- Hát ez a lényege ennek a vacsorának, nem igaz? - kérdezte Diana gyorsan, ezzel megszakítva a csendet, és reménykedő mosollyal nézett végig az asztalon. - Hogy megismerjük végre a tényeket, és magunk mögött hagyjuk a múltat.

Marcellus és Claudius egymásra néztek, aztán vonakodva bólintottak. - Igen, persze - értett egyet Claudius. –Azt hiszem, ha van valaki, aki jobban tudja, akkor az a Fiú, Aki Túlélte.

Harry megrökönyödve vette észre, hogy ez is egy szúrás volt Perselus felé. Neki hittek, de Perselus szava nem volt elég. De látta, hogy Perselus majdnem észrevétlenül megrázza a fejét, hogy hagyja. Harry felsóhajtott, azon tűnődve, hogy vajon a férfi hogy bírja.

 - A Fiú, Aki Túlélte - elmélkedett Julliana kissé álmodozva, megtörve a feszültséget. – Csodálatos hangzása van. Mondd csak, Harry, milyen a Kis Túlélőnek lenni? - Az úgynevezett titulusát a hódolathoz hasonló hangon ejtette ki.

- Tessék? - bámult rá Harry, mivel nem volt biztos benne, hogy mire érti.

- Gondolom, nagyon fárasztó lehet - folytatta mosolyogva.

Delphina egyetértően bólintott. - Nagyon fárasztó - ismételte meg. – Nekem úgy tűnik, hogy az autogram osztogatás lehet a legnehezebb része.

- Ó, nem, kedvesem - ellenkezett Julliana. – Én azt mondom, hogy válaszolni a rajongói levelekre sokkal rosszabb. Ott valójában többet kell írnia, mint csak a neve.

- Nos, mit mondasz, Harry? - kérdezte Delphina. – Szerinted mi a legrosszabb része annak, hogy te vagy a Kis Túlélő?

Harry hitetlenkedve bámult rájuk. - Azt hiszem - mondta hezitálva -, azok az emberek volnának, akik megpróbálnak megölni.

Szavait teljes döbbenet fogadta, és egy alig visszafojtott, kérges nevetés, ami, Harry meglepetésére, Perselustól származott. Az egyik keze a szája előtt volt, és szemmel láthatóan küzdött az újabb nevetés ellen. Ezúttal biztosan egyetértést látott csillogni azokban a sötét szemekben.

- Ó - mondta Delphina bizonytalanul.– Azt hiszem, az elég nehéz lehet.

- Mégis - tette hozzá Julliana, aki, nyilvánvalóan nem értette meg, mit mondott Harry. – Azt hiszem, fájnának a kezeim, ha annyi autogramot kéne adnom.

- Perselus - vágott közbe Diana gyorsan, megváltoztatva a témát. – Miért nem mesélsz a munkádról? Úgy hallottam, a jártasságod a bájitalok terén még az anyánkénál is magasabb szinten áll.

Perselus úrrá lett a nevetésén, s megrántotta a vállát. - Hát, tekintve, hogy a nő megmérgezte saját magát, ez nem valami nehéz.

Harry meglepetten nézett rá. - Az anyád megmérgezte magát?

Perselus önelégülten elmosolyodott. - Igen. Ez egyike azoknak a kellemetlen kis családi titkoknak, amit biztosan elragadónak tartasz majd.

Harry a többiekre pillantott, s közben azon gondolkodott, vajon elmondja-e neki valaki. Diana rámosolygott.

- Különleges történet az, Harry - mondta. – Nem sok ember ismeri. Anyánknak volt egy elég furcsa, egyedi megszállottsága. Hallottad már Hófehérke meséjét?

Harry összeráncolta a homlokát. - Hét törpe, mérgezett alma, megbűvölt álom, és az igaz szerelem csókja. Az a történet?

- Hát, igazából hét házimanó volt - mondta neki Diana. – De te kétségtelenül a történet mugli verzióját hallottad. A varázslók verziója jócskán különbözik tőle. Anyánkat viszont a bájitalfőzés része érdekelte.

- Mérgezett almát akart készíteni? - kérdezte Harry, azon gondolkodva, hogy vajon így mérgezte-e meg magát a nő.

- Tulajdonképpen, Harry, a mérgezett almát rendkívül könnyű elkészíteni - tájékoztatta Perselus. – Még a megbűvölt álom és az igaz szerelem csókját is elég könnyű megfőzni. Varázslók ezrei bukkantak rá valamilyen ötletre ezekkel a régi bűbájokkal kapcsolatosan. Anyámat nem érdekelte a történetnek ez a része.

Harry összezavarodva nézett vissza Dianára. Nem emlékezett semmi más főzetre, amit a történetben készítettek volna.

- A történet kezdete volt az, ami, felkeltette anyánk érdeklődését - magyarázta Diana. – Az a rész, amiben a királynő tökéletes gyereket akart. A birodalom legszebb gyerekét, akinek haja fekete, mint az ében, ajka piros, mint a vér, és bőre fehér, mint a hó.

Hófehér… Harry összehúzta a szemöldökét, csak hogy egy pillanat múlva beléüssön a felismerés. Hideg futott végig a gerincén, miközben ledöbbenve pillantott végig a szobában előtte ülő összes Pitonon. Mindegyiknek nagyon sötét haja és nagyon világos bőre volt. A lehetetlenül szép Julius felé fordult. Harry szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől, mert a leírás tökéletesen ráillett. A férfi szórakozottan rámosolygott, és fejbólintással nyugtázta a felismerést, amit Harry nem mondott ki, de nyilvánvalóan az arcára volt írva.

- Persze mindnyájunkkal megpróbálta - folytatta Diana. – De nem sikerült elérnie. Egészen Juliusig.

- Azt mondták, megmérgezte magát. - mondta Harry, kényszerítve magát, hogy elfordítsa tekintetét Julius Pitonról.

Perselus keserűen elmosolyodott. - Igen, anyám elfelejtett emlékezni annak a szánalmas történetnek egy apró részletére. A királynő meghal szülés közben, és soha nem pillantja meg az ő tökéletes gyerekét. Mindegyik kísérleti bájitallal, amit bevett, kockáztatta a saját és a gyerekei életét, egy olyan esztelenség miatt, mint a hiúság.

- Megkérdezték tőle, hogy miért volt ez olyan fontos neki? - kérdezte Harry, s azon kapta magát, hogy megragadta a történet. Eltűnődött rajta, hogy vajon mindegyik varázslócsaládnak volt-e ilyen furcsaság a múltjában.

- Anya nem beszélt a munkájáról - mondta Marcellus Harrynek. – Az igazság szerint tudtuk, hogy valamin dolgozik, de nem tudtuk, hogy min. Perselus lapozta át a jegyzeteit, miután meghalt, és ő jött rá, hogy mit művelt.

- Ezért kezdett el érdekelni a bájitaltan? - kérdezte Harry.

Perselus meghúzta a vállát. - Az már ezt megelőzően is érdekelt - vallotta be. – De határozottan nem ártott. Semmi nem gyújtja fel jobban érdeklődésedet, mint egy családi titok.

Még beszéltek egy ideig az anyjukról; Harry figyelmesen hallgatta, mert kíváncsi volt Perselus Piton múltjára. Úgy tűnt, hogy addig, amíg a korai gyermekkoruk éveire összpontosítanak, és nem említik az apjukat, a három testvér elég civilizáltan tudott beszélni. Julius csak alkalmanként csatlakozott a beszélgetésbe, s Diana megpróbált biztonságos témákat választani.

A vacsora nagyobb vérontás nélkül ért véget, s Harry ezt sikerként könyvelte el. Mikor mindannyian visszatértek a nappaliba, Harry elnézést kért, és elindult a mosdóba. Kissé tovább piszmogott a folyosókon, mint szükséges lett volna. Úgy gondolta, hogy Perselus biztosan szeretne egyedül lenni a testvéreivel, vagy legalább Dianával, és nem volt biztos benne, hogy intézhetné ezt el.

A dolgok aztán úgy alakultak, hogy nem kellett aggódnia miatta. Julius feltartóztatta a hallban, még mielőtt visszamehetett volna a fogadószobába.

- Gondoltam, talán szeretnél körülnézni a kertekben, Harry - javasolta. – Esélyt adna Perselusnak, hogy egyedül beszélgethessen a többiekkel. Gyanítom, hogy szeretnék megbeszélni a Piton Kúria jövőjét. Ez mindig elég fájdalmas pont volt közöttük, és kétlem, hogy bele akarsz keveredni annak a vitának a közepébe.

Harry emlékezett Perselus figyelmeztetésére a Kúriával kapcsolatban, és egyetértően bólintott.

- Persze - mondta, s sétálni kezdett a legfiatalabb Piton mellett. – Bár kissé sötét van ahhoz, hogy megnézzük a kerteket, nem? –Úgy gondolta, sokkal megfelelőbb lenne, ha a házban vezetnék körbe.

Julius ragyogó mosolyt villantott felé, a sötét szemei csillogtak. - Ó, amiatt nem kell aggódnod. Jól meg vannak világítva varázsfényekkel. Briarwood Hall híres a rózsakertjeiről. Látnod kell őket, mielőtt elmész.

Kinyitott egy oldalsó ajtót, ami az udvarra és egy kerti ösvényre vezetett. Mikor Harry kilépett, esküdni mert volna, hogy egy könnyedén cirógató kezet érzett a hátán. Furcsán rápillantott Juliusra, ahogy mellette sétált. A férfi csak ismét rámosolygott, s egy széles gesztust tett egyik kezével, hogy az udvar mögött levő kertre mutasson.

Sötét volt, s a sápadt hold majdnem teljes volt fölöttük. A holdfényben Harry látta messze a hegycsúcson a Piton Kúria távoli alakját, de a szemeit vonzotta a kert, amit Julius meg akart mutatni neki. Látott képeket kerti labirintusokról. Óriási sövénykerítésekről, amiket labirintus formában növesztettek, de még soha nem látott egyet sem ilyen közelről. Ez a kerti útvesztő rendkívüli volt, mert óriási, összefonódott rózsafürtökből állt, melyek egymásra csavarodtak és záródtak, hogy élősövényt alkossanak. Jóval a feje fölé tornyosultak, és mindegyik virágozott. Óriási vérvörös rózsák töltötték be illatukkal a nehéz éjszakát. Julius igazat mondott: a labirintust izzó fénylabdák világították meg, melyek a különböző sövények alján voltak, és az egész kertnek hátborzongató kékes csillogást adtak a hideg holdfényben.

Mikor beléptek a labirintusba, Julius mutatta az utat, és a rózsák mámorító illata arcon ütötte Harryt. Harry észrevette, hogy a rózsákon levő tüskék halálosan veszélyesnek tűnnek, hosszúak voltak, és borzalmasan élesek. Nem irigyelte a kertészt, akinek gondoznia kellett őket.

Sétáltak egy ideig, s Harry feltett néhány egyszerű kérdést a birtokról, amin álltak, és a közelben lévőkről. Furcsának találta a gondolatot, hogy a Malfoy Kúria csak néhány mérföldre volt innen. És azon túl, úgy tűnt, Lastrangéknek volt az otthona, Monstróékkal és a Parkinsonokkal egyetemben. Harrynek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a High Hillben lakók többsége vagy őt próbálta megölni, vagy őket ölték meg, amikor vele harcoltak.

- Tetszik? - kérdezte Julius, miközben sétáltak. – Úgy értem, a kert.

- Szép. - ismerte el Harry. Eleget kertészkedett Dursleyéknál, hogy értékelni tudja a munkát, ami ehhez a labirintushoz kellett, bár úgy gondolta, a varázslóknak valószínűleg mindenféle kertészeti bűbájuk van, hogy könnyítsenek a munkán. Az jutott eszébe, hogy Bimba tanárnő imádná ezt a helyet.

- Már évszázadok óta a családomé - mondta neki Julius, miközben még mélyebbre vezette a labirintusban, tekergő ösvényeken és folyosókon sétálva. – Anyám szerette ezt a kertet.

Harry erre összeráncolta a szemöldökét. A korában hallott történetből úgy vette ki, hogy Julius anyja akkor halt meg, mikor a fiú született. Honnan tudná, hogy az anyja szerette ezt a kertet?

- Nincs kedved inkább visszamenni a többiekhez? - kérdezte Harry, s úgy gondolta, hogy igazságtalan visszatartani Juliust a testvére társaságától. Valószínűleg nem ismerte túl jól Perselust, és ő is szeretne vele személyesen beszélni. Harry tökéletesen képes volt arra, hogy egyedül nézze végig a kertet. Mellesleg a rózsák illata egyre erősebb lett, és már nagyon várta, hogy kikerüljön belőle.

De Julius csak felnevetett. - Gyerek voltam, mikor Perselus elment. - mondta Harrynek. – Alig ismerem azt az embert. Mellesleg, szívesebben ismernélek meg téged. Sokkal érdekesebbnek talállak.

Harry meglepetésére a férfi felemelte az egyik kezét, miközben beszélt, és Harry egyik hajtincsét a füle mögé seperte. Ettől a szokatlanul intim gesztustól Harry nagyon kényelmetlenül érezte magát. Még Ron sem csinált volna ilyesmit, pedig Ront sokkal jobban ismerte, mint ezt a férfit. Hirtelen megszédült, és gyanította, hogy a rózsa illata kezdi zavarni.

De Julius csak újra elmosolyodott, és ment tovább, mintha semmi sem történt volna.

- Képzelem, milyen nagy csalódás volt számodra - mondta Julius, miközben egy másik saroknál bevezette Harryt egy kis udvarra, aminek a közepén egy veranda volt -, hogy azon kaptad magad, hogy házas vagy Perselusszal.

Harry megtorpant. - Hogy érted?

Julius megfordult és egy sokat mondó pillantással ismét rámosolygott.

- Úgy értem, ő nehezen lehet az a fajta szerető, akiről egy olyan fiatalember álmodik, mint te. - Felnevetett a gondolatra. – Biztosan elborzadtál, amikor kiszolgáltatva találtad magad egy olyan valakinek, aki ennyire kemény és hideg. És Perselusban nincs mit látni. Minden alkalommal összerezzensz, mikor hozzád ér, vagy hozzászoktál már ahhoz, hogy engedelmeskedj neki?

- Mi? - bámult Harry meghökkenve a férfire, és fogalma sem volt, hogyan válaszoljon a szavaira.

Mikor a mardekáros osztálytársai a goromba célzásokat tették, legalább mindegyik nyers sértés formájában volt. Ez más volt. Ez valahogyan sokkal személyesebb volt, és nem tetszett neki, hogy milyen irányba fordult a beszélgetés. Esküdni mert volna rá, hogy a rózsák illata egyre erősebbé vált, s az aromájuk furcsán mérgező volt.

- Tudod, nagyon szép vagy - mondta neki Julius, s Harry érezte, hogy elpirul. – Gondolom, Perselus nem várt túl sokáig, hogy rád tegye a kezeit. Mennyire utálhattad, mikor az a vadállat megérintett. – Kinyúlt, hogy ismét megérintse Harry haját, de Harry elütötte a kezét, és hátra lépett.

- A testvéredről beszélsz! - kiáltotta hitetlenkedve. Vadállat? Rendben, a griffendélesek biztosan rosszabbnak is nevezték már az évek során, de ez a férfi saját testéből és véréből volt, az Isten szerelmére! És azon kívül, Perselus több mint tisztességes volt vele. Arról a tényről nem is beszélve, hogy Juliusnak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy ki a testvére, vagy hogy miért házasodtak össze egyáltalán. Úgy gondolta, csak Claudius és Marcellus hitték, hogy Perselus még mindig egy halálfaló. Most már látta, hogy Julius véleménye sem volt jobb.

- Igen, a testvérem - értett egyet Julius, még mindig mosolyogva. – Ami remek helyzetbe hoz, hogy megkönnyítsem a szenvedésed. Senki sem gondolna bele, hogy miért töltesz annyi időt a sógorod társaságában. Az ilyen családi kötelékek elfogadottak.

Miközben beszélt, pár lépéssel közelebb ment Harryhez. Harry gyorsan hátrált, és kezdte megérteni, hogy hová is tart ez a beszélgetés.

- Nem gondolod tényleg komolyan, hogy érdeklődöm irántad, igaz? - kiáltott fel Harry elképedve.

Nem tudta elhinni, hogy ilyen helyzetbe keveredett. Perselus Piton testvére tett neki ajánlatot. Ez nevetséges volt.

Julius lágyan felnevetett. - Hát persze, hogy érdeklődsz.  - válaszolt. – Láttam, hogyan néztél rám. Tudom, hogy kívánsz engem. Ki ne választana engem Perselus helyett?

Harry azon kapta magát, hogy szégyenében elvörösödik. Rendben, talán tényleg úgy gondolta, hogy a férfi szép, de mindenki ugyanígy gondolná. Úgy tűnt, többet örökölt az anyjától, mint a mágikus szépsége. Juliusban megvolt a nő hiúsága is.

- Nem ismersz engem. - mondta a férfinek. – És nem ismered a testvéred sem. Nem érdekelsz. Viszlát!

Megfordult, hogy elmenjen, készségesen beismerve, hogy most az egyszer elfogyott a találékonysága. Fogalma sem volt, hogy reagáljon egy olyan férfi szerelmi közeledésére, aki azt gondolja magáról, hogy ellenállhatatlan.

A folyosó viszont, amin beléptek az udvarra, eltűnt.

Harry riadtan bámult az áthatolhatatlan rózsabokorra maga előtt. Megfordult, s gyorsan körülnézett, mert úgy gondolta, talán megfordult. De nem látszott egyetlen nyílás sem a sövényfalon.

- Van kijárat - biztosította Julius lágy nevetéssel. – De csak akkor, ha tudod, hol keresd. Végül is, ez egy labirintus. A rózsabokor tüskéi viszont elég erősek ahhoz, hogy leszaggassák a húst a csontodról, ha a legkisebb hibát ejted. És én vagyok az egyetlen, aki ismeri a labirintus titkát, és az egyedüli, aki ismét vissza tud vezetni.

Harry érezte, hogy a feje lüktetni kezd, és a gyomra összeszorul, mikor rájött, hogy kicsalogatták ide, és ő ostobán ki is jött. Félrevezette egy szép arc. Újra elhúzódott Juliustól, s fellépett a teraszra, remélve, hogy onnan sikerül látnia egy kijáratot. Gondolta, hogy ha a legrosszabbra kerülne a sor, leégetheti a labirintust. Feltéve, hogy nincs védve ilyen bűbájok ellen.

Julius követte a teraszra. - Tetszik a rózsák illata? - kérdezte furcsán. – Egy másik örökség az anyámtól. Pontosan ezeket a virágokat használta a bájitalában. A véremben vannak. Az illatukról tudni kell, hogy a férfiakat és a nőket is őrült vágyba hajszolja irántam.

Harry elsápadt, mert megértette, mit mondott. Nem tévedett annyira, mikor azt gondolta, hogy az illat mérgező. Nyilvánvalóan úgy működött, mint valami kényszer vagy bűbáj, esetleg vágyfokozó, vagy szerelmi bűbáj. De ő többször legyőzte már az Imperiust. Ez sem fogja a hatalma alá keríteni!

- Mondtam, Julius, hogy nem érdekel! - morogta Harry. Nem tudta elhinni, hogy a férfi komolyan elvárta, hogy csak úgy a karjaiba omlik. Teljesen elmebeteg volt.

Julius szeme elsötétült, és a mosolya hirtelen hideggé vált. - És azt hiszed, törődök vele? - nevetett, majd hirtelen, két szívdobbanásnyi idő alatt, Harryn volt. Durván nekilökte a terasz egyik tartóoszlopának, leszorította a saját testével, és ledöntve a fejét, megközelítette az ajkát.

A támadás olyan gyors, és váratlan volt, hogy Harrynek alig maradt ideje reagálni. Épphogy csak sikerült elfordítani a fejét, hogy elkerülje a brutális csókot, amivel a férfi megcélozta a száját. Nem úgy tűnt, mintha Juliust ez zavarta volna, helyette megtámadta az érzékeny bőrt a nyakán, és a kezei Harry testén mozogtak, miközben ő küzdött.

Harry nem számított fizikai támadásra. Semmi, amit Julius tett, nem utalt arra, hogy megpróbálja majd lebirkózni Harryt. És erősebb volt, mint Harry. Sokkal erősebb, mivel a kora, a magassága és az izmai az ő malmára hajtotta a vizet. Harry tudta, hogy elő kell húznia a pálcáját. Ha megengedi, hogy ez fizikai szinten folytatódjon, komoly bajban lesz. A riadalma vakító dühvé vált, mikor érezte, hogy Julius a lába közé nyúl és megérinti a bőrnadrágon keresztül.

Gondolkodás nélkül előrelendítette a fejét, s elég erősen lefejelte Juliust, elég keményen ahhoz, hogy a férfit kissé visszalökje. Ez pont elég volt Harrynek. Durván ellökte magától Juliust, előhúzta a pálcáját, és kilépett a teraszról. A pálcájának a hegye már villogott, s Harry alig volt képes ellenőrzése alatt tartani egy átkot, miközben megpróbált úrrá lenni a dühén. Képes lenne bántani a férfit, jött rá. Talán meg is ölhette volna, annyira mérges volt. A teste reszketett a dühtől.