18. fejezet- A sivatagban

Pont mikor Perselus belépett a barlangba Ron felült, s agóniával markolta a fejét.

- Ez kezd nagyon gyorsan nagyon unalmas lenni. Esküszöm, hogy ha még egyszer megütöm a fejem…- nyafogott Ron. Zord felhorkantott, mintha azt akarta volna mondani neki, hogy fogja be. Perselus elmosolyodott, s hálás volt azért, hogy visszatért a barátaihoz.

Ez érdekes fogalom volt, nem? Ki gondolta volna, hogy egyszer majd barátként gondol majd az ellenszenves vöröshajúra?

- Úgy nézel ki, mint egy ázott patkány, Perselus- csattant fel Ron, nyilvánvalóan rosszkedvűen.

Barátot mondott? A barát olyan erős szó volt… Az ismerős talán jobb kifejezés volt rá.

- Hát, igen, Ronald, míg te átaludtad a napot, én beszereztem még egy kulcsot.

- Komoly: Megkaptál még egyet? Mi történt?- kérdezte Ron tüzesen. Perselus felsóhajtott, s kényelembe helyezte magát, mielőtt mesélni kezdett.

A tengerparton állva, ha megerőltették a szemüket, láthatták a távolban Virágzást.

- Mennünk kéne. Étel vagy ital nélkül ezen a szigeten, Zord csak még jobban legyengül- jegyezte meg Perselus. Ron felhúzta a szemöldökét.

- Zordnak nevezted? Illik hozzá.

Zord bólintott egyet a masszív fejével, s izgatottan felemelte a mellső patáját.

- Gondolom, Zord így akarja kifejezni, hogy elkészült az indulásra- fordított Perselus, majd átvetette egyik lábát a szárnyas lovon, és elhelyezkedett. Ron felült mögé, a ló szárnyainak tövébe kapaszkodott, hogy egyensúlyba kerüljön. Zord felszökellt, majd a levegőbe ugrott, s a part felé vitt őket.

Mikor megérkeztek Virágzásba, Perselus első dolga az volt, hogy megetette, megitatta és az istállóba vitte Zordot. Mindenki látni akarta az istállóban, elámultak a lenyűgöző szárnyaitól. Még mikor elhagyták az istállót, akkor is egyre gyűlt a tömeg. Mikor elmentek a kikötő mellett Ron hírtelen nagyon búskomorrá vált. Perselus gyorsított a lépésein, hogy a vöröshajú ne süllyedjen depresszióba. Mindannyiuknak az lenne a legjobb, ha gyorsan elhagynák Virágzást.

A következő reggel indulásra készülődtek. Perselus fizetett egy szegénynek tűnő fiúnak, hogy vigye vissza a szamarát Roxmortsba, és hogy kézbesítsen néhány levelet. Egyik a királynőnek volt Perselustól, és a másik Mrs. Weasleynek, Ron édesanyjának szólt. Baglyot küldtek Finleybe Remusnak, aztán elindultak Methos felé. Azt mondták nekik, hogy egy óriástörzs néha a kis falut körülvevő sivatagban kóborolt. Ez volt az utolsó Griffendél királyságában, mielőtt átléptek volna a határon Mardekár földjeire.

Ron és Perselus keresztül lovagoltak erdőkön és mezőkön. Teljesen másképp néztek ki, mint amikor oly sok hete a Tiltott Rengetegen lovagoltak keresztül.

- Azért vagy depressziós, mert ez a nő, Hermione elutasított?- kérdezte Perselus egyenesen. Ron rápillantott, s meg volt lepődve, hogy beszélgetést kezdeményezett erről.

- Ööö… Nem, azt mondta, ugyanúgy érez, mint én. De reggel nem jött, hogy találkozzunk, pedig megígérte.

- Talán valami visszatartotta- ajánlotta Perselus egyszerűen. Ron elgondolkodott, mint aki számba veszi ezt a lehetőséget.

- Gondolod, hogy veszélyben van?- kérdezte Ron, s az arcán hírtelen vadság jelent meg. Úgy nézett ki, mint aki kész visszafordulni Virágzásba, hogy nyomozzon.

- Nem, Ron, úgy gondolom az apja rájött, hogy mit akar csinálni, és megtiltotta. Végül is ő nemesasszony. Valószínűleg másnak ígérték.

Ron sokáig néma maradt, aztán csendesen megszólalt:

- Mikor ennek vége, meg fogom keresni.

- Kétségem sem volt afelől, hogy nem- válaszolt Perselus. A vöröshajú úgy nézett ki, jobban érzi magát.

- Kösz, Perselus.

Perselus bólintott egyet.

- Ronald, elgondolkodtál már azon, hogy hogyan kéne megtalálnunk a hegyet?

Ron közömbösen megvakarta az állát.

- Azt hiszem, találnunk kell valakit, aki öngyilkos akar lenni, aztán követnünk kell.

Perselus megforgatta a szemeit. Nem azért, mert rossz ötlet volt, csak azért, mert ez volt az egyedüli ötletük, és nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy sikerülni fog. Csendben folytatták útjukat.

Remus és Sirius azon voltak, hogy Virágzás felé induljanak, mikor megtudták, hogy Perselus és Ron Methos felé tartanak.

- Tudok egy rövidítést. Találkozhatunk ott velük- mondta Sirius, kissé megmásítva irányukat, és boldogan elügetett. Remus követte a sokkal nyugodtabb kancáján, azon gondolkodva, hogy milyen kalandok felé lovagolnak.

Abban is gyönyörködött, hogy Sirius combja hogy szorult rá a lovára, és hogy a haja kissé repkedett a levegőben. Sirius megfordult a nyergében, s elkapta Remus kéjelgő pillantását. Elmosolyodott, s megvárta, míg a barnahajú melléér. Játékosan megcsókolta a vérfarkast, s elmosolyodott a füle mellett.

- Keféltél már lóháton?- súgta Sirius szemtelen hangon. Remus elvörösödött és gyorsan elhúzódott.

- Nem, és nem akarom kipróbálni.

- Ó, gyere na, farkaska! Ígérem, szórakoztató!

- Sirius, nem akarok hallani a szexuális hőstetteidről. Főleg nem azokról, amelyeknek köze van nagy állatokhoz, vagy rajtam kívül más férfiakhoz.

Sirius kissé meglepődött Remus hangnemétől. Aztán úgy tűnt, felgyúlt a lámpa a fejében, és utolérte Remust, szélesen mosolyogva.

- Féltékeny vagy.

- Ne légy nevetséges, Black.

- Látod? Csak akkor hívsz Blacknek, ha bizonytalan vagy dühös vagy.

- Miért nem vesszük úgy, hogy az utóbbi?- kérdezte Remus, s megrúgta a lovát, hogy gyorsítson.

- Miért lennél féltékeny mindenkire, akivel lefeküdtem a múltban? Még a felének sem emlékszem a nevére.

- Ez annyira nyugtató, Sirius. Annyi emberrel lefeküdtél, hogy nem is emlékszel a neveikre. Most már sokkal jobban érzem magam.

- Nem vagy féltékeny. Szégyelled magad.

- Igen, szégyellem magam. Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Most pedig légy olyan kedves, és tedd félre ezt a témát, és ne oldalazz mellettem! Idegesíti a lovamat.

- Miért szégyellsz a szexről beszélni?- kérdezte Sirius, teljesen kíváncsian.

- Fogd be, Sirius! Nem akarok róla beszélni!- tört ki Remus idegesen. Sirius is kezdett mérgelődni.

- Ne mondd, hogy fogjam be, ez egy tökéletesen elfogadható kérdés!

- Jó, akkor azért, mert még soha nem csináltam. Most boldog vagy?- kiáltotta Remus végül, s az arca olyan vörös volt, mint a lemenő nap. Sirius sokkot kapott.

- Te soha…

- Igen. Soha. Egyszer megcsókoltam egy lányt, mikor tizenkét éves voltam, de ennyi a tapasztalatom. Én soha… tudod… míg nem találkoztam veled.

Sirius úgy nézett ki, mint egy tátogó hal.

Remus ránézett, aztán megforgatta a szemeit.

- Nem olyan nagy dolog, nem igaz?- kérdezte, s megpróbálta nem megengedni, hogy reszkessen a hangja. – Úgy értem, ha valaki sokkal tapasztaltabbat akarsz…

Úgy tűnt, Sirius magához tér, és ismét Remus mellé lovagolt, majd megfogta a kezét. Egy ritka érzékeny pillanatában megpuszilta Remus tenyerét, gyengéden elmosolyodott, és a szemei csillogtak.

- Csodálatos lesz. Minden tökéletes lesz, ígérem.

Remus elmosolyodott, s magához húzta Siriust, majd szenvedélyesen megcsókolta.

- Azt hiszem, még van hozzád remény, Sirius Black.

Perselus és Ron az óriási sivatagra bámultak, ami mérföldökön keresztül húzódott előttük. Már rég maguk mögött hagyták a ritka fákat, és most nagyon mélyen voltak a sivatagban.

- Kezdek szomjas lenni, de nem akarom elpocsékolni a vizem. Úgy tűnik, még hosszú út áll előttünk.

- Az bölcs lenne. Ne igyál, míg teljesen kétségbeesett nem leszel. Fogalmam sincs, meddig fog ez tartani. Valószínűleg egy hétig.

- Gondolod, hogy van valami veszélyes idekinn?- kérdezte Ron, izzadtan a forró naptól. Perselus épp válaszolni akart, mikor egy borzasztó dörgés hallatszott, alattuk a homok remegni kezdett, és mozogni, mintha földrengés lenne.

- Igen, Ron, azt hiszem, hogy valami veszélyes és nagy van a lábunk alatt, így, ahogy beszélünk- válaszolt Perselus. Zord a levegőbe ugrott, s Ron idegesen meghátrált a lovával. A remegő homokból egy sima kopasz fej és egy fogakkal teli nyitott száj jelent meg.

- Ez egy homokhernyó!- kiáltott Ron, megfordította a lovát és előhúzta kardját. Perselusnak fogalma sem volt, mi az a homokhernyó, de úgy tűnt neki, hogy nem barátságos. Úgy nézett ki, mint egy átlagos hernyó, csak óriási fogai voltak, és a feje akkora volt, mint Zord. Az izé csavarogni kezdett a levegőben, s a szelvényes teste úgy csavargott a levegőben, mint egy vízzel teli slag. Zord nehezen elkerülte, hogy megüsse, s Perselus a korbácsával kezdte csapkodni. Szúrós felhőbe verte a homokot, így nehezen lehetett látni azt látni,hogy mi történik. Elég hírtelen az izé feje megjelent Perselus előtt. Zord előrerohant és erősen megrúgta, míg Perselus egy korbácsütéssel elkapta a szörny pofáját. Könnyen szétrepedt. Tele volt ragacsos és maró szagú iszappal. Perselus még egyszer megütötte, és megint belévágott, s ezúttal gyötrődve a földre esett. Ron előrerohant és a biztonság kedvéért még párszor felnyársalta.

Folytatták útjukat a sivatagon keresztül, és egyre jobban és jobban elfáradtak, miközben különböző ronda állatok támadták meg őket. Hamarosan vér és homok borította őket, és mindketten meguntak homokhernyókkal és gonosz, túlméretezett prérifarkasokkal.

Mindennek a tetejébe, Perselus a nyaka körül levő kulacs felé nyúlt, hogy megtapogassa a láncon lógó két kulcsot.

Várj. Két kulcsot?

- Ron, elvesztettem egy kulcsot! Leejtettem… valahol a sivatagban. Csodálatos. Kibaszottul csodálatos- jött rá Perselus, s hangja tele volt dühvel. Az, hogy káromkodott, bizonyította, hogy ideges volt. Leugrott a lováról, s belerúgott a homokba. A nap megégette, fáradt volt, és közeledett az este. Kétségtelenül még több támadójuk lesz, ha a Nap lemegy. Ron a lovának dőlt, s nagyon közel állt ahhoz, hogy feladja. Már így is túl sok vizet használtak el, mint kellett volna.

- Nézd, feküdj le, Perselus. Én őrködöm először- ajánlotta a vöröshajú. Levette a lovakról a nyerget, és kiterítette a két lepedőt. További szó nélkül Perselus lefeküdt a takarója alá, és tejesen megunva mindent rögtön becsukta a szemeit. Komolyan azt kívánta, bárcsak otthon lehetne.