19. Fejezet – Kötelékek

Harry érezte az ismerős húzó érzést, és a zuhanást, ahogy a zsupszkulcs visszaszállította őt Perselus lakosztályába, a pincébe. Csak halványan érzékelte, hogy a kanapéhoz vezetik, és lenyomják a díszpárnákra. Kábultan nézte, ahogy a kandallóban életre kel a tűz, amely teljesen lekötötte a figyelmét. Pár pillanattal később érezte, hogy valami hideget nyomnak a kezébe.

- Idd ezt meg - parancsolta Perselus. Harry gondolkodás nélkül felemelte a kezét, és megitta az üveg tartalmát, amit Perselus odanyújtott neki. Kissé emlékeztette a korábban kóstolt brandy ízére, de ennek inkább nyugtató hatása volt. Érezte, hogy a teste azonnal megnyugszik, és az elméje is visszatér abból a kissé zsibbadt állapotból, amiben volt.

Megrázkódott, becsukta a szemét és érezte, hogy végre elengedi a démon, ami korábban fogva tartotta

.

- Minden rendben - mondta neki Perselus gyengéden. – Csak stressz hatása alatt állsz.

- Támadtak már meg ezelőtt is – emlékeztette a férfit. Ismerte a sokkos állapotot. Éppen a múlt héten érte ekkora megrázkódtatás, mikor a testéből tűpárnát csináltak a halálfalók. A különbség az volt, hogy ezúttal nem sebesült meg. Nem igazán tudta, hogy miért reagált így.

- Nem szexuálisan - mondta Perselus egyszerűen.

Harry szemei kinyíltak, és megkereste Perselus arcát. Hát persze, ez volt az. Ez volt a különbség. Julius támadása nem olyan volt, mint a többi, és mégis, Harry érzelmeinek vagy szabad akaratának érzéketlen semmibevétele egyáltalán nem különbözött semmiben sem a halálfalókétól. Julius kezeit érezni a testén biztosan nem fájt annyira, mint a Crutiatus, de a tehetetlen düh érzése ugyanolyan volt. Ami talán még borzasztóbb volt, az a saját dühének hatalma volt. Meg akarta ölni a férfit.  Annyira könnyen megölhette volna, ha Perselus nem állítja meg. Abban a pillanatban képtelen volt rá, hogy megállítsa önmagát.

- Köszönöm - suttogta. –, hogy megállítottál.

Perselus megértően bólintott, és valamilyen olvashatatlan érzelem villant át a sötét szemein. Lekuporodott a kanapén ülő Harry elé, és egyik kezét könnyedén a fiú térdén nyugtatta, mintha megpróbálta volna megvigasztalni. Hirtelen összeráncolta a szemöldökét, és pillantása Harry homlokára esett.

- Hadd lássam, meg tudom-e gyógyítani - mondta lágyan, s felemelte a kezét, hogy gyengéden félretolja Harry frufruját az arcából. Meglepetésére, Harry nem érzett késztetést arra, hogy elhátráljon az érintése elől. Tudatában volt a ténynek, hogy a feje vadul kalapál, és a Bájital Mester ujjai hidegek és nyugtatóak voltak a bőrén, mikor gyengéden végigsimított a zúzódáson, amit akkor szerzett, amikor lefejelte Juliust. Ismét becsukta a szemét, s élvezte a váratlan vigasztalást.

Perselus előhúzta a pálcáját, s csendesen elmormogott egy egyszerű gyógyító bűbájt. Harry érezte, hogy csökken a fájdalom, ahogy a zúzódás eltűnik. A hideg ujjak rövid ideig ott maradtak, majd eltűntek. Harry kinyitotta a szemét, s végignézte, ahogy Perselus a közeli székre ül.

- Elnézést kérek az este miatt - mondta a férfi sajnálkozva, és őszintén szomorúnak látszott.

- Nem a te hibád volt - biztosította Harry.

- Az én testvérem - mondta Perselus, és dühösen megrázta a fejét.

- Én felelős vagyok Dursleyék viselkedése miatt?

Perselus gyorsan felnézett. - Természetesen, nem!

- Akkor miért lehetne téged hibáztatni Julius viselkedéséért? - kérdezte Harry. – Nem is ismered őt igazán.

- Egyáltalán nem kellett volna, hogy odavigyelek - válaszolta Perselus. – Soha nem szabadott volna ilyen helyzetbe kerülnöd.

- Látni akartad a húgodat - emlékeztette Harry. – Nem hibáztatlak. Érdemes őt megismerni. Kedvelem.

Perselus keserűen elmosolyodott.  - Kár a többiekért - nézett fel, s elkapta Harry pillantását.

Harry sokféle érzelmet látott már Perselus arcán az elmúlt évek során, amiknek legtöbbje negatív volt, mint a düh vagy a harag. Soha nem gondolta volna, hogy egy nap hálát láthat majd. Furcsán alázatos volt.

- Köszönöm, amit ma este mondtál - mondta a férfi csendesen, s Harry tudta, hogy a vacsora alatti védelmezésére utal.

Harry kényelmetlenül elpirult, s olyan érzések fogták el, amelyeket nem tudott teljesen meghatározni.

- Nézd, tudom, hogy te meg én soha nem jöttünk ki valami jól - kezdte Harry. – Vagy egyáltalán - javította ki magát. – Legtöbbször azért, mert… nos, sosem voltál valami kedves…

Perselus ezt hallva szórakozottan felhorkantott, s Harry azon kapta magát, hogy mosolyog. – De ennek ellenére, tudatában vagyok mindannak, amit értem tettél. Tudom, hogy több ízben megmentetted az életem. És tudom, milyen kockázatokat vállaltál azzal, hogy kémkedtél Voldemort ellen. Mindig tiszteltelek ezért… még akkor is, ha soha nem mondtam.

Harry ismét elpirult, s különösen sebezhetőnek érezte magát Perselus intenzív pillantása alatt.  - És tudom, hogy nemet mondhattál volna, mikor ez az egész házasság dolog megtörtént - folytatta. – És hogy mindennek ellenére, elég rendes voltál hozzám, és ezt nem vártam.

- Azért, aki vagyok? - kérdezte Perselus, és sokkal kíváncsibb volt erre, mint bármi másra.

- Igen - vallotta be Harry, s elviselte Perselus elismerő, önelégült mosolyát. – De azért is, mert, úgy gondolom, egy részem nem számít rá, hogy bárki rendes legyen velem.

Tudta, hogy ezzel az állításával sokkal többet vallott be, mint amennyit akart, és furcsának tartotta, hogy annyi ember közül a világon pont Perselus Pitonnak nyílt meg a legjobban.

- Ismerem az érzést - mondta Perselus, annyira halkan, hogy Harry alig hallotta meg.

És ez volt a legutolsó dolog amire számított, hogy Perselus ilyen készségesen bevalljon neki egy ilyen dolgot, önként megmutatva neki a sebezhetőségét.

A feszültség szinte túl sok volt neki. Gyanította, hogy mindkettejüknek. Gyorsan felállt, s a tűz felé mozdult.

- Ó, Istenem, ne mond, hogy valami összeköt minket - viccelt Harry gyengén. – Hívjuk az újságot. Van valami közös Harry Potterben és Perselus Pitonban.

- Merlin ments! - értett egyet Perselus egy ideges nevetéssel.

Egy hosszú pillanatig csendben voltak, és Harry a táncoló lángokat bámulta. Érezte magában Perselus bájitalát, ahogy nyugtatták az idegeit, amik, úgy sejtette, ellenkező esetben teljesen kiégtek volna.

- Biztos vagy benne, hogy jól vagy? - kérdezte Perselus egy idő után, s Harry tudta, mire érti.

- Igen - biztosította. – Rendben vagyok - mosolygott kényszeredetten a férfire. – Bár, be kell vallanom, hirtelen megértettem, miért adta a boszorkány a mérgezett almát Hófehérkének.

Perselus nyíltan felnevetett erre, s hátradőlt a székében. - Istenem, hát nem az a legnevetségesebb történet, amit valaha hallottál?

- Elég nevetséges - értett egyet Harry egy bólintással. Tanulmányozta Perselus arcát. Soha nem lesz Julius szépségének párja, de semmi gond nem volt a vonásaival. És Harrynek komolyan tetszett, amit a hajával művelt. Már régen kiszabadult a szalagból, amivel hátrakötötte, és most szabadon lógott az arca körül, puhán és rendetlenül. És amikor a férfi nevetett, szinte egy másik embernek látszott.

- Komolyan leégetnéd a labirintust? - kérdezte.

Perselus pillantása megkeményedett.

- Igen -jelentette ki világosan. – Nem tudok nem arra gondolni, hogy kikkel tette ezt még meg Julius. Úgy tűnik, azt gondolja, a kinézete mentség a viselkedésére. És a többi testvérem ugyanolyan hibás. Tudták, mit művel Julius. Ezt sem fogom büntetlenül hagyni.

Harry elgondolkodott azokon a dolgokon, amivel Julius megvádolta Perselust. Caramel miniszter úr ugyanezt hitte a Bájital Mesterről. Még Sirius is kifejezte aggodalmát, hogy Perselus talán megpróbálja olyasmire rákényszeríteni Harryt, amit ő nem akar. Elgondolkodott azon, hogy vajon valaki ismeri-e a férfit egyáltalán. Talán Albus Dumbledore. Ő már az elejétől fogva fenntartás nélkül megbízott Perselusban.

- Hát, addig, amíg nem kell még egyszer látnom őt… - mondta Harry, s megrázkódott.

Perselus gyorsan felnézett. - Nem fogod. Ígérem.

Harry elfogadóan bólintott, s érezte, hogy az események utóhatásai elérték. Leküzdött egy ásítást, és hálás volt, hogy a következő reggel nincs semmi fontos dolga.

- Azt hiszem, elmegyek lefeküdni. Jó éjt, Perselus. Fogta magát, és elindult a hálószoba felé, amikor rájött, hogy mit mondott és, hogy mennyire természetesen jött most az a név, ami korábban annyira idegennek tűnt a nyelvén. Visszapillantott Perselusra, s észrevette, hogy a férfi fürkészve figyeli. - Nem gond?- kérdezte óvatosan. – Úgy értem, hogy így hívlak?

- Nem bánom - biztosította, s halvány mosoly jelent meg az arcán. – Jó éjt, Harry.

Harry rámosolygott, s becsukta maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel a halk légzés hiánya ébresztette fel Perselust mély álmából. Gyorsan megfordult az ágyban, és megbizonyosodott róla, hogy Harry oldala üres. Egy gyors pillantást vetett az éjjeliszekrényen levő varázsló órára, amin egy kéz az „éjszaka közepére” mutatott, és még mindig pár órára állt az „ideje felkelni”- től.

Perselus riadtan kimászott az ágyból, s gyorsan körülnézett a szobában, a hiányzó fiú után kutatva.

- Harry?- szólítgatta gyengéden, s benézett a nyitott fürdőszobaajtón. A fürdő is üres volt.

Perselus gyorsan átsietett a hálószobaajtón, s először a nappaliban nézett körül, majd az irodában. Aztán a könyvtár ajtaját nyitotta ki, ahol Harryt a szoba közepén, a földön térdelve találta.

- Harry? - kérdezte, és óvatosan megközelítette.

Harry, aki még mindig pizsamában volt, szorosan átölelte magát. Előre és hátra ringatózott,  arcán könnyek folytak végig és, a szemében félelem ült. A legriasztóbb a villám alakú sebhely volt a homlokán. Gyulladt és vörös volt, ellentétben a sápadt bőrével.

- Harry? - kérdezte halkan Perselus, és kinyúlt, hogy megérintse az egyik kezét. A fiú bőre jéghideg volt. - Harry, mi a baj? Mi történt?

Gyanította, hogy az este átélt izgalmak hatására a fiú elfelejtette bevenni az Álomtalan Álom bájitalát. Ám mindez nem magyarázta meg duzzadt sebhelyét.

Mikor Harry nem válaszolt rögtön, Perselus megérintette az arcát, és maga felé fordította, hogy láthassa a fiú szemeit.

- Harry, válaszolj - könyörgött, s megpróbált nem túl durva lenni, de érezte, hogy egyre riadtabb lesz. – Mi a baj?

- Valami megváltozott - suttogta Harry furcsán rekedt hangon. – Valami más.

Akkor nem egy rémálom, gondolta Perselus. Albus mondta neki, hogy Harrynek időről időre inkább víziói vannak, mint egyszerű álmai. Valami a sebhelye miatt összekötötte őt a Sötét Nagyúrral, ami képessé tette, hogy futó pillantásokat vessen abba a gonosz elmébe. - Mi a más? - kérdezte.

Ő maga semmit nem érzett a karján levő jegyből. Albus varázslata megvédte a Sötét Nagyúr dühétől, de akkor is éreznie kellene valamit. Egy szúró, vagy egy fellobbanó fájdalmat… valamit.

- Perselus - suttogta Harry, s volt valami ijesztő a hangjában mintha valamilyen borzasztó titokra jött volna rá, amit még kimondani is félt. – Ő boldog, Perselus. Örül.  

Perselus összevonta a szemöldökét. Kétsége sem volt afelől, hogy ki az az „Ő”, akire Harry hivatkozik. De Albus bizonygatta, hogy a Sötét Nagyúrnak csakis a haragja és az őrjöngése volt hatással Harryre. Miért lenne ennyire kiborulva a ténytől, hogy a Sötét Nagyúr elégedett? Habár ez önmagában véve nagyon valószínűtlen volt. Lord Voldemort szörnyű hátrányt szenvedett, amikor ez a fiú hónapokkal korábban ellopta tőle Odin Szemét, mivel azóta is keveset hallottak felőle. És bizonyosan nem lett volna megelégedve attól a ténytől sem, hogy alig egy hete elvesztette pár halálfalóját, mikor azok ismét megpróbálták megölni Harry Pottert. Miképpen lehetne egyáltalán boldog bármi miatt?

De bármi is volt az, amit a fiú látni vélt vagy álmodott, a félelme igazi volt. Perselus láthatta, ahogy remeg, egész testében reszket, és hogy csakis az akarata tartotta egyben. Azon kapta magát, hogy kétségbeesetten a karjaiba akarja vonni a fiút, hogy a közelségével vigaszt nyújtson neki. De valahogy kételkedett benne, hogy az érintése a kívánt hatást érné el, különösen nem a testvére ma esti korábbi viselkedése után.

De nem ülhetett itt, anélkül hogy csinált volna valamit. Nem ülhetett itt, hogy végignézze, ahogy a fiú a szemei előtt hullik darabokra. Harry ismét összeszorította a szemét, és újra hintázni kezdett, mintha megpróbálta volna saját magát megvigasztalni. Elgondolkozott rajta, vajon valaki megölelte-e már valamelyik rémálma után. Gyermekként biztosan nem kapta meg a vigasztalást Dursleyéktől. Hirtelen elképzelte a fiút kisgyermekként, bezárva egy sötét gardróbba, miközben sír valakiért, bárkiért, hogy megnyugtassa.

De ha ő nem is tudta megadni a fiú számára a szükséges vigaszt, ismert valakit, aki igen.

Gyorsan felállt és a nappali felé sietett. Hopp-port szórt a tűzbe, és beleszólt:

- Remus Lupin szobája. Majd bedugta a fejét a lángokba. Rögtön ott volt, és a kandallóból egy jól berendezett roxforti vendégszobára látott rá. Csak pár lépésnyire tőle volt a kanapé, amin egy nagy fekete kutya aludt.

- Black! - sziszegte Perselus. – Ébredj! A hang rögtön felébresztette a kutyát, és az egyik oldalsó szobából szintén felriadt zihálást hallott. Remus Lupin szinte azonnal előjött az egyik  ajtó mögül, amiből Perselus azt a következtetést vonta le, hogy a férfi - a rajta lévő pizsama ellenére - még nem aludhatott.  A kutya, mikor meglátta Perselus fejét a tűzben rögtön visszaváltozott Sirius Black ismerős alakjába.

- Mi van? Mi a baj, Perselus? - kérdezte riadtan Remus.

- Gyertek át a szobámba - parancsolta Perselus. – A fiúnak szüksége van rád.

Azonnal visszahúzódott, és félreállt. Egy pillanattal később a lángok zölden felragyogtak, s Sirius Black lépett keresztül rajtuk, akit azonnal követett Remus Lupin.

Perselus a könyvtár ajtaja felé mutatott.

- Ott bent - utasította.

Sirius félretette az ellenségeskedést, és rögtön a könyvtár felé sietett, míg Perselus és Remus sokkal nyugodtabban követték. Mikor Perselus elérte a könyvtár ajtaját, látta, hogy Black már a földön ül Harry mellett, és a karjában tartja a reszkető fiút. Harry hozzásimult, arcát a férfi nyakába fúrta, miközben Black gyengéden dörzsölte a hátát, simogatta a haját, és lágyan suttogott neki. A megkönnyebbülés és a féltékenység egy furcsa egyvelege lángolt fel Perselus szívében. Persze tudta, hogy Black képes rá, hogy megvigasztalja Harryt, de azt kívánta, bárcsak ő tehetné. Kétsége sem volt afelől, hogy a fiú abban a pillanatban Blackhez fordult, amikor az kimondta a nevét, és abban sem kételkedett, hogy a karjaiba vetette magát. Ezt vele soha nem tenné meg.

- Mi történt? - kérdezte Remus csendesen, és a karján egy gyengéd érintéssel félrehúzta Perselust.

Perselus engedte, hogy félrevonják, s nem is tudta, milyen sóvárgás van a szemében, amikor visszapillantott a válla fölött a könyvtárban levő két férfire.

- Perselus?

Lupin hangja gyengéd volt, s a szemeiben levő pillantás furcsán együttérző, és Perselus azon kapta magát, hogy kényelmetlenül elpirul.

- Álom - magyarázta. – Vagy egy látomás. Valami a Sötét Nagyúrról. Így találtam rá néhány pillanattal ezelőtt.

- Engedd, hogy Sirius beszélgessen vele egy kicsit - mondta Remus. – Meg fogja őt nyugtatni.  Ebben jó.

Perselus összeráncolta a szemöldökét, s csak ekkor jött rá, hogy a múlt éjszaka telihold volt. Sirius kétségkívül minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa Lupint az átváltozása után. Habár azt is észrevette, hogy a tökfilkó még mindig a kanapén aludt.

Egy gyors pillantás Lupinra megmutatta a sötét árnyékokat a szeme alatt, és a kimerültséget az arcán. Perselus egy a kanapéra sóhajjal süllyedt,, gyanítva, hogy ez hosszú éjszaka lesz.

Black közel negyed óra múlva jött elő a könyvtárból, és Harry félálomban botladozott mellette. Blacknek még mindig a fiú körül volt a karja, s úgy tűnt ő támogatja, miközben a hálószoba felé mentek. Perselus és Lupin is talpra ugrottak, és követték Siriust, aki visszavezette az ágyhoz Harryt. Amíg Black ágyba segítette a fiút, Perselus az éjjeliszekrényhez lépett és megtalálta az Álomtalan Álom Elixírt tartalmazó üveget, amit Harrynek készített. Black nem mondott semmit, amikor Perselus arra ösztökélte Harryt, hogy igyon belőle egy keveset. Pár pillanattal később Harry már mélyen aludt, és a három férfi visszatért a nappaliba, hogy ne zavarják őt tovább.

- Jól van? - kérdezte Remus Siriustól aggódva.

Black végighúzta a kezét a haján, s és úgy tűnt, kissé az összeomlás szélén van.

- Nem tudom. Még soha nem láttam ilyennek. Máskor is voltak rémálmai, de ez más volt. - Mi a fene történt?

Úgy nézett Pitonra, mintha mindez az ő hibája lett volna.

Piton megrázta a fejét.

- Tudok a rémálmokról. De ez nem olyan volt. Egy hangot sem adott ki. Felébredtem, ő meg nem volt ott. A könyvtárban találtam meg, ugyanúgy ahogy láttátok. Azt mondta, valami történt. Valami megváltozott. Hogy a Sötét Nagyúr boldog, vagy elégedett valami miatt.

Sirius bólintott egyet.

- Nekem is valami hasonlót mondott. De miért ijesztené meg ez annyira?

- Miért ne tenné? - válaszolt Remus. Perselus, és Sirius is meglepetten néztek rá. – Gondolkozzatok - bíztatta őket Remus. - Mi tehetné boldoggá a Sötét Nagyurat? Akkor dühös és ideges, mikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy akarja, vagy mikor keresztül húzzák a számításait. Ahhoz, hogy boldog legyen, valami borzasztónak kellett történnie. Valami olyannak, ami jó neki, és rossz nekünk.

Perselus őszinte aggodalmára, ennek volt értelme. - Nem hittem, hogy Harry látomásai így működnek - mondta, és ha a másik két férfi furcsállta is, hogy Harry keresztnevét használja, nem mondtak semmit. – Azt gondoltam, hogy csak akkor volt látomása, amikor a Sötét Nagyúr annyira dühös, hogy hagyja, hogy valami észrevétlenül kiszivárogjon. A pozitív érzések miért folynának át a közöttük levő köteléken?

- Lehet, hogy azt akarja, hogy Harry ezúttal tudjon róla - találgatott Remus. – Talán történt valami, amiről azt akarja, hogy tudjunk. Vagy azt várja, hogy rájöjjünk. Vagy, hogy aggódjunk miatta.

- Akkor arra utalsz, hogy Harryt gúnyolja? - kérdezte Sirius, a gondolatra a hangja mély morgássá változott.

- Nem ez lenne az első alkalom, hogy kigúnyol minket – válaszolt Remus. – Mindenesetre Albust tájékoztatni kellene.

- Felviszem hozzá Harryt reggel - egyezett bele Perselus. – Miután aludt egy keveset. Hosszú estéje volt.

Black erre összevonta a szemöldökét. - Történt valami a vacsorátokon?

Perselus kényelmetlenül fészkelődött. Hagyni akarta, hogy Harry mondja el Blacknek a testvérével történteket, de arra gondolt, hogy Harry valószínűleg nem mondana semmit. Harry rendkívül jól titokban tudta tartani ezeket a dolgokat, még akkor is, ha beszélnie kellett volna róluk valakivel, akiben megbízik.

- A legfiatalabb öcsém, Julius, megpróbálta letámadni Harryt korábban - vallotta be Perselus.

- Mi? - sziszegte Black, s szemei elkerekedtek a dühtől. - Letámadta?

- Szexuálisan - erősítette meg Perselus. – Harry előhúzta a pálcáját, még mielőtt túl messzire jutott volna, de megrázta az esemény.

Látta, hogy düh ég Lupin, és Black szemeiben is. - Az isten verje meg, Piton! - morogta Sirius ökölbe szorított kézzel. – Megölöm azt a fattyút!

- Elrendeztem, Black! - világosította fel Perselus. – Harry jól van. És Juliust elintéztem. Holnap szándékomban áll visszatérni, hogy meggyőződjek arról, nem lesz másik alkalom. Julius a hátra lévő életét nagyon rövid pórázon fogja tölteni.

- Nem kellett volna, hogy akár ez az első esélye is meglegyen rá - ragaszkodott hozzá Black. – Hogy engedhetted meg, hogy ez történjen? Megesküdtél rá, hogy megvéded!

- Megvédtem - bizonygatta Perselus, bár elég nehéznek találta, hogy megvédje magát, mikor már így is hibásnak érezte magát a történtekért. – Nem fog még egyszer megtörténni.

- Az átkozottul biztos, hogy nem - nézett rá ellenségesen Sirius. – Nem fogja elhagyni még egyszer ezt a kastélyt, hacsak nem lesz mellette még valaki rajtad kívül.

Black szavai dühvel töltötték el Perselust, és azon kapta magát, hogy szemtől szemben áll a riválisával, és farkasszemet néz a férfivel. - Arra utalsz, hogy nem tudom megvédeni a saját házastársam?

- Ő nem a tied! - sziszegte Sirius.

- Az enyém! - vicsorogta vissza Perselus ugyanolyan dühösen, s egy birtokló féltékenységi hullám lobbant fel benne.

Egy másodperc múlva mindkettejüket ellökte egymástól egy mérges vérfarkas. A durva lökés, ami Remus Lupin kezeitől származott, Siriust is, és Perselust is a földre taszította, emlékeztetve ezzel őket, milyen erős is egy vérfarkas, még akkor is, ha emberi formában van.

- Elég – nézett rájuk áthatóan Remus, és borostyán színű szemei szinte vadul csillogtak a tűz fényében. - Felébresztitek Harryt, ha nem fogjátok be. - Erre a fenyegető lehetőségre mindkét férfi szinte azonnal lenyugodott.

- Holdsáp - Sirius majdhogynem nyüszített. – Ő…

- Most azonnal fejezd be, Tapmancs! - tört ki Remus. – Azt mondta, hogy Harry jól van, és én hiszek neki. A sértések most senkinek sem fognak segíteni. Ami engem illet, hálás vagyok, hogy volt benne annyi részvét, hogy ide hívjon Harryhez ma éjjel, a jómodorod hiányának ellenére is. Talán legközelebb nem fog ilyen gyorsan értesíteni.

A szavai a várt hatással voltak Siriusra, aki rögtön elharapta azt, amit mondani akart. Mindkét férfi óvatosan felállt, és Perselus egy körültekintő pillantást küldött a vérfarkas felé. Remus Lupin mindig annyira szelídnek  látszott, hogy  elfelejtette, a férfi emberi alakjában egy szörnyeteg ereje bújik meg.

 - Köszönjük, hogy hívtál minket - mondta Remus Perselusnak. – Reggel visszajövünk, hogy beszéljünk Harryvel, ha ez így neked is megfelel.

Perselus bólintott egyet, s inkább azt választotta, hogy csendben marad a furcsán megfélemlítő vérfarkas előtt. Remus elégedetten bólintott, aztán elkapta Sirius karját, és a kandalló, meg a hopp-por felé irányította. Mikor Sirius ellenkezni akart, Remus csak rosszalló pillantást küldött felé, amivel ismét elhallgattatta. Pár pillanat múlva mindketten eltűntek, s a lángok ismét elhaltak.

Perselus megviselten tért vissza a hálószobájába. Óvatosan bemászott az ágyba, az alvó fiatalember mellé, lassan mozogva, hogy ne zavarja meg. Megbizonyosodott arról, hogy Harry mélyen alszik, majd kinyúlt és gyengéden kisimította a haját az arcából, finoman végighúzva az ujjait a még mindig gyulladt sebhelyen. A fiú halkan felsóhajtott, de nem ébredt fel.

- Sajnálom, Harry - suttogta lágyan, sajnálkozva. Aztán, legjobb meggyőződése ellenére lehajolt, és egy csókot nyomott a fiú sápadt homlokára. Bőrének meleg, mámorító illatát egyszerre tartotta nyugtatónak és mérgezőnek.

Istenem - gondolta magában. Mennyire könnyű lenne megfeledkezni magáról e mellett a vonzó fiatalember mellett. Milyen könnyű lenne annak a szörnyetegnek lenni, akinek mindenki hiszi, még a saját testvére is, aki megvádolta, és azt akarta magának, ami a házasság révén az övé, Perselusé volt. Gyanította, hogy a megfelelő körülmények között, még arra is képes lehetne, hogy a fiú elfogadja - elfogadja az érintését. Isten a tanúja, hogy tudta, hogyan kell az embereket manipulálni. És a fiú, amennyire éhezett a szeretet után, nem lett volna nagy feladat számára. Minden nehézség nélkül egyedül a legilimencia igénybevételével elég lenne egy futó pillantást vetnie a fiatalember elméjébe, hogy kitalálja, pontosan milyen billentyűkön játsszon.

De nem lenne helyes. Megesküdött rá, hogy megvédi. Még magától is, ha úgy adódna. És valami miatt arra a következtetésre jutott, hogy bár a fiú nem kedvelte túlságosan, legalább láthatóan megbízott benne. És Perselus a világon semmiért sem akarta elveszteni ezt a bizalmat. Még a saját vágyai miatt sem.