21. Fejezet - Kígyók

Harry nem tért vissza a Titkok Kamrájába, azóta az este óta, amikor megmentette Ginny Weasleyt Tom Denem emlékétől. Eltartott egy ideig, míg átmanőverezett a régi, omladozó folyosókon. És mikor végre bent állt a központi kamrában, csak bámulni tudta a baziliszkusz bomladozó tetemét, ami négy évvel ezelőtt majdnem elvette az életét. El is vette volna, ha Fawkes nem lett volna ott.

A kamrában teljes csönd volt, leszámítva a távolból érkező víz csöpögését. A földön levő porból megállapíthatta, hogy semmi változás nem történt. Senki nem lépett be ebbe a terembe, mióta ő utoljára itt járt, és ez a gondolat végtelenül megnyugtatta. Természetesen tudta, hogy a Kamra, bár mélyen a Roxfort alapja alatt van, mégis a kastély védőbűbájain belülre esik. Mégis jó volt tudni, hogy a Sötét Nagyúr nem volt itt, mióta feltámadt. Igazából valószínűleg azóta nem járt itt, hogy Roxfortban tanult, közel ötven éve. És most, hogy a baziliszkusz halott, a Kamra teljesen üresen állt.

Mégis maradt benne egy kis idegesség miközben Mardekár Malazár óriási kőszobra felé haladt, ami annak a szörnyetegnek a csontváza fölé emelkedett, amelyik valamikor odabent élt. Teljesen tisztán emlékezett az óriási kígyó látványára, ahogy felbukkan a nyitott szájból. Nagy bátorságra volt szüksége, hogy felüljön a seprűjére és belerepüljön egyenesen abba a szájba, hiszen nem tudta, mit találhat a másik oldalon.

Nem egy újabb baziliszkuszt. Abban kilencven százalékig biztos volt, hogy nem voltak többen a kamrában. Amennyire tudta, még a baziliszkusznak is szükségük volt egy másik fajtársukra a szaporodáshoz. És Mardekár Malazár hírhedt háziállata ellenére, a baziliszkuszok nem voltak honosak Angliában.

Odabenn sötét volt. Harry előhúzta a pálcáját és elmotyogott egy Lumost, hogy az útját megvilágítsa. A kör alakú kamra belsejében, a szájon átvezető alagút mögött egy egyedi, kígyókkal tekervényesen kifaragott ajtót talált. Tudta, ha megpróbálná kinyitni az ajtót, nem sikerülne, mert az áttörhetetlen varázslatokkal van bezárva. Csak egyetlen úton lehetett átjutni az ajtón. És pillanatnyilag csak két ember volt a világon, akinek megvolt a képessége ahhoz, hogy belépjen.

Harry a kígyókra bámult, s arra koncentrált, hogy beszélni tudjon hozzájuk. Aztán egyszerűen azt mondta: „nyílj ki”. A szavak lágyan sziszegő párszaszóval törtek elő belőle.  Egy pillanattal később az ajtón levő kígyók életre keltek, tekeregtek és forogtak, ahogy elmozdították a zárszerkezetet. Az ajtó csendben feltárult.

Harry dobogó szívvel lépett át a bejáraton, a szobába. Tudta, hogy ő a második ember, aki az elmúlt ezer évben belépett Mardekár Malazár magán könyvtárába. Az igazi Titkok Kamrájába.

A szoba nem volt nagy, ám kellőképpen lenyűgöző volt. Ezer évvel ezelőtt a könyvek sokkal értékesebbek voltak, mint manapság. A szoba négy oldalát padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították. Harry pedig érezte a védő és konzerváló bűbájokat, amik az évek során épen tartották a könyveket.

A könyveket, amelyek megmaradtak. Tisztán láthatta, hogy sok hiányzott. Innen is, onnan is hiányzott egy-egy kötet, és üres hely volt ott, ahol egykor álltak. Ötven évvel ezelőtt a fiatal Tom Denem belépett ebbe a szobába, és teleitta magát az itt talált tudással. Ötven évvel ezelőtt Tom Denem megtalálta az összes sötét titkot, amire szüksége volt, hogy a világ legnagyobb Sötét Mágusává váljon. Gyakran gondolkodott azon, hogy honnan jön az a sok tudás. Ő is biztosan belepillantott a tiltott részlegen található könyvekbe. De Tom Denem a halálfalóinak olyan hatalmat ígért, amit sehol máshol nem találhatnak meg. Lennie kellett egy forrásnak. Egy helynek, ahonnan elindult azon a sötét úton. És itt a Kamrában, Harry tudta, hogy megtalálta a választ.

Ötven évvel ezelőtt Tom Denem megszerezte a legsötétebb és legborzasztóbb titkokat, amik Mardekár Malazár birtokában voltak. Elvitte azokat a könyveket, és olyan helyen rejtette el őket, ahol hozzáférhetett, miután végzett a Roxfortban. Ez a tudás engedte meg neki, hogy azzá a teremtménnyé váljon, akit Lord Voldemortként ismernek. És még mindig tanult. Harry látta most a könyveket az elméjében. A könyveket, abból az álmából, amelyik annyira nyugtalanította. Fekete könyvek furcsa írással. Számos kötet egy bizonyos fajtából. Naplók, gondolta. Mardekár Malazár, saját kezűleg írt, sötét varázslatokról szóló jegyzetei. Tíz karcsú kötet volt, tele félelmetes erővel. És azzal, hogy elveszítette az annyira áhított Odin Szemét, Tom Denem ismét a könyvekre fordította figyelmét, amit még az utolsó uralma alatt rejtett el, és újra tanulni kezdett.

De Harry nem tudta elhinni, hogy ez a kamra csak sötétséget nyújthat. Még mindig több száz könyv volt itt. Denem csak egy kis részét vitte el, ami azt jelentette, hogy az itt hagyott kötetek vagy általánosak, vagy értéktelenek voltak számára. Lehet, hogy Mardekár sötét varázslóvá vált, de valamikor, a legjobb barátságban volt Griffendéllel, Hollóhátival és Hugrabuggal. Nem hagyhatott örökségül csak sötétséget.

Harry úgy érezte, hogy vonzza magához a szoba távoli része, ahol körülbelül mellmagasságban egy polc volt, nagy üres résszel. Megérintette a polcot, és végighúzta az ujjait az ott talált vastag porrétegen. Itt voltak valamikor azok a könyvek. Tíz kötet. A Sötétség Könyvei. Mardekár Malazár magánjegyzetei. Még számos kötet hiányzott az üres hely alatti és fölötti polcokról. Ez a fal rendesen át volt válogatva.

Megfordult, és a szemben levő falra bámult. Az összes polc közül erről hiányzott a legkevesebb könyv, ami azt jelentette, hogy Denem nem értékelte az itt található információkat. És ott… pontosan szemben az üres polccal, tíz karcsú kötetet látott, amit ezer éves por borított.

Dobogó szívvel sétált át a szobán, és megérintette az első kötetet, majd tisztelettudóan leemelte a polcról. Mint a sötét könyvet az álmában, ezt is furcsa kanyargós formákkal borították, bár a borító nem fekete, hanem barna volt. Az írás megszédítette, de kezdte magát ismerős alakzatba formázni. Párszanyelv. A könyv párszanyelven íródott.

Belenézett: Mardekár Malazár jegyzetei – I. kötet. Disszertáció a Fehér Mágiáról. Összesen tíz volt. Tíz kötet, amit Denem nem tartott fontosnak. A tíz Világosság Könyve, amely tartalmazhatja a Denem által kiválasztott Sötétek ellentétét.

Csak egy pillanat műve volt, hogy kihúzza mind a tíz kötetet és becsomagolja a láthatatlanná tevő köpenyébe. Aztán utoljára körbepillantott, elhagyta a kamrát, és ismét bezárta egy elsziszegett paranccsal. Megvolt, amiért lejött. Csak imádkozni tudott, hogy elég legyen ahhoz, hogy megmentse a szeretteit a sötétségtől, amelyről tudta, hogy közeledik.

Amikor Perselus Piton visszatért a lakosztályába, rémülten jött rá, hogy Harry már nincs ott. Gyorsan átkutatta a szobákat, s látta, hogy a könyvtárban még mindig rendetlenség van, bár Harry jól láthatóan hozzálátott, hogy összeszedje a dühében levert könyveket. De hova mehetett?

Tudta, hogy a fiú mérges, bár nem volt biztos benne, hogy vajon miért. Őszintén szólva a fiú motivációinak még a felére sem tudott rájönni. Amikor korábban beszélni kezdett neki Sonara Sinistráról, Perselus úgy gondolta, hogy a fiú azt tervezi, hogy szaván veszi a nőt, vagy ami még furcsább, engedélyt kér rá, hogy megtehesse. Az undorodó és felháborodott reakciója meglepő volt, de szívesen fogadott, mert nem volt teljesen biztos abban, hogy képes lenne félreállni, és semmit sem tenni, amíg a házastársa megcsalja őt. Nem volt biztos benne, hogy Harry miért volt ennyire dühös, de egy dolog nyilvánvaló volt: Sinistra vonzalma nem volt kívánatos. És míg nem tudta, mit tegyen, hogy megnyugtassa a partnerét, pontosan tudta, hogy mit csináljon Sinistrával.

A szobájához viharzott, és addig dörömbölt az ajtón, míg be nem engedte. A nő meglepődve nézett rá, mivel Piton gondosan kerülte a társaságát, annak ellenére, hogy mindketten mardekárosok voltak.

- Perselus? - kérdezte idegesen, és a köntösét erényesen a karcsú teste köré fogta. Perselus elgondolkodott rajta, hogy miért zavartatja magát egyáltalán ilyen színleléssel. Viszont már nem volt annyira fiatal, hogy elcsábítson olyan valakit, mint ez a nő.

- Maradj távol Harrytől - parancsolta, egyenesen a dolog közepébe vágva.

A nő szemei erre összeszűkültek. - Nem hiszem, hogy a kapcsolatom…

- Hallgass ide, Sinistra - mordult Perselus. –  A felé irányuló vonzalmad nem kívánatos. Ahogy rájött, hogy mit akarsz, nagyon kiborult. Csak egyszer figyelmeztetlek. Ha még egyszer a közelébe mész, ő lesz az utolsó fiatalember, akit megközelítesz. Az összes többi sikítva fog elrohanni a borzalomtól, még attól a gondolattól is, hogy megérintsen téged, miután elfogyasztottad a bájitalt, amely véletlenül megtalálja a módját, hogy az ételedbe kerüljön. Garantálom, hogy nem lesz gyógymód vagy bűbáj, ami meg nem történtté teszi a kárt, amit a bájital fog okozni a kinézetedben. Elég világos voltam?

A nő elsápadt, és leplezetlen félelemmel bámult rá. Nem kis fenyegetés volt ez egy bájitalmestertől, és ő ezt tudta is. – Tökéletesen - biztosította összeszorult torokkal.

Perselus elégedetten bólintott, és az ajtó felé sétált.

De persze a nő még mindig mardekáros volt, és nem tudta megállni, hogy a fenyegetés ellenére ne próbáljon megmenteni valamennyit a helyzetből. - Nem gondoltam, hogy ennyit jelent neked - jelentette ki.

Perselus tudta, hogy volt ebben egy kérdés, és emellett természetesen volt egy fenyegetés is, amivel talán megtalált egy olyan gyenge pontot, amely korábban ismeretlen volt.

- Sinistra - morogta figyelmeztetően. – Egyáltalán ne is gondolj rá.

Becsapta az ajtót maga mögött.

De hol volt most Harry? Már jóval elmúlt a takarodó, és tudta, hogy Harry már jó éjt kívánt Ronnak és Hermionénak. Miért ment ki ismét, ilyen állapotban hagyva a könyvtárat? Maga látott hozzá, hogy felszedje a könyveket, s remélte, hogy talál majd egy nyomot arra, hogy miért hiányzik. Talán Lupin és Black visszatértek az igazgató legutóbbi küldetéséből? Feltételezte, valószínű, hogy felvették vele a kapcsolatot a hopp-hálózaton keresztül.

Ugyanolyan valószínű volt, hogy felment a Griffendél toronyba. Fogalma sem volt, hogy Harry miért volt rá annyira dühös, de talán csak azért ment el, hogy éjjelre megszabaduljon tőle. Nem tudott nem azon gondolkodni, hogy vajon mit mondhatott, ami annyira kiborította a fiút.

Rájött, hogy a muglik mennyi mást hittek, mint a varázslók, de tekintve a házasságuk körülményeit, a fiú számára miért lenne a hűtlenség gondolata ennyire rémisztő? Nem mintha panaszkodni akart volna. Eltekintve szégyentől és a botránytól, amit az ilyesmi okozhat, amennyiben a nyilvánosság előtt gondatlanul kezelik - és Merlin tudja, hogy a griffendélesek mindig gondatlanok voltak -, Perselusnak nem tetszett a gondolat, hogy bárkivel megossza Harryt.

Majdnem két órával később meghallotta, hogy kinyílik a lakosztályuk ajtaja, és Harry, kezében a seprűjével, belépett a szobába. Valami furcsa okból kifolyólag a fiú piszkos volt, mintha sziklákat mászott volna odakinn. Igaz, sok sár volt a kviddics pálya mellett, de biztosan nem volt kint az éjszakának ebben az órájában.

- Hol voltál? - kérdezte követelőzve, mikor Harry belépett.

A fiú sokkal nyugodtabbnak nézett ki, mint amikor Perselus utoljára látta, de még így is megugrott, mikor Perselus rákiáltott.

- Kinn - válaszolt, nem szemtelenül, csak egy bizonyos mértékű óvatossággal, amit Perselus nem kedvelt. A nyelve hegyén volt, hogy pontot vonjon le a Griffendéltől, de megígérte magának, hogy ezt nem fogja megtenni, míg a lakosztályukban vannak.

- Azt látom - állította, fogait csikorgatva.

Áthatóan nézett a fiúra, s azt akarta, hogy elmondja neki, hogy hol járt. Ám Harry csak csendben bámult vissza rá.

Egy pillanat múlva a fiú kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és félrenézett.

- Lefekszem – mormogta, és a hálószoba ajtaja felé indult.

Perselus meg akarta fogni, hogy kirázza belőle a választ, de tudta, hogy ez nem vezetne sehova.

- Sinistra professzor nem fog többé zavarni - mondta helyette.

Ez megállította Harryt, és hátrafordult. Az arcán bizonytalanság futott végig.

Perselus összehúzta a szemöldökét. - Ugye ezt akartad?

Harry bólintott. - Nem kell találkoznom vele szombaton?

Undorítóan tapasztalatlannak hallatszott, s Perselus utálta magát, a birtokló érzés miatt, amely elkapta.

- Soha nem is kellett - válaszolta.

- Jó - mondta Harry. – Köszönöm.

Perselus csak bólintott egyet. - Szívesen.

Frusztrált csendben nézte végig, ahogy Harry eltűnik a hálószoba ajtaja mögött.

-------

Szerző megjegyzése: Ne aggódjatok, Harry nem fogja túl sokáig titokban tartani a könyveket. Ám az igazság az, hogy egyébként is ő az egyetlen, aki el tudja olvasni. És igen, a könyvek párszanyelven íródtak, ami még egy klissé a fandomban. De ez egy jó klissé!

Miért hagyta volna Voldemort figyelmen kívül ezeket a könyveket? Egyszerű – nem volt bennük semmi, ami érdekelte őt. Voldemort egyetlen célt tűzött maga elé (habár ezt ti még nem fogjátok megtudni egy ideig) és azon túl semmi más nem érdekli őt.

Köszönöm mindenkinek, aki ellenőrizte az Asztronómia órákkal kapcsolatos dolgokat. Most, hogy említettétek, már én is visszaemlékeztem, hogy Harry az első könyvben vásárolt egy teleszkópot, és volt éjfélkor órája, habár nem tudom, hogy Sinistra valaha is említve volt, mint Harry tanára. (vagy talán volt másik asztronómia tanár is?) Őt említik a legtöbb webes oldalon, mint asztronómia tanár. (Vector professzor kétségtelenül aritmetikát tanít) Talán Sinistra tanítja a haladó asztronómiát? Akárhogy is van, ez csak egy alig jelentős részlet, szóval nem aggódom miatta túlságosan sokat. Remélem, senkit sem bosszant nagyon. Most, hogy Piton leszámolt vele, nem fogja Harryt újra zaklatni.

A legközelebbi fejezet – Nagyot fogok ugrani előre az időben. Ez a történetből számomra az egyike kedvenc részeimnek. A karácsonnyal foglalkozik. Vissza fog térni Remus és Sirius (ami az én véleményem szerint mindig jó), de nagyrész Harry tudatos erőfeszítéseiről szól, hogy bevonja Perselust az életébe. Végre rájött, hogy házas – és a férfi most már a családja – és rendben, talán nem tudja, mit kezdjen vele még, de legalább törekszik rá.

Egyébként --- azoknak, akik a nevemmel kapcsolatban kérdeztek: egy helyeslő fejbólintás Jane Austenra. Ő az egyik kedvenc íróm.