18. fejezet- Le a sötét lépcsőn

- Lehetetlen lesz, hogy megtaláljuk a kulcsot. Olyan lesz, mint
szénakazalban keresni egy tűt- nyögött Ron.

- Vagy tudod, olyan, mint egy kulcsot keresni több mérföld homokban-
gúnyolódott Perselus szárazon. Ron megforgatta a szemeit, elég jól utánozta
Perselust. A páros szánalmasan felsóhajtott és vánszorogni kezdtek abba az
irányba, ahonnan jöttek. Már eltöltöttek négy napot a sivatagban. A
vízkészlet már majdnem elfogyott, a testük égett, és az állatok fáradtak
voltak. Az érzelmek magasra hágtak.

Hírtelen egy nagy porfelhő jött feléjük. Óvatosan, Ron előhúzta a kardját
és Perselus engedte, hogy korbácsa kicsavarodjon. Zord, aki a szárnyait
húzva utánuk cammogott, bátran magához tért.

- Gondolod, hogy még több prérifarkas?- kérdezte Ron rettegő arccal.

- Valószínű. Bár nem hiszem, hogy olyan gyorsan szaladnának.

- Egy homokhernyó?- találgatott Ron.

- Nem elég nagy a felhő. Mellesleg a homokhernyók a föld alatt mozognak.

- Ó, igen- válaszolt Ron bután, mintha azon gondolkodott volna, hogy milyen
más borzalom lehet a homokhernyó és nagyra nőtt prérifarkason kívül.

Mondani sem kellett, mikor kiderült, hogy a két ismerős barát volt a vihar
okozója, mindkét kalandor nagyon megkönnyebbült. Köszöntötték egymást, és
Ron meg Perselus hozzálátott a jövevények vizes palackjaihoz.

- Ti ketten pokolian néztek ki- jelentette ki Sirius, s hírtelen elég hálás
lett, hogy Charlie házában lakott az utóbbi két hétben.

- Igen, de mi legalább megtisztálkodhatunk. Te mindig úgy nézel ki-
válaszolt Ron pimaszul, és még nyakalt egy adagot az értékes vízből.

- Megsértettél, Ronald. Annyira megsértettél, hogy talán oda sem adom az
ajándékodat.

Perselus felhúzta szemöldökét, aztán megrezzent, mikor eszébe jutott az
égése. Hülye égés. Még áthatóan sem tudott nézni rendesen.

- Milyen ajándék?- kérdezte Ron, bekapva a csalit. Sirius önelégülten
elmosolyodott, miközben valamit kihúzott az ingéből.

- Ugye nem veszítettek el egy kulcsot, fiúk?

- Megtaláltad!- kiáltotta Perselus, megkönnyebbült hanggal.

- Én elmentem volna mellette, de azt hiszem, Siriusnak tolvaj szeme van-
jegyezte meg Remus szórakozottan.

- Részletkérdés- dicsekedett Sirius, s Perselusnak dobta a kulcsot, aki
begyűrte a zsebébe. Ezután az utazók megújult energiával tovább mentek, míg
el nem érték a kis sivatagi várost, Methost- az utolsó várost a Griffendél
királyságban.

- Tud valaki valamit erről a helyről?- kérdezte Perselus, s felmérte a
poros kinézetű lakásokat és barátságtalan arcokat.

- Voltam itt egyszer… vagy kétszer- mondta Sirius titokzatosan. Remus
kíváncsi pillantást küldött felé, de Sirius semmi mást nem mondott. Mind a
négyen az istállóban hagyták lovaikat, aztán elindultak a lestrapált
fogadóhoz. Mikor beléptek az ajtón egy férfi udvariatlanul átlökte magát
Ron mellett, s megütötte az elégett vállát.

- Figyelj, hova méssz, köcsög- ugatta gonoszan, s úgy nézett Ronra, mintha
egy féreg lett volna. Ron nagyon megsértődve pördült meg, hogy kihívja a
férfit. Sirius sietősen elé lépett és nyugtató kezet tett a vállára.

- Ne sértődj meg, Ron! Itt mindenki ilyen. Ne vedd személyeskedésnek -
nyugtatta Sirius, és bevezette barátját a hotelba. Ron és Remus Perselushoz
mentek, hogy a fogadóssal beszéljenek, de Sirius hátra maradt. Nem kevés
szórakozottsággal nézte, ahogy egy kicsi, mocskos fiú ügyesen kitisztította
Perselus zsebeit, úgy, hogy ő nem is tudott róla. Perselus bebiztosította a
szobáikat, és kiosztotta a kulcsokat.

Peselus csak akkor vette észre, hogy kirabolták, mikor a szobáikban voltak.
Nem csak a pénze hiányzott, hanem az előbb visszaszerzett kulcs is. Mondani
sem kell, hogy halálsápadt volt. Sirius vigyora nem segített a dolgon.

- Mi a pokolért vigyorogsz, Black?- üvöltötte Perselus, s dühében a földre
dobta a táskáját. Remus az ágyon ült, aggódó arccal. Ron a komódnak dőlt, s
a szemeit dörzsölte, nyilvánvalóan kimerülten, és mindent elunva. Sirius az
ajtófélfának dőlt, s a dühöngő hősre vigyorgott.

- Visszaszerezhetem a kulcsod. Gyere, Remus- utasította Sirius, végig azzal
a titokzatos mosollyal az arcán. Remus összezavarodva követte párját,
miután még egy aggódó pillantást küldött Peselusnak.

- Próbálj meg pihenni, Perselus. Aggódom érted- korholta meg Remus
gyengéden. Perselus bólintott, s leintette, majd fáradtan a kis ágyra
esett. Ron kinyúlt a saját ágyán, és nem telt el sok idő, míg mindketten el
nem aludtak.


Sirius levezette Remust a poros utcákra. A falu elhagyatottsága, és a
barátságtalan környezete ellenére elég nagy népessége volt. A házak kőből
és homokból készültek, kis kupola alakkal, mintha üres kagylók lettek
volna, amit átfújt a szél a sivatagon és összevissza értek földet. Az utcák
homokosak és homályosak voltak. Remus hálás volt, hogy Sirius tudta, mit
csinál, mert ő másodpercek alatt kétségbeesetten eltévedt.

Nem voltak virágok, vagy díszek Methosban. Remus hozzászokott ahhoz, hogy
hiányzott minden, ami esztétikailag kellemes volt, így meglepődött, attól,
amit látott, mikor Sirius levezette egy sötét utcán.

Minden oldalról magas épületekkel körülvéve, a szökőkút úgy nézett ki,
mintha mindenki megfeledkezett volna róla. Egy kőből alkotott nő állt a kis
szökőkút közepén. A haja örökké oldalra volt fújva, s a kellemes arcán egy
huncut mosoly ült véglegesen. Egyik kezében egy vizeskorsót tartott, bár
száraz volt, és a másikban egy medált valami furcsa mintával a felszínén,
amit Remus nem ismert meg. Sirius egy ideig csodálta a szökőkutat, aztán
magabiztosan előrelépett és az üres vizes hordóba nyomta a kezét. Valamit
meghúzott, és Remus elképedésére a teljes szökőkút hátra kezdett csúszni a
homokban, hogy egy sötét, poros lépcsőt fedjen fel. Remusnak hírtelen
nagyon rossz érzése volt ettől.

- Remus, egy nagyon veszélyes helyre fogunk belépni. Ha nem akarsz jönni,
megvárhatsz idekinn- ajánlotta Sirius nyájas hangon. A hangsúlya ellenére
volt egy huncut vigyor az arcán, és a szemei úgy csillogtak, mint a
csillag, amiről elnevezték.

- Ha te mész, én is megyek- válaszolt Remus magabiztosan, a ki nem mondott
kihívásra válaszolva. Sirius csak bólintott, aztán elindult a sötét
lépcsőkön. Remus idegesen követte. Mikor mindketten lenn voltak a szökőkút
a helyére csúszott a fejük fölött, és teljesen körülvette őket a sötétség.

Hátborzongató sziszegés hallatszott- olyan, amit Remus még soha nem
hallott. Megijesztette és arra gondolt, hogy bármelyik másodpercben egy
viperára fog lépni.

- Sirius?- szólította idegesen. Egy ismerős kéz fogta meg a sötétben, de ez
volt az egyedüli megnyugtatás, amit kapott. Lassan folytatták útjukat le a
lépcsőn, míg a sziszegés hangosabb és baljóslatúbb lett. Mivel nem tudta
megállni, Remus két kézzel fogta meg Sirius karját, szorosan fogta és a
magasabb férfi hátához nyomta magát.

Hallotta Sirius száraz, szórakozott horkantását a félelmére, de nem tudta
elengedni. Remus megkönnyebbülésére biztonságban leértek a lépcsőkön.

- Mutasd magad, Rassa- parancsolta Sirius hírtelen és erőteljesen. Egy
fáklya kapott életre előttük, és a legvisszataszítóbb arcot világította
meg, amit Remus valaha látott. Még szorosabban fogta Siriust, s nagyon
kívánta, hogy Sirius azt mondja, hogy hamarosan menni fognak. Felejtsék el
azt a hülye kulcsot!

- Bolond vagy, hogy visszatértél ide, Black. A pusztulásod lesz.

Remus tudta, hogy el kellett engednie, ha Siriusnak meg kell védenie, de
most nem tudta, hogy hány kegyetlen ember bujkált a sötétben, és nem tudta
rávenni magát, hogy a szorításán könnyítsen.

- Soha nem állítottam, hogy több vagyok, mint bolond- okosabb nálad,
persze, de még mindig bolond- válaszolt Sirius pimaszul. Remus meg akarta
ütni a párját. Mi az ördögöt gondolt, hogy sértegeti a férfit, aki
háromszor akkora, mint ő? Remus legrosszabb félelme igazolódott be, mikor
még több fáklya gyúlt meg és egy kis sereg durva kinézetű férfivel voltak
körülvéve, mindannyian gonoszul hajlított kardokkal felfegyverkezve.
Mocskosak voltak, és ápolatlanok. Vad pillantás colt szemeikben, ami
megijesztette.

- A szép barátod nem fog öntudatosan elmenni innen. Ez egy ígéret-
figyelmeztette Rassa baljóslatúan, s fenyegető gesztussal az óriási pengét
a torkához húzta. Remus nagyot nyelt, s tudattalanul még jobban szorította
Siriust. Meg fognak halni. Biztosan meg fognak halni. Sirius semmiképpen
sem fogja ebből kihúzni. Hírtelen, egyik pogány a sötétből rátámadott, a
levegőben suhogó karddal. Remus egy kis visítást hallatott, és Sirius váró
karjaiba ugrott.

Egy pillanatig minden mozdulatlan volt, aztán Sirius nevetni kezdett.
Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, és még több fáklya kelt életre az
egész szobában.

Mindannyian a bolondot játszották vele. Rassa és a többi férfi mind benne
voltak. Sirius tréfált.

Ó, Remus meg fogja ölni.

Sirius a földre dobta, s ő is leült, hogy kinevesse, az oldalát fogta és a
fejét hátravetette.

- Te… te úgy sikítottál, mint egy lány!- sikerült Siriusnak
kimondania, majd ismét nevetni kezdett. Rassa, a nevető férfiak vezetője
előrejötté s szívélyesen megütögette Remus hátát.

- Bocsánatot kérek, hogy megijesztettünk. Szokás nálunk, hogy megijesszük
Sirius szeretőit, mikor látogatóba hozza őket. Gyere, iszunk, és mulatunk!
Rassa magával húzta, vörös arccal és magában füstölögve, két óriási faajtón
egy nagy terembe. A dühe ellenére Remus elcsodálkozott. Mindenféle
különböző jellemmel volt megtöltve. Mindenki ivott és boldogan evett.
Egzotikus zene úszott a levegőben, és lágy csengettyűszót lehetett hallani.
A durva faasztalokon szép nők táncoltak feltárulkozó ruhákban, ügyesen
csavarogtak és pörögtek a zenére. Remus lélegzete elakadt, mikor egy
közelben levő férfi rámosolygott, aztán tüzet lehelt azok örömére, akiket
szórakoztatott. Gyerekek szaladgáltak az asztalok körül, egy sárga kutyát
üldöztek. Egy közeli sarokban egy nagy turbános férfi ült. Furulyán
játszott, s a melódiát használta, hogy egy kobrát elbájoljon, ami
kitekeredett egy kosárból, s lenyűgözően tárult szét a kámzsája. Annyi
minden volt, hogy Remus nem tudta, hova nézzen. Sirius mögé jött és
bocsánatkérően megpuszilta az arcát.

- Szerelmem, üdvözöllek a Tolvajtanyán.