19. – Levelek haza

Nehéz volt nem kedvelni Rassat, miután túltetted magad a rémisztő kinézetén. Jó volt a mesélésben, sok közülük Siriusról szólt, mikor még fiú volt, és Remus azon kapta magát, hogy ellágyul az óriás tolvaj iránt… és az idegesítő párja iránt. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy ideges maradj a férfire, mikor mindenki róla beszélt, mikor még gyerek volt- pimasz, csintalan, és lényegében egyedül a világban. Persze senki nem állította közvetlenül, hogy Sirius egyedül volt és éhezett, mielőtt Rassa megtalálta, de ez volt az általános kép, amit mindenki megfestett. Sirius a szükség miatt tanulta meg a zsebmetszést és tolvajlást.

Mégis, Remus nem akarta olyan könnyen elengedni a horogról. Miután túllépett a kezdeti félelmén, és mindenkinek bemutatták, Remusnak sikerült Siriust egy sötét sarokba húzni, talán több erővel, mint kellett volna.

- Dühös vagy a kis trükköm miatt? Meg akarsz büntetni?- gúnyolódott Sirius csábítóan, s magához húzta Remust, hogy Sirius a falnak nyomódott. Remus mindent megtett, hogy áthatóan nézzen, míg Sirius sliccét dörzsölte, de nem sikerült olyan jól.

Végül szorosan megfogta Sirius vándorló kezeit és élesen beszélt, hogy megfogja a figyelmét.

- Sirius. Nem akarok hülyéskedni. Korábban… egyáltalán elgondolkoztál rajta, mi történhetett volna?

Sirius összezavarodottan nézett ki.

- Ööö…

- Nyilvánvalóan nem. Nem emlékszel, Sirius? Az utolsó ember, aki megtámadott elveszítette a kezét. Veszélyes vagyok, mikor feldühödöm. Jó lenne, ha ezt soha nem felejtenéd el.

Feszült pillanat volt, és pont mikor Remus úgy gondolta, hogy elég drámai volt, hogy megértesse magát, Sirius kinyitotta a száját.

- Túl elfoglalt voltál, hogy harcolj bármelyik sráccal- kezdte Sirius, teljesen egyenes arccal. Remus óvatosan leejtette a kezeit és kérdően felhúzta egy szemöldökét.

- Túl elfoglalt?- ösztökélte, hogy tisztázza.

Sirius elvigyorodott.

- Túl elfoglalt… hogy sikíts, mint egy kislány!

Ezzel a párja vidáman kibújt a karja alatt és eltűnt a táncolók és tolvajok sokaságában. Remus homlokán egy izom rángatózni kezdett, és kifejezetten azt akarta, hogy Siriust a térdére vegye, és…

Ó. Ettől a kifejezett gondolattól egészen más rándult meg.

- Remus, megígértem, hogy nem fogsz innen tudatosan elmenni, és nekem hinni lehet… mikor én azt akarom. – nevetés hangzott, és Rassa átadott neki egy kis korsót valami édes illatúval. Remus jelenleg egyik faasztalnál ült, egy táncoló lánnyal a bal oldalán és Rassaval a jobb oldalán. Sirius kényelmesen eltűnt a korábbi beszélgetésük után, és Remus Rassa meg a bandája irgalmára maradt.

- Komolyan nem hiszem, hogy innom kéne valamit…

- Badarság! Ez Rózsasivatag bor- a legjobb a birodalomban! Az emberek mérföldekről jönnek, csak egyetlen kortyért. De öreg Rassa- ütögette meg az óriás tolvaj a nagy hasát. – nem tesz semmit, hogy mérsékeljen. Szóval igyál!

Remus vonakodva kortyolt egyet, csak hogy illedelmes legyen. Viszont csak egyetlen korty kellett hozzá.

- Nem… nem… teljesen- rosszul – csináljátok!- mondta érthetetlenül Remus, s megpróbált felugrani az asztalra egyik táncoló mellé, csak hogy visszaessen a földre. Annak ellenére, hogy az esés fájt, szélesen elmosolyodott és meglengette a karját a zenére. Ilyen állapotban talált rá Sirius egy órával később, miután elment, hogy visszaszerezze a kulcsot a széfekből.

- Rassa, megcsináltad! Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy részeg- elmélkedett Sirius, s szórakozott mosollyal az arcán lenézett a szerelmére. Remus kinyúlt érte gyerekes vidámsággal, de nem volt elég összehangolt, hogy felemelkedjen a földről. Sirius alkalmazkodott hozzá, és lesüllyedt a földre, hogy segítsen neki felállni. Remus belékapaszkodott, s rögtön hanyagul megcsókolta a fülét.

- Mmmm… aaaaaaannyira hiányoztál, Sirius! Olyan jóképű vagy, és okos, és jóképű, és…

Remus elpirult és magához húzta Siriust, hogy valami nagyon helytelent sugjon a fülébe. Sirius felnevetett és leültette Remust az asztalra.

- Megtaláltad a kulcsot, amit kerestél?- kérdezte Rassa, s megpaskolta a fogadott fia hátát.

- Kulcs? Ó, igen, azt. Megtaláltam- válaszolt Sirius zavartan, elveszlődve az előtte levő részeg barna álmodozó tekintetében.

- Miért nem viszed ezt haza, hm? Mindkettőtöknek jó lenne egy kis alvás.

Sirius bólintott és a karjába vette Remust. A vérfarkas boldogan felsóhajtott és rögtön elaludt Sirius mellkasán. Rassanak igaza volt. Remus eszméletlenül ment el.

Mikor a fiú visszatért a faluba a Perselus nélküli szamárral, senki nem volt nagyon meglepődve. A királyt és királynőt rögtön értesítették, és a térre siettek, maguk mögött a kíséretükkel. A falubeliek durván kikérdezték a fiút, mikor megérkeztek. Ijedten, mivel nem várta, hogy a szamár visszahozása ilyen lármát okozna, szűkszavúvá vált és elbújt Sal mögött. Idegesen, a királyné nagyon méltóságához nem illően, átlökte magát a növekedő csőcseléken. Mikor elérte a fiút, letérdelt az ő magasságához, és gyengéden szólalt meg.

- Gyermek, ennek a szamárnak a gazdája még él?- kérdezte lélegzet visszafogva, de gyengéden. A kisfiú felemelte az állát, s hírtelen nagyon fontosnak érezte magát, mert egy ilyen gazdag, szép hölgyet érdekelték a hírei.

- Igen, a harcos még mindig él, lady. Csak van egy új lova- egy szárnyakkal, meg mindennel!

- Ó, hála az égnek! Várj- harcos? Ronald kapitányra értheted. Mi van egy durva férfivel… ö…zsíros hajjal?- ösztönözte Lily. Mindenki izgatottan hallgatott, biztosan abban, hogy Perselus feldobta a talpát és Ron egyedül folytatta a nemes hadjáratot.

- Nem tudok durva férfiről. Volt egy magas hapsi, hosszú fekete hajjal, szépen felöltözve- ő volt az, aki fizetett nekem. Gondoltam, valami nemes lehetett, vagy valami. Adott leveleket, hogy elvigyem- egyet magának a királynőnek!- fejezte be a fiatal fiú kissé arrogánsan Lily gyengéden rámosolygott.

- Hát akkor megkaphatom a levelemet, kérem?- kérdezte. A kisfiú szemei elkerekedtek és sietősen meghajolt.

- Itt van, királyné hölgyem! Nem lestem bele, vagy valami! Esküszöm!

A mocskos gyerek előhúzta a két levelet a tunikájából, és mindkettőt sietősen a királynőnek adta. Kissé gyűröttek voltak, de ezen kívül jó alakban. Lily elegánsan felállt, s rámosolygott a királyra, aki most izgatottan az oldalán állt.

- Nos, mi a hír?- kérdezte gyorsan. Lily elgondolkodva odaadta neki a levelet, ami Mrs. Weasleynek volt címezve, figyelmét még mindig a kezében levő levélre összpontosította.

Királyném,

Az utazás lassú, de haladunk. Gondolom, eddig már hallották hírét a Finleybeli támadásnak. Nem egy tolvajcsapat volt, ahogy hallottam hírleni. Azt hiszem, Voldemort emberi szolgái voltak. Azt hiszem, a vezetőjük nemesi származású. Arisztokratikus hangja volt, és tudott varázsolni.

Jelenleg Virágzásban vagyunk. Ron még mindig velem van, és jó egészségben. Épp most jöttünk a Véla szigetről, ahol megszereztünk egy kulcsot, amire szükségünk van, hogy kinyissuk a Szarvas Kaput- a kaput, amiről azt hiszik, hogy Voldemort útját zárja el a kastélyban. Miután befejeztük a vélákkal az üzletünket, Atlantisba utaztam, és ott is szereztem egy kulcsot.

Ma délután hagyjuk el Virágzást Methos felé, hogy megkeressük az óriásokat. Náluk van az utolsó kulcs, amire szükségünk lesz. Onnan megpróbáljuk megtalálni Öngyilkos Hegyet. Tudom, hogy aggódik a fia egészségéért, és elnézést kérek, hogy nem küldhetek olyan hírt, hogy megmentettük Harry herceget. Viszont nem fogom ezt az utazást feladni. Tovább követjük a nyomát.  

A hűséges szolgái,

Perselus Piton

Ronald Weasley kapitány

Egy könnycseppel a szemében, Lily a szívéhez nyomta a levelet és minden szerencsét és reményt kívánt a kalandozóknak, amit fel tudott vonultatni.

A négy hős úgy döntött, hogy a lehető leghamarabb elhagyják a várost. Aznap délután már a sivatagon keresztül haladtak, remélve, hogy a szerencse rájuk mosolyog és találkoznak a vándorló óriásokkal.