29. Fejezet - Megértett kötelesség

Újabb egy fél órát vett igénybe, míg megérkeztek a célállomáshoz, és addigra az égbolt már meglehetősen kivilágosodott A harc közben felszabadult adrenalin végül lassan szétoszlott Harryben, és nem hagyott maga után semmi mást, csak a látottak miatti puszta borzalmat. Ahogy egyre magasabbra mentek, azt vette észre, hogy hóban cammognak, és Harry hevesen reszketett a fagyos szélben. A ruháira szórt melegítő bűbáj segített, de azt kívánta, bárcsak ne ejtette volna el korábban azt a prémköpenyt.

Megmásztak egy hegyet, és Harry végre meglátta az óriási vár magas kőoromzatát, ami az előttük levő sziklákból magasodott. A reggeli gyenge fényben a fáklyák még mindig égtek a falakon, és Harry nehéz számszeríjjal felfegyverkezett harcosokat látott sétálni a mellvéden. A kastély óriási volt, bár stílusa sokban különbözött a Roxforttól. Ez kevésbé volt díszes, inkább egy háborús erőd volt, nem pedig egy olyan díszes kastély, mint a Roxfort. Nagy falakból és széles kőfolyosóból állt. Ahogy Harry tovább haladt felfelé a hegyen, látta, hogy a falak mindkét irányban messzire elnyúlnak. Ezer ember élhetett egy ilyen építményben, és a falakon levő embereket látva ez egy működő vár volt, és nem egy olyan iskola, mint amivé a Roxfortot átváltoztatták.

Egy kürt harsant a sápadt reggeli fényben, miközben megközelítették a várat, és Harry látta, hogy felhúzzák a nagy vasrácsot, ami az erőd bejáratát őrizte. Amint követte a vezetőit befelé a holttestek után, érezte a védőbűbájok bizsergését, ahogy keresztül hullámzottak rajta . Ez legalább ismerős volt. Ezt legalább értette. Ugyanúgy, mint Roxfortot, ezt a helyet is mágia védte. De, hogy miért látott olyan kevés bizonyítékot ennek használatáról a férfiak között, akik elhozták, még mindig nem értette.

Rémült és szomorú kiáltások köszöntötték, amikor a testeket az udvar közepére irányította és letette őket a földre. Nők özönlöttek a halott testek köré, sírva fájdalmukban az elvesztett szeretetteik fölött, míg Harry csak állt ott a dermedt csendben, és nem tudta, mit tegyen. Kisgyerekeket látott, akik apjuk véres kezeit szorongatták, és néma iszonyattal nézte, ahogy egy lány - alig néhány évvel fiatalabb, mint ő - megsimogatta egy férfi haját, csak hogy rájöjjön, hogy a fej már nem kapcsolódott a testhez.

- Gyere, Harry - sürgette Alrik, és Harry engedte a férfinak, hogy elvezesse a szürke jelenettől, a be kastély szíve felé.

Röviddel később egy óriási teremben találta magát, ami halványan emlékeztette a Nagyteremre. Nem voltak sem lebegő gyertyák, sem elvarázsolt égbolt. Voltak helyette hosszú faasztalok, és a falakat nehéz szőnyeg borította. Az egyik falon három nagy kandalló volt, és mindegyikben tűz ropogott. Alrik odavezette az egyikhez, ő pedig leült egy padra, és csak távolról érzékelte a körülötte folyó tevékenységeket.

Ételt és italt hoztak az asztalra, férfiak és nők lófráltak mindenfelé. Látott néhány idős asszonyt, akikről úgy gondolta, hogy gyógyítók lehetnek, mert azokkal a sebesült emberekkel foglalkoztak, akiket hoztak. Bájitalokat és kenőcsöket használtak, hogy összeforrasszák a sebeiket. Két nő megállt előtte, megkérdezték, hogy megsebesült-e, és amikor biztosította őket, hogy nem, akkor néhány tisztító bűbájt küldtek rá. Valaki más egy serleget nyomott a kezébe ő pedig  anélkül itta meg a tartalmát, hogy megnézte volna először, hogy mi az. Fulladozni kezdett az ízétől, amikor rájött, hogy valamiféle édes sör volt. Egy pillanattal később valaki kicserélte a sört egy serleg tiszta vízzel, ő pedig hálásan megitta. A gyomra végre kezdett megnyugodni, és gondolatai kitisztultak.

Alrik ekkor megközelítette, és mellette egy magas, szőke férfi állt. Az ismeretlen férfi sárkánybőrbe öltözéket viselt, és egy sötétkék bársonyköpeny volt a vállára terítve. Két fonatban viselte a haját, és gyöngyök voltak a hosszú szakállába fonva. Bár még fiatalnak látszott, Harry a családi hasonlatosságokból rájött, hogy a férfi Alrik apja.

- Harry, ő Lord Asgeir Brand, Bifrost Hall ura - mutatta be Alrik.

Harry felállt, mivel értett annyit, hogy tudja, a lord ezúttal nem egy úgynevezett állítólagos cím. Elfogadta Asgeir felé nyújtott kezét, és határozottan megrázta.
– Lord Brand - köszöntötte, de nem érezte elemében magát.

- Üdvözöllek Bifrost Hallban Harry Potter - köszöntötte Asgeir. – Alrik elmondta, hogy az adósaid vagyunk. És hogy elkergetted a dementorokat a patrónusoddal.

Mivel nem tudta, hogyan máshogy válaszoljon, Harry csak bólintott egyet.

- Azt is mondta, hogy önként jöttél ide.

 Erre Harry átható pillantást küldött Alrik felé, de Asgeir ráejtette nehéz kezét a vállára.
– Tudom, hogy akaratod ellenére hoztak el, Harry - helyesbített gyorsan. – De te választottad azt, hogy ide jössz, és hogy meghallgatsz minket, amikor visszakaptad a pálcádat. Tudnod kellett, hogy Alrik nem állíthatta volna meg, hogy elmenj.

- Azt mondta, hogy a dementorok gyerekeket fenyegetnek - mondta Harry dühösen.

- Így tehát idejöttél, hogy felajánld a támogatásod.

- Azért jöttem ide, hogy megtudjam, mi történik itt? Magyarázatért jöttem ide - morogta Harry. – Elrabolt, hogy túszként tartson a minisztérium ellen. Miért? Mi köze ehhez a minisztériumnak?

Asgeir megértően bólintott.
– Hosszú történet, de mindent el fogok mondani. Ugyanakkor viszont gyanítom, hogy még több kérdésed van ennél.

Harry azon kapta magát, hogy Bjornt és Gudricot nézi, akik nagydarab szarvashúst ettek, amit a nők hoztak be. Harry gyomra felfordult a gondolattól, hogy most egyen valamit.

- Mind varázslók vagytok, igaz? - kérdezte feszülten. A falon látott férfiak, és az ide-oda sétálók számából ítélve, amit idefelé jövet látott, úgy gondolta, ez egy egész közösség. A vár falai között egy város volt, száz vagy talán ezer férfival, nővel és gyermekkel.

- Igen - erősítette meg Asgeir.

- Csak három férfi húzta elő a pálcáját ott kint - mondta Harry, és próbálta megérteni, amit itt látott.

- Ők a három legjobb varázslónk - világosította fel Alrik. – Ők voltak az egyedüliek, akik képesek voltak a patrónus bűbájra.

Harry végignézett a termen. A szoba távolabbi végében látott egy férfit, aki néhány gyertyát gyújtott meg egy gyors pálcaintéssel. És pár nő sört lebegtetett hordókban a pálcáik világító hegye előtt. Az ajtó mellett néhány kisgyereket látott, ahogy valamiféle Robbantós Snapszlit játszottak. Ez nem egy mugli közösség volt.
– Nem vagytok kviblik. Azt látom - mondta egyszerűen, de még mindig nem volt képes megérteni, mi történt.

Alrik és Asgeir csendben egymásra néztek, aztán Asgeir megpaskolta a vállát.
 – Gyere velem, Harry. Elviszlek egy olyan helyre, ahol szabadabban beszélgethetünk.

Csatlakozott a két férfihez, és követte őket ki a teremből az egyik oldalt levő kis szobába. Tűz égett a kandallóban, és néhány kipárnázott szék állt előtte. Egy nagy faasztal volt oldalra állítva, régi könyvekkel és térképekkel beborítva, és egyetlen ablak nyílt a nagy udvarra.

Miközben Asgeir hívatott egyet a felszolgáló nők közül, hogy hozzon ételt és italt a szobába, Harry az ablakhoz lépett, és kibámult a hideg üvegen az alattuk levő emberekre. Látott egy csoport férfit, akik egy nagy szekérről hordókat és ládákat szedtek le az udvar kapujának közelében. Nem messze tőlük volt egy tucat férfi íjakkal és nyílvesszőkkel felfegyverkezve, akik célba lőttek a fal mentén.

Az udvar távolabbi részén egy nagy monolitot látott, amit körben kis fehér kövek vettek körül. Egy óriási napóra, jött rá, és nézte, ahogy egy csoport gyerek az árnyék körül játszik, amit az óriási monolit vetett a földre.

- Csatlakozol hozzánk, Harry? - kérdezte Asgeir. Harry megfordult. Asgeir és Alrik az egyik szék felé intettek a tűz előtt. Valaki még több ételt és italt tett az alacsony asztalra, ami a székek között állt. Harry leült, és ismét a vizes serleg után nyúlt.

- Beszéljetek a dementorokról - kérte őket.

Asgeir összehúzta a szemöldökét, de egyetértően bólintott, és a tűz fényében Harry néhány vékony ezüst csíkot látott a férfi hajában.
– Mit tudsz az Azkabanról?

Harry megrázkódott.
– Tudom, hogy dementorok őrzik - mondta, és úgy vélte, hogy ez volt a kérdésre vonatkozó megfelelő válasz.

- Nem mindig a dementorok őrizték - mondta Asgeir. – A dementorok előtt trollok felügyelték. De a trollok rendkívül ostoba lények, és a börtön soha nem volt túlzottan biztonságos. Körülbelül százötven évvel ezelőtt valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy sötétebb lényeket kell találni a börtön őrzésére. Akkoriban történetek keringtek egy olyan helyről, amelynek az alján félelmetes lények élnek: a neve a Kétségbeesés Kútja volt. Férfiak jöttek a Mágiaügyi Minisztériumból ide, Winter Lands-be, hogy megkeressék a Kétségbeesés Kútját. Meg is találták, mélyen az erdeink szívében. Egy óriási sarokkővel volt elzárva. A varázserejüket használták, hogy elmozdítsák a követ, és várták, hogy a lény előbukkanjon. Szilveszter éjszakáján, éjfélkor, két dementor emelkedett ki a Kútból. A minisztériumi varázslók elvitték azokat a dementorokat, és beállították őket, hogy őrizzék az Azkabant.

- Egy év múlva, Újévkor még két dementor jött elő a Kútból, és a minisztérium azokat is elvitte. Ötven éven keresztül jöttek ide évente egyszer, és elvitték azokat a dementorokat, akik feljöttek a Kétségbeesés Kútjából. Ennek az ötven évnek a végére már száz könyörtelen őrük volt Azkaban Börtönéhez, és többé nem tértek vissza.

Harry jobban a vállára húzta a kabátját, és azokra a dementorokra gondolt, akik ezekben a napokban még mindig az Azkabant őrizték, és akik még mindig a keresztapjára vadásztak.
– Mi köze ennek azokhoz a dementorokhoz, akik itt vannak?

- Mikor a minisztérium elhagyta a Winter Lands-et, nem sikerült visszatenniük sarokkövet a Kétségbeesés Kútjára. Addigra az erdeinknek azt a részét a grendlingek foglalták el, az embereink elátkozottnak tartották, és soha többé nem ment arra senki sem. Nem is tudtuk, hogy a Kút még nyitva áll. Újévkor még két dementor jött elő a Kútból, de ezúttal nem volt ott senki, hogy elvigye őket. Teltek az évek, és minden évben még két dementor bukkant elő. Végül is az embereim felfigyeltek rá, és rájöttek arra, hogy mi történt, de addigra már tucatnyi dementor kóborolt szabadon a területeinken. Kérvényt nyújtottunk be a Minisztériumnak, hogy térjenek vissza, zárják le a kutat, és vigyék el a dementorokat. De ők nem is válaszoltak a hívásunkra. Úgy tűnt, hogy mind az a varázsló, aki összehozta a dementorokkal a megegyezést, mind az, aki felnyitotta a követ, meghalt. A kérésünket figyelemre sem méltatták.

- Abban az időben Grindelwald fenyegette a világot, és a minisztérium háborúban állt: megpróbálta megállítani őt. A kérésünk nem volt annyira fontos, mint az a háború. Évek teltek el, Grindelwaldot legyőzték, de a könyörgésünket még mindig nem hallották meg. Végül Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén hatalma felerősödött, és Winter Lands-ről mindenki megfeledkezett. Száz év telt el, és a minisztérium még mindig nem vesz minket figyelembe. Az embereim háromezer éven keresztül éltek ezeken a területeken. Tudjuk, hogy harcoljunk a Grendlingekkel, az óriásokkal és a hegyekben tartózkodó Sárkánygyíkokkal. De nem tudunk védekezni a dementorokkal szemben. Nincs rá módunk, hogy megállítsuk őket, mikor ellepik a falvainkat és megsemmisítik gyermekeink lelkét. És a minisztérium még mindig nem vesz rólunk tudomást.

Hangja indulatos volt, és szemében iszonyú harag égett.

Harry egy pillanatig csendben ült, és megpróbálta megérteni azt, amit hallott. Száz év. Ez azt jelentette, hogy legalább kétszáz dementor kóborol szabadon ezen a területen. Egy igazi sötétségből álló hadsereg.

- Még mindig nem értem - közölte Harry. – Csak ebben az erődben ezer varázslód kell, hogy legyen. A dementorokat el lehet űzni a patrónussal.

- Tudnod kell, hogyan idézd meg azt a patrónust, Harry - mondta neki Alrik.

- Csak egy erős emlékre van hozzá szükség - bizonygatta Harry. – Megtaníthatom. Én tizenhárom évesen tanultam meg, hogyan kell megidézni.

A két férfi némán összenézett.
– Harry, van fogalmad arról, hogy hány varázsló és boszorkány van a világon? - kérdezte Alrik. Az oda nem illő kérdés meglepte Harryt.

Harry összeráncolta a homlokát, és azon tűnődött, hogy vajon mi az ördög köze van ennek a patrónus bűbájhoz.
– Nem - ismerte be. – Tízezrek, gondolom.

Mindkét férfi elkeseredetten mosolyodott el, és Harry gyanította, eltévesztette a számot.
– Harry, a világ népességének öt százaléka bír varázserővel.

Harry szeme erre szélesre kerekedett, és gondolatban megpróbálta elvégezni a számításokat. Tudta, hogy a világ népessége jelenleg megközelíti a hatmilliárdot.

– Ez azt jelenti, hogy majdnem… háromszáz millióan vagyunk!

Fogalma sem volt róla, hogy ilyen nagy ez a szám.

Alrik bólintott.
– Nagy-Britannia népessége jelenleg csaknem hatvanmillió embert tesz ki. Ez azt jelenti, hogy csak Nagy-Britanniában majdnem hárommillió varázsló és boszorkány van. Na most, ennek a hárommilliónak körülbelül húsz százaléka tizenegy és tizennyolc év között van. Hány tanuló jár jelenleg a Roxfortba?

Harry összehúzta a szemöldökét.
– Majdnem négyszáz.

- Négyszáz, a körülbelül hatszázezer gyermekből - mondta Alrik. – Mit gondolsz, a többi gyerek hol tanul?

Harry hitetlenkedve bámult rá. Tudta, hogy vannak más iskolák is. A Beauxbatons, és a Durmstrang, de azok az iskolák Franciaországban és Németországban voltak, amely országoknak a saját nagyszámú népességével kellett foglalkozniuk.
– Nincsenek más iskolák?

Alrik megrázta a fejét. – Nincsenek varázslóiskolák. A többiek mind otthon tanulnak a szüleiktől. Megtanulnak minden olyan varázsigét, amelyeket képesek használni, és ennyi. Csakis az elit megy a Roxfortba. A legjobbak a legjobbak közül. Az a négyszáz tanuló, aki jelenleg az iskoládban tanul, még az egy százalékát sem teszi ki annak a hatszázezer gyereknek. Érted, mennyivel erősebb vagy, mint mi? Az iskoládban még a legrosszabb tanulónak is nagyobb ereje van, mint egy átlagos varázslónak vagy boszorkánynak. A társadalmunk elitje alig veszi észre egyáltalán, hogy mi is létezünk.

Asgeir a körülöttük levő erődre intett a kezével.
– Ez Winters Lands tizenkét erődítményének egyike. Mindegyiket több ezren lakják. A fiam az egyike annak az öt embernek az itt élő összes ember közül, aki varázslóiskolában tanult.

- A Beauxbatonsba jártam - magyarázta Alrik. – Elég jó vagyok átváltoztatástanból.

Előhúzta a pálcáját és egyik serleg felé intett vele, átváltoztatva azt egy kanállá. – De nem tudok patrónust idézni. Sosem tudtam. A legtöbb varázsló nem képes rá. Nem gondolkodtál el még azon, hogy miért félnek annyira a Sötét Nagyúrtól és a halálfalóitól? Egyetlen átokkal meg tudnak ölni egy tucatnyi embert. Úgy használják a Főbenjárókat, mint mi a tisztító bűbájokat. A varázslóknak csak egy apró része képes a Főbenjárókat megidézni. Mi, a többiek még csak kigondolni sem tudjuk.

Harry felállt, és fel-alá kezdett járkálni a kis szobában. Megpróbálta megérteni azt, amit most mondtak el neki. Négyszáz tanuló a lehetséges hatszázezerből. Nem tűnt valószínűnek. Még a gondolata is annak, hogy még egy olyan gyenge képességű valaki, mint Neville Longbottom, messziről fölülmúlja majdnem mindegyik varázslót és boszorkányt a világon… nem lehetett igaz.

- Gondolkoztál mát azon, hogy a varázslóknak miért vannak seprűik, ha képesek hoppanálni?- kérdezte Alrik. – Vagy miért vannak ruhakereskedőink, mikor csak átváltoztathatnánk egy levelet vagy egy ágacskát bármilyen ruházatra, amit szeretnénk? Miért nem gazdag minden varázsló, ha a puszta levegőből lehet aranyat varázsolni?

Az igazat megvallva, Harry még soha nem tűnődött ezeken a dolgokon. Most már látta, hogy talán kellett volna. A válasz egyszerűen az volt, hogy a legtöbb varázsló és boszorkány nem tudta megtenni ezeket a dolgokat.

Azon kapta magát, hogy ismét kibámul az ablakon a kis csoport gyerekre, akik az óriási napóra körül játszanak. Asgeir felállt, és mellé lépett. Egy hosszú pillanatig csak nézték a gyerekeket, akik egy apró labdával játszottak, ami úgy ugrándozott a levegőben, mint egy cikesz.
– Nem kviblik - mondta Asgeir. – Mindannyian képesek valamilyen varázslatra. De nem érkeznek levelek Roxfortból, amikor betöltik majd a tizenegyet. Fele még csak azzal sem fogja zavartatni magát, hogy pálcát vegyen magának.

- Úgy tudtam, a minisztérium szabályozza a pálcákat. Úgy tudtam, le kell tenned a R.A.V.A.SZ vizsgát, hogy úgy használhass egy pálcát, mint egy felnőtt - mondta neki Harry. – Ha egyikőtök sem megy iskolába, hogy teszitek le az R.B.F-et, vagy a R.A.V.A.SZ.-t??

- Az a szabály csak az elitekre vonatkozik - magyarázta Asgeir. – A lehetséges kár miatt, amit képesek vagytok okozni a pálcáitokkal. Azért tanítanak a varázslatok elvégzésére, mert muszáj. Túl erősek vagytok ahhoz, hogy iskolázatlanul maradjatok. Még a véletlen varázslataitok is nagy pusztítást végezhetnek mind a mi világunkban, mind a muglikéban.. De ugyanez nem igaz a varázslóvilág többi részére.

- Akkor az embereid tényleg nem tudnak védekezni a dementorok ellen - suttogta Harry. A kétségbeesés érzése szállta meg azokra a gondolatokra, amik megtöltötték a fejét. – És nem tudnak védekezni Voldemort, meg a halálfalói ellen sem.

Mindkét férfi összerándult a szavai hallatán, és mindketten jelet vetettek a gonosz ellen. És életében először, Harry megértette, hogy miért félnek annyira a Sötét Nagyúr nevétől. Voldemort ereje messze felülemelkedik bármelyik előtte élt Sötét Úrén. Szó szerint egy Isten volt az emberek között.

- Most már látod, miért tisztel téged annyira a világ? - kérdezte Asgeir. – Most már érted, hogy miért gondoltuk azt, hogy a világ szemét a mi helyzetünkre fordíthatjuk azzal, ha téged elhozunk?

Harry végül attól félt, amit megértett. Voldemort egy isten volt az emberek között, és mégis, Harrynek valahogy újra meg újra sikerült kiállnia ellene. Ha hinni lehetett annak, amit hallott, ő és az osztálytársai voltak a világuk elitje, és noha Harry tudta, hogy messze nem a legjobb tanuló az iskolában, azt is tudta, hogy az ereje legyőzte a többi évfolyamtársáét.

Egy dolog volt elképzelni a néhány ezer varázslót és boszorkányt, akikről úgy gondolta, hogy Nagy-Britanniát benépesítik. Ők valami fajta szövetséget kötnek azért, hogy szembe szálljanak a Sötét Nagyúrral és a halálfalóival, és legyőzzék őket. Most már tudta, hogy helyette több milliós népességgel van dolga, és hogy azoknak a millióknak a legnagyobb része teljesen védtelen. Ha megértette az erőkülönbség lényegét, akkor Voldemort szó szerint elfoglalhatja a világot, és rabságba döntheti az emberiséget. És csak néhány ember volt ezen a világon, akik egyáltalán álmodhattak arról, hogy megpróbálják legyőzni őt: Dumbledore, és – ami még félelmetesebb volt – ő.

Lehet, hogy akarata ellenére hozták ide, de most már látta, hogy ezek az emberek csak megpróbálták túlélni a sötétséget, amit nem tudtak legyőzni. Ha ő valóban a világuk elitjéhez tartozott, akkor kötelessége volt, hogy legalább megpróbáljon segíteni nekik.

- A minisztérium harcol a megszerzésemért - mondta Asgeirnek. – A világ legerősebb varázslói és boszorkányai küzdenek a mágiaügyi miniszteri posztért. Én vagyok a nyeremény a politikai sakkjátékukban. Nem gondoltatok arra, hogy az én elrablásommal, csak azt értétek el, hogy egy hadseregnyi erős varázslót hoztatok a fejetekre? Választhatják azt, hogy egyszerűen erőszakkal visszavesznek, ahelyett hogy segítsenek rajtatok.

Mindkét férfi elsápadt erre.
– Tudjuk, hogy ez is egy lehetőség - vallotta be Asgeir. – De tennünk kellett valamit.

Harry el tudta képzelni, hogy már legalább három nagyon erős és nagyon dühös varázsló volt, aki üldözte őket. Tudta, milyen kárt képes okozni Perselus, Sirius és Remus, ha kényszerítik őket. Alrikra nézett.
– Elvetted Diana Pitont. Miért nem kértél segítséget Perselustól?

- Kérjek meg egy halálfalót, hogy segítsen nekünk? - kérdezte Alrik.

Harry dühbe gurult a megjegyzésre.
– Ő nem…

- Tudom - vágott közbe Alrik. – De csak nemrégiben kezdtem el elhinni.

- Akkor miért nem mentél Dumbledore-hoz? - kérdezte Harry, ahogy próbálta megérteni, miért nem próbálkoztak mással.

- Hogyan? - kérdezte Alrik. – Mondtuk neked, hogy a minisztérium nem vette tudomásul a kérésünket száz évig. Hogyan feltételeztük volna, hogy elérünk egy olyan valakit, mint a nagy Albus Dumbledore? Királyoknak és fáraóknak okoz gondot, hogy beszélhessenek vele. Ő a világ legkeresettebb varázslója.

Harry lerogyott a székére. Ő rendszeresen felbandukolt az igazgató irodájába, és beszélgetett vele. Minden este vele evett a Nagyteremben. Alig két napja Robbantós Snapszlit játszott vele karácsonykor. Tényleg ennyire el lennének szigetelve a többi embertől? Annyira vakok voltak, hogy nem látták, mi folyik körülöttük? De ezekre már akkor tudta a választ, mikor rájuk gondolt. Egyáltalán nem is tudta, hogy létezik olyan hely, hogy Winter Lands.

- Mit kell tenni? - kérdezte, és megdörzsölte a halántékát, próbálva kitisztítani a fejét.

- Hogy érted? - kérdezte Asgeir.

- Be kell zárni a Kétségbeesés Kútját, igaz? - sürgette Harry. – Mit kell a minisztériumnak tennie, hogy elzárja?

- A sarokkövet a helyére kell tenni - mondta neki Alrik. – Vissza kell tenni a lyukra, és le kell zárni.

Egy követ kellett elmozdítani. Harry megrázta a fejét.
– Azt mondtátok, több ezren vagytok itt Winter Lands-ben. És ha mindannyian összekapcsoljátok a mágiátokat, és együtt mozdítjátok meg a követ?

- Varázsoltál már párban egy másik személlyel? - kérdezte Asgeir kíváncsian.

Harry megrázta a fejét. Nem emlékezett rá, hogy erre megtanították volna.

- Két varázsló mágiáját összekombinálni, az egyik legnehezebb varázslat - magyarázta Asgeir. – Ezért annyira rettegett a Sötét Jegy. A halálfalók mágiáját a Sötét Nagyúrhoz köti. Itt egyikünknek sincs meg hozzá a tehetsége vagy az ereje, hogy összekombináljon egy ilyen varázslatot.

- Akkor mit szólnál egy mugli megoldáshoz?- kérdezte Harry. – A követ biztosan el lehetne mozdítani valamifajta mugli gépezettel. Van darujuk, ami több ezer fontot képes felemelni. Mekkora ez a kő?

Asgeir a kint levő monolit felé mutatott.
 – Legalább kétszer akkora, mint az. Olyan, mint a Stonehenge kövei. Legalább tízezer font. És a daru semmit sem segítene. Ez egy mágikus készítmény. Mágiával kell elmozdítani, és csakis mágia zárhatja le helyesen.

Tízezer font. A kint levő monolitra bámult.
– És egyikőtök sem tud felemelni valamit, ami akkora? - kérdezte.

- Egyszer felemeltem két láda sört - mondta neki Alrik. – Összesen talán nyolcvan font volt a súlyuk. Mit gondolsz, miért voltunk annyira megdöbbenve, amikor azt a nyolc testet ideszállítottad? Még soha nem láttunk ehhez hasonlót azelőtt.

És Alrik volt az, aki Beauxbatonsban tanult. Megpróbált emlékezni a legnehezebb dologra, amit látott, hogy varázsló levitált. Flitwick professzor rendszeresen lebegtette a Nagyterem karácsonyfáit a bejárati ajtón keresztül, de fogalma sem volt milyen súlya van egy karácsonyfának. De hát ez csak egy kő, gondolta. Miért nem küldenek rá először egy súlytalanító bűbájt, és csak aztán emelik fel? Ő rendszeresen felemelte a ládáját a Vingardium Leviosával és nem emlékezett rá, hogy bármilyen erőlködést érzett volna. Nem is gondolt arra, hogy mennyire lehet nehéz. Ez csak egy olyan dolog volt, amit megtett. Varázslat volt.

Felállt, és határozott arccal az ajtó felé indult.
– Harry? – kérdezte Asgeir aggódva. Mindkét férfi utána sietett, de nem próbálták megállítani miközben ő gyorsan végiglépkedett a termen. Férfiak és nők néztek fel, amikor elhaladtak mellettük, de senki sem próbálta megállítani.

Az udvar ajtaja nyitva volt a reggeli napsütésben, ő pedig kilépett, és az udvaron keresztül a napóra felé haladt. A nyilasok, akik a célzást gyakorolták, abbahagyták a lövést, hogy végignézzék, amint ő és a hűbéruruk elhalad mellettük. Néhány harcos, aki korábban kísérte Alrikot, kíváncsian követte őket.

Harry megállt, amikor elérte a napórát, és egy hosszú pillanatig csak állt és nézte, ahogy a reggeli köd kavargott körülötte.  Kétszer akkora, mint ez, gondolta. Az előtte levő kő súlya valószínűleg két és három tonna között lehetett. De a mai harcosoknak egyenként legalább kétszáz font volt a súlyuk, félretéve a tényt, hogy hiányoztak végtagjaik és a vérük. Nyolcat emelt fel.

Lassan előhúzta a pálcáját a kabátzsebéből, és a kőre intett vele. A gyerekek, akik mellette játszottak elsiettek, hogy ne legyenek az árnyékában. Csend borult az udvarra, ahogy mindenki megfordult, hogy nézze.

- Vingardium Leviosa! - kiáltotta Harry, és kiengedte a mágiáját, hogy körbefogja a nagy követ.

Egyetlen pillanatig semmi nem történt, aztán mindannyian végignézték, hogy a kő kiszakítja magát földből, és némán felemelkedik a levegőbe. Harry mereven bámulta; a pálcája tartotta fent a magasban. Most, hogy koncentrált, érezte a súlyát. Érezte a vénáiban végigszáguldó, majd a pálcáján kiáramló erőt. De nem volt elviselhetetlen. Egyáltalán nem.

Óvatosan visszatette a földre, és megvárta, amíg a föld átveszi a súlyát, mielőtt elengedte a bűbájt. Lassan leengedte a pálcás kezét, és szembefordult Lord Asgeirrel. A Bifrost Hall-i nők és férfiak néma csodálattal bámultak rá, hitetlenkedéssel a szemükben.

- Elmozdítom nektek a követ - mondta Asgeirnek. – Ha el tudtok vinni oda.

Asgeir csodálkozva bólintott rá.
– A grendlingek területeinek a szívében fekszik, és a dementorok megpróbálnak majd távol tartani tőle.

A szavaira Alrik kihúzta a kardját, és maga elé tartotta, a markolatát az ég felé mutatta.
– A kardomra és életemre esküszöm, hogy távol tartom a gredlingeket tőled.

A szavai felbuzdították az udvaron álló többi férfit is. Előhúzták kardjaikat, vagy felemeljék íjaikat, kikiáltva, hogy támogatják őt a csatában. A falakon levő emberek felemelték a saját fegyvereiket, hogy éljenezzenek, és bár Harry tudta, hogy ezek a férfiak épp most fogadták meg, hogy meghalnak, gyanította, hogy a szemükben csillogó remény elég lesz, hogy elkergesse mind a kétszáz dementort.

Asgeir megpaskolta Harry vállát.
– Gyere be, barátom. Meg kell terveznünk egy csatát. - A körülötte levő nők és férfiak felé fordult, és felemelte a hangját. – Ma este ünnepelni fogunk! És a holnap…

- A holnap majd mindent megold! - kiáltották vissza.

Asgeir bólintott.
– A holnap majd mindent megold.

Írói megjegyzés:

Harry végre megtudta az igazságot a varázsvilágról, és arról, hogy ő hol áll az erő hierarchiájában. Ne aggódjatok, Perselus, Sirius és Remus hamarosan meg fog jelenni.

És azok, akik kérdezték, hogy mi ihlette a Winter Lands-et… Mindannyian túlságosan új keletű forrást kerestek. Vissza kell menni az időben több mint ezer évet. Mindez a Beowulfból jön.

Béták megjegyzése:

A Beowulf egy angolszász epikus költemény, az óangol nyelv legrégebbi, teljes terjedelmében fennmaradt műve. Tartalma: hatalmas, természetfeletti szörnyetegekkel vívott csaták elbeszélése. Kb. a 8. században íródott. A művet ma a British Museum őrzi.

Cselekménye:

A mű cselekményének színtere a dánok és a gautok régi szállásterülete. E cselekmény egységes, bár kisebb-nagyobb kitérések, illetve beleszőtt epizódok is élénkítik. A költemény elején (1-188. sorok) a szerző a dán Skyld-királyok történetét meséli el. E királyok közé tartozik Hrothgar is, aki egy hatalmas királyi csarnokot emel. Amikor elkészül vele, a közeli mocsarakból egy Grendel nevű szörny jön elő, betör a csarnokba, ahonnan harmincasával hurcolja el a harcosokat. Az első nagy epizód (139-1250 sorok) elbeszéli, hogy Hygelac gaut király egyik hős vitéze, Beowulf tudomást szerez minderről, s 14 kísérőjével megjelenik a csarnoknál, hogy legyőzze a szörnyet. Éjjel meg is jelenik Grendel, Beowulf akkorát sújt rá öklével, hogy a szörny menekülni akar, de súlyos sebekkel borítottan csupán reggel tud elmenekülni. A harcosok követik a nyomait, amelyek a közeli mocsárba vezetnek. Ezután nagy ünnep következik, Beowulf ajándékokat kap, s a dalnokok más, korábbi hőstettekről dalolnak. Az ének második epizódja (1251-2199 sorok) úgy kezdődik, hogy Grendel anyja éjjel betör a csarnokba, ahol elpusztítja Hrothgar legkedvesebb harcosát. Beowulf épp távol van, s az eseményekről csak hajnalban értesül. Azonnal elindul a tengeri szörnyekkel teli vidékre, felfegyverkezve a vízbe veti magát, hogy megküzdjön Grendel anyjával. A víz alatt egy teremben harcolnak, amelyben tűz ég, s nincs víz. Eleinte úgy látszik, hogy a szörny győz, de Beowulf végül legyőzi. Megtalálja Grendel hulláját is, levágja a fejét, s trófeaként felviszi magával. Ismét nagy ünnepet tartanak, Beowulf jutalmat és dicséretet kap, majd hazatér, s beszámol Hygelac gaut királynak az eseményekről, ezután otthon is jutalmakat kap. A harmadik nagy epizód (2200-3182 sorok) elején az ének épp csak említést tesz arról, hogy Hygelac király és fia meghal, az ország Beowulfra száll, aki ötven éven át uralkodik. Ekkor egy sárkány kincsét elrabolják, s a dühös szörny pusztítani kezdi az országot. Beowulf felveszi a harcot vele, de a sárkány tüzétől megolvad a pajzsa, s a kardja is eltörik. Alattvalója, Wiglaf segítségével mégis sikerül megölnie, de a szörny halálos sebet ejt a nyakán. A király érzi, hogy meg fog halni, megtekinti a sárkány kincseit, végrendelkezik és meghal, utódai díszes temetést rendeznek neki. A költemény végén pár sor felvillantja a gautok jövőjét is: nagy királyuk halála után idegen törzsek áldozatául esnek.(Wikipédia)